Délmagyarország, 1966. február (56. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-13 / 37. szám

Kondorost János Két kocsi elindul r VASÁRNAPI ÍIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIMIIIIIIIIIIIIIIIIUM könyvszemle M legnyomta a csengőt, aztán várt.. Két szobatársa csöndesen szundikált: ebéd J utáni pihenés. A nöyér lépteinek kopogása hallatszott, azután nyílt az ajtó. — Ne haragudjék, most nincs semmi bajom, csak meg akartam kérdezni: ugye ma látogatási nap van? — Igen, Sándorka, ma togatási nap van. A barátja, az a magas, őszhajú férfi biztosan eljön ma is. — Varga mindig el szokott jönni. De... Tényleg szerda van ma? — Az, az, Sándorka. Szerda. És holnap csütörtök lesz. Rendkívüli csütörtök a maga számára. Utána hosszú alvás és mire felébred, egy új Sándorka lesz magából. Üj. Megint egészséges és megint fiatal. — Kedves maga, Margit nővér, hogy így biztat. Azt hiszem, tényleg meggyógyulok. — Na, végre, hogy itt tartunk. — Megigazította feje alatt a párnát, a pulzusát figyelte egy percig, aztán indult kifelé. — Most aludjon egy félórát, utána hozom az injekciót. Persze, azt a nővér nem tudja, miért oly izgatott Sándorka. Nem tud a levélről, amely két napja érkezett Budapestről. Verától. Amióta itt van, ötödik hete, ez a levél volt az egyetlen, aminek nyomán kezdett visszatérni Hajdú Sándor életkedve. Állandó narkotizált állapotban az első világos eszmélés: Vera irt, hogy jönni fog, meglátogatja. Szerdán irta, szabadnapot kér a főnökétől és leutazik ebbe a sohasem látott, istenhátamögötti városba. „Miért is éppen ott lettél beteg? És főként miért nem tudattál róla?" Ezeket kérdezte a levélben, mintha nem tudná, hogy az ember ritka esetben határozza meg, hol és mikor lesz beteg. Azt sem tudta Vera, hogy ő, Sándorka húsz napig jóformán eszméleténél sem volt, csupán valami távoli ködös messzeségből érezte, hogy még van, létezik. Sem a hely, sem a fájdalmak, sem a fájdalmakat tompító éles injekciók nem voltak megfoghatók. Meg az annyiszor hallott beszéd sem: „Sándorka, ne hagyja el magát. Sándorka, maga még fiatal. Akarjon élni! Mire való ez a csüggedés?" Vera azt sem tudta, hogy mikor szeptemberben szó nélkül elhagyta öt a mérnökért, akinek autója volt és félévenként külföldre utazott tapasztalatcserére, ahonnan mindig gazdag ajándékokkal megrakodva jötrt haza — akkor Sándorka idejött ebbe a vidéki, ócska kis városba dömperesnek. Igen, leszállt a hatos buszról, amelyen ő volt a Római-fürdőre utazók örökké bohó „Sándorka pilótája", leszállt, nem is köszönt senkinek. A dömper nem autóbusz és a sóder, a tégla, amit fuvarozni kell, nem olyan, mint a lengő szoknyás kiránduló lányok és nyakbalógós hajú kamaszok harsány társasága. Szeptember, október, november. A dömperen három hónap alatt annyit keresett, mint a hatoson egész éven át. Hiába volt a pénz, az éjjel-nappali izzasztó munka, a beleket zötykölő állandó rázkódás a merev ülésen, hiába a szabadszombatok és hétköznapi hajnalok eszméletlenségig való ivószata: a fehérbőrű asszonynak a képe, illata, mozdulata nem halványodott az emlékezetében. Hiába volt új nő az ágyában hetente, népes haveri társaság az asztalénál, ahol — mert mindig fizetett — ő volt a fejes, a „Sándorprím". Nem, nem, s amikor először ájult le a dömperről és mentők vitték a kórházi ügyeletre, s ott tüzetes vizsgálat után szigorúan figyelmeztette az orvos: ha így folytatja, elsorvad a mája — tíz nap múlva, mikor kiengedték, ott folytatta, ahol abbahagyta. Minek éljen, ha mégsem élhet? Mindent, az életét tette fel a nőre, az egyetlenre, Verára, mikor hatvankettőben egy közösen eltöltött két heti balatoni üdülés után feleségül vette. Neki sem volt senkije. Verának sem. Csak a múltjuk. Neki a mostohája, amannak