Délmagyarország, 1966. július (56. évfolyam, 154-180. szám)

1966-07-24 / 174. szám

Bírálni — megismerni Jegyzet egy dokumentumról Volt idő amikor a polgári társadalom valságtudatanak legjelentősebb művészi kifejezőit a kritikánk és a kiadói gvakorlat jobbá ra megvetéssel intézte el. Proust, Jovce. Kafka — és mások ebből a kategóriából — leginkább megismerésre méltatlan szerzőként szerepelt a szellemi köztudatban. Az MSZMP Kulturális Elméleti Munkaközösségének új dokumentuma, a Társadalmi Szemle július—augusztusi számában közölt tanulmánv bírálja ezt. az elzárkózást. Elismeri, hogy az emiitett szerzők nem vélelmezték. hanem embertelenséaében. elsivdrosodásában tetten érték és leleplezték az imperialista korszak polcári világát elboruló horizontiát. gyötrő reménytelenségét. Művészetük nagyhatású kritika volt szellemében és céliában a nálunk is elfogadott egv időben példaként állított kritikai realizmus folytatása. Könyvkiadásunk ezért mindazokat a művészeket hozzáférhetővé tette és teszi. akik valóban jelentős újat alkottak. A szemléletben és a formaadásban nemcsak értékes, hanem vitatható, vagv éppen elutasításra ingerlő elemeket ls tartalmazó művek megjelenése ma már nem újdonság. A mitnszteremtés sznob paniai kellemetlen helyzetbe kerültek: a közönség maga ismerkedik a mértéktelen buzgalommal a gyommagvarázott — és magasztalt írókkal. Elismeri és élveri műveik tényleges hatását ám azt is megállapítja, hogy a földig boruló ajnározás kórusvezetői elfogultan, egyoldalúan tájékoztatták. Nem szóltak például arról, hogv a humánus értékeket romboló polgári társadalom kritikája ezekben a művekben maga is hasonul, torzulásaiban ismétli a széthullást a lefegvverzettséget és még sok mindent abból, amit tiszta szándékkal elutasít Az Elméleti Munkaközösség állásfoglalása. Az irodalom és a művészetek hivatása társadalmunkban című elemzés erre is felhfvia a fievelmet Tanúi vagvunk tehát egy folyamatnak, amely egyszerre ió és rossz, Jó, mert felnőttként szembesít értékes, de nem mindenben meggyőző és nem mindig rokonszenves művekkel. Feltétele ez az igari vitának, az igénveinkhez és lehetőségeinkhez méltó tájékozódásnak. Más dolog azonban a megismerés és merőben más a kritikátlan elfogadás. A kulturális érték elismerése és a különböző, olvkor eltérő tartalmú értékék összemosása. a kategóriahatárok önkényes lebontása között nagv a különbség. Alig bontakozik ki a polgári dekadencia elemző kritikája, az ismerkedésnek az a vitázó válfaja, amely szinte feltétele az eszményeinkkel súrlódó. sót nem ritkán ütköző regénvek. novellák, színdarabok rendszeres közlésének. Ez a folyamat rossz oldala. s erre szeretnénk a továbbiakban néhónv példát idézni. A Thália Színház bemutatta Sámuel Beekett nagyhírű darabiát. a Godotra várva című drámát. Dicséretes vállalkozás, amelynek sikere megérdemelt, haszna nyilvánvaló. Mindenki. aki kénes és hajlandó őszintén szembenézni korunk problémáival, érzi Beekett művének izgalmát, hátterét és gvökérzetét a huszadik század megrázó és felrázó történelmében. De éppen ez a felismerés, a teljesebb valósághoz viszonyító mérlegelés döbbent rá. hogv ez a darab igaz emberi hit nélkül fordult szembe egy hit nélküli világgal. Torz játékban mutatta fel