Délmagyarország, 1966. január (56. évfolyam, 1-25. szám)

1966-01-23 / 19. szám

(jombö Pál Q z nem a New Yorkban tortént, hanem egy má­sik kávéházban, ott is volt asztaltársaság, amelynek írók, szerkesz­tők és egyéb cigányok, vagyis művészek és életművészek vol­tak a tagjai, persze különböző rang­ban: tisztelők, akik nem lehettek volna azok tiszteltek nélkül és for­dítva, tiszteltek, akiknek fontosságát és jelentőségét a háttérfigurák adták meg. Amellett persze működött olyan törvényszerűség is, mint a bennlaká­sos intézetekben: az újonc kiszol­gálta az öregebb tagot, vívva, hogy újabb újoncok felszaporodásával ő kerüljön a felsőbb helyre; és volta­képpen ez a remény adta az utánpót­lást és azért az igazi életet ebbe a kávéházi társadalomsejtbe. Nyarai Szilárd minderről semmit sem tudott, csak tisztelt messziről, naiv volt, de egyúttal makacs, ami nem ritka összetétel, mert a termé­szet szereti a gyengeségeket fegyve­rekkel párosítani és viszont. Amikor tehát a nyurga, serkedő személyisége jele gyanánt bajusszal hivalkodó fia­talember belépett a kávéházba, semmi más nem lebegett a szeme élőtt, mint az. hogy ő most, akárhogyanis, de vá­laszt és a lehetőség szerint kedvező választ csikar ki Dobák szerkesztő úr­ból benyújtott novellája leközlését illetően — és semmi más nem vitte, mint az a kemény akarás, amellyel még a fás idegzetű szerkesztőségi al­tisztet is úgy kifárasztotta, hogy az megadta a kávéházi holtartózkodás útmutatását és amely most az asztal­hoz sodorta. — Vagyis — összegezte éppen egy snájdig humorista az előadott törté­netet —, vagyis mindhárman jól jár­tunk. Én is, a nő is, de főként a férj. Felharsant a kacaj, de. megmaradt a kacajos kedv. Ebbe teljesen beleil­lett., hogy Dobák szerkesztő, észrevére Nyárait, így kiáltott rá: — No, nézd csak, itt a hőscineér! Ennél csak az volt mulatságosabb, amikor az így megtisztelt ifjú ille­delmesen azt mondta erre: — Ha nem zavaram, tisztelt szer­kesztő úr, bátorkodnám érdeklődni novellám sorsa felöl. Valóban nem állt el, csak azért ju­tott hullámvölgybe, hogy utána hegy­be forduljon a nevetés. — Ne azt mondja, barátom, hanem azt, hogy hőscincér maga, vagy nem hőscineér? — így Dobák és közben mélyítette hangját, s orra alatt jobb­ra-balra rántotta az ajak fölötti húst. Nyárai válaszút előtt állt: megsér­tődni — vagy úgy tenni, mintha jo­gosult lenne a tréfa, a társaság szel­leme oly magas, hogy ahhoz osak il­leszkedni helyénvaló. Mondottuk, ma­kacs volt, s ezért nem vágta el a to­vábbiak útját: — Amit ön mond. annak nem illik ellene szólni — válaszolt. — Nem. kérem, tessék egyenesen felelni: „Igenis, én hőscincér va­gyok". ~ Igenis, én hőscincér vagyok — válaszolta valóban hősiesen Nyárai Közben belül sírhatnékja volt, de egy férfi harcol a létért, nem bőg. Hullámhegy, rengő pocakok, hahota, még a híres író fanyar keskeny ajka is széltében nyúlik. — Helyes, fiam, helyes — fordította át Dobai tegezésre a szót. Nagyon élvezte, hogy ma ő produkálta ma­gát, mert az igazat szóivá, ritkán vál­hatott prímássá. — A novelládat pe­diglen leközöljük (Nyárai szeme színt vált. de korán), ha... (dirigensi