Délmagyarország, 1966. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-16 / 13. szám

|lünk a csárdában; csikósokkal Meg kell őket nézni jól, hiszen egy „kivesző nemzedék" utolsó hajtásai Garat István és János, meg az öccsük, Sándor. Nem is olyan igazi, régi csikósok már. De még itt-ott nyomot hagyott bennük a pusztai élet, a kék, magas ' ég. a széles, füves határ, és a nyikorgó gémeskút. ök már nem vágják a fokost a mennyezetbe. Itt a csárdában a pult előtt hiába van a rácsos kármentő, nem dobálják a legények az üvegflaskát a csapláros fejéhez. Megszelídült a puszta, megszelídültek a legényei is. Csak itt, a ménes mellett, lovuk hátán csodálatosak az idegen szemének. Jön is ide naponta annyi busz megrakva néppel, hogy utat vertek már a füvön egészen a kútig, ahol megáll a ménes delente. István meg János ostort fonnak szíjból. Nem győznek annyit fonni, amennyit meg ne vennének a vendégek. Bort kérünk, iszunk. Ahogy kiürülnek az üvegek, kérünk másikat. A fiúk nem engedik. Most majd ók rendelnek. Folyik a beszélgetés. Mezőgazdasági kiállításról, ahol voltak mind a ketten, részt vettek a bemutatón. Sőt, külföldön is jártak már ... arra öltöztették fel őket igazán! Ha láttuk volna! ... Hát aztán semmi csikóstörténet? — Mi volna? Megy az ember egész nap a Jószág után ... kéthetenként felveszi a fizetését. Időnként meg bejövünk ide a csárdába. Eszünk halászléi, iszunk rá bort. Ennyi... — Idegeneknek, azoknak van mit mondani... fordítja nekik a tolmács. Fogy a bor. — Régebben még inkább megesett ez-az... Volt nyaranként pásztortalálkozó. Oda elmentünk... Sándor, a kicsi lesl aszót, fi még ott se járt. Mostanában már nincs ilyen. — ott történt mindig valami. Ahogy fogy a bor, úáy élénkül a beszéd. — Emlékszel rá — mondja János Istvánnak —.egyszer Kisújszálláson voltunk. Pásztortalálkozón. A2 csakugyan jó volt. — Hát olyan nagyon ezen sincs mit elmondani, mert különös dolog ott se történt. Elmentünk, beszállásoltak bennünket, aztán éjszakára bezárták az ajtót. Lefeküdtünk. János meg én nem tudtunk elaludni. Az ablak nyitva volt. Hallottuk, hogy valahol zene szól. Gondoltuk, megnézzük. Csak úgy ... éppen, hogy a csizmát rántottuk fel. A portánál nem akartak kiereszteni bennünket. Mt meg összehúztuk a szemöldökünket. Ajaj! Azt. látták volna, hogy megijedt az ember. Kinyitotta az ajtót, csak azt kért.e, ne mondjuk meg senkinek, hogy 6 engedett ki bennünket. Nem gondoltuk, hogy bemegyünk a bálba. Vagv hogy táncolunk is. Szétnézünk, aztán lefekszünk. Nézegettük r«ak úgy szélről a táncot. Egyszer aztán csárdást húztak. Mi meg VÉGH ANTAL Ketten A NYEREGBEN beugrottunk középre. Jártuk reggelig, mint a motolla. Azt látták volna! Sorba szedtük a lányokat Az csakugyan jó volt... Iszunk a borból. — Csak hát igy elhallgatni, ahogy mondom, ez már nem érdekes — teszi" le a poharat István. — Azt látni kellett volna. Telik az . este a csárda szobájában. Kint egymás után állnak meg a kocsik, jönnek a vendegek. Megnézik a három legényt. Az arcuk piros-barna, szemöldökük fekete, fejükön a kalap árvalényhajjal. Ahogy bejönnek a vendégek, súgva szólnak egymáshoz. — Itt vannak! Aztán körüljárják az asztalunkat. Ahogy fogy a bor és ők kerülnek sorra a rendelésben, nem engedik, hogy kimaradjanak. Hiába a tiltakozás, még Sándor, a kicsi is hozat egy üveggel. — Ne szégyenítsenek már meg bennünket. Van nekünk rendes keresetünk, Sajnálkoznak, hogy semmi de semmi igazi csikás. történet. — Nem