Délmagyarország, 1966. július (56. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-03 / 156. szám

A

mflv&taetdc a va®ság megismerésének sajátos formál, amelyek a mindennapi és tudományos megismerés ' közt helyezkednek el, s ennek megfelelően sajátos, omaaoflr által meg nem ragadható tartalmakat teamek hozzáférhetővé, vonnak be az emberi megismerés körébe. Ennek a kütönfloges szerepnek fogad mi körülírása az esztétika, a művészetelmélet számára sem könynyű, de számos vonatkozás* ban megoldott feladat Egyenetlenebből tisztázott kérdés ezen belül az egyes művészeti ágak különleges hatásainak jellemzése, sajátos korlátozottságaik és előnyeik összehasonlító felmérése. De azok az eredmények; amelyekeit a művészettudomány — ezen belül a hazai, öletve a magyar nyelven is hozzáférhető marxista művészettudomány — elért, jelentősek ós állandóan gyarapodnak. Ugyanakkor — s ma már mindinkább közhellyé váük ezt hangsúlyaani — igen magas számot ért el ős állandóan nő a művészetek övezetéibe kapcsolódók száma. ESt n két tendencia azonban nem taJáJfcoeik ká— edégftő mértékben. A művészetek népszerŰRÖdését, az irántuk megnyilvánuló fökoaott érdeklődést csak lemaradva kíséri a művésze* tekkel Ictrpcsdtrrtos ismeretek, tudnivalók terjedése. K

oránistncs ftt mód ennek a sokvonaifckozásű kérdésnek az elemzésére. A számos ok közül, orra a minden bizonnyal szerepet játszó előítéletre hívnánk fed a figyelmet, amely a művészetekkel kapcsolatban mindent, ami tudatos, fogalmi, gondolati — berzenkedve, idegenkedve fogad. Amely úgy véti, hogy a művészet valami ösztönös, valajni megmagyarázhatatlan, amelyről már csak ezért is teljesen meddő a tudomány nyelvén beszélni, s a művészetek sajátosságaival foglal kőző tudományok csupán arra jók, hogy „spekulációikkal" elszegényitsék a művészet varázsát Minek hát — vallja ez a nézet — a művészethez tudomány Is, (t művészetre csak rá kell hagyatkozni, azt csak „érezve" lehet élvezni. Nos, annvi bizonyos, hogy a tudomány valóban komikussá válna, ha a maga eszközeivél a művészet funkcióját akarná ellátni. Az előítélet valószínűleg erre a felismerésre épül, de mégiscsak előítélet marad, mert hiszen a mű vészel tudománynak esze ágában sincs ilyenfajta helyettesítő szerepet betölteni. Annál inkább teljesíti azt a minden tudomány számára adott feladatat, hogy gondolatilag birtokba vegye az élet egy adott — és felettébb lényeges — Jelenségét, hogy leírva törvényszerűségeit, feltárva sajátosságait, megértse a művészetek szerepét. Az esztétikának, művészetelméletnek, általában a művészeteket fogalmilag tárgyaló tudományoknak ebbon a tudatosító feladattam van jelentőségük. S ha szerepűket így értelmezzük, könnyen belátható, hogy a művészetek élvezetét aránsrostm kell kisérnie a művészetekről szóló ismeretek birtokbavételének. Annál is inkább, mert a művészetekhez való tudatos viszony növeli, elmélyíti a műélvezetet ösztönzően hat vissza P művészetek szeretetére, s mind szélesebb körű megismerésükre sarka 1L Emellett nyelvi-fogalmi eszközöket ad művészeti élményeink szabatos körülírására, róla alkotott véleményünk kifejezésére. Az esztétika, a művészefeímélet és -történet úgynevezett „terminus technikusai", tudományos elnevezései csak helytelen értelmezésük vagy használatuk esetén válnak a művészet elleplezőivé, akadályokká művészet és széles tömegek kapcsolatában. Tartalmas, helyénvaló használatuk azonban megkönnyíti az eligazodást a művészetek világában, a bennük érvényesülő művészi hatás tuTóth DessS MŰVÉSZET