Délmagyarország, 1966. augusztus (56. évfolyam, 181-205. szám)

1966-08-07 / 186. szám

V |annak tárolt emfékefc, amelyek úgy bukkannak fel a múlt óceánjából, mint magányos sziklák, amelyek az idő sűrű ködében aludtak hosszú ideig, de egyszer csak felsüt a nap, s a régi kedves, mohos szikla felénk int, mintha nem múlt volna el. Furcsa az is, hogy ehhez a kivilágításhoz nem keli nap és egyáltalán nem szükséges a világosság. Elég egy mozdulat, valamilyen rég elfeledett illat, egy tárgy, egy ágroppanás. a szélnek a zizzenése s az emlék felüti fejét. ránknéz és olyan üdén. vidáman, vagy szomorúan valódi, mint a jelen minden valósága. Jancsit például egy piros bársonydoboz hozta elem, majd fél évszazad kódéból, holott Jancsi ezt a dobozt soha nem latta. Erről a barátomról semmi rendkívülit nem mondhatok. Sovány volt, szegény volt, arva volt. Ez minden és ha meg hozzá teszem, hogy körülbelül héteves volt: el is mondtam mindent, amit Jancsiról mondani lehet. Mindezen szerény tulajdonságok azonban barátomat egyáltalán nem erdekeltek és nem keserítették el. Sőt, vidám volt, mint márciusban a cinege, szívós, mint a kökényvesszö és fürge, mint a mókus. Volt azonban egy olyan tulajdonsaga, amit ma is csodálok; rendkívül adakozó volt az utolsó palavesszőig, sót az utolsó darab kenyerig. Azóta már tudom, hogy csak a végtelenül szegény ember lehet ilyen végtelenül adakozó, túl minden határon és feltételezve mindenkiről, hogy hasonló módon gondolkozik. Barátomat az ajándékozás lázában — természetesen — nem gátolta az sem, hogy maga az ajándék — hogy is mondjam?... — másé volt. Ezt az értelmetlen felnőttek úgy mondják, hogy Jancsi lopott, holott ez nem igaz, hiszen Jancsi nem tartott meg semmit, még a sajatját sem. Kétségtelen azonban, hogy barátom ajándékaival vigyázni kellett, mert előfordult, hogy éppen kirakodó szemlet tartottam játékaim között, miközben János bácsi, az asztalos és apám éppen a világpolitika irányvonalát állapították meg. Egyszer csak János bácsi szeme megakad játékaim egyvelegén és azt mondja; — Hopp, a srófhúzóm . ,, Apám — ahogy az ilyenkor szokás — elvörösödött, de en még jobban elvörösödtem, mert a srófhúzót Jancsitól kaptam, aki „találta"... — Hát az a lókötő nem teszi be Ide többet a lábát — mondta apám miután a srufhúzó eredete kiderült, bár Jancsit igyekeztem tisztára mosni. — Miért nem barátkozol te a Péterrel, Jóskával, pláne Harangozó Miskával? Azok jómódú gyerekek... azoknak nem ragad a kezükhöz semmi... Az atyai intelem azonban falrahányt borsó volt és én nem tagitottam Jancsi mellől, de ajándékaival csak titokban játszottam, mert származásuk bizonytalannak mutatkozott. Az ajándékokat — természetesen — viszonozni kellett, mert. barátom kapni is majdnem annyira szeretett, mint adni. Így aztán ceruzák tűntek el, pecsétviasz, FEKETE ISTVÁN JANCSI a kártyából a mafckdlsznö, s&t anyám stelázsijáról egy szobor is, amit azonban vissza kellett kérnem Jancsitól, mert rettentő vallatásnak néztem elébe. — Majd hozok mást helyette — ígértem barátomnak, így a szobor meg is jelent a polcon s egy szóval sem árulta el, hogy Jancsiéknál járt látogatóban. Ígéretemet, persze megtartottam és egy szép piros patront „szereztem" Jancsinak, ami — súlya után ítélve — töltött volt. Eldurrantjuk! — örvendezett a barátom és konyhájuk nyitott tűzhelyére