Délmagyarország, 1966. szeptember (56. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-25 / 227. szám

egy frunrlió áll. A esaba/íban egy asztal körül egv vörösszakállú pa­raszt ül. egv férfi vadászruhában, egy másik egyenruhában, övvel és revol­verrel és egy fiatalasszony, városias blúzban. Nem vendéglő ez. de rögtön invitálnak. Rajnai bort hoznak fel a pincéből, stájer porcelán ka ncsóha ön­tik. A vörösszakállú paraszt csak in­téző. Gazdája, a vendéglátónk ma e.ijel a magvar határon fajdkakasra vadászik. „Nyugalom, hála istennek, nyuga­lom van a hegyekben. Pedig még itt a falvakban is voltak szociáldemok­raták. Észre lehet ezt venni már ar­ról is. ahogyan köszönnek, a gyere­kek. Ott fent a havasi legelőkön is észre lehet venni a férfiakon, hogy egv keresztény-szocialista faluból jöt­tek-e fel. vagy egy szociáldemokratá­ból. Wallisch ugyanazon az úton jött fel februárban az embereivel és a fe­leségével. mint amelyiken a nagysá­gos asszony most feljött. Itt, ahol most fű van, itt dobálták el fegyve­reiket a hóba. Az asszony egy kicsit lefeküdt, hogv pihenjen. Wallisch, a bitang, már inni se tudott. Teiet kért. Aztán itt fent vonultak tovább. A menedékháznál, Frohnleiten felé és a Hochangeren már a végrehajtó ha­talom emberei álltak és Frohnleiten­ben is azok voltak. Wallischnak me­nekülnie kellett. Emberei közül so­kan elrejtőzködtek a hegyekben. Le­het, hogy még most is sokan ott buj­kálnak. Stájaerország izgatója most utoljára izgatót". „Utoljára izgatott, — mondja az egyenruhás elégedetten. — „Magam ls ot voltam Leinbenben, amikor fel­akasztották. Kurázsija volt, — mond­ja hirtelen egészen elcsodálkozva, mintha most tűnne fel csak neki, — epedig ellenem és ellenünk támadt. tozbassák. Az ál­tala életbeléptetett törvény értelmé­ben a bérlőt nem lehetett elűzni a földjéről, a meg­szabott bérleti di­jat. nem lehetett emelni. Wallisch kész ügyvéd volt. Ha valaki hozzá ment. és tanácsot, kért tőle. minden ujjára volt egy pa­ragrafusa. Olyan paragrafusokat tudott, amelyek nem engedték meg. hogv lenyúzzák a szegénv ember bő­rét. Most bizonyá­ra eltépik majd azokat a törvénye­ket, amelyekben ilyen paragrafu­sok vannak. Elérjük a nyitva álló menedékházat. Hochanger felé balra vezet az út. A Hochanger mögötti meredek völgyet sűrű erdő zárja körül. Frohnleitenbe jobbra lefelé 3—4 óra alatt lehet le­jutni. Ruhs ajálkozottj hogy őrjáratba megy. Az emberek kifújták magukat és vártak. Ruhs sose jött vissza. Ke­rülő úton Grácba ment, ahol jelentke­zett a rendórparancsnoknál és részle­tes beismerő vallomást tett. A Schutz­bündlerek új járőröket küldtek ki. Most tudtak meg mindent. Ruhs áru­lását, a vereséget és a statáriumot. Wallisch beléjük verte, hogy higyje­nek a győzelemben. Nem a mostani­ba. hanem a véglegesbe. Sokáig szag­lászták azt a helyet, ahol Wallisch akkor az éjszakát eltöltötte1' — UJ VERSEK utolsó útja Isten tudja, honnét szedte a bátorsá­got hozá! Magam is alig tudtam el­hinni, hogy meghalt. Éppen csak, hogy elkiáltotta magát: Szabadság! és máris ... Még egy olyan szadistát, mint az a Wallisch volt, igazi bolse­vik. Nagyszerű lehet Németország­ban Hitlernél. De el ne áruljon, hogy ezt. mondtam. Tudja, az egyenruha". Tovább megyek felfelé. A hó Wal­lisch embereinek egészen a mellükig ért. Néhányan közülük már leszivá­rogtak Eruckba és a környező fal­vakba. A három gépfegyvert még mindig magukkal cipelték. Wallisch biztatta az embereit, hogy maradja­nak együtt. Bécsben győz a felkelés. Frohnleiten felé kell keresztülvágni magukat és új fegyverekkel és se­gédcsapatokkal folytatni a harcot. Már jó ideje nem lehet házat látni sehol. Időnkint a távolból favágás za­ja hallatszik, de itt a hegyoldalban a favágást már befejezték. Kidöntött fenyők óriás