Délmagyarország, 1966. augusztus (56. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-07 / 186. szám

Szeged mai képzőművészete A nyári tárlat tanulságaiból Á nyári tárlat országos kiállítás. Anyagat rendezni — egy meglehetősen sokszínű anyagot, amely műfajában is, felfogásmódjában is szerteágazó — komoly gondot okoz Mikénpen teremtsünk rendet, okos és igaz rendet, olyat, amely \ezerfonalat is jelent a lapogató számára — ez volt A kérdés. A műfajr* különüljeo' tc is el, de fonódjanak is egymásba. a területi elv is jusson kifejezésre, de ne nyomja el a stiláris szempontokat sem. A megoldás — amint látható, úgy alakult, hogy az anyagában is súlyos szobrászatot, s a vele monokrom jellegénél fogva jól megférő grafikát, a földszinten, S festészet legnagyobb részét a két emeleten helyeztem el. Így a szobrászat nem maradt a festészeti kiállító termek díszítménye, a grafika nem maradt hamupipőkéje a kiállításnak, mint rendesen. Hogy a lépcsőházat is fel kellett használni a grafikai anyag bemutatásánál, kényszerűség következménye; nem fértünk volna másképp. A kiállítás összképének viszont inkább használ, mint árt, van ami vezesse a látogatót az egyik szintről a másikra, mégpedig méltó minőségű anyag. Mint a tárlat rendezője, törekedtem egyfajta pszichológiai hatásra. Mindenekelőtt fogadni kívántam a belépőt A földszinti nagy terem szélesen kitárt fejsora olyan nyitány kívánt lenni, amely a maga rendjével, emberi tartalmasságával egvesapásra megszünteti a kívülről jövőben még ott kavargó tarka utcakép benyomásait. A kisplasztika polcokon való elhelyezésével valahogy a szobrászműtermekre és a múzeumok rendjére egy időben emlékeztető finom művű futamokat hoztunk létre, amelyek a fejsorok ünnepélyes nyitánya után az élet sokszerűségét idézik vissza; élvezettel időzhetünk az apró, míves szépségű $zobrok között. Majd érmek kínálják magukat. mintha tálcán átnyújtott értékek volnának. Felettük egy sor szép rajz mereng el arról, hogy jó az embernek együtt lenni az emberrel, akiben magára is ismer, s a világra la. Jobbról víziószerű kép a gótikát idézi, úgy amint az összefolyik emlékezetünkben mai világérzés áramaival. Mellette szoborban, rajzban valami hasonló: a Duna hever ott, mintha fémes hullámai anyaalakká ömölnének, s apró hullámgyermekei játszadoznának rajta. Ismét balról idolok csoportja mellett festett kép, üvegek indította formaképzetek, amelyekben mesterük szinte aszkétikus önfegyelemmel ad számot önmagának arról a valóságról, amely környezetünk egyszerű tárgyain köznapi látásunk számára észrevétlenül uralkodik. Csendélet ez, amelyen figyelmeztető a csend, tárgyai egyszerre álmodnak őskori elődeikről és a technikai civilizáció hatalmáról. És jobb kéz felől ismét enyhébb érzelmek húrjain játszik a művészet, ismét egy sor fej. terrakotta mindahány, még bársonyos rajtuk az Ifjúság hamva: velük szemben bronz bika fenyeget; álmokat és jeleket vetítenek elénk a fametszetek művelői. Ujabb lépés: a terem végéhez értünk, utolsó szárnybontás és örvénylő fordulat a J szaúthoz. Fekete montázs nagy felülete kórusszerűen ismétli motívumait a Szofoklesz-tragédiának. Ott kuporog az örvény hőse, az oszlop felett végzete vár. Az ember lényét, kell megismernie. ha kell borzalmak árán; így menekül a vésztől a körötte szorongó, fölötte tornyosuló tömeg. A montázs mellett a Tisza szobra, a fékezhetetlen Tiszáé. Petőfi szavai jutnak eszembe: áttöré a gátat... így törnek előre ennek a szobornak a formái, felszabadult. hatalommal. Oidipus színpadot idéző tragédiája mellett a Tisza szobra, valahogy visszhang a pillanatnak, a szabadtéri játékok, Az ember targédiaja Szegedjének. Veie szemben költ® —, hol epikus, hol lírai grafikai kifejezései ugyanannak a művésznek; lám, a grafika mennyi tartalomnak tud hordozója lenni akár kis felületen is; az emberi tudat világát berendező emlékekből épít képzetarchitektúrát, s minden csupa jelképpé