Délmagyarország, 1966. április (56. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-04 / 80. szám

ÚJ KÖNYVEK Radnóti Miklós költészete Az alsó könyv, mely Rad­nóti eletmuvet összefoglaló­an elemzi, a határon .túlról jótt: Újvidéken a Fórum ki­adó jelentette meg. íróját, Bori Imrét nem említi az irodalmi lexikon, noha az irodalomkritika ismerői tud­ják, hogy a vajdasági ma­gyar szellemi élet egyik leg­tehetségesebb, leginvenciózu­sabb képviselője, a Híd rendszeres szemletrója, szá­zadunk irodalmának kivéte­les fogékonyságé vizsgálója, érzékeny és értő méltatója. Eszmék és látomások című tanulmánykötetéért ő kapta meg az 1965. évi Híd-díjat. Megállapodni látszott téte­leket megbolygató, 'ellanyhult vitókat fölpezsdítő hivatás jut a közelmúltban megjelent új könyvének, Radnóti-tanulmá­nyának, melynek kéziratával most két éve doktori fokoza­tot szerzett. Előszavában kitűzi célját: ez életrajztól nem befolyá­soltan elemzi Radnóti lírá­jának esztétikai értékeit. Nem mondja ki, de kétségbe von­ja e költészet szocialista jel­legét, e következetesen vitat­ja azt az álláspontot, amely az utolsó versek és az .abdai tömegsír felől nézve vissza a pályakezdésre, többet akar látni a Pogány köszöntő (1930), az Újmódi pásztorok éneke (1931) ós a Lábadozó stéi (1933) verseiben útkere­sésnél, az igazi hang tétova kísérleteinél. Nem korszak be­osztásában, sem a kulcs­versek megválasztásában nem lát szükségesnek lénye­ges változtatást: versértelme­zései térnek el a Radnóti­Irodalom elfogadott magya­rázataitól. Így az optimizmus és az idill megítélése is más könyvében, kevesebbre be­csüli, póznak, szerepjátszás­nak minősíti az ifjú költő munkásmozgalmi ihletettsé­gű líráját, s magára találá­sát a maga énjébe történő visszahúzódásától, a zárt szubjektum költői kifejező­désétől számítja, a Férfinap­lótól. Noha a legnagyobb verse­ket sem elemzi a monográ­fiákban szokásos mélységgel, terjedelemmel, érdeme és gondolati, esztétikai érzéké­nek biztos jele az a sok-sok érdekes észrevétel, mellyel kibontja a versek mondani­valóját és kifejező eszközeit. Az utóbbiról sokat mond a függelékbe tett két kis tanul­mány is: az egyik Kaffka Margit hatását méri le Rad­nóti líráján, a másik az ek­logak ssótartományának vizs­Bori Imre könyvéről gálatábol von le a költői ma­gatartást jellemző tanulsá­gokat. Vizsgálatai jórészt összevágnak Nemes István egyidejűleg megjelent kitű­nő verstani-stilisztikai tanul­mányának (A képszerűség e.szközei Radnóti Miklós köl­tészetében) főbb megállapí­tásaival. Bori biztos kézzel fejti föl Radnóti lírájanak motívu­mait- találja meg és követi légig őket (erotika, vallás, halál, a „tiszta költő" hite stb.). Sok részletmegíigye­léséből csak egyet hadd idéz­zek; a Httedik ecloga kap­csán mutat rá a költői alkai érdekes jellegzetességére. Míg addig a halg! csak a képze­leté. a tudaté volt, a költé­szetébe, szerelmébe húzódott költő világa a valóság, a Zaqvbica fölött, a Heidenau láger foglya számára ez az ellentétére fordult: „ami konkrétum volt, most már emlék, s ami látomás, most véres valóság." Szépen, sok helyt új meg­figyelésekkel elemzi az utol­só verseket. Ám itt érezzük leginkább, hogy valami hiányzik ennek az okos. tá­jékozott, fitozófiailag is kép­zett irodalomértőnek írásá­ból. A megindultság e tragi­kus emberi sors láttán, és költői megfogalmazása olvas­tán. Nincs szava megren­dülő- kifejezésére. Radnóti szerinte nem hős, csupán mártír; nem harcos, hanem áldozati