és tudatosság datosftáfiát, lehetővé teszi földrajzban vagy történeművészi élményeink egy- lemben a „tudom — nem tűmáshoz és az élethez való dom", „értem — nem érvisaonyftását — tehái azt, tem" sokkal kisebb dilemhogy a sokszor öntudatlan, mát jelent, mint a művévagy fél tudatos művészi él- szeti ismeretterjesztésben, mény tartalmaiban is kör- s ennjeác egyík ofea a művomalazott tudatformává vál jék. Ezért a közvetlenül esztétikai, művészetelméleti tudnivalók terjesztése az általános művészeti ismeretterjesztésnek fontos — mégis meglehetősen elhanyagolt — tényezője. A tudatosításnak leggyakoribb formája a kommentált, az illusztrált ismeretterjesztés. Az ilyen típusú előadás, ha jó, mirufig elébe megy a várható kérdéseknek, mindenképpen e hallgatóság ismereteiből Indul ki. Minden ilyen tipusá előadásnak — akkor h«t ,egyvégtében1* hangzik el vészeteknek még mindig elég széles körű és előítéletszerű misztifikálása. Ez kétségkívül a művészetek nehezen megközelíthető sajátos .szerepévei és hatásával függ össze, de kapcsolatos annak a polgári művészetszemléietnek rejtett utóhatásával is, amely a művészetet ekmétotileg is a® irracionalizmus ködébe burkolja Éppen ezért mindenfajta művészeti ismeretterjesztés feltétele a művészet demisztifikálása. Az al*otáslélektan eredményeire építve szerte kell oszlatni azt a hiedelmet, hogy a műaz elfogulatlanul kérdező ko- vész valamilyen különleges. zönséggcl kell számolnia, £ szerkezetét a föltételezett kérdések megválaszolása mentén ked felépítenie. Va hrmely művérseti ág mégoly jó ismerője is rossz ismeretterjesztő lehet, mert íróasztal mellett nem lehet „kikalkulálni", csak a közönséggel való gyakorlati érintkeaés alapján lehet megifv merní azokat a sokszor nagyon ts lényegre tapintó kérdéseket, amelyeket a | . sPffrtán hallgató vagyszem- rendeífcezik — lélő feStesz. Öriási tévedés azt hinni, hogy a művészeti ismeretterjesztés valami egyoldalú tevékenység, amelyben valaki „tud" és ezt átadja azoknak, akik kevesebb ismerettel rendelkeznek. Ez, persze bizonyos különbségekkel mindenféle ismeretterjesztésre vonatkozik, de a művészeti ismeretterjesztésre különösképp, éppen mert az nemcsak a merőben fogalmi ismeretek körének puszta szélesítésében, hanem egy nagyon bonyolult, összetett személyes élmény tudatosításában, fogalmi nyelvre „fordításában" te áll. A művészeti ismeretterjesztésben nincs tehát nagyobb bűn. mint az aktívan kérdező hallgatóság figyelmen kívül hagyása. De mert a művészeti tsmerefcterjesztés különöskép- művészként. Az alkotás szá*e-lsőbbrendű lény. köznapi emberek számára megközelíthetetlen szférák beavatottja, amolyan „modern vrvMázüó". Az alkotó mindig közülünk való, nagysága is abban rejlik, hogy minél •sgyetemesebb, miinél! szélesebb körű, minél több embert, minél lényegesebben érintő tartafmakat képes megragadni. Igaz. sajátos készségekkel, különös érzékenységgel és ktfejeoőigazi altató csak akkor válhat belőle, ha sokak lényeges élményeinek befogadására, és kifejezésére fordítja ezeket a készségeket. Az alkotó ebben a® érteiamben a legxnindermapibb ember, aki általunk és érlünk válhat csak művészSzámos nagy alkotó vallomása tanúskodik arról: az alkotás megkülönböztetett és gyötrelmes szépségű erőfeszítése számukra sem valami mindennapi, állandó állapot Kissé leegyszerűsítve: egy művész sohasem olyan otons és bölcs, sohasem olyan éles szemű és frappáns mindennapi emberként, mint mukra is felfokozott állapot, az elmélyülés, koncentrálás különleges formája; amely