Délmagyarország, 1966. október (56. évfolyam, 232-257. szám)

1966-10-02 / 233. szám

n IBS! VASÁRNAPI jqlMliiiiiHiiiiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiliiiiiiii fi könyvszemle Dénes Géza Akvárium Fenókel Judit regénye Van Garai Gábornak egy szonettje, amely halakról szól. Halakról, amelyek az akvárium vadregényes tájain „falnak, fialnak" és „Ügy vélik, ez a művi mély-növényzet /se félcsöbör viz — a tenger maga." Fnnákcl Judit, aki immár nemcsak a szegedi, de az egész magyar prózairodalomnak ígéretes tehetsége, erre a szimbolikára építi első, a Magvető gondozásában nemreg megjelent regényéi amelynek szigorú szerkezete mintegy formailag is hangsúlyozza a szűkre szabott világ történéseinek határát. Az elképzelt akvárium-város, Várkony felkapaszkodott újgazdagai azonban csak addig mozognak a Garai-szonett halaihoz hasonló nyugodtsággal, amíg a magyar polgári társadalomnak ezt a szilárdnak látszó menedékét meg nem rengeti a történelem. „Az akvárium még megvan, de valahogy büdösödnek a halak. Nem érzi? Talán eldugult a levegőjárat, vagv nem jutnak friss táplálékhoz — mondja Vilmos a regény hősnőjének, aki így felel: „Éppen erről akartam kérdezni. Mag^ szerint belülről van a hiba? Én úgy látom, az üveg is töredezik." A fordulat évének, 1948 nagy történelmi eseményeinek sajátos vetületei ezek a mondatok. Amint a nagy előd, Kaffka Margit a dzsentri-réteg széthullásának pillanatát éri tetten, és ábrázolja egy hasonlóan szúk világot idéző regény hősnőjének életében, ahogy Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond más és mas aspektusból, de egyöntetűen fullasztónak festi a kisvárosokba szorult polgárság életét, Fenákel Judit már e polgárság széthullásának tanúja. A felszabadulás utáni történelmi időszak ábrázolása irodalmunkban általában veve még nem mondható teljesnek, ezért jelentett különösen nehéz írói feladatot Az Akvárium azért jó regény, mert ennek • feladatnak úgv felel meg, hogy a történelmi folyamatot nem kívülről, hanem egy sajátos reteg, az újgazdagok csoportjából belülről láttatja, de e rétegtől „elidegenülő" hősnőjének szemével Ítéli és ítélteti meg. Művészi egységének alapja az az írói felfedezés, hogy a régi réteg funkcióit felnyomulva betöltő átmeneti csoport idölegességénél és felületességénél fogva pontosabban mutatja azokat a jegyeket, amelyekkel összegezve jellemezni lehet a polgári létformát, s ennek a célnak érdekében e létforma bezártságát mintegy kivetitve a világba, alkotja meg az „akváriumot". A regény szerkezetileg is ezt a zártságot hangsúlyozza. A regénybeli jelen valóságos gyászszertartása és a város fölött mondott kettős gyászbeszéde ad keretet a visszaemlékezésekhez, amelyeket a múlttal való találkozás ihlet Az első fejezet a kamaszhősnő, Gabi sétájával indul és átmegy a bakfis kor zűrzavarokkal teli évelnek leírásába, amely alapvető képet ad a v árosról, a létformáról, amelyből a kislány menekülni akar. A második fejezet megint a jelenből indul ki Márta, az újgazdag Kerpel Andor feleségének emlékeivel és így tovább, amíg a felkapaszkodott réteg és a polgári család eljut a széthullásig. Bizonyos írói következetlenség megfigyelhető abban, hogy ezek a visszaemlékezések nem alkotnak pontos rendszert, és nemegyszer egybefolynak a történettel, de a szándék a regény egészét tekintve megvalósítottnak mondható. A várossal való