Délmagyarország, 1966. szeptember (56. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-18 / 221. szám

M^gy^r L3.sz 16 A két malacot már Aztán már készen is mkora gyünk az egyik lábával, hajnalban leszúrták. A reg- — No igen, az elsővel. A geli köd mohón szívja ma- második első körmére már gába a pörkölödő szőr és bőr háromhúsz jár, aztán hat* jellegzetes szagát, aztán vi- negyven ... A pénz tizenhatszi gyorsan szanaszét. A kö- szor duplázódik ... zeli és távolabbi szomszédság így értesül a disznóbálról, ahogyan errefelé a disznótort tisztelik. Sötét árnyékok imbolyog— Tán ódodzik a bocskor? — Az enyém nem. — Akkor meg húzzál te is abból az üvegből. — Egészségedre, sógor. -J TAPP GYÖRGY TÉL nak a tetthelyen. A nyári £s 6 is kortyint egyet; majd konyha nyitott -a.ita.ian at óvatosan visszaállítja a páeűrű gőzfelhöcskek tolakod- íjnkásüveget a pillér lábának kifelé. Két öblös üst hoz. _ Azt mondod, hogr alatt pedig vörös lobogassal kétszáz kilósak lehetnek ezek ég a tűz. a malacok. Hallottam, hogy — Lehetnek ugy kétszáz mostanában húsz forintjával kilósak — veszi szemügyre kel az ilyen malac. Ha igaz, az aldozatokat a sogor, aki akkor ennek az ára négvezer E rdőkkel tarkított hegyekhez szokott ember vagyok. Hegy után domb következik. az egyiken akácos, a másikon sötétlombú tölgyes vagy bükk — de már a nyéki útelágazás után puszta a vidék, ügy puszta, hogy sehol hegy, az akácosok is laposon feszkelnek. Baráth Lajos: EGYSZERŰ UTASOK péshez. Az ajtóból visszanézett. Kicsit bocsánatkérően, kicsit c5alogatóan. „Vigyen Szederkényig még csak bír- el a • • •" — gondoltam matam magammal, sőt a Tiszahidra is emlékszem, ám Polgáron rómébresztett a szomszédom. — Megengedné ... ? — s kikászálódott mellőlem. Hatalmas ember volt, kemény fekete kalappal és esernyővel. Az ernyőt ötven évvel előbb csinálhatták, egy egész család szómára. — Tíz percet várunk; megihatunk valamit — s közvetlenséggel rámkacsintott. A fekete kalapos bizalmas mosollyal az arcán várakozott, de amikor látta, hogy nem mutatok hajlandóságot a reggeli snapszhoz, hát elindult egyedül. Divatja múlt fekete ruhája kikandikált a kopott balonkabát alól, hatalmas talpal óvatosan kitapogatták a legmegfelelőbb helyet a légamban. Ha nem ébreszt fel, akkor a korai felkelést — Debrecenybe? — kérdi erre. Így mondja. Amikor megismétli, akkor sem másként. — Oda — felelem. — Én is Debrecenybe utamegtoldhattam volna egy jó- zom — mosolyog rám. Szekora szundítással. mében még több a bizalom, Vizsgál a különös szem- a kölcsönösség jele. pár, végigmér, belém igyek- Eleresztem a közlését a füszik látni. Megtapogatja lem mellett, inkább nézem frissen borotvált arcát. Ne- a tájat. héz, tömpe ujjait véghúzza a bőrön; ujjhegyeibe belerágta magát a munka és az idő, csíkoznak rajta a fekete vonalkák. — Jó ez! — int ki az ablakon. — Az eső ilyenkor kell... Valóban, közben eleredt az eső is. Lehetséges, hogy ez álmosított el annyira. — Ilyenkor kell az eső — mondom én, hogy szóljak valamit. Végtére is az öreg nem bántott engem. Jóakaratú és indulatú ember, látszik rajta. Hogy tolakodó is egy kicsit? Nem lett annak híja egy gramm se. Még tán többet is mutatott a merleg valamivel. Az öreg annyira elmerült magában, nem bánta volna, ha leszakad a malom teteje. A molnár meg se szó, se beszéd, csak ürítette egymás után a zsákokat és csatolta a lefolyócső alá. hogy zuborogjon beléjük a finom, fehér liszt. Mire aztán eszméltünk, már vihettük is hazafelé az egész rakományt. Mielőtt befordítottam a lovakat a Gáliék bekötő útjára, megegyszer