az elhagyott gyermekek otthona. Neki a tanoncévek. egy-két összekoccanás kisebb rendbontások miatt a hatósággal. Verának feltűnő egzotikus szépsége miatt az állandó zaklatások. Aztán a nagy-nagy megnyugvás, két hajszolt fiatal élet egymásba kapaszkodása. Meglepetések, kedveskedő meglepetések mindennapi sora. Egy könyv, zsiráf raffiából, twisztpulóver, tábla mogyorós csokoládé, jegy a cirkuszba, aztán a felejthetetlen háromnapos bécsi hajóút, egy zacskó pattogatott kukorica, kölnivíz Kölnből, valódi csempészáru, egész kosár piros szegfű, termoszba rakott vaniliafagylalt, egy Zsirardi-kalap farsangkor, ami szűk volt Sándorka fejére, ötezer forintos autónyereménybetétkönyv a házassági évfordulójukra, egy marék forró sült gesztenye, mikor éjfélkor hazament a remizből. Midennap valami, s mindennap ölelések. Igen, ezeket nem lehetett elfelejteni. A dömperen sem, a züllött éjszakákon sem, a narkózis túlvilágot nyaldosó partjain sem. Vera ma látogatóba jön. 0

era új főnököt kapott. A mérnök apja lehetett volna, de ez nem látszott rajta. Nem betétkönyve, hanem Rekordja volt és nyájas szava. Hazavitte egyszer-kétszer, aztán Párizsból hozott parfőmöt (milyen silány volt mellette a Kölnből való) s igaz, pénzért adta Verának a Milánóban vásárolt fehérneműket, de azt a bolond is láthatta, hogy az a pénz csak látszatpénz. Sándorka nap mint nap éjfélkor járt haza. s az asszony hosszú nyári délutánjait a mérnök-főnök tette érdekessé: Gellért, Lillafüred, Szeged, háromnapos hivatalos út Veszprémbe. Az otthon egyre nyűgösebb lett, egyre sivárabb és szótlanabb mindkettőjüknek. Szeptember 3-án Sándorka a felesége helyett levelet talált otthon. De most, ma egv óra múlva itt lesz Vera. Meglátogatja. Igen holnap műtétre megy, most már akarja is. Aztán meggyógyul, visszamegy a hatos buszra és mogyorós csokoládét visz haza az aszszonyanak. Mert tegnap, hogy egy napja megjött a levél, aláírta, hogy beleegyezik a műtélbe. Aláírta, s azóta a főorvos meg is dicsérte: — Sándorka jó színben van. Ez biztató. Tetszik nekem. — Na természetes, most ő nem hozza fel aztaszeptemott is jó véleménnyel lehetnek róluk, nyugtatta, csitítgatta emberét. — Ne féljen, Csipak elvtárs, összehívjuk mindjárt a fegyelmi bizottságot. Majd a fenekére verünk annak a huligán bandának. Menjen csak nyugodtan haza, menjen, menjen ... Világos, hogy az ilyen esetekre aludni kell, s akkor mindjárt másképpen fest az egész. Szabados Mihály pedig aludt, nem is egyszer, mikor aztán október végén a fegyelmi bizottság elővette többek • közt a Rigó-féle verekedést is, egyszerű dorgálás lett belőle, mondván: rút dolog az önbíráskodás. Kész. El is felejtődött az egész, úgy tűnik. Csipak nyelte a mérgét, s maga nézegette a tévét esténként. Vejéék véletlenül sem nyitottak rá, Rigó. még nem is köszönt Maga ücsörgött odahaza, ha csak el nem ment. A központtal szemközt nyitott a földszöv egy italmérést (tudják azok is. hogv hová kell a boltot helyezni), odajárogatott esténként egyre többet Csipak. Mert szomorú lesz az ember ősszel, ha estéit egyedül kell töltenie. Ott pedig lehet feledni, isót pezsgésbe is jöhet az ember esze. Csipak József ugyanis rájött arra, hogy az egyetértésbeliek meghallgatják, különösen szívesen, ha gondoskodik közben koccintani valóról. Gyarló az emberi természet, s Csipak rájött, hogy lehet erre építeni. Meghallgatták a szavát, ő is észrevett néhány mondást. Hogy például nem verik a csizmaszárát örömükben. Mert hogv az egység. Meg hogy a téli választás. Meg hogy körül kéne nézni ... Aki szeret efféléket hallani, csak a fülét ki kell nyitni, ott aztán hallgathat. Mert Csipak nem feledett el semmit. És míg odahaza, egymaga álmatlanul hencsergett az ágyban, kiszámolta, hogy legkörnyebben