Délmagyarország, 1966. szeptember (56. évfolyam, 206-231. szám)

1966-09-18 / 221. szám

Tóth Dessfít Szocialista kultúra — eszmei harc Papp Lajos í: Mr. Pilóta esete S

okakat foglalkoztat ma az a kérdés, vajon megvalósult-e, biztosítottnak tekinthetö-e nálunk a szocialista kultúra hegemóniája? Válaszként joggal idézhetnénk mindazokat az adatokat — abszolút szamokat es a relatív növekedés statisztikáit —, amelyek kultúránk tömeges jellegét bizonyítják. Ez pedig a kultúra szocialista jellegének magában is egyik kritériuma Ami pedig kultúránk szocialista tartalmát illeti, uralkodo motívuma nyilvánvaló az oktatásban, a népművelésben, de irodalomban, művészetben sem nehéz — akárcsak az utóbbi idők — alkotásainak olyan felsorolása, amely meggyőz a szocialista realizmus intenzív jelenlétéről, térhódításáról, illetőleg közvetett hatásáról. Szocialista kultúránk, művészetünk a revízión izmus és dogmát izmus ellen folytatott kétfrontos harc eredmények éppen ugyanakkor reáliaabb, elmclyúltebb, elemzőbb, tartalmában sokrétűbb, formájában sokszínűbb: ideológiailag meggyőzőbb lett A fejlődésnek és az eredményeknek puszta regisztrálása azonban bármennyire szükséges (a távlatvesztés sokszor épp azzal kezdődik, hogy az eredményeket nem tartjuk számon) — mégsem elegendő alap a hegemónia kérdésének megválaszolására. A felsoroló megközelítés óhatatlanul maga után vonja az ellenpéldák felsorolását Kulturális életünkben hat. nak nem-marxisla nézetek, nem egy jele mutatkozik a polgári, kispolgári ízlésnek. Az ilyen összevetés .alapján kialakult kép aztán persze kétarcú, az eredmények és fogyatékosságok elrendeződnek s a szocialista kultúra hegemóniájának kérdése sokszor csupán annak vitatásává redukálódik, hogy menynyi konkrétum támogatja az egyik, illetőleg a másik oldalt. Ezzel szemben szükséges hangsúlyozni, hogy egy keresztmetszeti kép igazsága csak féligazság marad, ha nem kapcsoljuk hozzá a folyamat igazságát is. S itt elsősorban nem az ugyancsak jogos, de megszokott érvre gondolunk, hogy t i. történetileg milyen nagyok és meggyőzőek az eredmények a húsz, — vagy akárcsak a tíz — év előtti helyzethez mérten. Hanem arra, a tapasztalatok szerint a pro és kontra érvek felsorakoztatásánál gyakran háttérbe szoruló igazságra, hogy a szocialista kultúra hegemóniájának kérdése nemcsak pillanatnyi keresztmetszet, hanem folyamatos ideológiai harc kérdése is. Azért szükséges ezt hangsúlyozni, mert ha pusztán a keresztmetszeti kép alapján alakul ki kulturális életünk megítélőinek tábora, az az „optimisták" és „pesszimisták" csoportja lesz. Ha csak a regisztrálás alapján mondja valaki, hogy kulturális életünk jó, abban ha lappangva is, mindig benne fog foglaltatni az ideológiai harcról lemondó elégedettség. Aki másrészt, ugyancsak csupán a keresztmetszeti arányok alapján vonja kétségbe kultúránk szocialista jellegét, annak vélekedése könnyen vált olyan pesszimizmusba, amely következménye, de további oka is lehet az ideológiai harcról való lemondásnak. A

