Délmagyarország, 1965. október (55. évfolyam, 231-257. szám)

1965-10-03 / 233. szám

Sz. Simon István RÖKA MENYHERT házassága Hllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllllillllllili A legfőbb szabály az, hogy élni kell, és mégis az élet a legszabálytalanabb. Mert hiszen, ha minden rendre járna, akkor Róka Menyhértnek, akinek azelőtt csak egy szál nadrágja meg egy foszlott talicskahámja volt, de a demokrácia nyolc hold réti földet ágyazott a feje alá, elsőnek, de legalább másodiknak kellett volna tüsténtkednie a szövetkezetbe. S ehelyett mi történt? Menyhért kitanulmányozta a törvényt, kinézte belőle, hogy miként kellene megsérteni a rendszert, hogy három hónapnyira „állami gondozásba" vegyék. Aztán elment a kocsmába, lehajtóit egy nagyíröccsöt és így kezdett szavalni a pult előtt: — Csaló itt mindenki! Csaló az elnök, a párttitkár, de még az isten is! A csapos hangosabbra vette a rádiót. — Mind csak a népet csalja! Az ördög se figyelt rá, Amúgy is, a kocsmában megszokták már az emberek, hogy szinte mindent szabad. Ott nincs olyan súlya és íze a szónak. Más lenne, ha a jelenlevők valamelyikéhez csapná a sarat, de hogy az elnök... meg a párttitkár ... — Még egy nagyíröccsöt! Menyhért azt is megitta, aztán újrakezdte a verset. — Azt mondom, csaló itt mindenki! Halljátok! — Csak mondjad, mondogasd! Hiszen éppen akad ebből a fajtából. De minek nekünk papolsz? Igaz is, legfeljebb rákontráznak. A kocsma nem hivatalos hely, a fülek sem hivatalosak. Kapta ls magát Menyhért és egyenesen a tanácsházához sietett. Nem késett el. akkoriban éjjel-nappal fényes volt az ablak. Rázörgetett keményen. — Ki az? — Róka Menyhért egyéni gazdálkodó. — Mit akar? — Csak azt, hogy csalók vagytok ti mind ebben a házban, az elnök is, a párttitkár is, az agitátorok is, de még az isten is.,. Nem várta Menyhért a választ, mint aki jól végezte dolgát, hazaindult. Otthon aztán felvette az ünneplőt, hogy ha jönne érte Mohos, a rendőr, már készen is találja. Igencsak belefáradt a várakozásba, mert Mohos csak harmadnap kopogott be hozzá nagy restellkedve. — Baj van, Menyhért bátyám! — Mi volna az? — Töivénybe kell menni! Hiszen hamisat mondott a tanácsra! — Lehet... — Mégpediglen izgatás meg becsületsértés, meg efféle vétekben ... — Mit kóstál az a törvénynél? — Az ugye, attól függ... Mondjuk először: volt-e büntetve. — Sose. — Hát ez enyhítő körülmény ... Meg az is, hogy az istent is belevette. De súlyosbítja a dolgot a párttitkár... Ügy mindösszesen saccolok egy fél esztendőt. Ebből lejön az őszinte megbánásra két hónap meg a jó magaviseletért egy ... Ilyesformán... — No, akkor megjárja ... Mohos nagyon jól számolt. Menyhért éppen kilencvenegy napot volt az állam kosztosa. De Menyhért sem spekulált roszszul. Mire kijött, mind fel voltak már mérve a földek, kl voltak vetve a hancsikok a táblák szélén. Itt kender lesz, ott cukorrépa, amoda rakják majd a dohánypajtát ... Az ő nyolc holdja meg, ugyanúgy egyben, mint azelőtt, csak éppen arvébb vetve két dűlővel a Makai laposra. Az is jó föld, lelke van annak. Olyan csövek teremnek benne, mint az ember karja, s három tökkel teli a derék. Tíz nap formán egy hold ... és csak ülni kellett érte, meg sétálni. Mit ült volna ő azelőtt csak egy házhelyért is! Agitálni éppen ott is agitálták benn, oskolázták őket politikailag, de nem nyomogatták az orra alá a nyilatkozatot. Szélvédett helyen volt. Olyasformán, mint a nagymenő az alvilágban. Egy kis bűntettel beutaltatta magát — nehogy benne sejthessék a k' 1 ' nagyban. zó, ami szó, Menyhért hazaért. s otthon is mindent rendben lelt