Délmagyarország, 1966. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-23 / 19. szám

A világ formálásának Európa-szerte megélénkültek a művészet kérdéseiről folytatott viták, de ezek középpontjában — Nyugaton és minálunk egyaránt — a realizmus, sőt a szocialista realizmus lehetőségei állanak. Csak olyan apró tényekre hadd utaljunk, mint Petor tVeisj, világhírű német drámaíró nyilatkozata, amely szerint csak a szocializmus perspektívájának tudatában tudja elképzelni alkotóművészetét, vagy Sartre több cikkének és előadásának gondolata, melyben arról szól, hogy a mai művészetnek centrumában éppen a szocialista művészet áll —, hogy Sartre nem a szocialista realizmusról beszél, sz, úgy vélem —, mit sem von le abból, hogy a probléma, a művészet megújulásának távlata ót ls izgatja. A kérdés tehát s levegőben van Nyugaton is. Nálunk ezt a vitát foglalja össze és ennek az eszmecserének következményeit, összegzi a párt Kulturális Elméleti Munkaközösségének immár egy esztendeje publikált tézisei a szocialista realizmusról, és ehhez a vitához ad újabb gondolatokat az ideolóigai irányéieefcről szóló pártdokumentum is. A vita egyik elágazásában igen sok szó esett arról, hogy a szocialista realizmus újszerűségét egy újJajla művészi magatartásban: a valóság iránti felelősség kibontakozásában kell keresnünk. Már Roger Garaudy, a realizmusvita egyik elindítója is megpendítette ezt a gondolatot, de hazai vitáinkban ugyancsak többször szerepelt ez a „kísérleti meghatározás". Mármost kétségtelen, hogy a szocialista realizmus történelmi jelenségét, világnézeti megalapozottságát nem lehet beszúkiteni egy magatartás végül is szubjektív keretei közé. Mégis, ebben a gondolatban van néhány olyan mozzanat, melyet érdemes tovább fejteni. Mert éppen az új művészi magatartás tudja összefoglalni azokat a sajátosan új történelmi-esztétikai jegyeket, melyek a szocialista realizmus legújabb törekvéseit jellemzik: a világ új rétegeinek felfedezését, azt a pdanirpatoszt, mely az eddig még nem Ismert életformákat, konfliktusokat, és problémákat. kutatja és teszi az ábrázolás középpontjába, valamint azt az elkötelezett felelősséget is, mely a valóságot éppen az új felfedezések révén is formálni, alakítani igyekszik. Brecht színháza, vagy a dél-amerikai szocialista festészet nagy alakjainak — Sicheirosnak, Orazcónak — művészete érthetetlen lenne enélkül, de nemigen tudnánk összefoglalni még a mi novellairodalmunk, és új regénytermésünk eredményeit sem enélkül a belátás nélkül. Sánta Ferenc Húsz órája, vagy Somogyi Tóth Sándor kisregénye — Próféta voltál, szivem —, éppúgy érthetetlen lenne a felfedezés művészi magatartása nélkül mint Cseres Tibor szép és megrázó Hideg napok-ja, vagv Galambos Lajos néhány regénye. Mit jelent a mai művész ezét árában és érvkészletében e felfedezés igénye? Nyilván nem kolombuszi vállalkozást.: nem olyan emberi, társadalmi vidékeket kell feltárni, melyeket még senki sem lótott Inkább olyan társadalmi és emberi gondokat és örömöket melyeket vagy nem érzékelünk kellő társadalmi súllyal,' vagy illúziók, látszatok, előítéletek formájában teszünk magunkévá, és amelyekesetében nem a valósággal, hanem inkább délibábokkal állunk szemben. Itt van szükség a művészi felfedezésre: életünk olyan rétegeit bemutatni, melyeket a közélet a közvélemény nem ismer, vagy félreismer és csupán látsza tni nőségben tett magáévá. Talán Tvardovszkij volt az első. aki tudatosan ezt a célt tűzte a művéséet elé, amikor a XXII. kongresszuson azt mondta, hogy a művésznek nem a már ismert tényeigenye ket kell