Délmagyarország, 1966. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-01 / 1. szám

A DÉR ISTVÁN LÁNY PARUjR SZEVAK örmény kobó vrte A*z u\ év idézést Te, ki beköszöntsz, ha gyerekeink szava könyörög, Mohó-remegő sürgetéseink feleleteként, Te, ki beköszöntsz, ha fagyos mező jege cseng-csörög, Óhajtásaink, hogy betöltenéd, Kinek lábait noha meg a múlt húzza, vasbihncs, Kezed a jövő, a csalogató felé vágyva Int, Űjév, légy velünk, Hal\d üdvözletünk! Üjév légy velünk! Es add meg nekünk, Hogy fenyegető atomkorszakunk Óraműt, hadd járjon ezután Az ifjú anyák pulzusa szerint, S a nem-látható két nagy mutató — Tépett tollú szárny — Ne mutassa már Pincék fénytelen barlangodúit, De a Mindenség rejtett utait Tárja elibénk. űjév légy velünk! Es add meg nekünk, Hogy a szép, a jó egyre több legyen, 5 a sorsunk fölött Feszülő bolond cirkuszkötélen Kötéltáncosként ne lejtsen a Rossz, Az emberiség ne legyen bohóc ... Hó hull, pihe száll, A fákat, utat, tetőt belepi. Amott túl pedig Az esó esik, Fgybeöltöget földet és eget. Roppant hárfa peng a fejünk felett, Puha húrjain A dalt dúdoló alkonyati szél Vacogó keze Penget ósi dalt Rólad szerelem. Rólad vigalom, Rólad őrület. Te ki beköszöntsz Pihe ha pereg. Eső csepereg. Ojév, légy velünk. Halld üdvözletünk! És add meg nekünk. Hogy ez az eső ne csak a nyögő járda szemetét Mossa-hordja szét, Hanem a szivek kormát és porát. Csalárd terveket, gazság mámorát. Ahol szégyen ég. orcapiritó, Hol csapda lapul, fújja be a hó, Lepje szűz palást a képmutatás rozsdarétegét. Nyájas, hamvas, szép magát ossza szét, Hozza közelébb mindnyájunk szivét.,, Űjév, légy velünk. Es — eSt add nekünk! Ne hagyd, hogy a hó; a lágy takaró Legyen áruló, piszok-tároló, Az emberi vért vízként hintse szét! Egy undorító szörnyű kelevény: Ne hagyd, hogy a fény. a szűzi remény Egy új kór neve legyen ezután. Mely még a halált is megöli tán1I Űjév, légy velünk! Hald üdvözletünk! Döngve lépj közénk, hadd riadjanak Az elmaradók, Almukba-bukók. Hol lelki seb ég, hozz orvosi kést, Fáradt-szivünek szép lelkesedést, Szerelme-veszett hü vigasza légy. Kit sors kivetett, annak menedék, Űjév remény, régvárt tünemény. Röpítsd a hitünk, feszes, busa szárny, Ifjú hcvülést őrző adomány! Aki alacsony, hegy-magas legyen. Bőség járjon szét minden földeken! Többé soha már Ne legyen király. És a Szabadság, tarka szó-burkát lehántva, akáKiröpült madár, kapjon szárnyra már! Nézzéjc ót magát, ne bóra színét! Egy nemzet,.egy nép, Egy törzs se legyen a történelem Szennyétől beteg. Hanem jogban és hatalomban is társak legyenek. F.ljött az idó — értsünk végre szót! Elég bajunk volt — értsünk végre szót! Értsük végre meg: Vérünk egy kicsiny gömbje, gyöngyszeme sem alábbvaló. Sót, még súlyosabb, nagyobb, mint az a híres Földgolyó. BEDE ANNA FORDÍTÁSA i i 6 DÉt-MAGYARORSZAQ Saunfc^ íaeft. január V. Oravec János: Ünnep másodnapján romok mindig lehangolnak. Különösen az elhagyott lakóház romjai. Ez történt velem akkor is, mikor ünnep másodnapjón sétára indultam a havas erdőben és rátaláltam a kihűlt, ledőlt falakra, a porladó vályogtéglákra, melyeknek