úgy vehetne elégtételt a világor, ha ő lenne az elnök. ö. Csipak József. Annyi erővel és tehetséggel igazán 6 is reidelkezik, mint például ez a Szabados Mihály. Koccingatott ezzel is, azzal is, t lassanként tervszerű szervezkedés lett. az ötletbá. Odaült már az a hat ember is asztalához, Pankotai, RemeckJ, Csuba, Nyeste, meg az a messziről jött, szótlan ember, sőt Rigó Matyi is. Kimondta, ha nyögve is, a kérelmező szót: — Már megengedj nekem, Józsi komám ... Januárra már szállóigévé vált Borosgyánban: —Érdemes, emberek, bemenni Nánásihoz, a földszövbe, itatja Csipak a népet. Futja a bikaborjú árából... A közgyűlés előtti szombaton bizony vagy hatvan férfi zsinatolt a kocsma két szobájában, és egy kisebb hordó bor bizony csapon volt, és a csapnál feltűrt ingújjal állt Csipak Józsi, csorgatta mindenki poharát teli. Csak tartani kellett. Csak igyatok, gondolta, majd tudom én, kivel hogy értek szót holnapután, ha! A szája mást mondott: — Szóval, komám, ha holnap úgy alakul a sor, akkor ne feledd el, hogy ki tudja kihúzni az Egyetértés szekerét a kátyúból. — eresztette a pohár bor mellé mindenkinek. Hanem az egyik háromdecis pohár csak félig telt meg. Meglökte az emtjer. Ránézett, Pankotai Gábor volt. — Vavavan még? — kérdezte. — Nincs. De te leszel, komám, jövőre a dinnyefelelős — felelte nagylelkűen Csipak. Sőt vállon is veregette. Annak csak az kellett. — Lelelegyél csak te! Olyan erővel éééénis lehetek elnök, mimimint te! Mivel borgőz volt, egy a vége száz szónak is: összeugrottak felborították a hordót, a nagy asztalt, véle Csipak tervét is. Másnap egy lélek nem tette fel karját Csipak érdekében, sőt megszavazták Szabados Mihályt. Mikor pedig a télvégi napsütésbe , kitódultak, az a messziről jött, szótlan ember szólalt meg: — Hálistennek ez is lement. Igazán fizethetne valaki egy pohár jó seritalt. Nincs itt valahol Csipak Józsi, hé?! Kacagásba tört ki erre az Egyetértés tagsaga, erős, hangos, egyetértő harsogásba. Keresték Csipa kot, de már hazarobogott. S mérgében akkorát vágott az aprítóbaltával a televíziója tetejére, hogy még a megyei Gelka se tudta megreperálni, ami pedig valóban nagy szó. beri dolgot. Vera nem egészen oka. hiszen sokszor kérte, ne mindig délutános műszakot vállaljon a buszon. Majd másként lesz, kevesebb pénzből is kijönnek ők. S lesznek hosszú szabad délutánok a Szigeten. Óbudán, lemennek Kecskemétre a katonacimborájához is. Dehogy szól ő a mérnökről. Biztos, hogy Vera már el is helyeztette onnan magát. Akkor is utána kellett volna mennie. Nem dömper, meg miegymás. Mindegy, ezentúl okosabban cselekszik. Vera megérkezett. Ügy, ahogy Sándorka képzelte, várta. Narancsot hozott — Nem is tudom, szabad-e? — Csorgasd pohárba a levét, megiszom. — Örülök neked. Azt hittem, sokkal betegebb vagy, úgy megijesztett Kovács, mikor mondta, hogy mi történt veled. Igaz. hogy másodszor vagy kórházban? — Igaz. De holnap túlleszek rajta, ne félj. — Igen, a főorvos mondta, aki operálni fog. Mondd, adjak-e pénzt neki? Mennyit? Csak mielőbb hazajöjj. — Hagyd el ezeket, majd én elintézem. Te csak ... Az a fontos... Te csak engem...! Velem törődj! — Hát, persze, kedves. Kivel törődnék? Megvettem neked a magnót képzeld, annyi prémiumom összejött. Majd gyárthatod már a tekercseket. — Kedves vagy. Ezt a beszélgetést is jó lenne felvenni. Persze így sem felejtem el. — Ja, nem is mondtam, áthelyeztek az exportosztályra, emelték a fizetésem is. örülsz neki? — örülök. Neked örülök. Hogy itt vagy. Holnap is itt leszel? Tudod mikor... Mikor műtétre visznek. — Holnap? Sajnos, nem lehet. Értekezletre megyünk. De pénteken, látogatási nap lesz megint, eljövök. — Eljössz? Igen, de ha még nem lennék teljesen jól, ne ijedj meg. Sietek meggyógyulni. — Tudom. Jövök. Itt