művészileg kifejezni, hanem olyan jelenségeket kell láthatóvá tennie, mrlyek még nem is kerültek a közvélemény fókuszába. Ehhez még hozzátehetjük: számos olyan előítélet is vezérli közgondolkozásunkat. melyeknek alapos, emberileg hiteles és művészileg megrázó feltárása nemcsak az emberek szemét nyitná fel, hanem a jelenben történő tájékozódást és alkotómunkát is megkönnyítené. Nemcsak a hibák felfedését jelenti ez a művészi magatartás, bár ez is beletartozik a társadalmilag elkötelezett, valóságért és közösségért is felelős műi-ész hivatásába, hanem az új emberi vonások feltárását, azt a gazdagodást folyamatot ls felfedezheti, melyen az utóbbi évek során keresztül mentünk, s moly nem egyszerűen a jobbászebbé érés folyamata volt, hanem tragikus megpróbáltatások és helytállások során vezetett a teljesebb, emberileg gazdagabb életstílus felé. Persze a felfedezés, mint művészi jelszó önmagában éppoly szűkös és félrevezető, mint az az elmélet, mely csupán a magatartás újszerűségében keresi a szocialista realizmus magasabbrendűségének jegyeit Egyoldalú lenne ez, mert nem a lég esek felfedezni valamit: a szociografikusán összegyűjtött tényanyag, amelyben ott lapul a világ új arculata, az új társadalmi gondok váza is, csak akko^ tud hatni az olvasóra, vagy a nézőre, ha nem a maga nveres formájában kerül elébe, hanem a művészi újraalkotás munkájában újjászületik. Ha a művész látásmódján, egyéni-egyedi világtárképén is megtörve hozzácsapódik mindaz a szenvedély és emberi igazság, amit csak a művészi megformálás adhat. A valóság felfedezése tehát csak akkor sikeredik, ha a művésznek sikerül kifejtenie az összefüggések távolabbi rendjét is, ha az általa felfedezett mozaikokat be tudja illeszteni világtérképébe, ha el tudja rendezni egy általa „újrateremtett" világ társadalmi egészébe. Ha ez az egyéni átéltség hiányzik, ha csak „újsághírnyi" nyersességgel jelentkeznek ezek az új tények, ha tehát éppen az emberi következmények hiányzanak — úgy a közönséget nem tudja felrázni, és alakítani. És ily módon nem tudja formálni a valóságot sem. A felfedezés fontossága kiegészül tehát a művészi kiteljesítés és felelősség követelményével is. Manapság sokszor találkozunk ilyen, publicisztikai értelemben vett nyersanyaggal: néhámy tény puszta közlésével, mely önmagában esetleg valóban új adalékot szolgáltat, de művészi hatása ninos, mert nem sikerül bei Ijeszteni a nagyobb társadalmi összefüggésekbe. Sánta Ferenc, Galambos Lajos említett műveinek és még sok nagyszerű írásnak és filmnek ez sikerült, de valahogy a közvélemény ezekből a sikerekből csak a mondat első felét hallotta ki: a felfedezés újszerűségét. A művészi kiteljesítést', tehát a mondat másik felét már nem hallják meg. Pedig enélkül nem érthetjük meg a szocialista realizmus elhivatotságát A legjobb művek éppen arra figyelmeztetnek, hogy a valóság formálásénak igényével kell párosulnia a felfedezés pátoszának, c.sak a valóság iránti felelősség és a művészi alkotás kiteljesítése, a nyersanyag „átlelkesítéae" tudja megteremteni azt a kontaktust, mely a művészet közönségét, a műélvező publikumot egész emberi mivoltában tudja alakítani. Es ez a szocialista realizmus legfontosabb feladata, — küldetése, elkötelezettsége erre utal: az embert egész társadalmi és egyéni mivoltában alakítani. Ehhez pedig a valóság új rétegeinek és arculatainak felfedezése és átélhető, élvezhető újraformálása szükséges. ALMASl MIKLÓS CZINKE FERENC TANYA ÚT VERSEK GAL SÁNDOR A szenvedély Tudom én, hogy a szenvedély elragad néha, mint a felhőt a szél s pár pillanatra