Délmagyarország, 1966. április (56. évfolyam, 77-101. szám)

1966-04-04 / 80. szám

Még z&alú tartja, de ha megszilárdul, kemé ny, mint a vasbeton (SOMOGYI KAROLYNE FELVÉTELEI) Ezervagonos éléskamra lesz a konzervgyá r új raktársora Tágas, világos, modern lesz az új seprúgyár A találkozás Móravárosban laktunk akkor szüleimmel ég testvéreimmel. Hárman voltunk otthon lányok, s 15 évemmel én voltam a legidősebb. Tőlem kérdezték a húgaim, meg a szomszéd gyerekek is, mi is lesz, ha megérkezik a szovjet hadsereg. Én meg meséltem, amit a szüleimtől hallottam: senki nem fog bántani bennünket, s azt is. hogy úgy tudom, a gyerekeket különösen szeretik a szovjet katonák. Nem tudhattuk, hogy mekkora lesz a harc, ezért szüleim velünk együtt a téglagyári bunkerokba húzódtak, nehogy bajunk történjék. Október 11-én. pillantottuk meg a szovjet katonákat. Aztán vártuk, hogy rrri történik. Néhány óra múlva középkorú férfi jött a bunkerokhoz, s közölte: nyugodtan menjünk haza, nem lesz semmi baj. Örömmel siettünk hazáig, s láttuk, hogy a szomszédos házakba már bementek a szovjet harcosok. Végre hozzánk is megérkeztek. Néhány fáradt, borostás arcú katona jött, s átnézte a lakást, nincs-e német katona. Az egyik — talán a legidősebb — odalépett hozzánk, gyerekekhez (mert persze mi akkor is összebújva ott kíváncsiskodtunk). és sorra simogatta a fejünket. Aztán a szeme elfátyolosodott. Valamit mondott oroszul, amit akkor nem értettünk. Most már sejtem, hogy saját gyerekei nevét emlegette, azokra gondolt, miközben a mi fejünket simogatta. Végül leküzdötte felindultságát, felkapta a két kisebbet, megpuszilgatta. aztán sietve tovább , ment a szomszéd házakba. Teljes nyugalom volt bennünk Szüleim is, mi is tudtuk. hogy ezekben az emberekben bizhatunk. Jót akarnak nekünk. Szeged, Marx tér 15 a. A szabadság ifjúvá formált Örökfőidőn élünk Harminckét évvel ezelőtt, amikor megnősültem, ugyanúgy kezdtük el az életet az asszonyommal, mint valamikor az apám. Először szőlőkapásoknak szegődtünk, azután tíz hold pusztamérgesi homokot béreltünk. Nyolc év múlt el, mire összekuporgattunk annyi kis pénzt, hogy ezt a földet — melyen most is élünk itt a rúzsai tanvákon — kifoghattam Szeged várostól. A jobb gazdák a pusztamérgesi határrészen saját földjükön, örökföldön laktak, ök csak adót fizettek, bennünket, árendásokat pedig agyonnyomott a haszonbér. Százöt kiló búzaérték holdanként, meg ugyanennyi adó. S közben szépen megszaporodott a család is. Elkezdődött a háború, s alig jöttem haza a katonaságtól, újra behívtak. Könnyű hát megérteni, hogy azon az emlékezetes szép tavaszon 1945-ben, amikor eljöttek hozzánk is a kommunisták, és elmondták, hogy földosztás lesz, úgy éreztem, nincs nálam boldogabb ember a földön. — Tiéd a föld, Béla. mind a tíz hold, amit műveltéi eddig — mondták. — Az öt ,család után meg is illet benneteket. Attól kezdve nem vagyok többé járási árendás ember! Kimondhatatlanul nagy dolog ez a mi életünkben. Azóta nincs már különbség köztünk, parasztemberek között, mindannyian örökföldön élünk. Azt is megértettük, hogy sokat vár tőlünk az ország. Aztán, hogy örökös gazda lettem, csak esztendők múltak, s már mindenünk volt. Ekkor ismerkedtem meg a termelőszövetkezeti mozgalommal, s igen jónak találtam. 1951-ben úgy léptem be itt Rúzsán a termelőszövetkezetbe, hogy egyszerre a pártba is kértem a felvételemet. Nem ment minden simán. Egy másik nagyon hosszú történet az, amíg mi rúzsai parasztok az első sikertelenség után újra aláirtuk a belépési nyilatkozatokat. 