Délmagyarország, 1966. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-23 / 19. szám

(jombö Pál Q

z nem a New Yorkban tortént, hanem egy másik kávéházban, ott is volt asztaltársaság, amelynek írók, szerkesztők és egyéb cigányok, vagyis művészek és életművészek voltak a tagjai, persze különböző rangban: tisztelők, akik nem lehettek volna azok tiszteltek nélkül és fordítva, tiszteltek, akiknek fontosságát és jelentőségét a háttérfigurák adták meg. Amellett persze működött olyan törvényszerűség is, mint a bennlakásos intézetekben: az újonc kiszolgálta az öregebb tagot, vívva, hogy újabb újoncok felszaporodásával ő kerüljön a felsőbb helyre; és voltaképpen ez a remény adta az utánpótlást és azért az igazi életet ebbe a kávéházi társadalomsejtbe. Nyarai Szilárd minderről semmit sem tudott, csak tisztelt messziről, naiv volt, de egyúttal makacs, ami nem ritka összetétel, mert a természet szereti a gyengeségeket fegyverekkel párosítani és viszont. Amikor tehát a nyurga, serkedő személyisége jele gyanánt bajusszal hivalkodó fiatalember belépett a kávéházba, semmi más nem lebegett a szeme élőtt, mint az. hogy ő most, akárhogyanis, de választ és a lehetőség szerint kedvező választ csikar ki Dobák szerkesztő úrból benyújtott novellája leközlését illetően — és semmi más nem vitte, mint az a kemény akarás, amellyel még a fás idegzetű szerkesztőségi altisztet is úgy kifárasztotta, hogy az megadta a kávéházi holtartózkodás útmutatását és amely most az asztalhoz sodorta. — Vagyis — összegezte éppen egy snájdig humorista az előadott történetet —, vagyis mindhárman jól jártunk. Én is, a nő is, de főként a férj. Felharsant a kacaj, de. megmaradt a kacajos kedv. Ebbe teljesen beleillett., hogy Dobák szerkesztő, észrevére Nyárait, így kiáltott rá: — No, nézd csak, itt a hőscineér! Ennél csak az volt mulatságosabb, amikor az így megtisztelt ifjú illedelmesen azt mondta erre: — Ha nem zavaram, tisztelt szerkesztő úr, bátorkodnám érdeklődni novellám sorsa felöl. Valóban nem állt el, csak azért jutott hullámvölgybe, hogy utána hegybe forduljon a nevetés. — Ne azt mondja, barátom, hanem azt, hogy hőscincér maga, vagy nem hőscineér? — így Dobák és közben mélyítette hangját, s orra alatt jobbra-balra rántotta az ajak fölötti húst. Nyárai válaszút előtt állt: megsértődni — vagy úgy tenni, mintha jogosult lenne a tréfa, a társaság szelleme oly magas, hogy ahhoz osak illeszkedni helyénvaló. Mondottuk, makacs volt, s ezért nem vágta el a továbbiak útját: — Amit ön mond. annak nem illik ellene szólni — válaszolt. — Nem. kérem, tessék egyenesen felelni: „Igenis, én hőscincér vagyok". ~ Igenis, én hőscincér vagyok — válaszolta valóban hősiesen Nyárai Közben belül sírhatnékja volt, de egy férfi harcol a létért, nem bőg. Hullámhegy, rengő pocakok, hahota, még a híres író fanyar keskeny ajka is széltében nyúlik. — Helyes, fiam, helyes — fordította át Dobai tegezésre a szót. Nagyon élvezte, hogy ma ő produkálta magát, mert az igazat szóivá, ritkán válhatott prímássá. — A novelládat pediglen leközöljük (Nyárai szeme színt vált. de korán), ha... (dirigensi ujjmozdulat), ha bemutatod nekünk, hogyan mászik egy hőscincér. Ugyanis (újabb beintés a felemelt ujjal) nem vagyunk erdő-mező járó emberek, honnan is tudhatnánk"? Most nagyon mély a hullámvölgy — éz már feszültség. Nyárai egyébként örvénynek látja, de intuíciójával tudja, hogy csak a mélyéből lehet kijutni, ha moát felgdja, a merő szégyen marad; végig süllyedve talán felmutathatja a miértet. És leereszkedik, bizisten leereszkedik négykézlábra, mászik és mozgatja a bajuszát. És nyer. Most mindenki szabadon nevet, valahogy egyszerre belül kerül a fiú a tréfa körén és egyáltalán — a körön. — Jól van. öcsém — dicséri Dobák. — Húzz csak ide egv széket. Jön az a novella. Jön, Cincér. ... Az igazsághoz hozzátartozik, hogv Nyárai sok becsületes és őszinte dolgot