torzulásalt. lehangoló reménytelenségbe ágyazza, lefegyverri önmagát, elérni vágyott, de el nem ért humanizmusát. Az a kritika, amely erről nem vesz tudomást nem segíti a kritikai elsajátítást, a bírálva megismerés folyamatát Elmondható ez Gemet Cselédek című darabjának ismertetéséről is. amely a Nagyvilágban jelent meg. Kafka A kastélv című regényének bevezetője sem felel meg a felszínnél mélyebbre hatoló, elemző tárgyalás igénveinek. A marxizmus és az egzisztencializmus ősszeboronálásának lehetőségét valló irodalomkritikai fejtegetések már nem is hiányérzetet hanem tiltakozást váltanak ki. Üjból és újból előbukkan továbbá a Kafka-orobléma. Az Irodalomtörténeti Kiskönyvtár sorozatban megKoháne Máz®s Feltétel nélkIBI as ünnepiék jelent Kafka-tanulmány úttörő, értékes munka. El lehet ezt ismerni úgy is, hogy nem hallgatunk közben arról sem. ami a szerző. Sükösd Mihály felfogásában vitatható. Érdekes, sokoldalú l'ogékonysáeú elemzésben bizonyítja Kafka jelentőségét. Élvezzük gondolatainak szép dialektikáját, s nem értjük, miért toroan meg a tény előtt, hogy Kafka módszere, világnézete és művészi gyakorlata nem realista. A kérdésre választ ad Siikösd egvik vitacikke. Ebben közli: Brecht és Kafka között sem értékben, sem látásmódban nem látok merev ellentétet. sőt a művészi absztrahálás mndszereibeneszközeiben. a hagyományos rea I i zmus formavilá gának. elhagyásában kettőiük meszszemenő rokonságát sejtem". Ez a párhuzam az irodalom és művészet alapvető kérdéseinek szembetűnően egyoldalú megközelítésére vall. Egyetemi szemináriumon, vagy mflhelvkérdésekkel foglalkozó művészek között van értelme arról a nem lényegbevágó. de valóban létező mozzanatról is beszélni, ami Brechtet és Kafkát nem elválasztja. hanem közelíti. A részletek és szakmai kérdések iránt kevésbé érdeklődő nagyközönség előtt azonban a lénvegről tanácsos szólni. Nem helves a meglevő merev ellentétet oldva-laritva arról beszélni, hogv a harcos marxista humanista, a nemzetközi forradalmi munkásmozgalommal szorosan eggyéforrt. pártos művész Brecht, és a szorongó magány fantasztikus kulisszáit felhúzó, önmagát ls közéjük záró Kafka — szellemi rokonok. Nem azok. az absztrahálás módszereiben sem azok. De még ha volna ls valamiféle egyezés. a minősítés, a kategóriateremtés kritériuma változatlanul a két életmű célja, jellege, tartalma, alapélménye és sugallata közti kibékíthetetlen konfliktus maradna. A humanizmus forradalmi és enerváltan Dolgárl válfaját megkülönböztető. egyértelmű értékrendet. is'felállító kritikáról és esztétikáról közvéleményünk nem mondhat le és nem is fog lemondani. DERSl TAMÁS Tizenkét éves voltam, a szülőfalumat határoló nagy hegyeket jártam, de a Pongrác-tetőn és a csik-gyergyói havasok magas hegyláncán — a, falunk végein túl — még nem jutottam. Karpáthy Zoltán, Martin Eden, a Verne-hösök voltak a hőseim, de mind, mind az ismeretlen hegyentúli világból valók voltak, amelyet látni sem láthattam még. A falu, „főiskoláját", a hat osztályt rég elvégeztem — csupa kitűnővel; a tanítóm gyakran eljött hozzánk, fájt neki, hogy nem taníttatnak tovább, rábeszélte szüleimet, de apám mindig kemény, tiltakozó nemmel vágott a szavába. „Nem bírom már!" — kiálltotta kétségbeesetten. Két bátyám