bárány, „aki behú­zott nyakkal várja az elkö­vetkezőket". Mércéje magas: a jugoszláv partizánharcok­kal példálózik többször is. hozzá méri. s kevesli a köl­tő szerepét. Holott nvilván­való, hogv Radnóti antifa­siszta lírája költői tett, mely a magyar társadalmi-politi­kai viszonyok közepette szin­te • egyértékű ellenállással. Másban is megmutatkozik Bori módszerének, az életrajz lenéző kirekesztésének gyön­géje. A harmincas évek ele­jének gazdasági válságáról. az ennek nyomán létrejött politikai légkörről nem szól, s ezért nem értheti, hogy a Nyugat) pályaudvar tövében született polgár-fiú miért fordul őszinte nosztalgiaval. az azonosulás vágyával a Szeged környéki parasztság, a szegedi mumásság felé. Ha elismerjük, hogy ennek köl­tői hozadéka még érdekes és darabos, nem jelenti, hogy ..idegennek" minősíthető. A Férfinapló Személy harmadik című verse (melyet Bori fél­reért: harmadik személyű vallomásnak véli) éppen nem az egyedülségről. hanem a munkássággal való azonosu­lás szándékáról vall. Bori érdeme és más írásai­ban is előnyös kritikusi tu­lajdona, hogy elfogultságok­tól menten tud új ítéleteket alkotni. E könyvében kissé visszaél lehetőségeivel: eleve oppozíciós álláspontra he­lyezkedik. magabiztosan min­dent fölülbírál, jó eredmé­nyeken is fanyalog, csak­azértis újat akar mondani, ha másként nem, megfordít­ja a korábbi állítást, olykor szójátékszerűen; . Zavarja munkája olvasását, sőt meg­értését a fölösen használt sok idegen szó. a körülményes, bonyolult fogalmazás és mo­doros szóhasználat is. Néha csonkának érezzük versidé­zeteit. azt hisszük, ha folytat­ná őket. gyöngítené értelme­zését {Nyugtalan órán, Száll a tavasz... Ó, régi börtönök stb.). szétszórt a szél és — mégis a sziklaszál ha nem ma. — holnap visszadalolja majd. mit néki mondok és megértik nagyranövó fiak és leányok. Ez a non omnis moriar a Iáit lát. a közösség megéri a kulcsa Radnóti optimizmusa győzelmet - hirdeti annyi versben — s reméli, a fölsza­es pesszimizmusa dialektika- badu]t nép meg8^ költóje jának. A maga számára ha- emlékét­Gondold el! hogyha lázadsz, jövendő fiatat koroknak embere hirdet s pattogó hittel számot ad életedről; számot ad és fiának adja át emlékedet, hogy példakép, erős fa legyen, melyre rákúszhat a gyönge növendék.' Bori Imre könyve nyilván vül élesztő szerepével is ér­ú.iból fölszitja a Radnóti-vi- (ékes gazdagodásnak köny­ták kihuny1 parazsát, és sza- ..... , mos értékes, jó szemmel xtlnetJUK ei. meglátott megállapításán kí- PÉTER LÁSZLÓ eSrrAtAa, Jtay'^-ő fcitámasztöttuK 32 örömöt A vagonajtóban megbillen eg" gyapotbála. Félmeztelen em­berek körülölelik a hatalmas fehér tömböt... Négyen van­nak. Az ötödik a fa alatt. Fiatal. Húszesztendős. Az arca sima. Tekintete szelíd, akár a nyúlé, de a nyaka négyököjnyi kemény-gyökér. — Látja, ők a családom. Ez az asszony. Ez meg a gyerek. Szépek, ugye? Büszkén pillant., kifényesedik a szeme és izzik, mint a parázs. — Tudja, ha otthon mellettem vannak, mindi-g arra gondolok, hogy milyen csoda is ez.az egész. Két emberből lesz egy har­madik ember .. Csoda, ugye? Nagy kezével belőni a levegőbe. — Háál. de ez még semmi. Képzelje, a fiam akkor született, amikor a feleségem anyja meghal1. Pon1 abban az órában. Különös, ugye'' Tenyerével megdörzsöli a térdit és hir­telen meg­élénkül : — Mondok én még mást is. Elmon­dom. hogyan nősített mes az a négy ember al Akarja? Hunyorog, mint egv kamasz, kivillog a foga. — A Mari ott állt a