válik. S itt a terem végében szólítanak szemlélődésre szimbolikus teret, s tárgyat ábrázoló intarziák, s fantasztikus képződményeket térbe varázsló festmény. És újra a kisplasztika szép darabjait hordozó polc a visszafordulónál, majd tűzben fogant, égetett zománcok egy oszlop körül. Mi minden elfér ezeken a tenyérnyi felületeken, menynyi mondanivaló, s a formálásnak mennyi fortélya ugyanakkor. Kifelé tartva a teremből még néhány meglepetés ér bennünket: most látjuk meg először, vagy ismét a finoman klasszicizáló sportszobrot a két ajtó közötti falon, kis ólom és terrrakotfea szobrocskákat egyegy függő polcon, s még két festményt Az egyik dzsungelszerű tenyészet mélyén rejtőző házhoz vezet, a festészet és grafika határait hágva át virtuóz eszközkezeléssel; a másik első pillanatra hollandi csendéletnek hat a XVII. századból, s csak azután vesszük észre az avult felszín mögött a perspektívát visszájára forgató nagyon régi és egyben nagyon új szemléletmód belopakodását a puritán felszín mögé. F,zeket a képeket nem lehetett csoportba sorolni, különállásuk szinte kínálta, hogy képiviselőivé váljanak a festészetnek, a szobrászat és grafika alkotásai között Amint a földszinti nagy teremből visszatérünk a belépőt fogadó kis terembe, a látottak birtokában elidőzünk reprezentatív alkotásokon. amelyek idősebb mestereink szakmai erényeit csillantják fel, majd néhány erőteljes fametszet a magyar történelem illusztrálására, 8 ezzel megindul a szép séta a lépcsőn. Ahány lépés, annyi pihenő, grafikusaink örömteli emelkedéssé változtatják számunkra a lépicsőjárás fáradalmait. Mennyi munka egy-egy apróság mögött! Szellem és tudás néhány vonalban is! így érkezünk fel az első emeletre, a kiállítás középzónájára. Itt kapott helyet a vásárhelyi és szegedi „iskola", valamint olyan művészek is. akik valami módon ide kapcsolhatók, vagy a patronátus, vagy a szemléleti rokonság, vagy a rokonszenvező* értelmében. Igen, a rendezéssel vállaltam annak dokumentálását, hogy az ország dolgát innen, a megye művészete felől is lehet, nézni, lehet egy Szeged-közpiontú horizont ls rajzolni, s ez a perspektíva is hozzájárul a tájékozódáshoz. Innen nézve Vásárhely közelebb van mint Szolnok, vagv akár Budapest. de a ..világ közepie" Szeged is lehet éppúgy, mint. akármi: a nagy centrumok pedig innen sincsenek távolabb. Van persze egy sor megfigyelhető különbség. így például az, hogy itt természetesebb a délhez való rokonulás, mint a fővárosban. Kelet és nyugat tekintetében nagyjából egy a konstelláció. Az eltéréseket inkább a városok nagyságrendjéből fakadó életformakülönbségek alapján lehetne magyarázni, a pesti ember szükségképpen más. mint a szegedi, vagv vásárhelyi, azonos nyelv és társadalmi rend feltételei között is. Ennek a különbözőségnek sok piozitív vonása van, ezekkel kell mindinkább számot vetnünk, ha szépet és jót akarunk. A rendezésben az az elv vezetett, hogy az összetartozókat együt tartsam, egy-egy festő műveit egymás mellett mutassam meg, egy-egy rokonságot hangsúlyozzak. A néző igy időt nyer, hogy 6gy-egy hangulatban kissé elidőzzék, magába szívja azt. Erőteljes nyitánya ennek a szintnek egy sor grafika; a szenvedélyes kifejezésmódot a mondanivaló szedi ritmusra. Ügy érzi, hogy Michelangelónak Van Gogh-gal' kellene összefogni, hogy elég legyen a szegény ember világának kifejezésére. Ezért, is lehet az alföldi festészet bevezetője ez a rajzsorozat.. Majd váltakozva sorakoznak fel az egyszerű emberek földközeli életét ás életkörülményeit ábrázoló művek. A vásárhelyi ihletésűek színérzékenyebben, a terrrtíszettel meghittebb együttélésben fogant alkotásai meVett a szegediek színben súlyosabbak, az egyszerű emberek világát nem fogják fel olyan ősi érintetlenségében, mint Vásárhelyen. A szegedi csopiart képiéin, úgy érezzük, nem hiányzik a bensőség, ha nem is mindenütt egészen hiteles. A sikerült alkotásokra a társadalmi — történelmi aktualitás