gazdasági építés mellett ma osztályharc kérdése a szocialista tudat, erkölcs, életforma kialakítása. a marxista—leninista világnézet uralkodóvá tétele, de a szövetségi politika helyes megvalósítása is Ideológiai vitát feltételez. Mindez természetszerűleg megnöveli a kulturális életnek. mint kifejezetten ideológiai területnek a jelentőséget. Az itt folyó eszmei harc ugyanakkor különösen bonyolult is. Hiszen az élet más — politikai, gazdasági — területeiről kiszorult, vagy ott, korlátozott polpári-k'spolgári nézetek főként itt juthatnak nyilvánossághoz; a fellazitási politika is sok szempontból erre a területre irányul. Összegezve: a kulturális élet az ideológiai harc egyik főfrontjává, ugyanakkor sokban legbonyolultabb területévé vált. Ebből következik, hogy sem helyzetének megítélése, sem az abból levont konzekvenciák nem lehetnek helyesek, ha figyelmen kívül hagyjuk azokat a politikai és ideológiai östóefüggeseket, amelyek kulturális életünk jelenlegi helyzetét meghatározzák s amelyek továbbfejlődésének Ls biztosítékai. Alapvető célunk, hogy szocialista kultúrát, irodalmat és művészétét minél szélesebb rétegekhez juttassunk el. Ahogyan azonban a kulturális életet az általános összefüggések keretében vizsgáljuk, rögtön kitűnik, hogy ezt a célt nem lehet olyanformán megoldani, hogy kizárólag a szocialista kultúra, irodalom és művészet számára biztosítunk szabad utat. Ahogyan az ideológiai irányelvek rámutatlak, ideo. lógiai életünk a marxizmus térhódítása mellett is ellentmondásos. egészében pedig elmaradott a gazdasági-politikai fejlődés mögött Ilyen körülmények közt a szocialista kultúra kizárólagossága csak adminisztratív úton lenne fenntartható, az ideológiai vita megkerülését jelentené, kulturális téren ideoló. giad alegységhez vezetne, annak összes káros konzekvenciáival együtt. A nemzetközi kultúra minden nem szocialista termékének kirekesztése is ideológiai visszavonulást jelentene ideológiai harc helyett. Abból, hogy kulturális életünkben a szocialista tartalmak mellett másnak is helyet adunk, nem következik, hogv mindennek helyet adunk. Nyilvánvalóan mindent kirekesztünk, ami politikailag ellenséges, s ami a szocialista közerkölcsöt sérti. A

szocialista, másfelől a politikailag ellenséges tendenciák közt azonban az ideológiai minőségek széles skálája húzódik. Mint ismeretes, kulturális politikánk nyilvánosságot biztosít nem-szoeialista hazai és külföldi alkotásoknak, kulturális termekeknek is, a VIII. kongresszus ugyancsak leszögezte: megjelenhet minden jÓKzándékú, nem ellenséges alkotás. Lényegében az így kialakult helyzettel kapcsolatosak azok a tévedések, amelyek megnehezítik kulturális életünk helyes megítélését. A szocialista és nem szocialista alkotások jelenléte akkor vezet zavarhoz, bizonytalansághoz, akkor kelti az ideológiai „harmadik út" illúzióját, ha a szemlelö nem számol az ideológiai harc elkerülhetetlen tényezőjével. Ez a tévedés kaphat olyan jobboldali, revizionista színezetű tartalmat, hogy az adott helyzet annyira jó, — hogy akár maradjon is így. A csak statikus szemlélet ebben az esetben rögzíteni igyekszik a helyzetet, és végső soron a kulturális élet. irányzatonként szerveződésénél, az irányzatokhoz kötött folyóiratpolitika stb. konzervatív szervezeti igényeinél köt ki. A tévedés azonban vezethet olyan „balos" konzekvenciához is. amely kimondva — kimondatlanul az eszmei egység túlnyomórészt adminisztratív eszközökkel való biztosítását kívánja, egy helytelennek bizonyult módszerben latja változatlanul a kivezető utat S ezeknek az