is azért jöttünk mi — nyugtatjuk meg őket. Aztán a kiürült poharak után mégis. — Arról a kisasszonyról beszélj — biítatja a bátyját Sándor —, aki tavaly nyáron volt Itt — Csakugyan! Járt majd mindennap hozzánk ez IBÜSZ. Azt se tudtuk, Hova tegyük a sok ajándékot, amit hoztak. Megmutattam nekik a lőállást. Lefektettem a lovat ráálltam a lapockájára, csördítettem egyetkettőt. £n a hátán maradtam. Persze, látták délelőtt, mutattam maguknak is, igaz? Jött a busszal egy fiatal lány. Lehetett vagv tizennyolc-húsz éves. Szép angol nő volt Odajött a tolmáccsal, azt, mondta, szeretne felülni a lóra, megfizeti. — Üljön — mondtam —, itt a ló, felülhet erre, kezes, mint a bárány.' De azt mondta a lány, hogy nem ígv, hanem velem együtt, elibém a nyeregbe. Azt is lehet! Ketten egy nyeregben! Kicsi az a nyereg, de hát, ha annyira akarja. Jól hátrahúzódtam, aztán magam elé vettem. Nem mondom ... Elindultunk. Na. gondoltam, ezt az utat megemlegeti a kisasszony. Eleinte csak szépen lépésben kocogtunk, aztán megeresztettem. Utána meg minden lépésnél visszafogtam a ló száját Olyanokat rántott, hogv majd elharaptam a nyelvem. A kisaszszony meg ott előttem. Fél kézzel a kantárt, fél kézzel a kisasszonyt fogtam. A derekát. Mire leszóltunk, még én is kifőttem. ! Meg akart fizetni. Kellett a fenének. Vissza is mentek a buszszai. Csak nevettük, hogy no, vajon hány hólyagot tört o nyereg... még a széken se fog tudni ülni a kisasszony. Reggel csak látom. Jön a ménes Irányába egy autó. A kisasszony ült benne. Kihozatta magát, hogy megint lovagolni akar velem, úgy mint tegnap, ketten egy nyeregben. Gondoltam, lesz ami lesz. ő akarta. Mar messze jártunk, amikor látom, hogy indul a ménes. Egyedül voltam aznap a Jószággal. |eltörték már a pusztát sok helyen. Amerre a ménes ment, arra mindenütt lucernavetés húzódott. Egyéb tte hiányzott nékem a kisasszony mellé, csak az, hogy a ménes végtggázölja a maglucernatáblát. Vissza kellett fordulnom. Elment a kisasszony az autóval ... Emeli mindenki a poharát. János megnyalja a szája szélét a bor után. Most aztán csakugyan nincs több csikóshistória. — Látják, így van ez. Csak ne Indult volna el akkor a ménes, vagy ne lett volna ótt az a lucernatábla. Akkor többet tudnék maguknak mondani De hát így? CLARETTE WACHTEL VILLAMOSMEGÁLLÓ ÜJ VERSEK BEPE ANNA A hetvenedhk év Édesanyámnak Mire megjön a hetvenedik év, a láthatárra kosarát borítja, a szemlobogást, a homlok ívét hamuvá őrli, ronccsá nyomorítj Meszesen zörög, ferdül a gerinc, a szem az eget s a földet vigyázza, nem azt, ami a kettő közt pezseg, mely az üzöttek, hívők, kortesek, szerelmesek, kincs-kaparók világé Ha beköszönt a hetvenedik év, már tudni kell, a játék mire volt jo, hogy kik a gyűjtök és kik a herék, hogy melyik álom drága, melyik olcsó. Meg kell állni a kaptató felett, ahonnan följebb már nem mutat lábnyom, csak a reménység, csak a képzelet nyit rést az ismerős dolgok megev, a nemismert, határtalan határon. Van még sok régről maradt nehezék, levelek, érmek, szekrény-alja holmik. Hol is készült e szakadt szélű kép? Hol volt? Hol nem volt? Már egybemosódik. Meny, vó, sógorok, unoka, gyerek... Ki lakott a szomszédban harminchatban? A távolodó sok por-szállta név mire megjön a hetvenedik év, elvész a sűrűsödő alkonyatban. És megfájdulnak lábak és kezek, szúrások jelzik, vad hasogatások: recseg már a kivénült gépezet, kO'lö, motor, huzat mind gyenge, vásott, S-.sre -1 kéne, csönd, izes ebéd, s p szó, alvás, jó orvosság — csak [ennyi... Lehullt a hó, lehűlt a régi hév. Mire megjön a hetvenedik év, ideje már örömben megpihenni. SIMONY1 IMRE Szeptember éji hűvössé" 1 torony felett állt s hold — \ét gesztenye összébb hajolt. 