dobta a patront, amely azonban begurult a búboskemencébe és egyáltalán nem akart durranni. Közben bejött Juli néni, Jancsi anyja, összekotorta a parazsat és odatolta a levest is a tűzhöz, amikor aztán a patron szépen durrant... sőt a levesfazekat is felborította. Mondanom sem kell, hogy rémültén távoztunk a konyhából — elöl Juli néni — aki az első ijedelem utan seprűt fogott, de ... nem, Juli néni nem vert meg soha senkit és elsősorban nem: egyetlen fiát. Az anyai szeretet azonban nem óv meg mindentől, főleg nem a betegségektől és igy bizony Jancsi egyszer ágyban maradt. — Doktor? Hun van nekem arra penzem? — mondta Juli néni. Azóta ötven ev mult el és tegnap kezembe került az a piros doboz, amit úgy hívunk, hogy „patikás". Belenyúlok, nezem az ismeretien, megmaradt orvosságok gyűjteményét es egyszer csak... lam, ragyogni kezd az emiekek tengerében a mohos szikla ... Anyám éjjeliszekrényének fiókja (meg a szagat is erzem) s egy kis kéz kotorászik benne... az én kezem. Vettem ebből is, abból is, csomagoltat és cukorformát fehér P°rt és sarga port mert barátomnak orvosság kellett megpedig jó orvosság. Vettem és vittem, ostyával és anélkül es összeülve harman beosztottuk az adagolast. — Juj, de keserű — fintorgott Jancsi az egyiktől, mire Juli néni azt mondta: az a jó, mert akkor gyógyít... es utána megengedtük, hogy a csokoládéból is egyen a keserűség ellensúlyozására. Ez a csokoládé egy kis dobozban volt és „Purgó" felírást viselt. Ezekután Jancsi megnyugodott ámbár délután barátom igen mozgalmasan viselkedett, mondván, hogy valóban jó orvosságot hoztam, mert betegsége ellenére többször úgy ugrott ki ágyából, mint egy életvidám szöcske. Akkor aztán sokáig, nagyon sokáig nem láttam barátomat talán azért, mert a szívemben őriztem. Azaz mégis! 1945 áprilisában. amikor Budapest romtenger volt egy őrült háború őrültsége után, és az éhség azt hitte, úr lehet a város felett: levelet kaptam Jancsitól, hogy ekkor meg akkor érkezik. |eg is érkezett. A ronat tetején, füstösen, kormosán, de vidáman. Hóna alatt nagy kenyér, másik kezében egy füzér csirke s akkor eszembe jutottak a „jómódú gyerekek" és megtörültem a szemem, mert talán korom ment bele ,.. eszembe jutottak Péter, Jóska. Harangozó Miska ... és megöleltem Jancsit, aki szegény volt, de nekem egyetlen barátom. ' A NDRÁSSY LAJOS "1 Dal a városról Szeged, te feslő rózsa, arany-folyóval ékes, ha nem rajongnék érted a szíven lenne vétkes! Nyíló utcákon járok, a Tisza-parton nyár van, oreg köveket hordok emlékem kosarában. Vén vadgesztenyefáid hűvösét megidézem, véremben ifjú-csokok vörösbor-ízét érzem. Nézem változó errod s arcomnak mását látom, amint átüt meg rajta harsány, szép ifjúságom, s szerelmeink tanúi: körutak, hársfalombok, sugárutaid vállán kék-árnyas csipkefodrok, 6 a csend, mely este jöttén elomlott, mint az illat, eloltva csillagfényét ásító házaidnak, hogy ébredj első csókra: hajnal-fakasztó szélre ... (Szövőgép kattogása vérednek lüktetése.) Feslő asszonyi tested folyó-szalaggal ékes. ha nem rajongnék érted a szívem lenne vétkes! L Ébredsz az első csókra, nyújtózol napsugárban, melleid kitakartam hajad szél rázza lágyan, nyakadon, mint a gyöngysor: körutald — s a házak felszikráznak a fényben, ódon köpenyt leráznak, s új gyárak bokra sorjáz körül!... Szerelmem, varos: sorsod