a tanyán, mert Julis néni, akit balkézről asszonynak, jobbkézről dolgosnak tartott azelőtt is, gondját viselte még a rozsdás szögnek is. A föld meg volt szántva, az árpa elvetve, fénylett a két tehén szőre és a hízók is meggömbölyödtek. Julis néninek ezer keze volt. Amellett, hogy a Menyhért gazdaságát oldirigálta, egységet is gyűjtött a közösben. Dohányválogatás, paprikafűzés, krumplivermelés, valami mindig akadt, ahol a magafajta öreg el matathatott. Csuk nézett Menyhért, csudálkozott. — Aztán mi lenne ennek az ára, Julis? — Ara? ... Ara nincs ennek. Ügy tettem. mintha magamnak csináltam volna... s — Az látszik is.;'. No de mégis, hát valami csak jár... — Tudja mit, Menyhért? Úgyis beszéltünk már róla. Külön-külön öregek vagyunk, mert hogy egyedül maradtunk. Hát ha maga is úgy gondolná, föl kéne iratkozni, aztán ... Menyhért nem döbbent meg, mert ott benn is sokat fundált rajta, sokat méricskélte a dolgot. Csak még éppen így nem adták fel neki a leckét. Ott önszántából engedte egyik markából a másikba a gondot, de a végén mindig elfelezte. Mosl aztán valamerre billenteni kell... — Hiszen azelőtt még csak meg-megvoltam — magyarázta Julis néni —, de most már mind tudja, az egész falu. Mér szántat özvegy Szántainé a Róka Menyhért földjén? Mér meszeli a tanyáját? Mér az ő padlására viszi a közösben kapott takarmányt? Mert egy a kuckó a kemencével. Aztán addig-addig maceráltak, hogy azt is mondtam: el van ez már határozva ... Csak nem hagyna a szégyenben? — Majd lássuk ... Az egyik nap ment a másik után, több szó nem esett róla. Laktak, éltek együtt, egymás mellett- Egy csuporban — két szektorban. Mert azért Julis néni továbbra is bejárt a közösbe, tett-vett, amit kellett, onnan járt az orvosság, a széna, a pálinka, Menyhért meg kapálgatott nagy magányban a Makai laposon. Egy vas az egyik tűzben, egy a másikban. így is maradt volna ez tán holtomiglan. ha az asszonynyelvnek nem volna akkora fullánkja. Hiszen azért két hajlás között csak oda-odacsíptek az asszonyok Julis néninek. — Jól kicsinálták! — Az még hagyján! De hogy főzni, gatyát mosni meg még mellébújni is jó.. A nevét viselni nem? — Hiszen ha valami hibádzana, de az Is éppen olyan egytörvényes ember! Se kutya, se macska! — Csakhogy akkor be kéne ám engedni a kamrába is! Addig dongtak, Julis néni füle körül a mérges darazsak, hogy maga is elkezdett meditálni. Az már mégiscsak igaz. hogy a sok jóért a törvény eiőtt se kellene szégyellni. Meg aztán különben se. Nem elvetni való asszony ő még ma sem. Kérte a Kalmár, a kovács is, pedig milyen szép derék ember! Gyovai is példázgatódzott a felvásárlástól. Igaz, hogy annak már inkább kedves nővér kell. mint asszony, de tisztessége azért van. Ez a Menyhért meg csak dugja, mintha csak cselédje lenne Pedig hát azon kezdődött az egész, nem a tanyaőgzésen. „. Az már csak folytatás volt... — Menyhért! Ügy gondoltam, hogy én elmennék... — ezt is odaterítette este a levessel az asztalra. Elmennék, mert rajtam köszőrülik a nyelvüket az asszonyok, maga meg csak hagyja... Cselédnek nem vagyok szorulva... Magának meg csak bal kézről kell az asszony... Menyhért kezében megállt a kanál. — Nem bánom, no... Iratkozzunk ... így aztán Menyhért elröstellkedett a tanácsházára. — Régen láttuk — kezdte az elnök. — Csak nem akar belépni a közösbe? — Más ügyben járok. — Gyerek? — Majdnem ... — Asszony? — Ügy bizony. Nősülni kéne. Mondom, megkérdezem már, nincs-e valami ikadálya. — Rendben az adó? — Rendben. — Nem kiskorú a menyasszony? — Hiszen tudják ... — Akkor szombaton ... megfelel? — Éppen úgy gondoltuk. — Hát a lagzi