újbóli találkozásra vonatkozó fejezeteket Gabi élete kapcsolja egésszé. A „szépaszszony" anya árnyékában, az akváriumon belül is a kisebbségi érzések, lefojtottságok újabb akváriumában vergődő bakfis napjaink egyik legszebben ábrázolt hőse. Nyugodtan lehet a hős szót használni abban az értelemben, hogy Gabi a regény egyetlen szereplője, aki kepes önmaga egyéniségét kiszabadítani a konvenciók és előítéletek súlya alól, akiben egy új, más tipusú, nó rejtőzik. Ez állítja szembe anyjával, Máriával, aki egyéniségét mindig csak valami férfi mellett tudja megtalálni, Mártával, aki kényelemből eltűri, hogy férje szeretőket tartson. Ezzel mutat túl az egyetlen szimpatikus férfialakon, Vilmoson, az egyetemistán, aki látja az akvárium piszkos törvényeit de kiegyezik velük. Gabi a szabaduláshoz Verában, Kerpel volt titkárnőjében és Annusban, a cselédből ápolónövé emelkedett öreglányban látja a példát: „Gabit hisztériás düh fogta el odafent Hát mindenki megszabadul tőlük, mindenki lerázhatja őket. csak én...! ...Szinte rögeszmésen gondolt a szabadulásra." Ez a lázadás magányos, odáig terjed csak, hogy Gabi leereszteti kislányosan rövid szoknyáit. A szabadulást ténylegesen az államosítás jelenti, mely félrelöki útjából a Kerpeleket és Szebeniket A társadalom hirtelen támadt és hirtelen süllyesztőbe tűnt rétegének képviselői olyan pánikszerűen hagyják el Várkonyt, hogy eszükbe se jut ítéletet mondani róla. Gsak amikor a széthullott család utolsó, városban maradt tagjának, a 90 éves nagymamának temetése után a vonatra várakoznak, akkor mondja ki a szürkévé és jelentéktelenné süllyedt Kerpel Andor mindegyikük véleményeként: „Valahogy megrsúnyult ez a város." lgv hanRzik el a temetési beszéd az akvárium-város, hálok, estélyek és a piroskupolás ház fölött. Akik eRyütt kimondják, türelmetlenül várják a vonatot, hogy tovább vigye őket a hirtelen megcsúnyult emlékektől. De nem ez az igazi nekrológ. Kerpelék nem tudják, nem tudhatják, hogy nem a város volt az igazi akvárium, hogy kiszabadulva a szúk falak közül ugyanolyan vilagba sietnek vissza, amely egyelőre tengernek tűnik, őket a történelem csupán tovább taszította, de meg nem változtatta: a halak azon fajtájába tartoznak, melyek öntudatlanul is megkeresik maguknak az akváriumot A város feletti Igazi gyászszertartást Gabi végzi el: „A tündérpalota ízléstelen újgazdag ház, a vörös fasor mutatós vidéki utca, a naranestorta agyoncukrozott vásári sütemény. Ezek az emlékek nem bántanak többé." Amikor a túlédesített narancstortából még egyet rendel, hogy elég legyen belőle az egész eletére, akkor törnek szét igazából az üvegfalak, akkor szabadul meg végképp régi önmagától. Nevetése már a felnőtté, aki a fullasztó gyermekkorból fellélegezve lép ki a megtisztult világba. VERESS MIKLÓS Udvarolnak a kislányomnak EGÉSZ DÉLEIJÖTT forrt a hőségtől a levegő, hogy be kellett már húzódni a hűvös szobába, de most délutánra végre szembenéz velem a szobaablakban egy nagy fekete felhő. Arról Tokaj felől húzódik egyenesen felém. A szikrázó nHp elé ér. Már érzik is a közelgő vihar szele. A fekete eget tüzes nyilak szaggatják, nyomukban morgás, mintha mázsás köveket görgetnének le a tokaji hegyről. Most akkorát dördül, hogy felijedek, s ebben a pillanatban valaki megérinti a vállamat. Hát a kislányom néz rám sápadtan. Tizenhárom éves még csak, nem csoda, ha megrázza