még sose volt így, az álmokkal határos! Húszéves harc beérik, nem léptünk: lépve félig, lángod fellobbant mégis, híred már messze fénylik! Zárkózottságod enged, s népek színháza tárul hűs falaid közt: múzsák újkori templomául... Feslő asszonyi testnél lágyabb vagy ölelésre, s akit te egyszer csókolsz mindegyre visszatérne. Szeged, te feslő rózsa, arany-folyóval ékes. ha nem rajongnék érted a szívem lenne vétkes! M Egy nagyközségben az országút mentén megálltunk egy takaros kis csárda mellett, amelynek hófehérre meszelt falán nagy tábla függött, ezzel a felirattal: „Nemzetközi ételspecialitások". Ez a két szó — ha kisebb-nagyobb hibával is —, még három nyelven volt kiírva. Tansaságunk kíváncsi volt a nemzetközi ételekre es egyikünk megkérdezte a csárda vezetőjét: — Milyen nemzetközi ételeket főznek? Az egyik asztal felé mutatott és megjegyezte: — Ott olaszok ülnek. Olasz ételspecialitást kaptak. Elárulom, hogy gulvást tálaltam nekik. de sok paradicsomot és makarónit is tettem bele. Mindegyikük két adagot rendelt. Csárdajelenet .,Hallod-e Rozika, te .. Katalinra: „Kati, gyere ki...", Bözsire: „Bözsi, ne sírjon, Bözsike drága ...", Társaságunkban volt egy Amott az ajtónál németek fiatal nő, aki mosolyogva esznek. Nagyon ízlik nekik kérdezte: lessen! — kabátja zsebébe nyúlt. — Látja, háromezer forint Két heti kereset a nádból. Szaladtunk a vonathoz, azért nem vettünk semmit. Aztán maga meg fordultassa fel a sajátjait, ne az én dádéjaimat. A kofa nagyot rántott bekecsén: — Menjen innen, nézze meg az ember, ki szólt magához! Még kötekedik is. Nemhogy megetetné a pereputtyait. Még a pénzét mutogatja! Ki kíváncsi itt arra?! A nádvágó nem szólt semmit. Akik hallottók az összetűzést — jó tízentizenöten — azok is a padlót lesték. Kattogtak a kerekek, a részeg nagy robajjal kicsapta a peronajtót. A társai nagyot nevettek: — Megy megfogni! IgjTik meg a többit, ennek már úgyse kell! — Nem bírja a piát — mondta egy fiatal kőművesforma, és nevetett. — Nem. alig szívott meg négy-öt litert — kontrázta egy másik, ettől aztán harsogva dülöngéltek a padon. Visszatámolygott a reszeg. A gyomrát fogta. — Hadd dőljek le — mondta. A többiek összébbhúzódtak, az meg elnyúlt. Benyitott a kalaúz: — Kié az a kasza a peronon? — Az enyém — mondta csendesen a cigány. A kalaúz, nagy darab, lajhármozgású ember, olyan a hangja mint a hordógurítás: — Hogy gondolja maga?! Nem tudja. hogy be kell zsákolni a pengét? — Nem jár ott a sarokban senki, meg a nyelinek van az ele — mentegetőzött a másik. — Ha azt mondom, hogv kell. akkor kell. Bugyolálja be a kaszát, vagv leszállítom! — mondta a kalaúz. Gondban nézett egymásra az ember meg »,z asszony. Most mit. csináljunk? A kalauz ott állt mellettük, pislogta őket. Gazdag, fekete haja szétbomlott a válláig ért Félénken nézett a kalaúzra: — Jó lesz ha ezt rácsavarjuk? A kalauz nemet, rázott a fejével: — Azzal csak markírozni lehet. Mit gondolnak? A nádvágó a melléhez kapott: — Mit tegyek rá, az ingemet?! Nem bánt az a kasza ott a sarokban senkit. Rátesszük az asszony kendőjét meg a kislányét, aztán jó! A kalauz félrekacsintott majd rájuk dörren tett: — Mondtam már, hogy nem jó. Vastagabb valami kell oda! A cigány hallgatott az asszonya meg leggugolt a batyu mellé, bogozni kezdte a csomót. — Rátesszük a lepedőnket kalauz úr! Rácsavarjuk