ujj­mozdulat), ha bemutatod nekünk, ho­gyan mászik egy hőscincér. Ugyanis (újabb beintés a felemelt ujjal) nem vagyunk erdő-mező járó emberek, honnan is tudhatnánk"? Most nagyon mély a hullámvölgy — éz már feszültség. Nyárai egyébként örvénynek látja, de intuíciójával tudja, hogy csak a mélyéből lehet kijutni, ha moát felgdja, a merő szé­gyen marad; végig süllyedve talán felmutathatja a miértet. És leeresz­kedik, bizisten leereszkedik négykéz­lábra, mászik és mozgatja a bajuszát. És nyer. Most mindenki szabadon nevet, valahogy egyszerre belül kerül a fiú a tréfa körén és egyáltalán — a körön. — Jól van. öcsém — dicséri Dobák. — Húzz csak ide egv széket. Jön az a novella. Jön, Cincér. ... Az igazsághoz hozzátartozik, hogv Nyárai sok becsületes és őszinte dol­got írt. önmagának utóbb így magya­rázta a fenti jelenetet: — Egyszerre másztam meg azt a bohócpiramist, amiről Karinthy írt, hogy hegedülhessek. |em verset, sem novellát nem közöltek tőle, még karikatúrát sem, pedig azzal is próbálkozott. De nem volt magányos, öt­nyolc között lüktető számban voltak a galeriban, kezdő művészek, főiskolások. Balog Ede te­hát volt kinek szidja a gumófejű úr­istenit az öregeknek, akik összefo­nódnak, mint a bozót, hogy be ne jusson egy friss hang a sűrűbe. — .Frászt fonódnak össze, Tepsi — szólalt meg egy • hokszúfrizurás a dí­ványról —, frászt. Rühellik egymást. — Nem mond ellent — szólt bele a dobos. — Egyik bozót irtja a má­sikat, de tény, hogy kültagnak al­más. — Ez a frankó — helyeselt Balog. — Az egyik is csak a saját galeriját viszi, a másik is. van néhány abszo­lút menő és mi, fiatalok, abszolút autszejderek vagyunk. Ez a nagy helyzet. — Kellene csinálni egy saját bulit — javasolta az egyetlen lány. ^Csu­pa klassz fiatalból, mint mi. Ezen strapáid magad, Tepsi. — A — intette le Balog —. dugig telf a piac. Csupa eszkimó és néhány nyolcoldalas fóka. — Hát szóval azért én azt mondom — erősködött a hosszúfrizurás —. hogy a meglevő ellentétek húrjain kell játszani. Ha elviszel az egyik pacáknak egy bizsergető cikket, amelyben jól kibelezed azt, akit rü­hell, még kezet is csókol érte. — Te. ebben van valami — helye­selt a lány. — Ez-az — Tep-si, ezz-azz-Tep-*', ezzz-azzz-Tepp-siii— ütemezett a do­bos. Teljes volt az egyetértés. Fellelke­sültek. Már most meg kellett állapí­tani, hogy kinek a számára és kibe kell belekötni. Balognak eszébe ju­tott, hogy azt beszélik, Eperes, az Üj Szín szerkesztője Nyárai új regényét a klasszikus hárombetűs jelzővel il­lette. Nincsen ez. barátaim, ok nélkül Megvolt hát a haditerv, pro Eperes. bele Nyáraiba, négy flekk, élesen, élesen, élesen. Kollektív agymunka következett, tipikusan élvezetes mun­ka, hatásos szavakat összeszedni: — Exhibicionista! (Ezt a hosszú hajú mondta.) — Rossz! — Lagymatag erotika. (Ezt a lány ) — Frankó ... Avult középszerűség. — Mert persze a esiga is elér va­lahová! — Azt hiszi, harci dobot perget és kiderül, <*ak játékdob! — Időnként nem világos, hogy kit utánoz, de az utánzás biztos! — Kiagyalt! És így tovább. Ezután a lány felve­tette a névkérdést. „Balog Ede, az így nem egy név. Legyél mondjuk.. . Bariholdi