egyik oldalán még ott virított a mész, a festék. Nemrégen még laktak benne. Magasan, a bányatelep fölé építette a gazdája, szinte az erdőben. Gyermekkoromból emlékszem a ház sárga falaira, piros cserepeire, mert csak ennyi látszott ki a magas sövénykerítés mögül. A sövénykerítés még most is megvan, foghijasan ugyan, de a ház már romokban. Elhagyták. Az erdő lassan visszahódítja a kertet, az udvart, s most mindent betemet a hó. Hó borítja az egykori szoba padlózatát, a bútorok helyét. Csend van és mozdulatlanság ás hó. Hó mindenütt. Csak akkor vettem észre, mikor elballagott mellettem és betért az egykori kapu helyén a romokhoz. Zsákot cipelt a hátán és ment hátra a ház mögötti kertbe. Ott megállt, ledobta a hátáról a zsákot és körülnézett. Orrán, száján dőlt a pára. Kifáradhatott a meredek, havas emelkedőn. Megismertem. A ház egykori gazdája és lakója, az öreg Takács jött el itt mellettem. Utána lépkedtem a hóban vágott ösvényen és köszöntöttem. Az öreg fogadta, de láttam a tekintetéből, hogy nem ismert meg téli kirándulónak gondolhatott. Régen láttam már az öreget. Azóta alig változott. Alacsony, zömök ember, haja, szemöldöke, bajusza testszínű, ezért mintha nem is lenne. Észrevehette, hogy kíváncsiságom hozott utána, mert miközben dermedt ujjaival a zsák száján levő spárgát bogozta, csendesen beszélni kezdett: — Nem vinni akarok innen, bár vihetnék. Enyém még itt minden — és körülmutatott. — Nagyon szerettem itt fent lakni. Igaz, mély kutat kellett ásni, de megérte a fáradságot, mert finom, hideg vize volt. Én hordtam ide fel mindent a telepről. Követ, téglát, cserepet, meszet, később kenyeret, petróleumot, meg tejet a gyerekeknek. Itt az erdőben építettem fel a házat, mert itt volt a legolcsóbb a házhely. Elvettem az erdőtől a földet", gyümölcsfákat ültettem. Almát, diót, meg szilvát és sövénykerítéssel védtem meg az erdőtől. A gyerekeim megnőttek és elszöktek, az asszonyt már a völgyben, a telepen temettem el. Egyedül maradtam idefent. örültem, ha betértek hozzám a kirándulók, vagy rőzsét, gombát szedő asszonyok, gyerekek, friss vizet inni. Már azt hittem, itt is fogok meghalni. Aztán mégse így lett... Elhallgatott. A zsákból szalmát, zsineget, és újságpapírt szórt a hóra. s miközben rendezgette az összekuszálódott spárgát, így folytatta: — Az egyik éjszaka tompa ütéseket hallottam a hegy alatt. Bányász voltam, tudtam mindjárt, mit jelentenek a nagy dobbanasok. Dolgoznak a ház alatt a mélyben. Robbantanak. Nem is hagytak itt tovább. Emberek jöttek, megmagyarázták, hogy le kell mennem a völgybe, a telepre. Itt volt a tanácselnök, meg egy fiatal aknász. Azt mondták, megveszik a házat, meg hogy lakást is adnak. Hiába mondtam, hogy jó már nekem itt arra a kis időre, ami még hátra van, csak le kellett hurcolkodni. Nem is kellett nekem egyebet csinálni, csak ballagni lefelé a szekér nyomában és felszedegetni azt a néhány apróságot, ami a szekérről lerázódott: szekrénykulcsot, teaszűrőt, egy kanalat, meg egy rossz sarlót. Szótlanul hallgattam az öreget és néztem a ledöntött falakat. Takács bácsi követte a tekintetemet ée