kapuban. Kockás szoknya volt rajta A szeme meg olyan volt. min»ha szénből csináltak volna tük­röt. Olyan szépet nem láttam én még soha. csak egyszer, a moziban. Valami gróflánynak volt ilyen szeme... A kezé­ben szatyrot fogott. Azt, amivel most a piacra jár. Ráhunvorított a napra, a hátán meg­megbillentek a csipkés szélű levélámyé­kok. — Másnap reggel nem is köszöntek, mindjárt azzal fogadtak: ..Megnősültél-e már. Jani?" Intettem rá: „Nősül a fene". Pedig nagyon kívántam már látni... Ki is eszellem valamit. Délben, amikor a fa alá ültünk, alig ettem pár harapást, fel­álltam és sétáltam, mintha gondolkodnék. Csíkókat csináltam a porba a cipőmmel, egyszer aztán, amikor nem néztek oda, usgyi... — Minden ablaknál belestem, és meg­láttam a fonóteremben. Sohasem bámul­tam be még ennyi sokáig Akkor láttam, milyen szép is minden. A fényes orsók csillogva forognak és kelepelnek, mint a gólyák. Tisztára úgy ... Lekapar egy zöld háncsot a fáról és rá­harap. Aztán jókedvűen beszél tovább: — Ezt tettem mindennap. Az ebédidő felét elbámultam az ablaknál. Sokszor néz­tünk egymásra és én észrevettem, hogy nagyon szomorú a szeme. Azt vettem ki ebből, hogy nem kedvel. Mert ha ked­velne. néha mosolyogna ... Nagyon fájt és már nem állhattam, hogy meg ne kérdez­zem a' Jóskát, aki gépolajozó a terem­ben: „Ismered azt a lányt?" „Ismerem — mondta —, már annyira, hogy itt dolgo­zik. Párszor nézegettem is, mivel igen csi­nos. de többet nem tudok, mert hiába próbáltam, nem beszél velem". Fagga­tózni kezdtem: „Vőlegénye van talán?" „A — mondta. — Azt mesélik az asszo­nyok, ameddig az anyja él, nem áll szóba fiúval. DJegfogadta.. — Másnap kilestek. Utánam lopóztak. Amikor behajoltam az ablakba, rácsap­tak a hátamra. „Megfogtunk! — kiabál­ták. — Jó fürdőhely, nem mondom. Még tussoló is van!" „Hagyjatok" — mondtam — és elhallgattak. — Betolakodtak az ablakba. ..Szép" — mondta Varga, aztán felém fordult és át­ölelt: " „Mondd, találkoztatok?" „Nem is beszédünk még!" — mondtam. Piszkált: „Gyáva vagy talán?" És elmondtam, amit hallottam.. . — Egymásra néztek. Értetlenül, sokáig. „Ide figyelj. Jani — mondta aztán Varga. — Elengedünk előbb. Várd meg a kapu­nál. Két órától elbírjuk négyen a mun­kát... igaz-e?..." És az emberek rábó­lintottál:. Nagyot szusszantott, mint a kovácsok bőrpump^ja. Tekintetével végigsimította a bálánál hajié embereke1". — Féltem. De nem akartam, hogy .gyá­vának mondjanak. Kiálltam a kapuhoz. Jött is a Mari. Meglátott, de csak ment tovább . Amikor mellé értem, annyira csomosodoit a torkom, hogy csak annvit mondtam: „Ne haragudjon..." Rózsaszín volt az arca. — A téren mentünk ós én nagyon so­káig csak néztem. ho­gyan hajla­nak a lá­bam aln a fűszálak. Egyszerre megállt: „Mit akar?" — mondta. — „Miért nem mondja, mit akar?" — és majdnem sírt... Szótlanul mentünk... A lassú szél töl­csért fújt a fiorból és megpörgette, mint a gyerek a facsigát. „Vihar lesz" — szól­tam. Megint megállt. „Hagyjon egyedül" — mondta és szájába harapott. „Nem jó egyedül" — feleltem. — Megengedte, hogy hazakísérjem. Alig szóltunk ... Kis cseréptetős házban lakott. A kerítésnél elbúcsúzott. „Mikor találko­zunk?" — kérdeztem. — ,.Nem érek én rá soha" — mondta, és gyorsan elmenti mint egy lepke. — Hosszú, füves árok volt előttem. Nem tudtam elindulni. Lehasaltam, a táskámra hajtottam a fejemet és belestem a kerí­tésen ... Tíz perc telhetett el. Kopott, kék ruhában jött kí a házbői. Asó volt a vál­lán. A kertes udvarban