írt. önmagának utóbb így magyarázta a fenti jelenetet: — Egyszerre másztam meg azt a bohócpiramist, amiről Karinthy írt, hogy hegedülhessek. |em verset, sem novellát nem közöltek tőle, még karikatúrát sem, pedig azzal is próbálkozott. De nem volt magányos, ötnyolc között lüktető számban voltak a galeriban, kezdő művészek, főiskolások. Balog Ede tehát volt kinek szidja a gumófejű úristenit az öregeknek, akik összefonódnak, mint a bozót, hogy be ne jusson egy friss hang a sűrűbe. — .Frászt fonódnak össze, Tepsi — szólalt meg egy • hokszúfrizurás a díványról —, frászt. Rühellik egymást. — Nem mond ellent — szólt bele a dobos. — Egyik bozót irtja a másikat, de tény, hogy kültagnak almás. — Ez a frankó — helyeselt Balog. — Az egyik is csak a saját galeriját viszi, a másik is. van néhány abszolút menő és mi, fiatalok, abszolút autszejderek vagyunk. Ez a nagy helyzet. — Kellene csinálni egy saját bulit — javasolta az egyetlen lány. ^Csupa klassz fiatalból, mint mi. Ezen strapáid magad, Tepsi. — A — intette le Balog —. dugig telf a piac. Csupa eszkimó és néhány nyolcoldalas fóka. — Hát szóval azért én azt mondom — erősködött a hosszúfrizurás —. hogy a meglevő ellentétek húrjain kell játszani. Ha elviszel az egyik pacáknak egy bizsergető cikket, amelyben jól kibelezed azt, akit rühell, még kezet is csókol érte. — Te. ebben van valami — helyeselt a lány. — Ez-az — Tep-si, ezz-azz-Tep-*', ezzz-azzz-Tepp-siii— ütemezett a dobos. Teljes volt az egyetértés. Fellelkesültek. Már most meg kellett állapítani, hogy kinek a számára és kibe kell belekötni. Balognak eszébe jutott, hogy azt beszélik, Eperes, az Üj Szín szerkesztője Nyárai új regényét a klasszikus hárombetűs jelzővel illette. Nincsen ez. barátaim, ok nélkül Megvolt hát a haditerv, pro Eperes. bele Nyáraiba, négy flekk, élesen, élesen, élesen. Kollektív agymunka következett, tipikusan élvezetes munka, hatásos szavakat összeszedni: — Exhibicionista! (Ezt a hosszú hajú mondta.) — Rossz! — Lagymatag erotika. (Ezt a lány ) — Frankó ... Avult középszerűség. — Mert persze a esiga is elér valahová! — Azt hiszi, harci dobot perget és kiderül, <*ak játékdob! — Időnként nem világos, hogy kit utánoz, de az utánzás biztos! — Kiagyalt! És így tovább. Ezután a lány felvetette a névkérdést. „Balog Ede, az így nem egy név. Legyél mondjuk.. . Bariholdi Zsolt". A szininövendék megértette a kezdő szerző ellenvetését. a művésznevek ideje elmúlt, de... — Ha rövid a neved, told meg egv betűvel. Az divat. Legyél Balog T. Ede. — Mi az a Té? — Tepsi! De azt fogják hinni, legalábbis Tatatóúj falusi. Nevettek és megszavazták. — Ja. igaz. a könyvet ne felejtsd el bírálat előtt elolvasni! — kiáltottak Balog után. aki az alkotás előszélétől felajzva rohant el. A cikk megjelent. Vihart kavart. ..Ki az a Balog T. Ede?" — kérdezték és a kérdés már forgalomba ia hozta a szerzőt. ... Hogy mi tartozik még hozzá az igazsághoz, azt egyelőre nem lehet megállapítani. Tény, hogy Nyárai meglehetős derűvel olvasta a kritikai dolgozatot. — Erre persze, egyszer, válaszolok én. Azonkívül felhívom, kit is? Sanyit, hogy írjon valamit a tűrhetetlen hangnem ellen és egyben emelje ki értékeimet. Mindenesetre újra beszélnek rólam. Éppen ideje volt. FÜSTÜS ZOLTÁN I.F.A.VY Bécs Ernő Szépségedet köszönteni... Parancsolhatsz szilnek, hajlongó virágnak, — kevélységed börtönéből dalommal kiváltlak. Szépségedet köszönteni, visszafordulok. Zivatarok szállnak, útjaimra állnak rabló viharok. Gyolcsba pólyálnálak, vízen ringatnálak, márciusi suhogás vagy, lüktető parázs vagy. '— Mint forrást, kívánlak. Furfang Egyik legkedvesebb barátom tanyai tanító. Városból került a tanyára. Tőle hallottam az alábbi történetet. — Félesztendeje tanítottam már abban a kislétszámú iskolában, amikor egy kis zavar támadt körülöttem ... Illetve a kóstoló kiörül. — Régi szokás szerint kóstolót szoktak egymásnak küldeni