Délmagyarország, 1965. december (55. évfolyam, 283-308. szám)

1965-12-25 / 304. szám

A DÉL-MAGYARORSZÁG ünnepi irodalmi melléklete e -" - • - ' ' tó--tó- •• DÉNES GÉZA FEKETE HÓGOLYOK Az éjjel csonttá fagyott a föld. A hold a csillagokkal fényesen ragyogott. Reggelre »zélfuvallat jött néhány szürke felhővel. Emberek tipegtek a fagyos-csúszós járdán, mind összehúzódva. Csak a gyerekek ugrándoznak-vigadoznak. Itt járnak el a házam előtt az iskolába, piros •z arcuk, fülük, orruk, de a azemük fénylik mosolygósan. Mert csúszik a síkos járda, csakúgy repülnek rajta. Nemsokára cgy-egv hópihécske száll el az ablakom előtt. Aztán még egy. Az egyik gyerek kitárja tenverét, elfogja. A másik. harmadik kucsmájával ugrándozik, mintha pillangót kergetne. S egyszerre úgy ömlik lefelé a hópehely, mintha kibontotta volna valaki a nagv dunvhát. Az egész szürke felhő itt kavarog lent, bő omlásban. A gverekek az ablakom előtt csoportba verődnek. Azt mondja egy szöszke kislány: — Hiába estk. Hernádi tanár bácsi, úgyse enged le senkit az udvarra. Engem nem izgat, mert én úgyis napos vagyok. lelógó fülű. hoeszúképú gverek felel erre: — Csak menne már nyugdfiba a vén bogaras A harmadik is megered: — Tegnap nagvon beteg volt. Ügy vezették haza. Aztán megindulnak az iskolába a vfgsáaot hozó hóesésben lógó fejjel, csüggedten. Jó arasznvit vastagodott a hó. A kilencórás szünetben egymást tiporva rohannak le az emeletről a gyerekek. Hogyisne, mikor sehol nincs most a szúrósszemű Hernádi tanár bácsi. Mindig a lépcsőház aljánál őrkftdik, mert félti őket. De most sehol nincs Szokatlan te Annál nagyobb őrömmel özönlenek M a lépcsőházból, el* lepik a nagy fehér udvart. Vannak vagy rvolcvanan. S megindul egvmás felé a hózápor. Sáljuk "kibomolva, hajuk csapzottan szemükbe hullva, folyik a csatározás. A jéghideg napfényt át, meg átszelik a cikázó hómasszák. Itt-ott puffan némelyik fején. hátán, s olvankor szikrázva szétfröccsen. Hej. nincs ls Ilven nagv mód a játékra nváron. Pedig akkor vörösödik meg kezük, hogv némelyek azt sem tudják kínjukban, dörzsöljék, térdükhöz verdessék. vagy leheletükkel meghuhukolják az élettelen, peesenyevörös kezüket. De egyiket se: csak markolják a jeges havat, s zúdítják egymásra nagy síkon gatással. óh. ti tipegő fagvosan öszezehúzódó felnőttek, kik morogva takarítjátok most a letaposott járdákat söprűvel, éles kapa róva 1, tudjátok-e. mért hull a hó. mért fagy meg a viz? Nem hasztalan dolog az: a gyerekek kedvéért. Hogy legven mivel hógolyózniuk, csúszkálniuk, iszonkodniuk akkor, amikor ti meleg napfényre vágytok, meg forró gyógyfürdőre, hogy gémberedett derekatokat megöblithessétek. Most éppen a nyolcadikosok dübörögnek le a lépcsőkön. Leglalább negyvenen. Ki vágtatnak az ajtón, bele a finom puha hódunnába. Elvegyülnek a többiekkel. Fülsiketítő a csatazaj. Eger várának ostrománál sem lehetett különb. Százhúsz gyerek csap Itt akkora lármát, mint akkor százhúszezer török Mőg a tanárok is megmosoivogiák őket az első emeleti folyosó ablakából. Egy emelettel feljebb is megielenik az ablakban egy fej. De nem tanár feje: szöszke lányka kacagja el (magát, amint, látja, hogy éppen barátnőjét, Baksay Jucikát mosdatja a sarokban három fiú. Nem menet közéjük, napos ő most.. Nagy tisztség ez: a szellőztetés, a vagyontárgyakon való őrködés. a tábla tisztántartása a feladata. Félti ezt a tisztségét, de azért mégis vágyakozva odaképzeli magát a kívánatos hótömegbe. osztálytársai körébe. Mennyire segítene azon a szegény Baksay Jucin, aki csak sikoltozik rémüldözve. mert arca. nvaka tele hideg, olvadó hóval. De lám felderül az arca. nem kell már a segítés, mert egyszerre öt nyolcadikos is ott-terem. s lerántja a fiúkat. A hatalmas hóözönben alig látni már őket. Nagyot kacag ott fenn örömében, majd megfordul, s beballag az osztóivá ba S ahogy menne, hát a tanári ajtaja félig nyitva van. Az ablakon át szokás ott te szellőztetni, biztosan véletlenül maradt nyitva. Benéz, s hát a középső asztalnál, a széken lecsuklott fejjel, előrebillenve ül Hernádi tanér bácsi. Mellé lép, megfogja az öreg kezét. Hatvanéves