ismét beszélni kezdett: — A követ, téglát, faanyagot kibontottuk. Odaadtam, aki kérté. A többit, a vályogot itt hagytuk. Kinek kell ma vályogtégla? Látja? — lépett előre. — Itt volt a szoba. Itt állt az ágy, itt a szekrény, itt a kályha — magyarázott., mutogatott maga körül. Néztem a romba dőlt falakkal körülhatárolt és az öreg keze által megjelölt helyeket, de se hogy sem tudtam ide. a hóba elképzelni az ágyai • szekrényt, a kályhát. Az őrei meg úgy járt-kelt az egykori szobában, mintha kerülgetné a nem létező bútordarabokat Aztán hirtelen rámnézett és kesernyésen elmosolyodott: — Itt a fald! — mutatott a levegőbe — egy nagy szentkép volt Búcsún vették még az asszonnyal. Átlépte a térdig érő vólyogfalat és megállt mellette. — Itt volt a kutyaól — mutatott a fal tövébe. — A kutya eljött velem le a völgybe, a macsl azonban itt maradt Felhúzódott az almafa ágai közé, s amikor lé akartam venni, fújt, dühöngött. Itt kellett hagynom. Azóta már bizonyosan elvadult. Mit gondol — nézett rám az öreg — melyik a hűségesebb állat: a kutya, vagy a macska? Feleletet nem várt mert máris elindult a kert felé. Utána mentem. Egy öreg, görcsös rózsafánál állt meg. Figyelmesen nézegette, tapogatta megfeketedett, leveleit. Mikor megint megszólalt nekem úgy tűnt, mintha csak magának beszélne: — Hát ezért jöttem ma ide fel ebben a nagy hóban.' Eszembe jutott ez a rózsafa. Én ültettem, én ojtottam. Szép nagy virágokat terem, sárgákat, de illatuk nincs. Mintha az erdő elvenné a szagát! A rózsaf i miatt jöttem. Talán még nem fagyott ki, talán még hoz viráot. vatos mozdulatokkal szalmát, rakott a rózsafára. beburkolta papírral és körülkötözte spárgával. Segíteni akartam neki, de nem hagyta. Szelíden eltolta kesztyűs kezemet. — Nem jövök már ide többet — mondta csendesen, miközben kézfejét nézegette, mert egy tüske megkarcolta. — Nem vérzik. Lám, kevés már a vérem. A havon szétszóródott szalmát szinte szálanként öszszeszedte, beleszórta a zsákba, aztán a felöltöztetett rózsafára mutatott: — Le akartam vinni a völgybe, de nem bírta volna már ki, ha áttelepítem. A zsákot a hóna alá vette és elindult, lefelé. Mikor mellettem elment, egészen halkan még ennyit mondott: — Ezt csak az ember bírja ki, mert gondolkodni és sírni tud ... Sokáig néztem utána, s egyre csak az járt az eszemben, hogy ez a rózsafa már nem az övé, nem is jön már ide fel többé. Vajon, miért óvja hát? Kinek? TÓTH BÉLA Számadás, számvetés, tájékozódás... Nem találom az igazi címet Nem is lényeges, hogy a cím pontosan födje ez utána következő témát, mert igazi, életes, sokfelé ágazó írást éppúgy nem boríthat be teljesen az eléje biggyesztett cím, ahogy igazi férfit nem borít el a kalap. Csak éppen rajta van, talán nem is áll roszszul, és talán jellemző is rá. (Szerintem a kalap odaidomul az ember jelleméhez, hosszú idő után anynyira, hogy akár a kalap után megírhatnánk az ember rajzát.) De erről más alkalommal. Hanem, mondom, ev vége felé közeledvén, háztartásokban, akár az államéban, vállalatokéban, vagy magánosokéban folyik a mérlegek elkészítése. Azaz annak megállapítása, mennyiben