1 az a két rég elhidegült 'zomszédház összébb települt. Is összébb húzódott a tér - szeptember éj hűvösén. S valahogy összébb költözött a világ is. - S mi ép s törött bennem: az ls. — S mint fiszekal ázott vadmadár: könny, sóhaj megbújt a maradék remény melengető szárnyszögletén. SZEPESI ATTILA TÁJ Eldobott papírdarab ez a vidék, a szél emelgeti szinte — benne a hajladozó asszonröghöz simuló mozdulata, s a nehézszavú férfiak (ából-faragott görnyedése: egy pillantásnyi örökkévalóság. figyelt fel a hölgyre, aki helyesen ki tudja mondani az angol könyvcimeket, s megkockáztatta a megjegyzést: — Csodálom, hogy maga milyen hozzáértő. Bizonyára melegen érdeklődik az irodalom iránt. — Miért csodálkozik ezen? — Azért, mert az ilyen csinos és szép hölgyek... A hölgy a szavába vágott; — Maga csudajó pofa. Nem minden a külcsín. Ha maga tudná, itt belül mi lakik... Feltétlenül érdekelte a könyvtárost, hogy ott belül mi lakik, minthogy könyvek közelében élt s a könyvek rendszerint arról szólnak, hogy odabent mi lakik s a következő száz méter után csak úgy mellékesen megemlítette, hogy most egy hétig szalmaözvegy. — Szalmaözvegy? — kérdezte a hölgy; szintén érdeklődőn és rájött a fáradság. — Oda van a feleségem, vidéken, a nagynénjénél, elment egy hétre barackot befőzni, mert nekik sok terem — Jaj. de csudajó pofa — állapította meg a hölgy és kissé nyafogósan kijelentette: ő már olyan fáradt és szirénén meginna egy feketét, mielőtt még forgalmasabb utrába érnének. A könyvtáros igen régen járt utoljára templomban, de most arra gondolt: mégis van predesztináció. Alig telt el két nap a felesége elutazása után s íme, a dialektikus materializmus által annyira ostorozott sorsszerű véletlen mégis összehozta őt ezzel a csinos, intelligens hölggyel, akivel isten tudja miért, oly hamar megértik egymást. A presszó ajtaja előtt óvatosan körülpillantott, nem látja e valaki, ismerős, de a környék néptelen volt s belépett a presszóba, a hölggyel, feketét inni. Mondom: feketét inni. De a második pohár rum után a szíve kalimpálni kezdett, mert ösztöne, ez a csalhatatlan lelki műszer jobbrabalra hevesen kilengett. Azt jelezte, hogy az élet váratlan ajándéka következik: A hölgy ugyanis koccintás közben negédesen félre hajtotta a fejét és melyen belenézett a könyvtáros szemébe. ígérően és igézetesen nézett. A harmadik pohár után a könyvtáros belemerülve az intelligens társalgásba, majd a szívét tette az asztalra: a világirodalom nagy példáit idézte, ezekkel bizonyította, hogy hiába minden erőlködés, mese nincs, úgyis a romantika győz. A romantika hengerel. — Nézze, nekem kötelességem, hogy a szocialista realizmust ajánljam az olvasónak, de belül, ... tudja, itt belül — s verte a mellét —, itt valami azt súgja nekem, hogy minden hiába, romantika kell' a népnek. A romantikáé a jövő. A romantika hengerel! Az ötödik pohár után egy, most már csak ritkán jelentkező józan pillanatban .pénzügyi mérleget vont és kiderült; vagy ebédre nem telik, vagy a vacsorát kell mellőznje napokon át. Legfeljebb nem ebédelek, döntött gyorsan és megsimogatta a hölgy kezét. — Rrrritkaság... kezl csókolom, rrritkaság, hogy egy férfi, meg egy nő, ennyire megértse egymást! A hölgy