rúdjai fekszenek a lej­tőn. az irtás06 helyek világítanak a napfényben és a hegyeknek különle­ges fényt kölcsönöznek. Az erdők egy­re ritkulnak, a patak fövenyessé, ka­vicsossá válik. A fenyőket fűzfák váltják fel és a karámok rácsai elzár­ják az utat A csörgedező pataktól át­szelt füves hegyoldalban egy lépcső­nélküli ferde parasztház áll. Belépek. A nagy, majdnem üres szobában egy asztal és egy sütőke­mence a legfontosabb berendezési tárgy. A padló gyalulatlan és homo­kos. A parasztasszony kis gyerekén csak egy flaneling van. Az asztalnál egy jegyespár ül egymás kezét fogva. A parasztasszony megmutatja nekem a kemencét amit kívülről fűtenek. Hogy merre jöttem? A vadászkunyhó mellett jöttem el. Elmondom, hogy lent a vadászkunyhóban azt mesélték, hogy februárban Wallisch megállt náluk és tejet kapott tőlük. Az asszonv gyorsan felkiált: „Azoknál? Nem, azoknál semmit se kapott inni. Semmit se adtak neki. Nálunk kapott tejet". A vőlegény is megszólal: „Tejet és három szelet kenyeret. Nagvon éhesek voltak. De mielőtt be­leharaptak volna a kenyérbe, kifizet­ték". Tovább kapaszkodom a vasúti háeo felé. Wallisch emberei itt már százra olvadtak le. Holnap déltől kezdve a hegyolda­lak harangszótól lesznek hangosak. A havasi pásztorkonyhákból még füst száll fel. Néhány helyet, ahol az erdő egv csücske a legelöt éri, még hó borítja, de a hegyoldalban meleg van. Kis idő múlva egy ember, a vő­legény lép ki a parasztházból és jön felfelé. <5 is Hochangerre igyek­szik. Holnap korán reggel kéznél akar lenni, amikor a jószág jön. A test­véri favágók. Az apjának van egy kis földié Frohnleiten mellett. Igen, feb­ruárban ő is itt volt a környéken. Hogy mért volt hitele Wallischnak a parasztoknál? A bérleti védőtörvény miatt. A Bru-k körüli legelők jórészt már régóta közföldek. Wallisch annak idején megcsinálta a bérleti védntör­vényt és nem engedte, hogy megvál­mondja kísérőm. Itt lent a völgyben, a havasi pász­torkunyhóban feküdt. A csendőrök a Hochangeren álltak, kérdezték is. hogy kié az a kunyhó ott lent? Kié lehet? Egy pásztorkunyhó, biztos egy pa­raszté. Nem mondták meg nekik, hogy a párt pénztárosa vette bérbe. Vi­gyáztak, hogy ne szálljon fel füst a kéményből. Megkerüljük a völgyet. Az erdő végét ér, ismét legelőhöz érünk. A ház a Hochangeren ismét egészen kö­zel kerül hozzánk. Az esti fénytől megvilágított túlsó lejtőn voltak az első harcok a frohnleiteni csendőrök­kel. Walüsch emberei — már csak né­hányan voltak — negyven csendőr el­len. A Hochanger vendéglőse már vár­ja kísérőmet. Csodálkozik, hogy nem egyedül jön. Rajtunk kivül még né­hány idős favágó van a szobában. Kenyeret és levest kapunk. ..ötezer schillinget tűztek ki Wallisch fejére és kii nem tudta volna használni a pénzt? De azt mondtuk feleségünknek és a leányainknak: — Le se nézzenek a völgybe, nehogy meglássák azt az embert és kísértésbe jöjjenek". Kora reggel, a vendéglős és én. egy darabon Bruck felé megyünk le az állatok elé. Leülünk a fűbe, a föld már meleg. Még mélyen lent az er­dőben halk harangszó hallatszik. „A bruckiaknak megtiltották, hogy má­jus elsején az erdőbe menjenek, de Hitler születésnapján a nácik a he­gyekben tüzeket gyújtottak. De en­gem nem csaphatnak be. Mi mindent nem meséltek Olaszországról! A múlt évben aztán magam is átmentem Olaszországba. Az első nap senkit se találtam, aki őszintén felvilágosítást mert volna adni. Aztán találtam va­lakit, aki kézen fogott, jó félre húzott, leültetett egy padra és sok mindent elmondott és megmutatott, amiről nem szoktak hivatalosan beszélni és amit nem szoktak megmutogatni. Most arra spórolok, hogy jövőre Né­metországba mehessek. Ott is nem oda fogok nézni, ahova ők fordítják a fejem, hanem ahová én akarom". Néhány óra múlva a leobeni