leszek. Mit hozzak neked? Ja. persze, hiszen akkor még nem lehet. — Csak te jöjj el, ez a fontos. — Igen, Sándorka. Most megyek. — Máris? Indul az autóbusz, így ls este lesz, mire hazaérek. Holnap sok a dolgom. De majd telefonon érdeklődöm. A főorvos azt mondta, délben mégy a műtőbe. eleg szájjal csókolta szájon, s hosszú ujjaival simította el a haját. Sándorka megüdvözülten mosolygott utána. Hát mégis visszajött. Akkor élni kell! Élni fog! Reszkető kézzel a csengőhöz nyúlt. — Nővérke, nővérke, emeljen fel, hadd menjek az ablakhoz egy percre. Integetni szeretnék, nővérke. — Úristen, Sándorka. öt hét óta először! Na, nézzük, sikerül-e? Ügy. Várjon, ne olyan hevesen. Majd segítem, ejnye milyen türelmetlen egyszerre! Sándorka, Sándorka, mi történt magával? Hát itt van az ablaknál, integessen már! Miért hunyja be a szemét? ... — Fönővér, főnővér, kérem! Halló, szóljanak ki, gyorsan koffeint! A főorvos rohant be a folyosóról, ránézett a betegre, aztán felkiáltott! — Azonnal a műtőbe! A kórház előtt egy magas fehérbőrű, feketehajú aszszony abban a pillanatban csapta be maga után a vajszínű Rekord ajtaját, amikor a kórteremben Hajdú Sándort felrakták egy ugyanolyan színű tolókocsira. Mindkét kocsi elindult. A főorvos megdöbbenve haladt utána, s azon tépelődött, miért is árulta el a Pestről jött asszonynak, hogy férje megmentésére vajmi kevés a remény. M József Attila esztétikája Forgács László könyve Kétszeresen túlméretezett munka. Terjedelmét tekintve is, s úgy is, hogy túlértékeli József Attila prózai — kritikai és teoretikus — írásainak jelentőségét. Címe sem szabatos: több is, kevesebb is. Megtéveszt, mert azt hiteti el, mintha a költőnek kialakult, következetes esztétikai rendszere lett volna, holott csak esztétikai gondolatai, műhelyforgácsai maradtak ránk. Viszont nemcsak esztétikaiak, hanem — nagyobb számban — olyan írások, melyek a világnézet, a filozófia sok más (lét- és ismeretelméleti, társadalombölcseleti, etikai, lélektani, politikai stb.) kérdéskörét érintik. Forgács ezt mind tárgyalja is, sőt nem kis magabiztossággal azt ígéri előszavában, hogy az „egyoldalú tolmácsolások", „műkedvelői kommentárok" után „most kezdődhet meg a gondolkodói életmű tárgyilagos felmérése". Csak jegyzeteibe szorítva beszél arról, hogy József Attila tanulmányírói életműve, melynek eszmetörténeti magyarázata az ő könyvének tárgya, Szabolcsi Miklós jóvoltából áll hiteles szöveggel, megbízható tárgyi magyarázatokkal rendelkezésünkre; hogy előtte Bori Imre tanulmánya, sőt Gyertyán Ervin lényegében hasonló szándékú könyve már megtörte az utat. Illett volna eredményeikre — akár vitatva is — többször építeni. Forgács a Magvető Kiadó gondozásában megjelent könyvében lényegében a mai irodalompolitikai, esztétikai vitákhoz hívja segítségül József Attilát, szinte az ő ürügyén fejti ki a maga álláspontját, melyet szintén önérzetesen hirdet egyedül üdvözítőnek. Meglepő biztonsággal pöccinti útjából félre nemcsak Babitsot vagy Németh Lászlót, hanem egyfelől Lukács Györgyöt, másfelől Garaudyt, Fischert. „Kétfrontos harca" — megvallom — nekem rokonszenves: megpróbál szilárd pontot (kedvenc szavával, pozíciót) kialakítani a „nagyrealizmus" és az avantgarde szélsőségei között. Ám nem tetszik, hogy eközben a dogmatizmust feszegető, új utakat kereső kiváló kritikusokat kétely nélkül tessékeli ki a marxizmusból „kispolgári", „romantikus antikapitalista" álláspontra. Kitűzött célja is helyénvaló: örpkségünk fölmérése nem öncélú, sót éppen akkor eleven, ha napjaink kérdéseire ad feleletet. Tájékozottsága is tiszteletre méltó: filozófiatörténeti képzettsége képesíti őt arra, hogy fölfejtse József Attila világnézeti fejlődésének szálait, kimutassa a költőnek és a