vidáman helyeselt. — De tudja miért? Azért, mert maga olyan csudajó pofa! — Ilyenkor érzem ... azt érzem ilyenkor — s maga sem tudta, mit érez pontosan, így hát azt ismételte, csökönyösen: — Ember módra... ember módra... úgy szeretnék végre élni... ember módra ... így lázadt fel a könyvtáros eddigi elvei, szokásai ellen — Mehetnénk most már — mondta a hölgy és megszorította a fellázadt könyvtáros kezét. — Magával, kezicsókolom ... a világból is kimennék ... — fogadkozott a fellázadt könyvtáros. — Odáig nem kell — súgta a hölgy —, itt lakom én. a harmadik utcában. Elindultak. A könyvtáros úgy érezte: nem, éz nem Igaz. A hölgy a karján — a világ pedig szinte a lábai előtt hever. Ragyogó nő. Nö. Nagy N-el és nagy ö-vel. Itt a nagy kaland. Nem kaland, hanem Kaland. Nagy Kával, mint a romantikus regényekben olvasható. Az élet szép. csak élni kell tudni. Az Életet. Nagy É-vel. Általában mindent nagybetűvel képzelt most a könyvtáros. Mit, kispolgári nyűgök? Unalmas könyvtári rend, statisztika 8 mai magyar írók olvasottságáról, barackbefőzés ... ehh ... kicsinyes és őhozzá méltatlan dolgok. Ellenben, ez, ami most van: romantika nagy R-rcl, és a kaland, nagy Káva!, hejh, de tudtak'élni a régiek — egész úton ilyen, ilyesféle dolgokat magyarázott a hölgynek,.\ki néha ásított egyet, mert nehéz napja volt. Bármily intelligens volt is, ekkorra már megunta a romantikát is, meg az életmeghatározó primer elveket, meg a dialektika bírálatát, meg a többi unalmas szpíeset, link dumát és alig várta, hogy hazaérve, a lenyegre lehessen térni. A lényeg pedig, a hölgy számara a következő volt. Bent a hölgy intim szobájában, a könyvtáros kissé imbolyogva megállt. A hölgy — miközben leült, hogy a cipőjét levesse — ezt a kérdést tette fel. — Mondd, kisapém, mennyit tudnál havonta áldozni erre a célra? Az imbolygó könyvtáros hirtelen megmerevedett. — Mire... keziccsókolom,... mire tetszik gondolni' — Mire? A szerelemre, te bamba értelmiségi. A könyvtáros újra imbolyogni kezdett. Bármily mélyen belegabalyodott az imént a realizmus bírálatába, reálisán fel tudta fogni, mire gondol a hölgy. Most arra kellene fejelnie, hogy mennyit tudna ő, havonta erre a célra áldozni Es szemei előtt megjelent a látvány: ül a presszóban fizetős után és még melegen, úgyszólván ömlesztett állapotban átadja a fizetését a feleségének. Az utolsó fillérig. És aztan vissza kap két húszast... két húszast! — Szóval..., hogy reálisan mennyi lenne az az oszszeg? ... A hölgy bólintott és a könyvtáros elé lépve, kezdte oldozni a nyakkendőjét. A könyvtáros nyelt egyet Vége a romantikának. Két húszas! Mi az? Erre a célra — semmi! S iött egy gondolata a könyvtárosnak Kétségbeesett volt ez "a gondolat. de vajon nem volt-e kétségbeejtő m —r amely a gondolatot szülte? Hát nrm összeomlott m'--le-» Itt van. íme a Romantika, a nagy Kaland és ez a nő babrálja a nyakkendőjét és azt kérdezi, mennyit tudna áldozni, havonta ... és akkor jött a kétségbeesett gondolái mert. mas kiutat és megoldást a könyvtáros igazán nem tudott ebben a pillanatban elképzelni. Azt mondta a hölgy— Majd ... keziccsókolom ... maid ... megbeszélem a feleségemmel, mert keziccsókolom . .. nálunk a * kt,. zeli. Valóban: lehet-e ilyen helyzetben elég okos és találékony az ember, akiben hajlandóság van a csöndes belenyugvása is. meg a lázadásra is — és mindkét tulajdonság körülbelül egyenlő arányban keveredik benne"' Vasárnap, lPflfl. Január 16. DÉL-MAGYARORSZAG 7