kétszer, jó vastagon. Az jó lesz? A kalauz a válla fölött szólt az aszszonynak: — Mondjuk! — ezzel továbbment. Az asszonyka szétbontotta a batyut. Egy párna, egy paplanféle. néhány ing, alsónemű, két lábas, egy vödör, egy vizeskancsó, meg vagy fél kilónyi krumpli volt benne. Kirakta őket sorba a padiéra. Odaadta a lepedőt az urának: — Csavard be. Pista, ha ennyi bajuk van velünk! Csak ki ne vágja... A férfi kiment a peronra. Bíbelődött a kaszával, a fiatal köművesforma meg odaszólt a fiatalasszonynak: — Miért nem a gyerekkocsiba szálltak ezzel a sok pereputtyal? Nem tudják, hogy olyan is van? — Honnan tudnák — toldta meg a másik. Az asszonyka nagy dióbarna szemekkel nézett rajuk: — Hogy megint kiküldjenek, mint a múltkor. A fiatalember nagyot nyerített: — Mert nyílván nem szeretik ott se a „madarakat". A kislány is odabújt most már az anyjához, az meg élesen visszanyelvelt a részegnek: — Madarai vannak magának, de nem nekem! — Gyere ide kislányom — simította meg a gyerek fejét. A részegek nagyot nevettek társukon. az meg tántorogva kilépett a két padsor közé, úgy mustrálgatta a fiatalasszonyt: — Ha igy haladsz, annyi lesz a dáded, hogy bolhád se több! Az asszonyka szegyen] ós en maga elé tette kezeit. A másik sarokban megint nagyot nevette*. A kislány is szipogni kezdett, amikor bejött az apja. A reszeg felemelt egy borosüveget: — Igyál cigány! — mondta és felfordította az üres üveget. — Levegőt! — és nagyot nevetett. Kattogtak a kerekek, a cigány a fejét rázta, sokan úgy tettek, mintha aludtak volna, de még többen együtt hahotáztak a részegekkel, amikor a kőművesforma belerúgott a vödörbe. Sírt mind a három gyerek: a fiatalember meg a cipője orrával pöckölgetett egy krumplit. A nádvágó szólítgatta: Ne csinálja már, miért csinálja ezt? A részegek röhögtek, s „Albertnek" titulállak társukat... Amikor lekászálódtak a részegek, helyükre a cigánycsalád ült. Az aszszony többször hátrasimította haját, az ura odahajolt hozzá: — Fáradt vagy Gizus? Most már otthon leszünk. Főzünk még valamit ugye ? Az asszony nagyon halkan válaszolt: — Főzünk, ehesek a kicsik! Aztán hétfőig pihenünk. — Pihenünk — mosolygott vissza az ura. a németes étel. — Mit kaptak? — Ugyanazt, de makaróni és paradicsom helyett káposzta került a gulyásba. — Mit csinálna, ha véletlenül egyszer kínai vendég toppanna be! — Mandulát kevernék a gulyásba. Ök úgy szeretik, sok mandulával. Csehszlovák vendégek érkeztek a csárdába. Csakhamar tálalta nekik a gulyást, ezúttal persze cseh módra gombóccal. Megdicsértük a „nemzetközi" csárda vezetőjét, aki büszkén jelentette ki, hogy népi zenészeik sem mindennapiak. — Ezt, hogy értsük? — Ügy, hogy ők minden — Az én nevemre is tudnak nótát? — A prímás nevében kijelenthetem, hogy nincs olyan női név, amelyre a banda ne tudna nótát. — Engem ugyanis Erikának hívnak. A csárdás meghökkent: — Tessék egy pillanatig várni. Odament a prímáshoz, aki éppen a hegedűjét hangolta és tárgyalni kezdett vele. Pár perc múlva visszajött és diadalmas hangon mondta: — Kérem, én nem beszéltem a levegőbe! A zenekar rázendített éa a prímás már énekelte is: — „Erika, Erika búzakalász, nálamnál hűbb szerenői névre tudnak nótát. Ro- tót nem találsz..." záliára például azt, hogy Palásti László STF.FANIAY EDIT MAGÁNY Vasárnap. 1988. augusztus 7. DÉL-MAGYARORSZÁG 7 f 4 I