pá­lyaudvar előtt állok. A hegyek mesz­sze vannak ide; a poros pályaudvart dohos, unalmas vidéki levegő üli meg. Február 17-én. tehát körülbelül tíz héttel ezelőtt, este az állomás épületé­ből egy fiatalember egy taxisofőrhöz lépett és vasárnap reggelre Oberaich­ba rendelte. Az áruló kisvasutas ta­lán már a vendéglő felé vezető úton is csodálkozva állt meg a plakát előtt, ami 5000 schilling vérdíjat ígért. Ak­kor még nem tudta, hogy milyen szo­rosan össze fonódik majd élete azzal a másikkal, és hogy eljátszotta az élp­tét. Árulása nem maradt büntetlenül. Vasárnap délután a Heimwehr em­berei már diadalmenetben vonultak végig Leoben utcáin. Wallisch és fe­lesége láncokba verve egy nyitott autóbuszon iilt. elöl és hátul katonák­tól és csendőröktől körülfogva, jobb­ról és balról a polgárok sorfala közt. A polgárok asszonyaiknak mutogatták a megbilincselt párt az autóbuszon. A (Fehér lMlmin rajzai) nők megbámulták a megbilincselt asszonyt a zöld ruhában, aki követ­te férjét a harcokban és vele mene­kült a hegyeken át. Ahogy beérek a városba, egy nagy sarokház előtt az őrszem elzavar a járdáról. Az elrácsozott kis pinceab­lakokból kiáltások hallatszanak. A februári foglyok vannak a pincében. „Kemények. és gyűlöletesek itt Leo­benben az ítéletek" —, mesélik az állásnélküliek a tartományi törvény­szék előtt, ahol a közhivatalokat is elhelyezték ..." Ide voltunk bezárva, amikor Wallischt és a feleségét be­hozták. Nyugtalan éjszaka volt. Mi, foglyok észrevettük, hogy valami kü­lönös történik, de arra aztán végkép nem gondoltunk, hogy Wallisch elv­társunkat kivégzik". A hóhér egy bécsi hentes volt. A tárgyalás alatt az épületet körös­körül alpesi vadászok zárták le, a klagenfurti 11. ezred. A klagenfurti ezredben csak érettségizettek vannak. Nemrégen itt ültek az esküdtek, in­nét vezették be őket az esküdtszék­be. Egyszer csak egy motorkerékpá­ros állt meg a ház előtt és mind­egyik esküdtnek egy levelet adott át, aztán elment. A levelet a Vöröske­reszt küldte és az állt benne, hogy az esküdtek legyenek szolidárisak a vádlottakkal. Némi fáradtsággal sikerült benézni egy hivatali szobából az udvarra. Az akasztófát már leszerelték. A bűn­ügyi foglyoknak három méter mély lyukat kellett ásniok, amibe aztán a cöveket beverték. Arról a helyről messze el lehet látni a síkság fölött egészen a távoli hegyekig. A piszkos udvar most tele van szalmával. A foglyok szalmazsákokat tömnek. Körüljárom a temetőt és olyan nő­ket és férfiakat keresek, akikről fel­tételezem, hogv a sírhoz jöttek. Ahogy a bécsi, a leobeni temető is tele van spiclivel. Wallisch sírja laposabb, mint a föld. fűvel van borítva és né­hány összetaposott boglárka hever rajta. „Csizmával tapostak rájuk",— mondja egy látogató. „Két hét börtön jár mindenkinek, aki virágot hoz a sírjára". Azt gondolom magamban. hogy Wallisch útja itt véget ért. De a sír látogatója ígv szól: Itt csak a törzse fekszik. Mivel Wallisch Magyarorszá­gon is részt vett a forradalomban. Dolfuss a fejét Horthynak küldte". Délután öten. vagy hatan egy kis­vendéglő kertjében ülünk, nem mesz­sze a főutcától. A gesztenyefák fe­hér és rózsaszínű virágai az asztal fölé hajolnak. Leoben ma várja az olasz tiszteket, akiket Dolfuss május elsejére Bécsbe hívott a Mateotti-ud­var Gio-udvarra való átkeresztelésé­re. (Giót antifasiszták ölték meg a bolognai városi tanácsban). A vendéglő kertjében az élők a holtakról vitáznak. „Amit mi értünk szabadságon, az egészen más, mint amit Wallisch hirdetett". „Nem szé­gyell ed magad. így beszélni a halott­ról! Tudjátok ti egyáltalában, ki volt Wallisch? Kisgyerek kora óta harcolt. Először még mint kőművesinas ott­hon, aztán az építőmunkások egyleté­ben mint fiatal ember. Triesztben a háború előtt harcolt a nagy