ásni kezdett. Ügy lattam, ötnapi munka még hátra van. Át­kozódtam és rávertem a földre. Ekkor me­gint nyüt az ajtó. Valami fekete gubanc jelent meg lassan. Kendőbe csavart öreg­asszony csoszogott. Ráült a kutyaólra és sokszor azt mondta: „Vigyázni kell a bom­bára, Sándor. Vigyázni kell a bom­bára ..." Az anyja volt. Férjért bomba ölte meg, azóta volt ilyen. A Mari sírt* és elvezette ödröt túrt a fiú a 19bávaJ » fa tövébe. Most lassan bete­meti és simítja a foklet a cipője talpával. — Reggel, amikor a gyárba értem, elbeszéltem mindent a többieknek. Nálunk az ilyesmi nem titok.' Az embe­rek egész nap szótlanok voltak, és dél­után ásókat hoztak a raktárból. És este, amikor sötét lett, mint a tolvajok, bemen­tünk a kerítésen és felástuk a földet..; Bene bácsi is jött. pedig ő már ötvenéves. Szépen sütött a hold... A vagonajtóból kibukott egy fej és ki­abált: — Hé. Jani! Letelt már a pihenő. I) Héfcás. te!... A fiú felállt, lepucolta a nadrágját — Hát így volt — mondta. — Aztán megnősültem... Csak azt nem értem: pont akkor halt meg a mamánk, amikor a gyerek született. Sokan mondják: „El­temettük p szenvedést, feltámasztottuk az örömet" ... Na, hívnak már... Hát jó napot •ezette. G SZ. LUKÁCS IMRE r Sóért, cukorért álltak sorban az asszonyok. A piac­téren meg nyitvatartott egy-két bolt. Délelőtt csapódott be az elsó lövedék, és a templom mellett kicsavart egy fát. Aztán kis ideig csend iett. Pillanatok alatt elnépte­lenedett a piactér, az emberek kulcsra zárták a kapu­kat. — Gyorsan jöttek — mondta nagyapám —, mi­közben parnákai és dunyhát vittünk a Zsigmondék pin­céjébe. Odahúzódott az egész utca. A közelben csak egy tövedék csapott be. Gönczi Bá­lint hazát találta el. Azt hittük, ennyi volt az egész, vé­ge a háborúnak. Hajnalban apró szekerek zörögtek el az utcán, lova­sok vonultak a Tisza felé. — Kozákok — mutatott feléjük nagyapám. Mentünk a piactérre. Rézpiku, Stuka, s én. Majd­hogy egyidősek voltunk, iskolások, és nagyon rosszaik. A-kkor már feltörtek néhány üzletet, hordták az árut, ki­nek mi jutott. A szomszéd Gecse Jóska hatalmas órát ho­zott. valahonnan. Mi se maradhattunk ki az eseményből. Rézpiku három boxevt, egy zsebceruzát, egy sapka cukrot, Stuka pedig egy láda lekvárt, két. szijostort szerzett. Jó­magam gyertyákat, gyertyatartókat ós ugyancsak boxere­ket zsákmányoltam. Dicsőségesen elvonultunk a kiser­dőbe. alkudoztunk eejtnással, csereberéltünk, majd, szo­kás szerint, összeverekedtünk. Másnap Rézodku javaslatára odamerészkedtünk a ko­zákokhoz. A vásártéren rengeteg ló, kocsi várakozott.. Ké­nyelmesen sétálgattunk a katonák között, hosszabb ideig vizsgát jattunk egy-egy szebb lovat. — Az a kis fekete megfelelne — jelentette ki hatá­rozottan Stuka. — Nekem -árgn kék. Az ni — mutatta Rézpiku. Magas-katona állt meg mellettünk. Nézett, nézett, s magyarázott, is vaia.mit, de nem értettük Aztán kezembe nvomott egy csomagot, és elment. Kétszersült volt. Esze­gettük. Amikor elfogyott, zsebre dugtuk kezünket, bá­mészkodtunk tovább. — Mit csavarogtok itt? — kiáltott ránk az egvik egyenruhás magyarul. — Mit akartok? — Lovagolni. — Méghogy lovagolni? — nevetett jóízűen. De mi nem mozdultunk. Talán mérgesek, harago­sak is lehettünk. — No jó. A lovakat viszik itatni; menjetek. De lét­rát nem szerzek — nevetett fel újra. Szerencsére alacsony, szelíd lovacskák, fáradt lovacs­kák voltak. Végül is hátukra kerültünk. Néha sarkantyú helyett kopott bakancsomat