álláspontoknak megvan a maguk téves elméleti vetülete is. Ezzel kapcsolatban közvetlenül is emlékeztetünk a kulturális elméleti munkaközösségnek a Társadalmi Szemlében nemrég megjelent, Az irodalom és művészetek hivatása társadalmunkban c. tanulmányára. Azzal, hogy az anyag egymástól elhatárolja a pártosság, elkötelezettség és dekadencia kategóriáit, éppen ezt, a kulturális életünkben annyi félreértést kiváltó ideológiai színskálát bontja fel s ad ennek révén világosan körvonalazott elvi-elméleti kereteket az ideológiai harc viteléhez. Éppen ennek az ideológiai „térképnek" az alapján válik világossá, hogy az ideológiai harc jobboldali megkerülése az elkötelezettséget jellemzően pártossággá, a dekadenciát elkötelezettséggé, a politikailag ellenségeset dekadenciává játssza át, „lépteti elő". Míg a „balos" torzítás a pártosságot a napi politika közvetlen szolgálatára szűkíti, s így a pártos alkotások jelentős hányadát az ideológiailag ellentmondásos művek közé sorolja, az elkötelezettségben rejlő relatív értéket tagadva, azt mindenestül a dekadencia körébe utalja, a dekadenciát pedig közvetlenül azonosíts ja a politikailag ellenségessel. Nem kétséges, hogy mindkét álláspont közös gyökere az ideológiai harc követelményének szem elől vesztése, megkerülése. S ami kérdésünk szempontjából lényeges: mindkét szemléletben szükségképpen el fog torzulni az adott helyzet adatokra, statisztikákra, műfelsorolásokra épülő, önmagában mégoly reális képe is. E

redmény és kötelesség, ténykérdés és feszültséget igénylő feladatvállalás tehát a szocialista kultúra hegemóniája a szó mély, történelmi értelmében. Elengedhetetlenül fontos, hogy a Italában, de különösen kulturális életünk megítélésével kapcsolatban állandóan napirenden tartsuk az, ideológiai offenzívát. A szocialista kultúra hegemóniája nagyrészt épp annak a függvénye, hogy milyen mértékben válik a jelszó napi gyakorlattá. Sok mindent megért A magazinok megírták róla hogv rettenthetetlen Hogy még sohase félt Homloka köré a világháború fonta az első babért Onnan épségben hazatért Nyolc évig békés családi életet éit Bár kissé unta ezt azért A magazinok megírták róla hogy nyolc év után magára húzta a hetekig naftalin-szagű US Air Force mundért s egy napon útra kélt Két évig repült bemérte a célt lelkesedett minden találatért s közelről sohasem látta a vért és ott Koreában se félt ahonnan épségben hazatért Tíz évig békés családi életet élt Papp László 3. Majd ismét útra kélt A magazinok megírták róla Hősnek nevezt e ezért S ő ott állt és mosolygott kimért fegyelmezen mosollyal hetekig a lapok hasábjain nyilatkozott és győzelmet ígért A családjának ezreket fizettek havonként egyszer közzétett harctéri leveleiért Mígnem Haiphongnál fogságba esett Ma halkan beszél és keveset A magazinok nem írnak róla Hunyadi István A nagykorúság küszöbén ldő mé,yén elreitöM A gyermekkor repülve tűnt a múltba. Dús fürtök omlanak nagykorú homlokunkra. Most kezdjük ízlelni a munkát nem tudjuk mi az, elfáradni, még Friss robaj, szép tenniakarás dobogtatja mindnyájunk szívét. Idegen tőlünk minden ami régi, avultság, értelmetlen álom. Szeretnénk új ütemre lépni, változtatni a vén világon. Jó tudni azt, hogy holnaptól szavunk csengése más, hogy felnőttek leszünk, országos gondok, jogok asztalánál