tanult. Kolozsváron, azokat se tudta már ellátni. És ekkor egy régi újságban vagy hetilapban olvastam egy tárcanovellát. Egy szegény falusi gyerekről, aki kitűnő bizonyítványt hozott haza; s jött a tanítója, javasolta, követelte, hogy taníttassák tovább a fiút, nagy jövőt jósolt neki, de az apa keserű nemmel felelt; nem bírta második fiát is taníttatni... Ez volt az első olyan olvasmányom-élményem, amely az életembe, sorsomba nyúlt. Később aztán jött még egy: az írástudatlan katonában kapitánya felfedezi a tehetséget, taníttatja, pártfogolja... a többit magam képzeltem hozzá, már mintegy a magam sorsát rajzolgatva: a katona mind többre viszi, nagy hadvezér lesz belőle ... És megjegyeztem a szerző nevét — ugyanaz volt, aki az első novellát is írta: Tömörkény István. Ettől kezdve minden újságban kerestem a Tömörkény-novellákat, és ahányat elcsíptem, mind mohón olvastam. És csodálatos — egyik se tűnt nekem olyan „hegyentúlinak", mint a többi, mindben volt A sajtó alatt levő Tömörkény Emlékkönyvből. valami abból, ami én, amit mi a mi falunkban megéltünk. Hamarosan, tizenhárom éves koromban áthágtam Gyerkó és a sorsom hegyláncán, át a szüleim akaratán is, és sok küzdelem árán városi iskolában kötöttem ki. Persze nemcsak a Tömörkény-novellák döntötték el sorsomat, jöttek hozzá egyebek is; de nélkülük, ezek az egyebek nem hatoltak volna úgy és olyan tartósan. Hozzájött Ady és Móricz, Kassák és Komját falakat döngető hatása, a jó öreg Tömörkény már nagyon régen régies volt nekem, de amit megírt, s belém oltott, nem avult el bennem. Közben a háború összehozott a 4fi-os ezredben Tömörkény szögedi emböreivel, s rájuk ismertem. S bennük — az otthoni emberekre, magyarokra es románokra, mindarra, ami nemzetközien közös paraszti sors volt akkor pedig — újabb tíz év tapasztalatai után — a népről a népnek elkötelezettségével falusi emberekről és dolgokról kezdtem írni, s azután is, vagy tíz kötetnyi falutárgyú írásomban, a falusi életnek ezt a lényegét próbáltam hangsúlyozni, amelyet Tömörkény irodalmunkban először s oly tökéletesen felmutatott: a parasztot mint az anyagi lét rabját. Ma is, ma is — mért ne vallanám be? — feltétel nélkül állok az emlékét ünneplők sorába, nemcsak azért, amit tőle kaptam és tanultam, hanem és főleg azért amit a nálam erősebbek, a legerősebbek is, kaptak, tanultak; mert akik azóta még voltak felfedezői a vidéki életnek s embereknek, — merem állítani — mind tőle indultak. Mind tanultak tőle valami nagyon fontosat: felfedezni nem a felfedezésért, nem bármit: nem csupa naturalista felfedező szemvedélyből, de leleplezőn felfedezni: humanista szenvedéllyel feltárva jót és rosszat, az ember javát szolgálni. LELKES MIKLÓS PAPP GYÖRGY: KONCERT Mandu!ofák szélbe ringató fénysapkás manó barnaálmú hegyek között csillagpici tó libbenő ruhád mandulavirág öved díszén méregzölden erdő hajlik át odafent az ég láza lobog még olykor szinte nevetnem kell olyan virgonc kék égő fák alatt nagyon messze vagy s nem is tudod: versben őriz örök pillanat Ahogy áthaladtunk a hágón, megkönnyebbültem. Az ftt megtörik a görbe fenyőnél. Ezen a helyen olyan széles es lapos az út, mint a tepsi. Azután a fiatal tölgyes következik. onnét pedig a varosig már alig három kilométert