gondolkodónak eszmei forrásait, kijelölje eredményeinek jelentőségét a marxista gondolkodás történetében, és megmagyarázza — ez példamutató is eljárasd ban — a kritikus és teoretikus József Attila tévedéseit, félrecsúszásait. Nem vagyok azonban meggyőződve arról, hogy a kommentár sokszoros áttételén keresztül a végső eredmény mindig József Attiláé-e, nem pedig Forgácsé? Vagyis: nem magyaráz-e bele a költő szava'ba olyat, amire ő nem is gondolt? József Attila le sem írja az „elidegenedés" szót, s bár igaz, Marx ifjúkori művéből merítve úttörőként tárgyalja az „eldologiasodást", mégis túlzás, hogy Forgács könyvének terjedelmes harmadik részét ennek szenteli. Másutt a költő csak példaként említi Balzac nevét, s a szerző ebből „A Balzac-probléma" címmel egész fejezetet kerekít. A Szép Szó szerkesztői üzenetében odavet a költő pár szót a játékosság és művészet viszonyáról. Ebből is Schillerig visszamenő fejtegetés támad; s inkább abból, amit József Attila tiem mondott, semmint abból, amit leírt, messzemenő következtetéseket von le a költő „játékelméletéről", kimutatván fölényét nemcsak Ortegához és Huizingához, hanem még Plehanovhoz és Lukácshoz képest is. Ha mindezt valószínűként, föltevésként tenné, tanulságosnak és termékenynek ítélnénk; kijelentő, sőt parancsoló módja azonban elriaszt. Mert József Attila teoretikus munkássága nem általánosítható ily mértékig, s nem tartható a marxista filozófia egyik csúcsának. Szerencsére a részletes elemzés során Forgács is hitelesebb. Jó szemmel emeli ki már az útkereső, tévelygő költő nézeteiből is legérettebb írásainak gondolatcsíráit, elválasztja előremutató és visszahúzó elemeit. Találóan mutatja meg egv-egy írás vagy gondolat „történelmi korlátozottságát", s azt is, milyen hatások tették számára lehetővé egy-egy időtálló eredmény eléresét. Talán 'kicsit vulgarizál is, amikor az esztétikai főművének tartott Irodalom és szocializmus című tanulmányát túl közvetlenül kapcsolja össze az 1030 szeptemberi tüntetéssel. Hitelesen korszakolja a költő-gondolkodó világnézeti fejlődését, jól látja, hogy 1932 és 35 között válságba jutott A freudizmus iránti érdeklődésének egyéni és társadalmi motívumait (pszichoanalitikus kezelését és a tömegeknek a hitlerizmus győzelmét lehetővé tevő „fonák tudata" bölcselői konzekvenciáit) elégségesen tárja föl Forgács, nem hiszem azonban, hogy József Attila hibáztatható, ha a „termelési erőket odakint" szabályozó marxizmus „kiegészítéséül' szükségesnek látta az „ösztönöket idebent" regulázó lélektan figyelembe vételét. Az „ökonomizmus" sem József Attila tévedése, hanem a dogmatizmus tartós — a fölszabadulás után is érvényesülő — következménye, Megelégedéssel olvastam Forgács elemzését Az egységfront körül című tanulmányról. Meggyőződésem, hogy ez nemcsak a Komintern VII. kongresszusának, hanem az SZKP XX. kongresszusának is zseniális előlegezése. amely több visszhangot kívánna, s azt, hog< világnyelveken hirdesse igazát. A tőkés világ munkc mozgalmában, különösen azokban az országokban, ah'' a lírikus már ismert (spanyol, olasz, francia) időszer és vonzó föladatot látna el ez az írás. József Attila egyéb társadalom- és művészetből cseleti megállapításai inkább érdekesek, mintsem értékesek, jóllehet szétszórtan ezekben is rendkívül sok lényegre tapintó, okos észrevétel található. Forgács kétségtelen érdeme, hogy ezeket a kritikai kiadás 3 kötetéből előbányászta, s kellő fényt bocsátott rájuk. Müvének ebben van a jelentősége: hasznos kiegészítője filozófiatörténeti kommentárja a költő összes m vei prózai kötetének. Kár, hogy stílusának nehézkesége. az egyszerű dolgokat is bonyolulttá tevő fogai mazása elrettenti az olvasót. PÉTER LÁSZLÓ Vasárnap, 1966. február 13. DÉL-MAGYARORSZÁG 7 I •