érzékeny kis lelkét a természet viadala. Átölelem, magamhoz húzom: — Ne félj, kicsikém! — Egy csöppet sem félek. De most nem erről van szó, apu — mondja —, hanem arról, hogy ... moziba szeretnék menni. — Moziba? Ilyen időben? Hát nem félsz? — Ugyan mitől? A negatív és pozitív elektromos töltések kisülésétől? Különbenis sűrűn vannak trafók az utcán, azok megvédenek. A kormos ég mintha megepedni akarna, vakító fénycsfk cikázik rajta végig, nyomában csattanás, ölelő karom szinte lezuhan kislányomról : — Sehova nem mehetsz. Szó sem lehet róla! — De apu... — Semmi de ... Majd elmész a vihar után, az esti előadásra. — Most.:: most szeretnék ... nagyon szeretnék. S pityergőre fogja. — Ejnye, hát neked nem használ a Ma karén ko-féle szép szó? Azzal simítanám nyakon, de kiszalad a szobából. AT ESrt MEGERED. At ablak üvegén ömlik a víz. Az utca kihalt, mindenki eresz alá húzódik ilyen ítéletidőben. Kinézek a konyhába, ahol szöszke kis asszonykám húst darál. De egyedül van. Mikor a gyerek felől érdeklődöm, csak annyit válaszol: — Hát nincs veled a szobában? Átkutatom a lakás minden sarkát, de kislányom nincs sehol. Kalapot, esőköpenyt kapok magamra, kiszaladok az utcára a szakadó esőben. A szomszédokhoz rontok be. De se Borsi Ilciéknél nincs, se Oláh Krisztináéknál. Mikor aztán csurom vizesen, lihegve visszatérek, feleségem kétségbeesve kinyitja a szekrény ajtaját és belülre mutat: — Látod? Eltűnt az esernyőm, a fekete tűsarkú cipőm, meg a retikülöm ... Agyonütöm azt a gyereket, ha hazajön. S ebben a pillanatban ott táncol a szekrény ajtaján a vízcseppekről rávetődő drága napfény. De ahogy bemosolyog az ablakon, mintha ő is engem vádolna a gyerekért. Igen, megyek, máris utánanézek a dolognak. Mert tényleg, miért volt olyan sürgős az a mozi? Este nem ugyanazt a filmet adják? S miért öltözködött ki az anyja cifraságaiban, mint egy viharmadár? Pedig nem rossz gyepek. Gsak történelemből kapott négyest, a többi mind ötös volt Megyek, sietek. Ahogy a mozi elé érek, éppen ömlik ki a tömeg az ajtókon. A járdán már nem férnek, hát kimennek a sima betonúira. És megpillantom én a tömeg között tűsarkú cipőben bukdácsolva, hóna alatt egy nagy retiküllel, feje fölött esernyővel az én kislányomat. De nem egyedül jön: fiúval. A hetedikes Anca Gyuri lépdel mellette. Odakiáltok: — Gyere csak ide! Erre a fiú figyel fel és lépdel felém elszántan: — Hozzád nem szóltam kiskomám, te menj az anyád szoknyája mellé. Azzal megfogom sápadtan remegő kislányom kezét és viszem hazafelé. Az önkiszolgáló bolt előtt gyerekek jönnek vigyorogva. Az osztálytársai. Látom, mindnek ott a szemében a nagy dolog: „Kati fiúval volt mozihan, s most jaj neki, mert érte jött az apukája". Mondom is a kislányomnak, hogy milyen nagy szégyen ez, mire még jobban elpirul. De ahogy ránézek, mégis megsajnálom. Hiszen mi történt? Ártatlan gyermekkíváncsiság még az ilyen udvaroltatás. Az anyja azonban nem így fogja fel a kérdést. Nekiesik otthon, persze erős, döfködő szóval, hogy mi baj lehet abból, ha egy lány egy fiúval van. Nem gyerekjáték. Igen korszerű, igen tetszetős előadást tart neki. A gyerek meg csak hüledezik. Hogy ő nem azért ment vele moziba, hanem hát... öt forintot megtakarított, mert annyi a jegy ára, amit a fiú fizetett, meg aztán... de csak irul-pirul. S végül kiböki: — Anca Gyuri azt mondta, hogy én vagyok az osztályban a