kell gyalogolni. Jól bevált szokás szerint ismét beszélgetni kezdtünk. A hosszú utat beszélgetéssel lehet megkurtítani. A darus elmesélte, hogy egy éjjel, amikor elfogyott az olajuk az építkezésnél, felhívta a mi ni srierhely ettest és másnap már el is bocsájtották a raktárost... Azt is mondta, hogy a békekongresszus delegátusa volt. Kérdeztem, hány kitüntetése van, de válasz helyett feltűrte ingujját és megmutatta, hogyan táncolnak vastag acélos izmai. — A reggel! tormától van! — mondta meglepődésemet látva. — Egyetlen reggel sem telik el nélküle... Aztán elmagyarázta, hogy az embernek öt liter vére vaai, aminek nem tudom mennyi oxigénre van szüksége. (Meg kell vallanom — én is tornászom reggel, de a vérről meg az oxigénről nem tudtam. A főtörzs csak a feladatot sózza a nyakunkba, de ilyen tudományos izékkel nem patkol meg bennünket!) Rendes fickó ez a darus. Varnak olyanok, akiket megdicsérnék az újságban és aztán fennhordják az orrukat... Ez a mi emberünk. Közülünk való!... — Én sohasem voltam háromszáz százalék alatt — kezdi ismét útitársam — Minden versenyt megnyertem, levelező tagozaton végeziem a technikumot. . . Pedig semmiből kezdtem. Apám kalauz volt és még jóval szemplember 9-e előtt elgázolta a \onat... Nagyszerű legény. Kalap le előtte. Igaza van a párttitkárnak — színarany. Furdalni kezdett a lelkiismeret. Senki és semmi maradtam az életben. Jó szóval Bizáncba is eljut az ember és még nem ls érzi. Máris a nagy úthajlatban vagyunk és most én mesélem, hogyan fogtuk el tavaly a főtcrzzsel az egyfülü pincért. Előbb sírva fakadt, majd a főtörzsőrmester zsebébe dugta a lopott pénz felét. Haragra gyulladtam és csaknem levágtam a másik fülét is. A főtörzs tartott vissza. Különben jól tette, a pincér azóta észhez tért és most mindenki céltáblája lenne, hogy egy füle sincs... — Igaza volt a főtörzsnek — mondja a darus. — Az ember — még a gyerek is tudja — kétarcú, mint a jó szövet Érleni kell az. emberek nyelvén . . . Ismét rágyújt, apró füstfelhőket ereget, ujját o-ktatóan felemeli. — Csak a tolvajnak van egv arca. Agycn kellene löm őket. Még egy sztotinkáért is. ha az állami pénz. . . Egyetertettem vele, hisz a tolvajok üldözése az en kenyerem. Még el sem értük a tölgyest, amikor a hátunk mögött fékcsikorgást hallottunk. A sofőr, földim, megismert hátulról és megállította a teherautót. A darussal a sofőr mellé ültünk, ő, a harmadik pedig a rakodórészre ugrott fel. Kihúzta ingét a nadrágszíj alól es ismét fütyörészni kezdett — No, várj csak .... A földim a főtéren álló emlékműig vitt bennünket. Levertem a port a ruhámról, a sofőr pedig, akit letartoztattam. egy cipőtisztító fiúhoz lépett. Mintha poros csizmával kizavarnák a közlekedésrendészetről! — Menjünk, őrmester elvtárs ... — A darus még nem nyújtotta búcsúra a kezét, amikor halk hangra figyeltünk fel. Egy kislány állt mellettünk, színes rokolyában. Faluról jött és gesztenyét árult az emlékműnél. Még sohasem láttam a körzetemben. Odajött hozzánk és egyenesen a darus szemébe nézi-e csendesen, alázatosan mondta: — Az orvos nem vállalja ... — Hogyhogy nem vállalja? — recsegte hangosan a darus, pedig a lány halkan szólt hozzá. — Adjál neki még valamennyit... — Mincso!.... Teherautók suhantak