az emberek. Ebből persze én, a tanító sem maradhattam ki... Viszont ismered az elveimet... Nem fogadtam el, sorra visszaküldtem. — A kicsi település, s a Az ablakon túl kóvályogtak a pelyhek, mint a vándorok gondolatai. — Hol a valóság — szólt egyszercsak halkan a lány és maga elé hümmögött. Azután, mint aki sokszor végiggondolta, amit mond, folytatta. — Részei vagyunk egy absztrakt világnak, s az forgat bennünket. Csak a magunk négyzetméterei valósak. Ott megteremtjük magunknak a mi reális mágiánkat, s hódolunk az általunk kitalált istennek. Ha megbillen ez a pár négyzetméter, „a beleszól egy másik világ megszokott elméletünkbe, már elvesztjük a fejünket. Támadni kezdünk ott, ahol a legérzékenyebb pontot tudjuk. A technikus ujjaiból feloldódott a merevség. — Hagyjuk ezt — mondta. — Ha ezen kezdünk filozofálni, megsértjük a törvényszerűséget. — Nem "minden törvényszerűség törvény... — Dehogynem — mondta a technikus. — „ „ Mert ha neked is van néhány négyzetméter orpkgsno vállát. Az őrökösnő ránézett. Szép volt, ahogy így az arcára ült a kérdőjel. A presszó nem is tartozott hozzá, levált róla; külön életet élt ez a nő ebben a mindenki-mással-törődik helyiségben. — Szóltál? — kérdezte. A technikus megrázkódott egy cseppet. — Nem — mondta. — Csak eszembe jutott valami. — Micsoda? — Hogy mért vagyok most melletted. A lány úgy érezte, mintha egész napos munkától sajogna mindene. — Nem muszáj — nyögte ki. — Nem vagyok hozzád kötözve .. . Másnak is vehetsz három vödör szenet! — Testét feszesen tartotta, az arca tömör kő. — Ne hidd, hogy most te vagy a mártír, az emberszerető, mert itt ülsz velem és meghallgatsz! Felkarolsz ... A technikus már az első szónál átölelte az teáltalad berendezett birodalmad, s nekem is van. akkor a kettőből csak egy zavaros valami lesz. De a két birodalom nem lesz nagyobb attól, hogy összeadjuk. Akkora lesz a kettő, mint az egy és ebbe kell hogy beleszoruljunk mindketten. Látod? Akkora a kettő, mint az egy! — Azért törvény-szerűség! A technikus nem szólt. Olyan mozdulatot tett. mint aki már betelt az ilyen vitákkal. Kifelé nézett a nagy üvegablakon át, s látta, hogy mindenki inog az utcán. Az emberek megtorpantak a pocsolyák előtt, meginogtak a sűrű. kásás sárban, s a fehér foltok megszédültek. amint az útfölötti neoncsőhöz értek, összezavarodott minden ezzel a hóeséssel, gondolta. A lány meg arra gondolt. ho»y a szülei még mindig valami „változásra" várnak, ami• kor visszakapják majd a kétszáz holdat, meg a házat, amit elvettek tőlük. Száz Miatyánkot — Húzd már meg a kötelet — mondta most. — Mfert engeded el magad? — mosolygott. — Tudod mire gondoltam? Arra, hogy azért vagyok itt, mert' egy barom docens kizavart a teremből, ahol az írásbeli felvételit tartották. Az volt a bűnöm, hogy amikor a második papírt kértem tőle, akkor megkérdeztem, miért hosszú az örra. Azt hittem, én vagyok a király. Persze, mindenki rajta röhögött. Pedig a második papírra is lett volna mit írnom ... istentelen sokat tanultam akkoriban. Az:őrökösnő hitetlenül nézett a technikusra. Azután az ablak felé fordította a fejét. — (Még mindig hull — jegyezte meg. s nagyon ' messzire nézett. — A végtelenből hull, hull, azután csak leesik. Ezt muszáj elhinnem, mert • látom. — Elveszlek feleségül — szólt a technikus. — M^ért nőttél úgy oda anyádék oldalához? — Jót akarnak ők ... Tulajdonképpen jót mond majd el akkor az anvja! Az apja meg akarjak... újból kap vadászati engedélyt, s elmegy két napra lövöldözni. Utána óriási vacsorát rendez a régi házban, és a negyedik fogás lesz az őzgerinc, mert az mindig a negyedik kell. hogy legyen. — A barom... — szólalt meg a technikus és bámult tovább kifelé. — Di mért szorultál meg közöttük? — Tönkremennék, ha otthagyom őket. Elviszem, akkor magammal a reményeiket is. — Elveszlek feleségül. Megélünjf! Az öiökösnő piros oldalú fazekat látott maga