meghaladja a mindennapi — s velünk épp ebben a mindertnapiságban oly közös — énjüket De még az alkotás rendkívülisége sem valami ismedrdog. Tiszai Lajos pen is kétoldalú, nincs másfelől nagyobb bűn, mint a fölszeg bizalmatlanság az előadóval szemben. F, téren a legnagyobb akadályt a, sznobizmusnak egy kevéssé emlegetett, de korántsem ritka válfaja jelenti: a hamis rátartiság, amely szégyell! bevallani, hogy valamit nem ért, hogy valami nem hat rá, hogy vala- reflen és varázslatos minek, mások — sokak — . által hangoztatott szépt^gStj jelenlését nem ismeri fel. Ilyenkor találkozunk a műélvezet tettetésével, amelynek tartalma körülbelül az, hogy „na, úgy látszik ezt én mégsem értem; de nem leszek bolond eláruhnf. Holott — s ezt sok szóra bírt '^szégyenkező" észrevételét bizonyítják — épp RZ Ilyen összeszorított szájú „nem értem"-ek mögött a nem értésnek valamely igein frappáns Indoka húzódik. Minden ilyen esetben a bátor kérdezők „nyernek": az őszintén kifejezésre juttatott, elfogulatlanul nyilvánított nem értés vagy nem tetszés úgyszólván kivétel nélkül — sokszor mások helyett is kimondva a közös gondot — valamilyen lényeges alapkérdésre tapint, aminek megválaszolása ugrásszerűen viheti előre a társalgásra épülő, tehát valódi Ismeretterjesztést. M3 mindannyian, széles közönség is aktív részesel — s nem csupán passzív befogadói — vagyunk az alkotásnak, mikor ráhagyatkozva él vezzük azt. Az igazi, bensöleg cselekvő műéi vezet, az azzal járó elmélyedés és koncentrálás maga te ez alkotás — az újraalkotás — egy formája, ernely nem annyira minőségében, minit Inkább csak mennyiségében, intenzitásában különbözik az elsődleges alkotói tevékenységtől. Egy mű ténylegesen csak hatásában válik művé, t mi befogadóként is részesei vagyunk ennek a társadalmi folyamainak. A művész ebben az értelemben csupán .megbízottunk", akit megbízatásának teljesítése erejéig különös tissteletben tartunk, de egyben olyan képviselőnk, aki egyegy sikertelen mű alkalmával bármikor „visszahívható". A művész nem tőlünk való különbözősége, hanem velünk való azonossága tévén művész. Mint ahogyan maga a művészet is a mindennapi életből származik A mindennapi élet át meg át van szőve esztétikai mozzanatokkal; az egyes művészeti ágak közvetítő formái (hallgatóság, láthatóság, nyelv, taglejtés) Is a mindennapi élet velejárói- A művészet ebben a vonatkozásban a mindennapi élet szakadatlan folyamatából kiemelt mozzanatok koncentrálása; benne a művész az emberi világ átfogó, sűrített képét teremti meg, a műéhsezó esztétikai ébnérryben részesül, hogy aztán művész és kötervség egyaránt gazdagabban térhessenek vtesza átmenetileg „felfüggesztett"! mindennapi életebe üvész éi kttaömég kapcsolatának ilyen értelmezése a közönség társadalmi aktivitásának jogát és kötelezettségét is magában foglalja A közönség egyre növekvő beleszólását a művészeti élet egyes kérdéseibe, a művek széles körű vitatását nemcsak a művészetek társadalmi szerepe, ideológiai fontossága teszi indokolttá. A művész, a mű és a közönség kapcsolatát merőben esztétikai-mű vészetelmélefl oldalról közelítő elemzés te szükségképpen ugyanehhez a konzekvenciához vezet A művészet sajátosságainak kifejtésére épülő demisztifikálása, a tudatosítás tehát nemcsak az esztétikai nevelésnek, művészeti ismeretterjesztésnek előfeltétele. Nem lebecsülendő tényezője művészeti közéletünk tágabb értelemben vett demokratizmusának is. BARTEK MARGIT Szegedi hajnal Szürke a vámosi Levelet pörget a szél és füstöt sodor a házak