el mellettünk, üres rakterületükrő! vörös kőporfelhők szálltak az ég felé. És a sűrű portól minden úgy elváltozott, mint a színes film. A házfalak eltűntek, a sárga kerítések narancsos színben ragyogtak, a fak koronái pedig halványlila színben tündököltek. A legnevetségesebb a Nap lett. Olyan, amilyennek a gyermekkönyvben rajzolják: a földre sárga sugarakat bocsájtó gicscses rézfedőre emlékeztetett. Amikor a felhő elvonult, már csak a lány hátát láttam. Lassan) ment. mint. a nehéz betegségből gyógyultak, az emlékmű irányában. Vállai remegtek — alighanem sírt. — Szervusz, őrmester elvtárs! — mondta kedveskedve a darus és izmos kezét nyújtotta. Az emlékmű felé egy pillantást se vetett. — És a kislány... — mondtam. Ügy nevetett, mint, a filmszínészek szoktak. — Sose légy "irgalmas szamaritánus! Nélküled is elintézem. Megbeszéltük a dolgot, ad még neki egy kis pénzt. Mit tegyek, ha így sikerült? ... Ezzel odébbállt. Láttam, hogyan veszi fel kamgarn zakóiát és hajtja rá selj-emingje gallérját. — Hát a kislány? — ismételtem az előző kérdést. ö azonban nem hallott, vagy süketnek tetette magát és egyre távolodott. Széles, nyújtott léptekkel, mint a díszszemlén. Utána eredtem és megragadtam kabátja ujját. — Mi baj? — Semmi. Veled megyek! — Hová? — Veled! — Velem?! Megbolondultál?! — A pártbizottságra! Ki akarta rántani kezét, de ujjaim vaspántként fonódtak karjára. — Ezért megfizetek neked! Magának a párttitkárnak teszek panaszt. — Mondd el neki. Ne csak neki, hanem mindenkinek, akinek akarod. — No, no! — Én is kommunista vagyok! Ismét szabadulni akart, az úttest kövezete felé szeretett volna taszítani magától. — Menj! Tőlem akár a szent srinódusnak is panaszt tehetsz! Mee-eeenj!... — Hátba vágtam és elengedtem. összefutottak körülöttünk az emberek, bámultak bennünket, bár én csak őt láttam. Arca elszürkült, megvékonyodott. Szemei kidülledtek, elvesztették természetes zöld színüket, és kékeszöld árnyalatot vettek fel. Arckifejezése most egyáltalán nem emlékeztetett a nagy fényképen levő hasonmására. Más, teljesen ismeretlen arc meredt rám ... A pártbizottságról visszatérve és az emlékmű előtt álló cipőtisztító fiút meglátva a homlokomra ütöttem: Hat a sofőr? Megfeledkeztem róla. Bosszantott, hogy ez megtörténhetett velem. Legalább a nevét, vagy a gépkocsija számát feljegyezhettem volna. Tudom, a főtörzs haragudni fog, talán meg is büntet... Ám amikor megérkeztem az őrsre, ő kérdezte elsőként, én tartóztattam-e le azt a sofőrt, aki négy embert vitt a teherautó kabinjában hárorr, helyett. — Megmostam a fejét. — mondtam kedélyesen. — Élőbb arra gondoltam, bc.iegyzek a betétlapjára, de lattam, hogy egy jókedélyű, nyíltszívű emberrel van dolgom... Es tudod .. . — Valóban vidám, tényleg nyíltszívű fiú — egyeztem bele. Mivel ügyeletes szolgálatom befejeződött, a főtörzs hazaengedett. Útnak indultam. Tiszta és nyugodt volt a város. a szomszédos vasútállomásra induló teherautók már a hegycsúcson is túljutottak. A levegő megtisztult a tég'a portól és a város ismét olyan leit, mint régen: a házak vörös, a kerítések és udvarok sárga színt, öltöttek, a fák pedig hatalmas tóid virágcsokorra emlékeztettek. Fordította: Bálint István Vasárnap, 1366. július 24. OEL-MAGYARORSZÁC 7