szóba formázta gondolatait az öreg: — Azt hittem, becsap, kevesebbet mér az a kölyök. A krumplieset miatt. De nem rosszindulatú, csak tapasztalatlan. Süttetek Julisommal egy cipót és megkínálom estére az első kenyérből. Gyere hamarabb te is, hiszen vezetőségi gyűlés lesz. Aztán még motyorószott valamit, amíg behordtam kamrájába a lisztet. Indítottam a kocsit. Szerettem volna már otthon lenni. Amikor kicsalta a kocsizörgés az asszonyt, boldog mosoly rándult az arcán. Elébem röpdösött, tapogatta a teli zsákot, tenyerében markolta a fehér port. Szóltam: — Az öreg Gáliék friss kenyeret esznek vacsorára. Sütnél-e te is? Bólintott, s fordult a munkához. Hallatszott, amint csattogott kezében a szita. Friss, jószagú szalmával befűtöttem. Mire a kemence bemelegedett, kiszakítva, sütőlapátra gömbölyödött a tészta. Amikor kiszedte a cipókat az asszony, kenyérszag csapódott orrunkhoz és arcára pirosság. Kezembe került a kés, szeltem az új kenyérből. Gyerekkoromban szokás volt, hogy anyám a cipó bélét kacsazsírral kente meg, de előbb apam kezébe vette a kést, mint most én, mert csak az ő joga volt megszegni az első cipót. Jó pillénvit kanyarított belőle, míg elhadarta „Isten adta. ember szegte". Ritkán adta, azt is feketére, kevésre. Olyankor anyam tisztelettel nézte, és az új kenyér öröme szerteáradt a szobaban. Nálunk nincs ilyen ceremónia. Boldogok voltunk. Különben is a vannak csak örülni lehet. És a kapott búzából szép, fehér lett a liszt, a szegett, kenyerünk meg — mint a harmat — könnyű, üde, éltető. Este mentem a gyűlésre. Szövetkezetünk központjában már világítottak az ablakok. Ahogy betettem magam mögött az ajtót, elcsendesedtek. Gali bátyám, az agronómus. az elnökünk és Nagy Marci már ott ültek az asztal körül. Arcukon olyan volt a pirosság, az öröm. mint az asztalon domborodó három cipóé. Három érintetlen cipó. Az agronómusnak még nem volt felesége, kivel süttethetett volna? Elővettem a negyediket. Az asztalra tettem. Néztünk egymásra. Később nevettünk, mintha bolondok lennénk. Már ö is nevetett. Bajusza alól úgy kunkorodott elő a jókedv, mintha az egész ember abból lett volna. Vártuk a többieket. Ügy látszott, ketten későbben jönnek. Akkor megszólalt. — Jövőre a krumpligumót együtt válogatjuk, nehogy ennyit ad.ion. mint az idén. Ismét nevettünk valamennyien. Miért is ne nevettünk volna? Hiszen boldogulásunk út.iát megtaláltuk, az első esztendő Jtenyere fehér lett. jobban fehér, kívánatosabb. mint reméltük. Derűs kedvünk röppent, mint pitypang bolyha a szel ben. Az öreg ls szorgalmasan vizsgálódik, ki az ablakon. — Nem erre valósi? — Nem! — Én se! Csak utazom Debrecenybe. Meg kéne mondani neki, h< y nem „nyövel", hanem „ennel" kell ennek a szép városnak a nevét kiejteni. De akkar meg elvitatkozna, és soha nem hagyna békén. Sóhajtok inkább és nézem a tájat. Megkínál cigarettával, én tüzet adok, s amikor kényelmeskedve pöfékelni kezdünk, már szánom magam a makacsságomért. Az öreg egyre sűrűbben nyálazza az ajkát. Hátradől, s hetykén pöfékel. Közben rám-rámnéz, vizsgálja közömbös arcomat, s amikor már sokáig ülünk szótlanul, megjegyzi. — Régen én nem ls jártam ebben a városban. Nagykanyizsán katonáskodtam. meg kint Bécs mellett... Debrecenyben csak mostanába jártam. Az utóbbi években. Most már meg kell tudnom, hogy mi az istennyilát keres az öreg az utóbbi években az ő Debrecenyében Nagvkanvizsa után. Addig úgy sem nyugszik, amíg ezt el nem mondja. Van az emberekben egy közlékenységi hajlam. — Aztán minek tetszik Debrecenbe utazni? — Minek? — kérdez