apáinkkal együtt ülhetünk. Még nem csalódtunk. — Csalódni nem szeretnénk — Gazdag mezők, szorgalmas üzemek nevelnek minket; modern szelek, értelmes, tiszta erdők kérges kezű munkásemberek. Jókedvű sapkánk homlokunkba húzzuk. Zsenge vállú, bátor, új csapat, elindulunk, kezünkben kalapáccsal. Bizakodó égboltok alatt. Megvillanó gyerekkorom bujdosó hold, Boda Kati! Régi város, tűz-vigvázó nagy fiait megszólító régi utca, változatlan sallangos ház, boltos kapu. Fordult az év ötvenedszer holdas arcod hol keressem? Merre futott könnyű lábad? Csak a hangod, csak a hangod az is fölrebbenő sejtés esőző ős®-verte illat. De ha voltál valaha ls iszap alján fényes kavics. Kutas Guszti, Szollár Laci élt valaha Boda Kati? Ez a város nem tart számon mintha nem is éltél volna, régi város múltat őrző nagy fiait megszólító mit érhet, ha nem vagy rberme? Nem sirat el, nem idéz már mintha nem is éltél volna kurta szoknyád nem lobogott nem kopogott szapora lábad szemed kékjén sem úsztattál szűkös udvart, boltos házat csontod rejti idegen föld..." Boda Kati, Boda Kati elrejtőztél idők mélyén iszap alján fényes kavics — Lehettél te valaha is? Jz. ÜUJCCLOO EhriJty& .ertyér Makacs Gáli — ezt n nevet csak úgy akasztottuk Gáli Pista bátyámra. Ha megáll rajta, hordja, ha nem, attól sem dűl össze a világ. Hanem azért nem kaparja már le róla senki, nyakába nőtt, akár a feje. Ügy kell a vén pipaszutyongatónak, minek nyakaskodik akkor is, ha igazsága nincsen. Igaz, nem nagy ideje annak, hogy lábra kapott a szó falunkban és „megkereszteltük" az öreget Voltaképpen azon múlt az egész, hogy néha úgy megkötötte magát makacsságával, nem tudtuk, bosszankodjunk-e vagy nevessünk rajta. Ott volt például az aratás. Mindenki jóváhagyta, hogy kombájnnal dolgozzunk, csak ő ellenkezett váltig, hajtogatta egyre-másra: — Minek ide kombájn, elpocsékolja a búzát. Akkora tarlót hagy, hogy elvész benne a borjú. Szétszórja a magot, akár jövőre ne is vessünk, mégis terem. Bár az öreg szavára sokat adtunk, hiszen értett a gazdálkodáshoz, a keze alatt meg akkorára nőttek a hizók, mint a szamarak, gyorsan gömbölyödtek. Az idén a terület nagyobb részét mégis kombájnnal arattuk. Több se kellett neki. Amikor tanyája közelében duruzsolt a gép, kijött megnézni, hogyan munkálkodik. Alltunk ott többen, de rossz szót nem mondhattunk. — Ez aztán az igazi — mondta többször ls. Ennek ellenére kis idő múltán odaállított a brigadéroshoz. — Hallod-e, Pali fiam. meg tudnád-e csinálni, hogy a tanyám körül ne kombájn arasson? — De hiszen a jóelébb még saját fülemmel hallottam, hogy agyondicsérte maga is. — Az igaz. Csakhogy gondolnom kell a Jószágaimra, mert ahol ez arat, azon a tarlón a galambok is éhen halnak. Szóval ilyen ember az öreg. A maga feje után megy, többre becsüli a „van"-t, mint a „majd lesz"-t, s ami egyszer az ö tulajdonába kerül, ahhoz szörnyen ragaszkodik. Persze, azért szeretjük. Mindig jó kedvvel, dalikózva jár, hetyke, hegyes kalapot hord és lábméretéhez képest hatalmas gumicsizmákat. Danol, fütyül állandóan, talán mert otthon hallgass a neve. Vagyis inkább „valaki" a háznál, mert ha bármit kell csinálni, mindig azonképpen példálódzik az asszony: „valaki" elmehetne a kútra, „valaki" megcsinálhatná ezt vagy amazt. Ebből aztán már ért. Mint mondtam, megférünk