legszebb. — Azt csak mondja, kislányom — magyarázom. — Hej, én is mennyit hazudtam a lányoknak. Az egyik kis penészvirágot Szépek Szépének hívtam. Volt egy kis kövér ke, annak meg így susogtam, mikor a szemébe néztem: — Óh, Gizike, maga Világszép Nádszálkis&szszony. — A múltkoriban találkoztam vele. Már asszony, persze. Biztosan mázsán felül van. S meglátod kislányom, ha nem állsz ezzel a fiúval szóba, pár nap múlva otthagy téged és másnak udvarol. Kislányom nagyokat nevet könnyei mögül a Világszép Nádszálkisasszonynak. Akkor nekibuzdul, kinyitja kis asztalának fiókját, kutat benne. Kivesz belőle egy marék levelet, meg egy fényképet Anca Gyuri mosolyog a képen apró kölyökszemével. Könnyen szemmel odaviszi az anyjának, nyújtja nekij — Dobd anyukám az egészet a tűzbe. ígérem, félévre kijavítom történelemből a négyeseket KÉT HÉT SE telffc bele, egy vasárnap rohan haza az én kislányom. Az egész forró nyári nap ott mosolyog az arcán, amikor messziről kiáltja: — Apukám! Anyukám! Anca Gyuri Kápap Icával volt moziban* Ki őrzi meg Ki őrzi meg e tikkadt este mását, árny-tömbjei s-hasem ismétlődő 'vonulását? Ki mondja el az öröm őzfutását, a düh delét? Ki őrzi meg önmagunk [égi mását? Mi elmegyünk, tűzhelyeink kihunynak, s álmunk felett értetlen, új világot bont íegy új nap, Kassal Kelemen János Virágok tere Lobog a nap máglyája ömlik a hő a szürke köveken lobognak a fahasábként egymásra dobált szuvas házak Virágok tere hűt-e föltakarit-e az éjszaka teremthet-e rendet zűrzavarodban kisöpri-e bódéid közül a rothadt gyümölcsöt a légy-lepett dinnyehéjat az alkudozást Virágok tere egy kupacba gyűjti-e egyszer éveidet az idő fölmutatja-e prostituáltjaidnak alkuszaidnak a lappangó hamut Az a rég elporladt máglya lobog köveiden olvad az ég lilán csorog Giordano fekete esu/ktytMn (végig Virágok tere fölmutatod-e inkvizítor óidnak azt a fekete kemény arcot Omlik a hő a szürke köveken lobognak a fahasábként egymásra dobált szuvas házak s mind feketébb mind keményebb a gondolat az olvadó időben Róma, 1984 Soós Vincéni Emlékek A szerkesztőség napi postája között szokatlanul nagy alakú borítékot találtunk. Feladója Soós Vincéné, a Szegedi Orvostudományi Egyetem hivatalsegéde. A boríték tartalma kisregény, a 45 éves dorozsmai asszony önéletrajza. Címe: Életem. A történet maga sokszor megirt: a Horthy-korszak proletárnyomora, a világháborús szenvedések ki tudja hányféle feldolgozásban kerültek már az olvasó kezébe. Mégis az itt újraéledő sorok — a személyes élmények hitelességével erősödve — elgondolkodtatóan elevenítenek fel egy korszakot. Jól tudjuk, Soós néni évek hosszú során át, téli éjszakákon, sötétbe nyúló nyár délutánokon írt sok-sok gonddal, lemondással, olykor bizony kudarcokkal vállalt munkája sok-sok kívánnivalót hagy maga után. Az igyekezet és az életút eleven hatása azonban ide óhajtja ennek az írásnak néhány fejezetét. Prológus Most amikor évek távlatából tekintek vissza a múltba. és emlékezetem fonalán idézem fel életem történetét egyre inkább érzem, milyen gyarló matériára bíztam magamat Hányszor nekilendültem e sorok megírásának, hányszor és hogyan vívódtam önmagammal, nem találok rá kellő kifejezést Ha elgondolom, mint tornyosultak egymás fölé az évek, mint fordult ki sarkából a világ, mi minden történt bennünk és velünk e dúló és teremtő évtizedek során; csodálkozom, hogy élek. A sors úgy