viszsza, hogy bizonyosságot kapjon érdeklődésemben. — Hát... az avatásra! — hunyorog, s már nem is szürke ' szemének színe. Élénk kék, amilyen lehetett húsz— harminc évvel ezelőtt, amikor nem kopott meg hajának szine sem, s amikor a kamény fekete kalapban jóképű fiatalembernek számithatott, s keze sem nehezedett el a munkában. — Mert két orvosfiam van nekem... — Igyekszik szerény maradni, s nem kifeszíteni a mellét. — Kettő, bizony! z ujjak újra végigsimítják a frissen borotvált állat: így nézve, a kifényesesedett szempárt és az ujjat, az utóbbi még fáradtabbnak, még tömpébbnek, még nehézkesebbnek tűnik. S rámkacsint a megfiataA az imént érkezett. — Meglehet — mondja némi büszkeséggel a házigazda. — Sok drága kukoricám van bennük. — Hát a másik kettő? — Int fejével a távolabbi ól felé a vendég. — Azok is ilyenformák. Várják az alkalmas vevőt. — Az egyikre itt lennék magam is. — Neked nem eladó — komolyodik el a gazda. — Az én pénzem is ér tán annyit, mint a másé? — Így igaz. De te rokon vagy, sógor. Tőled nem lenne szívem annyit kérni, mint idegentől. A pénz pedig nagyon kell. Sokba volt a tartasuk. forint lenne. Szép pénz ez is. Ha nem a sógorom lennél. hát most nagyon megtréfálnálak, mert bizony a körme szerint nagyon drága lenne ez a malac. Még a négyezernél is drágább. — Ügy látom, mégis baj van a bocskorral — kajánkodik a sógor. — Ejnye, az áldóját! — csattan fel a gazda hangja. — No megállj csak. Pista! Pista fiam! — kiált a nagyház felé, a fia után. A helyes legényke fut ia már kifelé. Tízéves forma, élénk szemű, tiszta arcú fiú. — Kisfiam — fordul felé az apja — adnék egy számtanpéldát, ha meg tudnál birkózni vele. — És elmond— Pedig hát én is szive- ja a feladatot sen megadnám azt, amit más. egy , , .. . ^ . .. A gazda, aki eddig lodott szempár. És mintha a aikaimas szerszámmal buz kacsintásában csengne az egy- gón kapargatta az egyik szerű kerdes. A he venkedo, dlsznó bőréről a megpörk'ölt m-gar01, , vTgí?ledktfv! szőröket, beletörli kötényébe örömmel teli kerdes: „Na?/ kezefejét. Ahogy arcár/esik kii s^mon^-GVaSÍ - - köszönöm - szegven- ^Vn^m^klzdt £bÖdŐ Világ0SS^ ne bújócskába bajsza — Kiszámolom! A sógor a tornác alá húJ zódik. A többiek folytatják a munkát, de néha feléje lesnek. A két disznó már föltárva, kétfelé hasítva hever a fehérre sikált deszkákon, arasznyi szalonnájuk tisztán fehérlik az egyre kezik az öreg egyszerűségében. Kezet rázunk. Jó erős az öreg marka. Meleg és kemény, mint a munkálandó vas. Azután nem is igen beszélünk a végállomásig. Most már szeretnék többet tudni az öregről, de az meg csak elégedetten szívja cigarettáját, és kibámul a tájra. Az bozontjában. — Hát idehallgass, sógor! Odaadom a malacot. Nem is kérek tőled sokat érte. Tegyél az egyik körmére tíz fillért, aztán minden többi körmére kétszer annyit, mint amennyit az előtte valóra tettél. Az elsőre tízet, a másodikra húszat, a harmadikA sógor továbbra ls a tornác sarkában tartózkodik. Akik a közelébe kerülnek, úgy hallják, mintha motyogna magában. — ... ötvenegyhúsz ... százkettő negyven ... kétszáznégy nyolcvan ... Üjjaival méri, hogy hányadik körömnél tart. De esőről hümmögött valamit, ra negyven fillért Így vé- minduntalan belezavarodhat A' mely nyárias melegen zuhog a földekre, az útszéli fákra. z esőverés csak nem akar megszakadni, ömlik serényen, s még borzongat is a friss idő. — Na? — kacag rám tekintetével az öreg. Már debreceni utcán állunk, egy ere„z alatt, s keservesnek tűnik a szűnni nem akaró esőzés. — Egy felet... Reggel, különösen korán