fejével nem sok szeszt zavart le az életben a torkán, mégis úgy fest most, mint aki részeg. A keze azonban jéghideg. — Tanár bácsi kérem, van valami baj? De választ nem kap rá. Gyengéden megrázza: — Tanár bácsi! Hallja, tanár bácsi?! Bizony ő már nem hallja többé se a kis szöszkét, se a gyerekek önfeledt sikongatását. De a nyarat se várja, hogv kiülhessen a jó meleg napra, vagy a fürdőben derekát megáztathassa. A kislány elsikoltja magát. kirohan a folyosóra. Le a lépcsőházban a második emeletről. Kivágtat az udvarra, megáll a hóban. Elkiáltja magát: — Gyertek azonnal, Hernádi tanár bácsi... S e pillanaiban szája tele lesz hóval, torkán akad a kétségbeesett kiáltás. Bombaként hullnak rá a hógolyók. Három fiú pajkosan rárohan, s érzi, hogy nyaka, blúza alatt forró teste csupa jeges, olvadó hó. De felugrik, merészen szembeszáll velük: — Értsétek meg, Hernádi tanár bácsi... Újra lerántják puhán, vidáman, s mosdatják. De ő kitépi magát, belemarkol a hóba, s szórja vissza rájuk a havat. A fiúknak tetszik ez a merészség. Még nagyobb lendülettel ereszkednek a csatába. — Itt a Baksay Juci barátnője! Adjad neki... — kiabálják. S hátán, fején, arcán pufognak a hógörgetegek. A nagv kavarodásban most meg éppen a Baksay Juci perdül elébe, hogy egy megtermett hógolyóval tudtára adja barátnőjének: ő is kész a boldog, vidám küzdelemre. Hát nincs más választás. Mást nem tehet, mert hiába kiabál, elvész a zajban gyenge kis hangja. Teljes erejével nekirohan a Baksay Jucinak, fellöki. Rárohan az egyik közel álló fiúra is, s árcon vágia. A fiú lebukik a hóba. A többiek megdermednek. bűvölten állnak. Nem hisznek a szemüknek. Egy pillanatra szűnik a hózápor. Ezt a pillanatot használja ki. Teljes erejéből belekiált a nagy csendbe: — Hernádi tanár bácsi.. Meghalt! Meghalt... meghalt! A tanáriban. — Azzal lerogyik a hóba a fiú mellé. Arca elé rántja kis kezét. elcsuklik. A többiek körésereglenek: — Mit beszélsz?... Ki halt meg? A kislány görcsösen felzokog: — Meghalt!... Hernádi tanár bácsi... meghalt!... Fent a tanáriban ... Százhúsz gyerek áll a fagyos csendben fakó arccal. A lépcsőház feljárójánál ezután nem áll ott már soha Hernádi tanár bácsi. Nem lesz. aki őrködjön felettük. Szabadon rohanhatnak majd le az udvarra nem lesz. aki útjukba álljon. És mégis, mind a százhúsz gverek kezéből egyszerre hull ki a kerekre keményített hógolyó. Majd megindulnak hosszú csíkban a lépcsőház feljárója felé. Mint gyászmenet, kúsznak fel a lépcsőkön, nyomukba a dermedt, fájó csend oson. S ahogy egy-egy fordulónál megállnak, s letekintenek. mintha az a kívánatos. vatag-puha hó ott lent az udvaron csupa feketévé válna előttük. G. Szabó László versei Mottó helyett Ha fél kézzel születsz, ne hidd, hogy nincsenek kötelmeid — a legnyüzsgöbb munkának add, mi ép, erős: a másikatl Ha örök csend zuhan reád s hang nem hatol füledbe át, nyisd tágra mind a két szemed s korod hívását észleled. S ha magányban bolyongsz, íjakon ember-nem-látta tájakon ujjad hegyén érezd a nép zakatoló ütőerejét! Ketten a CSÚCSOM Felhő száll hajadra — elhessented harsogó kékséget ér a kezed ... Csúcsfokán életünk most pihen meg — innen az út már csak völgybe vezet. Ellobbant éveink füstje bódit s beissza gomolygva lassan a fényt... Fakuló szépséged fedobódik elsüllyedt világok jajszavaként. \~Hvdc Anna versei 1 Vashe^yi krisztusok A Vashegyen. a Balaton párájában, — megannyi széles pofacsontú Krisztus lebegnek a feszületek. Nem járt angyal a kunyhójuk fölött, nem hirdették égi hírnökök: Halleluja, ma született! Húzták a hálót, vágták a sarat, hajladoztak villámló ég alatt, asztalhoz ültek tikkadt, csöndes esten; dalaikat elkapdosta a szél. kertjeiket hóval födte a tél, és meghaltak a kereszten. Veled akarok élni Veled akarok élni. Pedig veled is félek. Zörög a jég alattunk. Törnek a repedések. Es hó és csönd, fagyott é}.Jöjj. kell valaki Másik! Veled akarok élni Tovább, mint rianásig. Kin nem könyörül Isten, Maga fog Holdig érni. Ne mondd, hogy veszve minden. Veled akarok élni. ÉDESANYÁM IKONJA CZINKE FERENC RAJZA Szombat, 1*15. december 25, DU. MAGT ARQRIZAG 9