tetejérC Alszik a város. Csendjét őrzik a fények, mik guggolnak a kora reggel tövén. Parti fényorsók sodorják a Tisza fekete hullámszálait. Csónakok alján a csendes kotyogás, mint szirén-zokogás búsul, s az idő-múlás félelmét veri a szívbe. A glória-fosztott éjszaka elmenti s elmentél te is vele, eL Vonatod füttye lebeg be fülembe, s a csónakok aljáról a kotyogás. mint távolodó halk zakatolás az elmúlás félelmét peri szivembe. VITA ZILINSKAITE: Több mint iantázia! M Négy humorista besaéígetett a ligeti padon. — Tegnap felhívott a főszerkesztő és közölte, hogv a legutóbbi krokim remekmű — mondta az első humorista. — Tudjátok, amit a cipészszövetkezetről írtam. A továbbiakban kijelentette, hogy a humoros műfajban valóságos fordulatot jelent Még hozzátette, hogy ea » kroki sajátos nemraeti humorunknak előkelő helyet biztosít a vflágranjtitetán. Végfii bánatában elsírta magát, miért ls nem tanulta M a fsasatermesterséget, hogy még jobban érzékelhesse művem minden árnyalati finomságát — Velem érdekes dolog történt — seótelt meg a második humorista. —• Remélem, emüétaeztek még ragyogó knofcfmra, amelyet arról a légyfogó papírról írtam, amihez a legyek nem ragadnak? Nos, a körmyúipari mmiszlw Intézkedett; hogy helyezzenek el a dolgozószobájában egy ilyen légyfogó papírt A titkárnő hozta az e célra fogott legyet a miniszter meg saját kezűleg tette a légyfogópapírra. Ha hiszitek, ha nem — a légy nem ragadt Erre a miniszter rendelkezett: azonnal hívassanak hozzá, mert fontos állami ügyben óhajt konzultálni velem. \ — Az én esetem olyan,' akár egy szörnyű álom — vette áit a szót a harmadik humorista. — Aznap, amikor a huligánokról szóló szenzációs krokim megjelent este mentem haza. Meggyújtottam a villanyt hát mit látok: néhány ijesztő pofa vár rám Biztos a huligánok, gondolám magamban, baszsziít akarnak állni. Felkapok egy vaskos dossziét és rá jute rohanok. S mát gondoltok; mi történt? A huligá nok elém hajigálják a bicskájukat boxerüket, s különféle pérrcdeötegeket szórnak elém ezekkel a szavakkal: „Megvitattuk a krokiját és elhatároztuk, új életet kezdünk; Végérvényesen szakítunk a műit úrikkal". Még magamhoz se tértem, s már el is tűntek. Kár, hogy leadtam a pénzt a rendőrségen, különben megvendégelhettelek vol na benneteket egy étteremben A három humorista a negyedik felé fordult, aki csöndesen figyelte őket Mikor elhallgattak, halk hangon beszélni kezdett: — Sajnos én nem dicsekedhetem Ilyen rendkívüli eseményekkel. Velem nem történt semmi különös. Idefelé a trolin láttam néhány utas kezében annak a hetilapnak egy-egy számát, amelyben legutóbbi krokim megjelent. Belenéztem a szomszédom lapjába, hát láttam, hogy éppen az én írásomat olvasta. Mosolygott. Aztán hangosam nevetett Szemben még ketten olvasták a krokimat s úgy röhögtek, hogy a könnyük te kicsordult... A humoristák: megdöbbenten pillantottak egymásra, majd egyikük megszólalt: — öregem, te félrebeszélsz! Jó dolog a fantázia; de azért ennek te vonnak határai. (Fordította: Pető VTÜdlős) Hol volt, hol nem volt... Réges-régen, amikor még legénykurjantásnyira voltak egymáshoz a tanyák, minden pusztán élt egy nagyotmondó ember, aki a rőzseláng pattogásakor csodálatos történetekkel ámítgatta a szájtáti tanyasiakat. Mesemondók voltak? Nemigen, mert aki mesél, az tudja, hogy tündéralakjai, vagy gonosz boszorkányai csak a képzelet világában élnek. A nagymondó emberek viszont maguk is hitték történeteiket, szemtanúskodtak: esküdöztek igazukra. Elmondták az Alvégi-domb történetét, tudták, hogy itt, meg ott miért örvénylik jobban a Tisza, miért kövér a fű a Nagy-Laposban, meg hogy hány éve nem terem meg a búza a Kiserdő mellett Híres, tekintélyes emberek voltak a nagymondók egytől egyig. Megmentették Kossuth apánk életét, ismerték Szubuly Márit, pucolták a rettegett betyár, Guza Miska lovát, citeráztak a királynak, elcsábították a legszebb hercegnőt, mert hol a császári kapitányok barátai voltak, É