használtam, eredménytele­nül. Három napig tartott a gyöngyélet. Aztán tovább vo­nult a tábor. Amikor az utolsó kocsi is megindult, a tol­mács odajött hozzánk. — Menjetek haza — dugott mindegyikünk marká­ba egy csokoládét. — Ha visszajövök, hozok nektek igazi lovat. Később Stuka felkiáltott. — Nem mondtuk meg neki, hogy a Porcsíny utcá­ban lakunk. Elszomorodtunk. Aznap össze sem verekedtünk. Hiába, a szerencse olyan, hogy akkor mosolyog az emberre, amikor nem is várja Ültünk Stukáóknál az eperfa alatt. Valami ártatlan játékot játszhattunk, mert még csak szóváltás se támadt közöttünk. Egyszer csak szalad Erdei Micu. — Fogtam egy igazi lovat. — Hol? — Zsigmondok előtt. Én voltam a leggyorsabb. Mire Micu is odaért, a kerítésen csüngtünk, figyeltük a legelő állatot. — Ne nyúljatok hozzá! Az enyém! Apró. agyonnvűtt pára roskadozott előttünk. Legelge­tett a gyér füvön. Fejét felemelte néha, ránkcsodálko­zott — ennyire futotta még erejéből. Biztatgattuk, hajtot­tuk "volna tovább, de nem ment. — Akkor is az enyém — sírt Micu. Nagyapám erősen ingatta a fejét. De azért eljött, s megnézle a lovacskák — Kisfiam, játszatok mással. Ebből már soha többé nem lesz ló. Tönkretette a háború. — Dc hiszen legel. — Nem .segít azon már az se. Következő nap tűvé tettük érte a falut. Nem talál­tuk. Este nemet tankok jöttek a Túsza felöl. A temető mel­léét lőtték ki az aeélszörnyetoet. Egyik belefordult az árok­ba a kövesutról, és megkepasztva, leszerelve, még évek múl-va is ott pihent. Aimkor minket odaengedtek, már nem találtunk valami nagy zsákmányt. Alaposan végig­kutattunk mindent. A temetőárokban két rohamsisakot fedeztünk fel. Bemásztunk a tankokba is. Végül három rohamsisakkal, győzelmi mámorban távoztunk. Micunak semmi se jutott. Végigbőgte az utat. A Stukáék udvarán rendeztük be a hadállásokat. Két bunkert ástunk. Összehordtunk jó csomó cserépdarabot, felraktuk a rohamsisakot és dobáltuk egymást Micunak nem volt sisakja. Egyszer beszakadt a feje. — A háborúban vesztes is van — röhögött Rézpiku, és hazaszaladt. Egy nap • inét Micu lepett meg bennünket. Vigyorog­va jött. elénk dobott egv gr nátot. Megijedtünk. — Nem jó. Kipróbáltam. Alkudoztunk. De nem adta. összejártuk kétszer 13 a Kunpálék nagy kertjét, hátha szerencsénk lesz. — Bolond lennék cserélni. Sisak három is van, grá­nát. csak egy. Dulakodtunk. Megcsúsztam. Ekkor ő hazaszaladt. Kis idő múlva robbanás hallatszott. — A gránát. Szaladtunk. A Micuék kapujában már emberek áll­tak. Nem engedtek bennünket az udvarra. Megjött az orvos is. Anvámék hangosan sírtak. — Szegény Ági. a férje odamaradt a háborúban, most meg a Micu is. Később mentőautó 'vijjogott. Hordágyon vitték Mi­cut, letakarva. — A kezét szakította le — hallatszott —, nem bír­ja ki. elvérzik. Este nagyapám alaposan megpofozott. — Adok én nektek háborúsdit, rohamsisakot. Hallgattam konokul. A temetésre nem engedtek. Csak negyednap mehettem ki az utcára, — Én Micunak adom a sisakot — jegyezte meg Réz­piku. Kimentünk hozzá. Fejfájára tettük az egyik sisakot, a másik kettőt a sírdombra. Attól kezdve soha se játszot­tunk háborút. Egy napon nagyapám meghúzta a fülemet: — Kimegyünk a földre. Egyél valamit, mert ké­sőn jövünk haza. — Dc hiszen nincs földünk. — Mától kezdve lesz. Két görhét dugtam a zsebembe, s trappoltam nagy­íipam után. Tomajra mentünk. Gróf Nemes János bir­tokára. — Latod, az ott a Kápolna Bólintottam. 8 OÉL-JVIAGYAAORSZiHÍ Héttő. 1ÜM. áoriOe. 4.

Next

/
Thumbnails
Contents