is rányomja bélyegét — talán különös, de így van, elsősorban a formai megoldások expresszionisztikusan tagolt, geometrikusán épített rendjére. A szegedi jelleg így valahol a vásárhelyi és a budapesti között ragadható meg; egyszerre törekszik az antropomorf integritásra is, a technikai civilizáció konstruktivizmusára is. A mély, barnákhoz hangolt kolorit eddig nem volt szegedi tulajdonság, az alföldi festészetnek Munkácsyr® viszszavezethető vonatkozásait jellemezte, Kosztat, Rudnayt, Tornyait. Szegeden a színek világossága uralkodott inkább, akár Nyilasy objektivitása, Károlyi költőísége, vagy Dinnyés priamstikus színbontásai jussanak Ls eszünkbe A napifény városának fest® ők. Van azonban a déli napnak egy olyan tulajdonsága is, amit nem mindenki ismer: a színesség a fény ereje következtében átcsap a fekete-fehérbe. Ez a fekete-fehér látomás tartalmilag a tragikum kifejezésére kiváltképpen alkalmas. Felhasználása a grafikában és a tusfesztészetben katalizátorként is szolgált a szegedi iskola számára, hogy a posztimpresszionista állásponton túllendüljön. A termet a levegősebb és súlyosabb koloritot összefogó sávok váltakozó rendje után egy nagy gobelin zarja le, képe a családnak, amelyben, úgy érezzük, népi államunk jellegének monumentális és mégis bensőséges. emberközelben tartott kifejezése ragad meg bennünket. Mellette meleg humanizmussal átérzett fafaragások segítik a rendezést ahhoz, hogy a látogatóban szobrászati élményeit is ébren tartsa. A második emeleten folytatódik az alföldi festészet néhány vonatkozása, idősebb szegedi mesterek, szolnokiak, békéscsabaiak művei. Egy külön box a finom naturalizmusra építő realizmus néhány képiviselője számára. S végül a főváros gazdag, nagy kultúrájú művészete ad kibontakozást, s kelti friss érdeklődésre a látogatót Kitűnő mesterek, Munkácsy- és Kossuth-díjasok munkál, valamint a fiatalabb nemzedék törekvései. Ezek között akadnak olyanok, akik archaizáló formákkal ingják össze a modern élettartalmakat — már amenynyire ez lehetséges — vannak olyanok, akffc az expresszionizmus törzsébe oltanak bele egyéniségűk szerint különféle ágakat Bármennyire is gyönyörködtető ez a felvonulás, nem adhat teljes képet nem a fővárosi, sem a vidéki művészetről, még a szegediről sem. Nem is tekintette és nem is tekinthette ezt céljának. Ami a rendez® illeti, elmondhatja, hogy megtette, ami t®e tellett igyekezett a rendelkezésére bocsátott anyag® tanulságosan és élvezetesen előtárni. VINKLER LÁSZLÓ 0 J VERSEK G. S2AB0 LASZIX) Gravitáció Az űrpilótát fellövik — kering és leereszkedik. Ki hegymászó-bakancsot ölt, végcélja annak is a völgy. A pitypang bolyha száll, lebeg, de lenn talál csak nyughelyet. Feltör a pára konokul — s esőként szikkadt rögre hull. Ez életünk példázza mind, kegyetlen számvetésre int: egy törvény ős parancsa ránt minden meglévőt föld-irányt — s fellebbezésnek nincs helye: ereszkedünk a sír fele ... Csak mi bennünk különb, nagyobb ér ön-törvényű csillagot. Valami Elporzott régen a pillanat valami belőle itt maradt valami egyszeri csodaszép amit nem szürkít a messzeség valami amiben nyttana sosem-voU asszonyok kacaja valami amit a nyár igér zümmögi több vagy a semminél eatami álmomba suhanó valami valami csudajó vadesmA amit a szél susog valami amit én nem tudok BOtVEm ZOLTÁN Igyekszem Gyönyörű álmaimat keserűn emlegetem seggei mivel, hogy csak egyszer élünk t a város kemény mellű nőit felkínálja hajnalig lázas éjszakákra. Vannak, afük még emlékeznek a megtartó, boldog szerelem varázsára. Ma már azonban 6k i» csak legyintenek csendesen. Mint konok szerzetes őgyélgek a jazz ütemű utcákon naponta. Fekete kötésű bibliát szorongatok! példázatokat. a megváltó hűségről » á tisztaság józan szigoráról A Jövő nevű világváros felé igyekszem hol az üvegcsamokú, kozmikus ég alatt aranybetűs, lángoló kőtábláink olvashatóik Viszem magammal a fegyelem és a munka intő szavait s nem