elvesztem a fejem. Tudom, megtörténik velem. Ez a szenvedély bennem nem ha raaz indulatnak villámlása csak és nem tűröm, hogy lapos ostobák ezért dorgáljanak. Ne intsen engem Józanságra az, ki alig mérhető, ki meghajolva a pincében jár és a boltivről azt histi, hegytető .., A szenvedély s az ember egykorú mint fény s a nap. Durva husángjukkal ők terítették le az első vadat ők rajzolták a barlang falára a bölénybikát építették az első házat is elindultak lélekvesztökön a tengeren át. Fölemelte a szenvedély az embert az ég kék gömbje n!d lebegve, föld alá vitte a csengő ércekért s együtt szálltak a vizmélyi tonnás csendbe. S mi űzi most, ha nem a szenvedély sistergő hajtóanyaga, hogy műszerek idegrendszerire bízva [magát kitáruljon előtte a mindenség kerengő csillagoktól karcolt gömb-ablaka? A szenvedéllyel egykorú az ember és együtt él vele indulatát is az lobbantja lángra, az élteti, mint fit a gyökere. Kik félnek ettől « elütik maguktól mint rossz tanácsadót a lázadó értelmet vetik tűzre, at örök mozgatót. Ezek magukkal rántanának abba a nyálkás Iszapba, ahol a lélek csak ingó nádat terem s megfontolt szárnyalása veszélytelen A szenvedély hát többet ér nekem. ANDRASSY LAJOS Népdal Naponta'hordok egy követ Lassú munkának érzem Rendünk alapja készül itt Nem állhatom hogy nézzem Van aki áll és mosolyog Gondolom rápirítok: Kettőt viszek ma hátha rá Jó hatást gyakoritok Már nem mosolyog — már kacor Pocakján reng a hája Gépkocsijából integet fin meg .., fütyülök rája Mert mit tehetnék ugye már Én ls a békét védem Naponta hordok egy követ Lassú munkának érzem Gulay István: Az örökösnő Nem előzte meg fagv a tél beköszöntét. Egy délután esni kezdett a hó, erős, könnyű pelyhekben, a gyerekek kitódultak a házakból éd tátott szájukkal vadászták a fehér csillagokat. Az örökösnő kinn könyökölt az ablakban Vitéz Mondó Ferenc a kályha mellől kiabált — Csukd be az ablakot, az istenedet, mit nézel annyira, minden évben esik a hó! Vitéz Mondó Ferencné született báró Simonffy Elvira csitítóan nézett az urára. — Hagyja már abha! — mondta reszkető hangján. — Nagylány már, tudja, hogy mit csinál. — Tudja hát! Nem nehéz rájönni, nézi a havat. Az örökösnő mozdulatlanul könyökölt , az ablakban tovább és arra gondolt, milyen érdekes, hogy a levegőben tél van, a földön meg ősz. A szélben szánkáznék a pelyhek, a földön meg elolvadnak. Csupa latyak minden, mintha csak eső esne, egyszerű vízcseppekből álló csapadék. — Bámul, mint borjú az új kapura! Miniig • rányitja a szemét a világra, aztán bambul, bambul ée nem lehet visszacsalogatni a valóságba. Vitéz Mondó Ferencné időközben elszenderedett a hintaszékben; a horgolótű és a cérna az ölére terített hárászkendón pihent. A nagy, porcelán állóóra nemsokára rázendített a Rákóczi-indulóra. azután ötöt ütött. Az örökösnő becsukta az ablakot. Belevetette magát az egyik fotelbe, lábait kinyújtotta, kezét csüngeni engedte kétoldalt. — Elmegyek sétálni nemsoká — mondta az apjának. — Sétálok egy kicsit, míg tart a levegőben a tél. Azt hiszem, ez csak olyan próba... Kipróbálják a berendezést egy műszak alatt... Látni akarják, elég fehér-e a hó ... Biztos lényeges dolog az Ls, hogy milyen alakúvá pattan ki. Halra — nevetett fel röviden. — Ha nem elég fehér, hát kihypózzák! Vitéz Mondó Ferenc idegesen kapkodta a fejét, mint aki még nem szokta meg, hogy állandó céltáblája legyen valakinek. Vastag, nlkotinos ujjai között szinte tövig égett a cigaretta Már úgy látszott, hogy két ujja közül ereszkiedik ki a füst. A lány figyelte egy ideig az apját, azután megint