volt eredményes az elmúlt esztendő. És ez a láz annyira eluralkodik rajtam, hogy én is az asztalhoz kényszerülök osztani ás szorozni évi gondjaimat. Nem a pénzbelieket. Azzal könnyen végez az ember. Rábízza az asszony pajtásra, ő aztán tisztába teszi a kasszát. Különben nem művészet, csak a takaró méreteit kell ismerni, és százig megtanulni számolni. De még csak erről sem akarok beszélni, mert a pénznél is akad az embernek fontosabb dolga. Legalábbis, azt hiszem, fontosabb. Ebbeli hitemet fontosabbnak tartom, mint a pénzt, mert különben nem a hitem iránytűje után futkosnék, hanem egyenesen pénzt csinálnék. Tehát év végi leltáromon babraiga tok. Mi volt erednteny, mi veszteség? Kevés számú bírálóim ítéleteit rakosgatom. Őszintén szólva' nem nagy munka így a hajnali ködökön ás csöndeken összehajtogatni az ítéleteket, mert ha Szent Péternek annyi gondja lesz rám, mint az irodalomértö kritikusoknak, akkor én soha nem jutok a mennyországba. Igaz. ezt meg legutoljára hagyom, addig akad egyéb tennivalóm. Hogy ez nem keresztényi gondolkodás? De! Én azt hiszem, ez keresztényi, illetve az is. De ez mohamedán is, jehovista is, és minden vallások vallása, mert önzetlen. Szerintem valaki nem élhet pusztán azért, hogy a túlvilági boldogságát kiérdemelje. Szerintem ez önzés. De még erről sem akarok én mérleget készíteni, gondolom ráérek úgy az ezredforduló tájékán összegereblyézni érdemeimet, amelyért majd elnyerhetem jutalmamat. Mert lesz. Ebben biztos vagyok. Bár mindenben ilyen bjztos lehetnék. Persze itt van s miért. Azért., mert ez én hitem szerint, bármely vallás szempontjából nézem. akár a vallástalanság vallása szempontjából ítélve is, ha ember vagyok minden körülmények között, segítői megértő, megérző, akkor ott a helyem! De erről sem akarok szólni. Művészi eredményeimet vizsgálgatom. Ijedezem a szótól, mert n<?m szokásom munkáimról állítani, hogy művészet. Csak azt mondom, írás. És a folyamata: irogatás. És az irogatás kihívó magatartás, mert az emberek kíváncsiak, olvasnak — a jelek szerint engem is — és ítéletet alkotnak. Az írogató embernek az ítélet a valuta A most záródó évben gyöngén állok efféle valutával. Kicsit öregedőnek, kicsit vidékiesnek, Zsiga bácsi nyomvonalán haladónak, kicsit népiesnek, bű-gatvásnak, narodnyiknak, parasztimádónak vélelmeznek. Ellentétben a ma „menő" modern* gondolatgazdag, absztrakt, kozmikus, fiatalos irodalmi irodalommal. Az efféle 6ummázás kétféle hatást kelthet a számvető emberben. Vagy földhöz vágja, mint vályogvető cigány haragjában a sárgalacsint, hogy odaragad — hát például az ilyen, múlt századi hasonlatok degradálnak engem a szatymazl költők nívójára —, vagy földobja, könnyedén, mint kislány a szórlabdát az égbe. Ez is népies hasonlat még, de már könynyebb optimizmus lengi át. Hogy velem mi van? Egy kicsit oda vágódtam, de fölpattanok. Az évzárás eredményeképpen belátom a kor követelményeit, s ennek megfelelően modern témát, modern öltözékben hozok! Lehetséges ez? Meg kell ki- . sérelni. kí kell törnöm a hagvományokbol, mert az zsákutca. Kere&ern a modern témákat Paraszts zarma-