játszom el útközben sem a gyerekem, sem a feleségem. Ti**nl Lajos ÚTKÖZBEN Vigasztalanul, lassan zötyögött a vonat majd egy ajtónyitásnyira megállt valahol... Fekete, göndör hajú kislány kapaszkodott fel a lépcsőn, hosszúnadrágos, nagylajbis kisfiút rángatott maga után. A gyereket egy hatalmas fehérbatyu nyomta fölfelé, a batyu mögött, meg a földön, idegesen, egy hirtelenbarna fiatalasszony toporgott A hátán egy másik batyu. Gyerek sivalkodott benne. Mellettük egy cingár férfi türelmetlenkedett — Menjetek már! A kalauz kiabált, felkászálódtak, körülnéztek a peronon. — Be kellene húzódni a gyerekekkel — mutatott be a férfi a kocsiba és egy súlybanyakazott nádvógó kaszát támasztott a kalaúzülés mellé. Az asszony benyitott a fülkébe, köszönésfélét mormolt. A gyerekek utánanyomakodtak, hunyorogtak, szoktatták szemüket a fényhez. A legkisebbik a batyuban nyöszörgött, az asszonyka hátna-hátranyúlt — csi-csite — emelgette, de a gyerek tovább sírt, rúgkapált. — Éhes vagy mi, éhes — csi-csi! — rázta meg az anyja és oldalvást nekidőlt az ajtónak. A férfi a másik oldalról, az ablakon nézte őket. Csak a fe.ie látszott: lecsajszott szélű kalap alól leskelődött padról padra, de úgy, hogy ebben az is benne volt, szeretném leültetni az asszonyt, meg a gyerekeket Többen mustrálgatták a fiatalaszszonyt, úgy mintha nem látnák, nem tudnák, mi van a kisebbik batyuban. Mellette ketten is összesúgtak, egy kofaforma valaki én vele szemben egy öregasszony. Pusmogtak egymásnak, oda-odapislantottak a családra, csóválgatták a fejüket Kattogtak a kerekek, a kofa tojást szedett elő, törőgette, kötőjébe porgette a héját, onnan meg a padlóra. Beleharapott a tojásba, kenyeret vágott hozzá, nagy szelet piroshejú házikenyeret. Morzsolgatta, törőgette. Nagy. kövér morzsák gurultak végig a kötényén. A kis cigány nagy kívánó szernekkel odasomfordált a kofa mellé, lenyúlt egy morzsáért Az asszony faarccal csámcsogott, mintha nem látta volna, hogy mit csinál a gyerek. Kattogtak a kerekek, a cigányaszszony az urát leste, oldalt állt a kofának. Csak annyit tudott, hogy hajlong a gyerek, de hogy miért, azt csak akkor láthatta, amikor megfordult — Nem jössz ide, tel A fiú keze megállt félúton, hol az anyját leste, hol a morzsát. Az aszszony mostmár csendesebben szólt.: — Van nekünk, nem szabad azt! Van apádnál, hallod! A gyerek visszasomfordált az anyja mellé, odabújt a szoknyájához. Nyolctíz szempár nezte őket Csend volt nagy. beszédes. A* asszonyka nagy® rántott a fiú karjáni — Mindig éhes vagy, te.LI A gyerek szipogott Bejött az apai — De csendben vagytok — fogta meg az asszony vállát Nincs padotok, mi? A fiúból ekkor kitört a sírás. Az apja lehajolt hozzá, majd az aszszonyra nézett: — Ennek meg rrrf baja-e? Megint megrándult az asszony szájaszéle: — Szégyentelenkedett a kenyérért, megmajszolta a morzsákat — bökött a kofa felé. — Ejnye, hát nem kell nekünk anynyira a másé! — húzta szemébe kalapját a lérfi, s hangja emelt volt, hogy mindenki hallja a kocsiban, amit mond. De csak a közeiülők érthették, mert a másik sarokban félálmában felbődűlt egy részeg: — Szép asszonynak kurizálok.II — s elcsuklott A szembenülők nevették: — Jól bekáposztázott! A gyerek tovább szipogott A kofa sokatmondóan húzta össze bekecséti — Dolgozni kéne, akkor lenne! — mondta félhangosan. A másik bólintott: — Ügv, úgy! — Aztán hozzátette. — Engom ugyan nem érdekel az ilyen népség, ha felfordul se! Mit kujtorog, miért nem dolgozik! A részeg abbahagyta a csuklóst, csak a kerekek kattogtak ütemesen, meg a gyerek sírt rendületlenül. A kofa eltette az ennivalót: — Nem tudja az ember sajnálni őket különben adnék neki. de nem érdemlik meg. Az ember fárad, utazik 500 kilométert, hogy jöjjön valami ezen a pór libán, ezek meg kujtorognak! — intett fejével a cigány családra. A fiatalember odalépiett a kofához, — Van pénzünk, asszonyság! Heti DEL MAGYARORSZAQ Vasárnap, 1956. augusztus l i