Zsolt". A szininövendék megértette a kezdő szerző ellenveté­sét. a művésznevek ideje elmúlt, de... — Ha rövid a neved, told meg egv betűvel. Az divat. Legyél Balog T. Ede. — Mi az a Té? — Tepsi! De azt fogják hinni, leg­alábbis Tatatóúj falusi. Nevettek és megszavazták. — Ja. igaz. a könyvet ne felejtsd el bírálat előtt elolvasni! — kiáltot­tak Balog után. aki az alkotás elő­szélétől felajzva rohant el. A cikk megjelent. Vihart kavart. ..Ki az a Balog T. Ede?" — kérdez­ték és a kérdés már forgalomba ia hozta a szerzőt. ... Hogy mi tartozik még hozzá az igazsághoz, azt egyelőre nem lehet megállapítani. Tény, hogy Nyárai meglehetős derűvel olvasta a kritikai dolgozatot. — Erre persze, egyszer, válaszolok én. Azonkívül felhívom, kit is? Sa­nyit, hogy írjon valamit a tűrhetetlen hangnem ellen és egyben emelje ki értékeimet. Mindenesetre újra beszél­nek rólam. Éppen ideje volt. FÜSTÜS ZOLTÁN I.F.A.VY Bécs Ernő Szépségedet köszönteni... Parancsolhatsz szilnek, hajlongó virágnak, — kevélységed börtönéből dalommal kiváltlak. Szépségedet köszönteni, visszafordulok. Zivatarok szállnak, útjaimra állnak rabló viharok. Gyolcsba pólyálnálak, vízen ringatnálak, márciusi suhogás vagy, lüktető parázs vagy. '— Mint forrást, kívánlak. Furfang Egyik legkedvesebb bará­tom tanyai tanító. Város­ból került a tanyára. Tőle hallottam az alábbi törté­netet. — Félesztendeje tanítot­tam már abban a kislét­számú iskolában, amikor egy kis zavar támadt körü­löttem ... Illetve a kóstoló kiörül. — Régi szokás szerint kóstolót szoktak egymásnak küldeni az emberek. Ebből persze én, a tanító sem ma­radhattam ki... Viszont is­mered az elveimet... Nem fogadtam el, sorra vissza­küldtem. — A kicsi település, s a Az ablakon túl kóvályogtak a pelyhek, mint a vándorok gondolatai. — Hol a valóság — szólt egyszercsak halkan a lány és maga elé hümmögött. Azután, mint aki sokszor végiggondolta, amit mond, foly­tatta. — Részei vagyunk egy absztrakt világ­nak, s az forgat bennünket. Csak a magunk négyzetméterei valósak. Ott megteremtjük ma­gunknak a mi reális mágiánkat, s hódolunk az általunk kitalált istennek. Ha megbillen ez a pár négyzetméter, „a beleszól egy másik világ megszokott elméletünkbe, már elvesztjük a fe­jünket. Támadni kezdünk ott, ahol a legérzé­kenyebb pontot tudjuk. A technikus ujjaiból feloldódott a merevség. — Hagyjuk ezt — mondta. — Ha ezen kez­dünk filozofálni, megsértjük a törvényszerű­séget. — Nem "minden törvényszerűség törvény... — Dehogynem — mondta a technikus. — „ „ Mert ha neked is van néhány négyzetméter orpkgsno vállát. Az őrökösnő ránézett. Szép volt, ahogy így az arcára ült a kérdőjel. A presszó nem is tar­tozott hozzá, levált róla; külön életet élt ez a nő ebben a mindenki-mással-törődik helyiség­ben. — Szóltál? — kérdezte. A technikus megrázkódott egy cseppet. — Nem — mondta. — Csak eszembe jutott valami. — Micsoda? — Hogy mért vagyok most melletted. A lány úgy érezte, mintha egész napos mun­kától sajogna mindene. — Nem muszáj — nyögte ki. — Nem va­gyok hozzád kötözve .. . Másnak is vehetsz há­rom vödör szenet! — Testét feszesen tartotta, az arca tömör kő. — Ne hidd, hogy