rdekes, hogy az hol meg a kuruc generálisoké. ilyen félszegségek A széles túri határban Tukuz Balázs bácsi volt a a művészeti isme- legkülönb nagymondó. Erről már az első barátkozásnál meggyőződhetett bárki, hiszen a puszta ismerkedés is sokat sejtetett: Tukuz Balázs törpebirtokos — dörögte, ha valakivel először parolázott. Erről sose mondott le. Igaz, a birtok csak akkora volt, hogy egy fürge veréb tizentárgyl Ismeretek befő- egynéhány nekirugaszkodással széltében-hosszában átugoreari.-'sávRl szemben a hatta, de hát „van" volt ez mégis, és lehetett azzal is diközönaég sokkal el- csekedni, hogy csak azért nem fizet százszámra aranykofogulatlanabb, őszintébb; ronaadót a királynak, mert még azok eszén is túljárt. Lematematikában, fizikában, tagadom a birtokomat, mondogatta, sőt néhanapján, ami-; dekes, hogy az ilyen félszegségek a művészeti ismeretterjesztésnél gyakoribbak, mint az egzakt tudományok ismeretterjesztése kapcsán. A merőben kor messzire szaladt a nagy mondásban; arról sűgdosott. hogy a barátja, a kancellár járta ki az adókedvezményt. Téltől tavaszig ez a szikes rög volt az öreg minden reménysége. A nyár aztán mindig elrontotta a dolgot: a megálmodott negyedzsákos görögdinnyék helyett csak öklömnyi ecetnek valót termett a birtok. A tanyasiak megmosolyogták, amúgy keservesen, de volt, aki megeresztette a kérdést: — Milyen volt a termés, Balázs bácsi? — A termés — szívott nagyot az öreg a meggyfaszáron, és csak azután folytatta: — Hát, az idén nem ütött be. Majd jövőre nézzék meg. Többet sose mondott, de nem is kellett. Mindenki tudta, hogy nyár végén az uraság földjére szorul. Víz volt elég a csordakútban, megfőtt a kukorica, néhány bokoralja krumpli is akadt, ürgét is lehetett önteni; hűs az is, jobb a semminél. A nyár mindig szép volt, mert igazi birtokosnak érezte magát de amikor hóval kezdett sietni az északi szél, ott kellett hagyni a kukoricaszár-tanyát, a birtokot Könnyen ment a hurcolkodás: a gubászsákot a vállán vitte, a pipáját meg a kezében. Nem csinált gondot a téli szállásból, bezörgetett valamelyik cselédházba, leült a közös tűzhely mellé. Rakta a tüzet csutkával, vagy venyigével, és egy percre sem szüntette volna a mondókáját. Ünnep volt az öreg a tanyán, mert amikor beszorult az ökröktől a szegény ember, nem tudott mást csinálni, csak a tüzet leste. Volt hallgatóság bőven: négy asszony főzött egy konyhában, egy tyúkalja gyerek kitett egy féltucatot: húszan-harmincan mindig csüngtünk az öregen. Legjobban a Beke-domb történetét csodáltuk. Azt, hogy az nem homokból van, hanem törökből, mert amikor gyüttek a biiang kopaszok, Beke Pált, az egyik kedves hadvezérét követségbe küldte a magyar király a szultánhoz. A kutyafejű nagy pompával fogadta a szép magyar vitézt, úgyannyira, hogy éjszakára még asszonyai közé is beengedte. A vállas huszárnak az arab lányok igencsak tették a szépet, de az nem nézett se jobbra, se balra, mert annyira megteíszett neki egy rabnő, hogv másnap ajándékba kérte, a szultántól. A török erre azt mondta, hogy minden feleségét szívesen nekiadja, de azt