a szövetkezetben vele. Sót. szeretjük. Különösen akkor nőtt meg a becsülete, amikor a tizenöt hold krumplit vetettük. Csak úgy véletlensegből járt arra, hiszen szíve-lelke, no meg a beosztása Is a malacokhoz, a hízókhoz húzza. Éppen egy kocsi vetőgumót hoztunk, nagyszemű, fekete krumplikat amelyek úgy ragyogtak, mintha pocsolyából szedtük volna össze. Hozzáértő szem rögtön észrevette, befűlött gumók azok, nem lesz róluk termés, kár földbe rakni. Szólt ls a fiatal agronómusoknak, de jól megkapta, ilyenféle választ tehetett zsebre: — Nem ért maga ahhoz, mit lázít a szakvezetés elten? Csendes ember Pista bátyám, egy szóból értő, mérgét befelé fordítja, ha eszi is magát vele. Hiszen nem cselédnek, gazdának léptünk a közösbe valamennyien, márpedig akkor vigyáznunk kell itt minden szem búzára, minden szem krumplira, minden forintra. S lám, még azt mondták rá, lázító, nem ért a dologhoz. Még hogy nem ért! De a kutyafáját, majd megválik, mennyit ad az a föld! Hanem a krumpliból semmi sem lett. Vetőmag alig került ki belőle. Beigazolódott a Pista bátyám szava, nótázó hajlama úgy odamaradt, mint a bizodalma. Azt tartotta, ahol 15 hold termését kihajítja az agronómus az ablakon, melléfoghat 100 holdon is. Még akkor sem derült jókedvre, amikor láttuk, mennyi búzánk, árpánk termett, nem ls tudjuk hová teregetni. A padlásokat teleszórtuk, vetőmagra cseréltünk, s mégse akart fogyni. Jutott mindenkinek bőven előlegbe is, nem lehetett panasz. Az osztást szerda reggel kezdtük- A major szérűjén temérdek zsákba szorult a szem. ö az elsők között került sorra velem együtt. Odafordítottam a két szürkét az eperfa alá, közel a mázsáláshoz. A raktáros, no meg Józsa Gyurka, a fiatal agronómus irányították a mérést. Megnézték a kimutatást és egymásra huppantották a teli zsákokat, mígnem az öt mázsa búza, s a három mázsa árpa kocsiderékba került Aztán az enyém következett Sokan álltunk a mázsa körül, az emberek egymás hátára billentették a zsákokat, léptek vele párat, majd belecsúsztatták a kocsikba. Volt, akivel asszonya is eljött és ott mosolygott ácsorogva, mint távolabbi bokorból az őszirózsa. Mink, akik télen, tavasszal vittük földjeinket a közösbe, most úgy vetettük le magunkról a bizalmatlanságot, mintha nem is hozzánk tartozott volna. Kiesett gondunkból a megélhetés, hiszen most raktuk szekérre az első közös esztendő kenyerét. Nagyon vártuk, hosszú volt az esztendő, a kitartás. De Gáli bátyám arcára nem reménykedett a mosoly. Mérges pillantásokkal nézegette a búzacsomót, mintha keveslené. Pedig előttünk mérték le, de nyilván ügy vélte az öreg. ki tudja hogy jár az a mázsa, hová húz az a mérleg. Aztán meg az agronómus mérte, őbenne pedig már nincs bizodalma. Oda is szólt útközben hozzám: — Marci fiam, kicsi csomója van ennek a búzának. Bezzeg tavaly nem fért egy kocsira, annyi termett, most meg lásd, tán még öt mázsa sincs, ahogy így saccolgatom. Amondó lennék, kanyarodjunk csak el a malomhoz, nehogy egy kilóval is csalatkozhassunk! A lisztes Bagi molnár közömbösen hányta mázsára a zsákokat. Gáli bátyám arca kiszínesedett a várakozásban, szeme fénylett, mintha egész életenek boldogsága azon dőlne el, öt mázsa lesz-e, vagy kevesebb a búza. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1960. szeptember 18.