most te vagy a mártír, az emberszerető, mert itt ülsz velem és meghallgatsz! Felkarolsz ... A technikus már az első szónál átölelte az teáltalad berendezett birodalmad, s nekem is van. akkor a kettőből csak egy zavaros vala­mi lesz. De a két birodalom nem lesz nagyobb attól, hogy összeadjuk. Akkora lesz a kettő, mint az egy és ebbe kell hogy beleszoruljunk mindketten. Látod? Akkora a kettő, mint az egy! — Azért törvény-szerűség! A technikus nem szólt. Olyan mozdulatot tett. mint aki már betelt az ilyen vitákkal. Kifelé nézett a nagy üvegablakon át, s látta, hogy mindenki inog az utcán. Az emberek megtorpantak a pocsolyák előtt, meginogtak a sűrű. kásás sárban, s a fehér foltok megszé­dültek. amint az útfölötti neoncsőhöz értek, összezavarodott minden ezzel a hóeséssel, gon­dolta. A lány meg arra gondolt. ho»y a szülei még mindig valami „változásra" várnak, ami­• kor visszakapják majd a kétszáz holdat, meg a házat, amit elvettek tőlük. Száz Miatyánkot — Húzd már meg a kötelet — mondta most. — Mfert engeded el magad? — mosolygott. — Tudod mire gondoltam? Arra, hogy azért va­gyok itt, mert' egy barom docens kizavart a teremből, ahol az írásbeli felvételit tartották. Az volt a bűnöm, hogy amikor a második pa­pírt kértem tőle, akkor megkérdeztem, miért hosszú az örra. Azt hittem, én vagyok a ki­rály. Persze, mindenki rajta röhögött. Pedig a második papírra is lett volna mit írnom ... istentelen sokat tanultam akkoriban. Az:őrökösnő hitetlenül nézett a technikusra. Azután az ablak felé fordította a fejét. — (Még mindig hull — jegyezte meg. s na­gyon ' messzire nézett. — A végtelenből hull, hull, azután csak leesik. Ezt muszáj elhinnem, mert • látom. — Elveszlek feleségül — szólt a technikus. — M^ért nőttél úgy oda anyádék oldalához? — Jót akarnak ők ... Tulajdonképpen jót mond majd el akkor az anvja! Az apja meg akarjak... újból kap vadászati engedélyt, s elmegy két napra lövöldözni. Utána óriási vacsorát ren­dez a régi házban, és a negyedik fogás lesz az őzgerinc, mert az mindig a negyedik kell. hogy legyen. — A barom... — szólalt meg a technikus és bámult tovább kifelé. — Di mért szorultál meg közöttük? — Tönkremennék, ha otthagyom őket. Elvi­szem, akkor magammal a reményeiket is. — Elveszlek feleségül. Megélünjf! Az öiökösnő piros oldalú fazekat látott ma­ga előtt. — Nem tudok 'ózni. Anyám nem enged most sem főzni. Örökösnönek akar nevelni — mondta halkan. — Én meg nem vitatkozom vele, hogy tanítson meg. Minek vitatkozzam? A te'chnikus szorosan fogta a lány vállát. Tekintete mintha valami szokatlant, meglepőt várt volna. — Mit tudom én, mit csinálunk? — mondta fénylő szemekkel. — Majd lesz valami. Egy­szer kitavaszodik, máskor beáll a tél ... Időn­ként elúszik egy hajó a folyón . . . Mit tudom én? Neki kell vágni," különben nem érünk el sehová! Elmúlt a múlt és ezután is elmúlik, de vam valami elöl. Filozofálgatással csak a saját lábnyomunkba lépünk, nem haladunk előre. .. Hogy mi lesz majd nekünk a múlt, azt úgy sem tudjuk meg, legfeljebb elképzel­jük az adott számok alapján. Csak neki kell vágni! Én azt hiszem, pozitív lesz az ered­mény — halkította