építő­munkássztráikban. Szegeden párttit­kár volt és harcolt a Magyar Tanács­köztársaságban. Semmit sem tudtok". Az olasz motorok nuffogásának za­ja szakítja félbe szavait. „És egy ilyen halott, aki így élt és így halt meg..." yw Ujunk csak meg. annvira A mégse halott az a Wal­lisch. hogy ne lehessen vitatkozni vele, hogy ne lehessen kikeresni, hogy hol harcolt, hogv mikor járt el helyesen és mi­kor nem. Nélküled is tudom, hogy a hús. amit meggyötörtek, a munkás­osztály búsa volt. hogy a nyak, amin összehúzták a kötelet, a mi nyakunk volt és a vörös foltok a mi nyakun­kon vannak. De éppen azért, mivel ez ember nem halott és szent, hanem így van, én mondom nektek, az az hibáival együtt ma is elevenen él köz­tünk. tordította: Kálmán László Simni Mihály Á kérdés Azt mondják, megtörténhet, hogy az atomvillanás után a katonák szeme egyetlen tűzgolyó lesz és többé nem látnak vele. Azt mondják, megtörténhet. Megtörténhet. Azt mondjak... Ó, még sok mindent mondanak. Tény, hogy a testet, mint tű a vajat játszva átszúrják, átjárjak azok a halálos sugarak. Azt mondják, s még sok mindent mondanak. Azt mondják, egy bomba ára ennyi, meg ennyi, s hogy jó lenne a megrendelő urakat végre [megkérdezni, meg tudják-e mondani azt is, mennyibe kerül egyetlen szabad emberi homlok, egyetlen doboló (emberi sziv? Azt mondják, megvakít az elképzelt tűzgolyó is, hogy szerte a világon szürkébb a töprengők írisze, mert az eletböl égő halált is látnak vele. Azt mondják, megvakít az elképzelt tűzgolyó ti. Es mégis, sokasodjon csak ez a képzelet, amit mondanak, mondják, harsogják úgy, ahogy van, robbanjanak az ajkak, forrón, ahogy a bomba robban. üvöltve, mint a gázzal megkínzott dzsungelek. Aki halált tagad, tagadja egyre hangosabban! Azt mondják, megtörténhet, hogy a nagy atomvillanás után az emberek szeme egyetlen tűzgolyó lesz és többé nem latnak vele. Hályogos tűzgolyó lesz. De ki nyugszik bele közülünk, akik az Ember nevet viseljük, KÖZÜLÜNK, AKIKTŐL FÜGG, HOGY [MEGTÖRTtNHET-E? Polner Zoltán Szorongás Hazalátogatnak a derűs évszakokban mosolygó rokonaink hozzánk. Vállon veregetik az egykori utcákat keresztet vetnek a templomok előtt s fojtogatja torkukat a honvágy. A kocsik puhán ringatóznak a presszók boldog ámulatában, hol néhány ismerős úgy idézi fiainak Kolombusz Kristófot estére mint nagy nemzeti hőst. Éjfélig életükről mesélnek, s a titkos varázsigékről megszállottan. Maid aludni térnek a honi ég alatt a tőzsdére gondolnak s a jövőre e zűrös atomkorban. S én újra nekivágok. A restiben félkevertet iszom és elutazom hajnalban még, hogy elmondhasson egy kis falu iskolajában azt amit leginkább elhallgatnék. A derűs évszakokban hazalá'ogatnak rokonaink. Sok derék polgár. S kedélyes körutazást tesz velük napfényes városainkban a mindenható font s a kegyes dollár. Cw. Szabó László Vadmadarak Vadmadarak szava szállt a vízen — megkezdtük a sorsot szép-közösen. S tán mi se tudjuk okát. de való: kétfele tértünk — s így, ez a jó. Csak ha e várost járom, erem újra a kórba mohó-szelesen s megbabonázol: a járdaszegélyt esdekleni hallom lépteidért koslatna a láb süppedt nyomodon — s már hangod ígéri a hű telefon de megéred-e épp te? ... visszarakom. Fázva rikoltanak a vadmadarak számomra a sorsod — abbamaradt... Hajnal Gábor Nyárvég Tejfehér víz teifehér egvmásra dőlnek párába bútt a parti [heg vacogva vár a nádas a reggeli táj csupa vágy várakozás feszültség, öntsd fényedet már rá fte Nap szívemen oldd a görcsöt. Nyárvégi áhítat lebeg a párás fényű reggelen helyemet seholse lelem, hívnak az őszfejű Ihegyek. borússzemű hegyitavak felhőket ringatnak a f mély ben. fenyőillat száll [észrevétlen (hívogat, almomba s dallal Vasárnap. 1966. szentember 25. 0ÍL-M4GYA«0RSZA« 7

Next

/
Thumbnails
Contents