reggel, jólesik egy snapsz ... Kacsintok. — Hát... — tettetem a bizonytalant. — De jó eróset. — Jó eröset. A fiaimra! — Azokra! — mondom, s egyszerre szánom engesztelőnek és kiengesztelésnek. gig. Allod? — Ha komolyan mondod, állom. Kezet rá. — Jól meggondoltad? — Meg én! Utóvégre csak négy lába van a te disznódnak is. — Lába négy, de körme tizenhat Mindegyik lábán két nagy, meg két kiest — így igaz. — Nem bánod meg? — Én nem, csak te meg ne bánd. — Akkor hát igyunk rá egyet, de azért tán mégis jó lenne, ha számolnánk előbb — mondja a gazda. — NÍDCS itt molnfvaIlyenkor mérgesen legyint és kezdi elölről: — Tíz... húsz. i; negyven ... Nem háborgatja senki, csak az asszonyok kuncognak kendőjük alatt. Lassan telik ™ Az öreg már szalad is elő- lö. Tíz fillér, meg húsz, meg re. át a túlsó oldalra, egy negyven, meg nyolcvan, meg barátságos kiskocsmába. Alig egyhatvan ... ez. ha jól szábírok a nyomában maradni, moltam, háromtíz együtt. Márky Imre r SZEPTEMBER HÁZASSÁGI ÉVFORDULÓNKRA Szeptember! Mosolyog, méla varázslatod Mindig megbabonáz, mindig elandalít; Gáláns őszi követ, hónapok ékköve; Hű vágyam, nefelejcs, vers ütemén virul. •Ódon rigmusait pírregi hím-tücsök, Sorsjósló katicánk pöttyösen elrepül. Zümmögnek darazsak (csak nem ítéletet?), Fácánok pagonyán ballag egy őz-suta, Tarlók torzsai kozt tapsifüles topog, Hízott birka nyakán cseng a szüret tora, Búcsút fecskerajok körbe keringenek, Lármás vadliba-ék éji tanyát keres, Elnémult csalitok rejtik a fészkeket. Szellőtől zizegő tengeri-földeken Tök-tányérok alá bújnak a foglyok el, Vizslám szertecikáz, felszirratol szagot. Rebbent már csapatot, szárnyuk iramlik is — Fürgén puska ropog, s két fogoly: áldozat Burkából a dió s gesztenye bomladoz. Rogynak terhük alatt drága gyümölcsösök, Foltok vörhenyesen: körte ez. alma az; Szilván hamv a románc, őszibarackon is, ízük csókzamatot csorgat a szájakon; Lankák és homokok tarka gerezdjeit Nanfénv érleli ízes must-muzsikára meg. (Billeng búslakodik, rá.ia ügyet ki vet?!) Fürtök nedveiben nóta-varázs liheg, Tűzlelkü boroké, csillagokig dalol. Áldott; édesapám (sírja: örök sebem!) Kunszentmártoni nászt nyolcadikán vigadt. Vonzó példa gyanant (tán hagyományt [követ!) Szűz szeptemberi nap mondtam el eskümet. Szeptember! Furulyázz fűszeres éneket: Ébred régi remény, szendereg' új öröm; Hűs hamvakba merül bánataim tüze, Tündöklő feledés űzi az árnyakat. idő az asszonyok szerint ugyan a kelleténél is gyorsabban, hiszen a toronyóra már a nyolcat is elütötte, és a kolbászhús darálatlanul hever az asztalon, a hurkába szánt rizs sem puhult még meg. Végre kipirult arccal nyargal elő a gyerek, kezében a teleszámolt irkalappal. — Nem tudok eligazodni rajta, kisfiam — inti közelebb a kipirult arcú gyereket az apja. — Mondjad esak, mennyit kell tenni a malae tizenhatodik körmére? — Itt van — mutat Pista az irkalap egyik pontjára — háromezer-kétszáznegyven forint nyolcvan fillért. • — Még csak nem is négyezret — csillan föl a szeme a sógornak. — Várjunk csak — hűti le a gazda. — Nem így egyeztünk, hanem úgy. hogy minden pénz az enyém a malacért, amit a körmeire kell tenni. Mondd csak, kisfiam, mind a tizenhat körmén együttvéve mennyi van? — Hatezer-ötszázötvenhárom forint ötven fillér — böki meg a papírt a fiú. — Nahát sógor, viszed a malacot? Áll az alku? A sógor mosolyogni szeretne, de sehogyansem áll hozzá a bajusza. — Inkább húzzunk még egyet — nyújtja feléje a pálinkásüveget a házigazda. Mert hát tréfa nélkül mit is érne a disznóbál? Vasárnam 1966. szeptember 18, DÉL-MAGYARORSZÁG 7