le a hangját. — Én biztos vagyok benne. Látom! — Én is látom De neked könnyebb. Ugye belátod, hogy könnyebb? — Persze. Persze, hogy könnyebb. De én úgy tennék, ahogy a törvényszerűség kívánja. Az őrökösnő bólintott. — Az öregek már úgyis vének, a fő az, hogy mi fiatalok vagyunk, ugye? — mondta nagyon csendesen. — Gondolkodj rajta — nézett rá komolyan a fiú. — Es szólj, ha pontot tettél a végére. A presszóban mindenki elhallgatott egy ne­gyedmásodpercig, azután ismét a megszokott zsongás következett. Kint feltámadt a szél. ki­egyenesítette a hópelyhek útját és megder­mesztette a nocsolyákat. Mennyivel szebb volt, amikor összevissza szállingózott a sok fehér csillag, gondolta az őrökösnő, amikor kilépett a presszó ajtaján. A technikus felhajtotta a'gal­lérját, nekifeküdt a szélnek, henak és hagyta, hogy az őrökösnő belekaroljon. A járdák mel­lett peckesen álltak a fák. hegyes ágaikkal az ég felé szúrtak, s a halk, fehér estét fülelték az ablakok. Jócskán fújt a szél, kavarta a havai. Az úttest helyenként, megbetegedett, mint furcsa. rücskös fekély, olyanok voltak a hókupacok. Az őrökösnő meg a technikus ösz­szefogódzva dőltek a szélnek és ügyetlenül, több­ször is próbálkozva igazították egymáshoz a léptüket. környékbeli tanyak lakúi, akik idáig messziről megsü­vegeltek, most éppencsak morogtak-valamit a bajszuk alatt, Nagyop rosszul esett, es fölöttébb bosszantott a dolog. Háborogva panaszol­tam el a helybéli szövetke­zet egyi k könyvelőjének, akivel időközben közelebbi ismeretségbe kerültem. — így szokás — nevetett rám. — Nem kell a parag­rafusokat olyan mereven venni ... De fel a fejjel... Valahogy majd csak elren­dezzük a dolgot..., s biz­tatóan rámkacsintott. — Nagyon köszönöm — hálálkodtam neki. Tekinté­lyes ember volt a környé­ken, szavára hallgattak az emberek. Gondoltam, majd megmagyarázza nekik, hogy milyen elavult dolog. ... Az egyik téli délután a tanyai postás üzenetet ho­zott, miszerint a könyvelőék estére, vacsorára várnak. Szombat volt, de még akkor nőtlen is voltam, nagyon jól jött hát a meghívás. Mon­danom sem kell, hogy pom­pás disznótoros dolgokat, et­tünk. Igen-igen. jól esett. Nem győztem köszönni. Késő este volt — szeren­csére holdvilág — amikor hazaindultam a könyvelőék­től. Hónom alatt egy kis csomag lapult, benne a kós­toló. — Es ez a meghívás' öt­ször-hatszor is megismétlő­dött Persze mindig disznó­toros vacsora volt, s a cso­mag kóstoló sem hiányzott. Már kezdtem sokai lni. — Én sajnos, nem tudom mindezt viszonozni — men­. tegetóztem. Nekem nincs háztartásom, nem ölök disz­nót ... — Az nem baj, ölnek a szülők — szólalt meg vá­ratlanul a könyvelnék negye­dik osztályos kisfia, Géza. Villámló szülői tekintetek záporoztak feléje. Te csak hallgass! A talpraesett kis­legény azonban nem hagyta miagát: — Tetszik tudni, nz úgy van — folytatta makacsul —, hogy a tanító bácsi nem fo­gadja el a kóstolót, ezért aztán idehozzák a szülök, mivel apu a bácsi, barátja. Itt aztán nyugodtan meg­eheti. Ez nem lekenyere­zés ... Sőt, még nekünk is jut belőle ... Balogh Béni Vasárnap, 1966. január 23. DÉL-MAGYARORSZAG 7

Next

/
Thumbnails
Contents