megszólalt. — Bent jártam a Gépjavító Vállalatnál — mondta. — Hogy kerültél te oda? — kérdezte majdhogy ijedezve az apja. — Bevitt egy ismerősöm — felelte hanyagul az örökösnő. — Talán vészes? Láttam esztergályos lányokat. Három pofa közé fogták a vasat, s egy pillanatra megindították a gépet, hogy lássák, áll-e az anyag. Azután végigmentek rajta az egyik késsel, azután a másikkal, a harmadikkal. Sistergett, gőzölt a fehér lé, ami csorgott a tárgyra és a késre. Csodálatos ugye? — kérdezte fanyarul. Az apja ránezett. Undort vett észre a lánya arcán. — Ügy van — mondta. — Menjen oda a koszba más, aki odavaló. — A betanított segédmunkás ott ezerhatszázat keres. — Beleszakadnak. Belesül a kezükbe az olaj! — Kék az egész terem a neonfónytél... — Beleszakadnak. Az örökösnő. mint aki semmibe veszi az egész beszélgetést, könnyedén felugrott és öltözni kezdett. — Most pedig elmegyek sétálni — mondta kihívóan. Amikor az ajtót betette maga után, még hangosan visszakiáltott. — Elsejétől esztergályos. leszek! Vitéz Mondó Ferenené felérzett és kíváncsian nézett szét a szobában. Az örökösnő felfelé fordította az arcát az utcán és sikerült neki, hogy pont a szemére essen egy hópehely. Élvezte, hogy a keletkezett vízcsepp száménak orra felé esó részében gyűlt össze, akár a könny. A fák csupasz ágai is fénylettek a viztől. Nem volt hideg. Az örökösnő magabiztosan haladt a presszó felé. Belépve megállt egy pillanatra; magas, formás teste kemény volt, vállig érő, dús haj keretezte az arcát. Azután megindult és leült a sarokban. Időnként nyílt az ajtó, olyankor arrafelé kapta a fejét. Nemsokára meg Ls jött a kemény homlokú, hegyes orrú technikus és leült az örökösnő mellé. — Na, mi van? — kérdezte köszönés helyett a fiú. — Mit szólt apád? — Ugyan ... Jjisz mondtam, hogy nem érdekelnek. Azt megengedem nekik, hogy beszéljenek, de ne várják, hogy feleljek is. Nem vitatkozom velük. Különben is huszonkét éves vagyok... A fiú megfogta az örökösnő kezét. — Hidd el nekem, bele kell vágni! Egy év múlva kiemelnek a gép mellől. Csak kezdd el a technikumot! . A lány a technikus füléhez hajolt. Mosolygott. — Mondtam, hogy megyek — súgta. — Ha nem hiszed, másszál fel a hiszenfára, kukucskálj be a macska lyukába és majd elhiszed. Megcsókolta a fiú homlokát. A technikus kihomorított derékkal nevetett, azután fázósan öszszehűzta magát. — Feleségül foglak venni — mondta kereken a lánynak. — Veszek három vödör szenet, befútök az albérletembe és három napig tartalak átölelve. Az anyád dörömbölni fog az ajtón, hogy ő örökösnőnek nevelt, nem pedig melói lánynak, mi meg édesdeden alszunk. Három nap múlva, amikor felébredek, még mindig ott fog kiabálni. Akkor kimegyek és meghógolyózom. Először sikítani fog, azután kacarászik, mert a nyakába hullnak a hódarabok. Én futni fogok utána. .. azután hanyatt esek... — A fiú elkomorodott. — Ez lesz a szerencséje. Különben belekergetnóm a folyóba, rá a bőrjégre. Az örökösnő összerezzent. — Szégyelld magad — mondta élesen. — Nem tehetnek róla, hogy Ilyenek. Te nem tudod, ml megy végbe bennük. — En neim. Tényleg nem — lett mérges a technikus. — Mert én húszéves vagyok, te meg huszonkettő. Es én forgácskupacok közötti dolgozom, te meg örökösnő .vagy. örököenö, örökösnő! — monta gúnyosan. — Madárfejű! — buggyant ki a sértés a lányból. A technikus megmarkolta az öngyújtóját, szinte hallotta, hogyan lármázik a mellében a szíve. Ügy érte a szó, mint a rianás a halászokat. De tudta, hogy az ő sértésére volt felelet. Kerülték egymás tekintetét. 0 del-magyarország Vaeárnap, 1»W. január 83.