1960-ban is újra csak én voltam az első belépő. Mondottam: most már sikerülni fog. Azt hiszem, jól is sikerült. [f/rV-rLfiU^ fö jjitxj a rúzsai Napsugár Tsz tagja Amikor a második világháborúban bekövetkezett az ismert fordulat, és a fasiszták lépésről-lépésre hátrálni kényszerültek, tudtuk, hogy a szovjet hadsereg győzelme meghozza a felszabadulást. Én negwenkét esztendős voltam 1944-ben. Katonai szempontból az „elmaradott korosztályhoz" tartoztam, amely nem vett részt tényleges kiképzésben. Bezzeg a háború utolsó szakaszában nyakra-főre rángattak be bennünket, s kaptuk a „gyorstalpaló" kiképzést. Negyvennégyben háromszor hívtak be. Gondolom, ebben közrejátszott politikai megbízhatatlanságom is. Amikor Szeged felszabadult, szintén katona — őrségszázadba beosztott fegyver nélküli — voltam. Előtte alig tíz nappal érkezett meg számomra a SAS-behívó. Szerencsére Izsáknál meglepték századunkat a szovjet csapatok, s ezzel vége is volt az én katonáskodásomnak. Amikor hazakeveredtem, már új mederben folyt az élet. Barátaimmal, elvtársaimmal hamarosan építőipari szövetkezésbe tömörültünk: rengeteg munkát adott az újjáépítés. Feleségemmel együtt jómagam is bekapcsolódtam a pártmunkába. Aztán? Az első tanácsi választások óta vagyok tanácstag. Tavaly 63 éves koromban mentem nyugdíjba. A társadalmi munkám is a szakmámmal kapcsolatos: a kerületi tanács építési állandó bizottságában tevékenykedem. Egyszerű élet ez. Mint a többi millióké. Ma már minden olyan természetes, olyan magától értetődő, s csak ritkán jut eszünkbe, hogy voltak nehéz esztendők, amikor még a remény is megfoghatatlannak tűnt. A szabadság akkor — bármennyire óhajtottuk, vártuk is — olyan meglepő és új volt, hogv képes volt bennünket átformálni, megifjítani. Szeged, Petőfitelep II. utca 44. Kinyithattuk az iskolákat (Vinkler László rsjzal) Már nem tudom pontosan, napok szerint is felidézni azt a néhány hetet, de arra határozottan emlékszem: kellemes, meleg őszi idő volt, 1944-ben. Akkoriban a szegedi tankerületi főigazgatóságon dolgoztam adminisztrációs munkakörben. Az épület ma is ott áll a Tisza-parton, a Radnóti gimnáziumnak átellenben, most közgazdasági technikum. Akkor a főigazgatósággal együtt a tanfelügyelőség is ott lakott. Ahogyan a front húzódott nyugatra és közeledtek Szegedhez a szovjet csapatok, s egy vasárnap reggel az utolsó napig maradó tisztviselők. is vonatra ültek. Mindössze ketten maradtunk: Marót Károly irodavezető és én. Körülbelül hat-nyolc napig voltunk egyedüli gazdái a főigazgatóságnak. Már az elsők között ide érkező felszabadító csapatok a lehető legnagyobb támogatásukról biztosítottak bennünket. Így a tanítás néhány nap múlva mindenütt zavartalanul megindulhatott Mi is kitakarítottunk, rendbehoztuk az epületet, s a város átadása után „kinyitottunk". Intézkedtünk az eltávozott tanítók, tanárok helyeinek betöltéséről, elhelyeztük azokat a vidéki pedagógusokat, akik Szegedre akartak jönni. Lassan új emberekkel telt meg a régi főigazgatóság, de Pest felszabadulása után több régi kolléga is visszajött. Míg a főváros ostrom alatt állt, a minisztériummal gyakorlatilag semmiféle kapcsolatunk sem volt, s teljesen saját erőnkből és elképzeléseinkből szerveztük meg az iskolai életet Csongrád megyében és azon túl is, n már felszabadított területeken. Szeged, Deák Ferenc o. 4. A toronydaru magosából .. Az Ecset- és Sepr ügy ár Irodaháza Hétfő, 1966. április 4. DcL-MAGYARORSZAG J