előtt. — Nem tudok 'ózni. Anyám nem enged most sem főzni. Örökösnönek akar nevelni — mondta halkan. — Én meg nem vitatkozom vele, hogy tanítson meg. Minek vitatkozzam? A te'chnikus szorosan fogta a lány vállát. Tekintete mintha valami szokatlant, meglepőt várt volna. — Mit tudom én, mit csinálunk? — mondta fénylő szemekkel. — Majd lesz valami. Egyszer kitavaszodik, máskor beáll a tél ... Időnként elúszik egy hajó a folyón . . . Mit tudom én? Neki kell vágni," különben nem érünk el sehová! Elmúlt a múlt és ezután is elmúlik, de vam valami elöl. Filozofálgatással csak a saját lábnyomunkba lépünk, nem haladunk előre. .. Hogy mi lesz majd nekünk a múlt, azt úgy sem tudjuk meg, legfeljebb elképzeljük az adott számok alapján. Csak neki kell vágni! Én azt hiszem, pozitív lesz az eredmény — halkította le a hangját. — Én biztos vagyok benne. Látom! — Én is látom De neked könnyebb. Ugye belátod, hogy könnyebb? — Persze. Persze, hogy könnyebb. De én úgy tennék, ahogy a törvényszerűség kívánja. Az őrökösnő bólintott. — Az öregek már úgyis vének, a fő az, hogy mi fiatalok vagyunk, ugye? — mondta nagyon csendesen. — Gondolkodj rajta — nézett rá komolyan a fiú. — Es szólj, ha pontot tettél a végére. A presszóban mindenki elhallgatott egy negyedmásodpercig, azután ismét a megszokott zsongás következett. Kint feltámadt a szél. kiegyenesítette a hópelyhek útját és megdermesztette a nocsolyákat. Mennyivel szebb volt, amikor összevissza szállingózott a sok fehér csillag, gondolta az őrökösnő, amikor kilépett a presszó ajtaján. A technikus felhajtotta a'gallérját, nekifeküdt a szélnek, henak és hagyta, hogy az őrökösnő belekaroljon. A járdák mellett peckesen álltak a fák. hegyes ágaikkal az ég felé szúrtak, s a halk, fehér estét fülelték az ablakok. Jócskán fújt a szél, kavarta a havai. Az úttest helyenként, megbetegedett, mint furcsa. rücskös fekély, olyanok voltak a hókupacok. Az őrökösnő meg a technikus öszszefogódzva dőltek a szélnek és ügyetlenül, többször is próbálkozva igazították egymáshoz a léptüket. környékbeli tanyak lakúi, akik idáig messziről megsüvegeltek, most éppencsak morogtak-valamit a bajszuk alatt, Nagyop rosszul esett, es fölöttébb bosszantott a dolog. Háborogva panaszoltam el a helybéli szövetkezet egyi k könyvelőjének, akivel időközben közelebbi ismeretségbe kerültem. — így szokás — nevetett rám. — Nem kell a paragrafusokat olyan mereven venni ... De fel a fejjel... Valahogy majd csak elrendezzük a dolgot..., s biztatóan rámkacsintott. — Nagyon köszönöm — hálálkodtam neki. Tekintélyes ember volt a környéken, szavára hallgattak az emberek. Gondoltam, majd megmagyarázza nekik, hogy milyen elavult dolog. ... Az egyik téli délután a tanyai postás üzenetet hozott, miszerint a könyvelőék estére, vacsorára várnak. Szombat volt, de még akkor nőtlen is voltam, nagyon jól jött hát a meghívás. Mondanom sem kell, hogy pompás disznótoros dolgokat, ettünk. Igen-igen. jól esett. Nem győztem köszönni. Késő este volt — szerencsére holdvilág — amikor hazaindultam a könyvelőéktől. Hónom alatt egy kis csomag lapult, benne a kóstoló. — Es ez a meghívás' ötször-hatszor is megismétlődött Persze mindig disznótoros vacsora volt, s a csomag kóstoló sem hiányzott. Már kezdtem sokai lni. — Én sajnos, nem tudom mindezt viszonozni — men. tegetóztem. Nekem nincs háztartásom, nem ölök disznót ... — Az nem baj, ölnek a szülők — szólalt meg váratlanul a könyvelnék negyedik osztályos kisfia, Géza. Villámló szülői tekintetek záporoztak feléje. Te csak hallgass! A talpraesett kislegény azonban nem hagyta miagát: — Tetszik tudni, nz úgy van — folytatta makacsul —, hogy a tanító bácsi nem fogadja el a kóstolót, ezért aztán idehozzák a szülök, mivel apu a bácsi, barátja. Itt aztán nyugodtan megeheti. Ez nem lekenyerezés ... Sőt, még nekünk is jut belőle ... Balogh Béni Vasárnap, 1966. január 23. DÉL-MAGYARORSZAG 7