hozta, hogy megérjem ezt a korszakot. Ezt a csodálatos korszakot." Minden lehetséges ma már, csak az nem, hogy visszatérjen, ami volt Ez az írásom erről szeretne beszélni. Szólni képességem szerint Csak olyan történetet mondhatok el, amilyen tőlem telik; olyan okosat, igazat vagy balgát, amilyenek magunk is vagyunk. Ilyen érzések közt írtam meg életem történetét. Tudom, óriások útját kellett volna bejárnom, de még a magamét is nehéz volt újra bejárnom. Nagyon nehéz! A kutyacseléd A kulcs kétszer fordult a ház ajtajában. Beérkezésem percében körülfogtak a kutyák, örömüknek oly módon adtak kifejezést, hogy körülszaglásztak, mint valami dögöt. Felugráltak ruhámra, nyaldostak kezei Siet, egyszóval barátkoztak. Fi írnek megrögzött szokása volt, hogy teMiefyemat birtokolja. Addig nem feküdhettem le, mig Ftf! twasag hajlandóságot nem mutatott önként lejönni. Hiábe kérleltem, zavartam — nem mozdult. Könnyes szemekkel néztem fényes szőrét, kerekre hizott, gömbölyű, formás testét Közben ilyen gondolatok fordultak meg fejemben 1 így van ez, a kutyáknak több becsületük van, mint sa embernek, mint nekem? Ügy adódott, hogy Julika kisasszony — aki élete alkonyában volt szinházba ment Előtte Flflt a díványról eltávolítani teljes képtelenségnek látszott, hiszen ő volt a „kedvenc". — No, most... majd megmutatom én .; ^ le fogss te innen úgy menni, mint a vöcsök! Csiba, le a helyemről! De mintha süket volna. Rohantam le a lépcsőn, ki az utcára, s körülnéztem. Letörtem egy suttyó faágat) visszafutottam, s odasóztam, ahol legjobban fénylett selymesre kefélt szőre. Mint a táltos, száguldott le fekhelyemről. A hadművelet után naRyot fújtam, mint aki megkönnyebbült. Olyan jót régen nem aludtam, mint akkor. Álmomból csengetés zaja ébresztett fel. Az öreglányt kutyái fogadták az ajtó előtt Fifi, a „kedvenc" valósággal vonyított, szemei panaszosan néztek Julika kisasszonyra. Milyen jó, hogy a kutyák nem tudnak beszélni! Ezegyszer még megúsztam. Pedig már nem akartam tovább maradni. Ezt többször is szóvá tettem, de az öreglány ragaszkodott hozzám, még a béremet is felemelte. Egyre azon törtem a fejem, hogyan is tudnék megszabadulni tőle. Végre aztán elérkezett a várva-várt vasárnap, mely szabadulásomat jelentette. Legöregebb bátyám és nővérem élet-halál harcát vívta a magyarbetegséggel, a tbe-veL Anyám aggódóan féltett tőlük, mert betegségük fertőző volt. Szomorú arccal fogadta siránkozásomat, hogy útálok kutyákat szolgálni — de megértette. „Ha úgy érzed, már nem bírod, hagyd ott lányom; de tisztában kell lenned azzal, hogy itthon sem maradhatsz." A testvéreim betegsége azonban ötletet adott melyet gyalogutam alatt terveztem ki. Szegedtől Dorozsma hét kilométer. Volt idő átgondolni az egészet... — Kisasszony, kérem ffene azt a ráncos, vén. mocskos pofádat, gondoltam magamban), otthon ragályos két beteg van, s így nem maradhatok! — Milyen betegek? — Tébécések. — Jajj. ja.i.i, az istenért meg ne fogja a kilincset — sipákolta. Gyorsan oecsomagolta szegényes motyómat s lökött az ajlón kifelé, a csomagot utánam dobta, le a lépcsőházba. Így szűntem meg kutya-cseléd lenni. . Anyám pénze Sohasem beszéltünk házasságról, nem is gondoltam meg a fér.ihezmenéere. Nem voltak mögöttem nagy szerelmek, kalandok, csak játékos álmokat szövögettem még, Q DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1966. október 2.