hol lesz? A tanyán, vagy a majorban? — Az utolsó maszekparaszt esküdik... — Egy tsz-asszonnyal... — Lagzi, az nem lesz. A magunk dolga. Juliska fejét végül is tisztességgel bekötötte Róka Menyhért. Nem csaptak rezes mulatságot, hiszen éppen csak a hivatalos ámen volt ez mindenre, ami volt, s ami már egyre ritkábban lesz. Csak egyet nem tudott Róka, akármilyen ravasz volt: a saját fejét is bekötötte a tsz kendőjével. Bekötötte, mert alig várták ki a mézes napokat, fejére olvasták a törvényt: — Márpedig, akik törvényesen is egy háztartásban élnek, s közülük az egyikük a közösbe lépett, nem tarthatnak külön földet, jószágot, csak arrtít az alapszabály megenged. |enyhért először válni akart, később olyat' mondott, amiért megint járt volna egy kis állami gondozás, de a legvégén azt mondta: — Ha már nálam is ravaszabb a törvény, hát legyen! Legalább lesz köztetek egy olyan gazda is, aki igazán megszenvedett a szövetkezetért: három hónapot ült, és meg is nősült érte! \Simonyi Imre n AH I Téma és változat IEVEL Hiszen Ui.lud , már indulás előtt milyen szomorú [voltam — — s hogy az a vonat ls mennyi késéssel [indult Megérkeztem mégis de soha ilyen idegen szívdobogással Az úton még abban reménykedtem ha lelépek a vonatról s meglátom a virágzó vadgesztenyéket talán meg minden rendbejöhet — Am levelek is alig akadtak még a iákon ebben a kihűlt áprilisi alkonyatban — És most tanácstalan vagyok és nem tudok mit kezdeni sem a várossal sem önmagammal de még a bánátimmá! sem S már vissza nem fordulhatok mivel a vonat közben tovább indult hiszen a vezető honnét is tudta volna hogy itt már a világ vége van s azóta a szerencsétlen azzal az édes kisbabával meg a fokhagymaízü nagyliajuszossal meg azzal aki a vicceket mondta egész biztos, hogy belerohant a tátottszájú ürességbe — UGYANAZ ELOSZÓB talán ha néhány nappal később érkezel.. Mert látod most még hiába magyaráznám hogy mit is jelentett az ifjúság huszonöt esztendővel ezelőtt ebben a városban minékünk nézi csak ott a vadgesztenyék alatt — Hiszen el sem hinnéd talán hogy volt idő mikor annak a nagy háznak helyén egy kis ház állott — s hogy a folyóhoz balra kellett letérni és jobbra a szőlőskertek felé — s ha csak ügy egyenest toronyiránt Ihaiadta! mindig került utadba valaki jóbarátsággal adjonistenező — Igen, ha néhány nappal később érkezel talán megértenéd, hogy valaha itt őrökké virágoztak a gesztenyék — s hogy mitől volt az, hogy Krúdy után megint csak Krúdyt olvastunk — s hogy a szénapadláson már akkor Is téged vártalak « nem azt a régi pirosszoknyást aki mindég alkonyatkor jött a folyó felöl — fis talán emlékeznél arra is hogy valahol arra lent kezdődött a pálya s hogy valamivel feljebb ott volt a cél... Látod ha néhány nappal később érkezel most nem kellene semmit magyaráznom hiszen visszatalálnál magadtól is a folyó felől a szénapadlásra ... Í

Látót átod, hogy mh tettek velem az elkésett vadgeszlenyevirágok. — l)e hát az idén valahogy úgy alakult hogy néhány nappal később nyitnak szivem | a városban a geszlenyevirágok — Szigeharu Nakano A táncoló férfi Naponta ismétlődik: az ember rohanna, de a helyiérdekű nem mutatkozik. Körülöttem gondterhelt, ingerült mindenki. Ingerültségüket magukba fojtják, emiatt még elkeseredettebb az arckifejezésük: — Nem jön az átkozott... — tör ki valaki. Senki sem válaszol. Bömböl a hangszóró. Annyira recseg, hogy egyetlen szavát sem érteni. Néhányan a peron vége felé tartanak, megnézni, jön-e a vonat? Engem is arra visz a türelmetlenség, de egy férfinak, aki már vissza is fordult, a képére van írva: — „Nincs vonat, hogy süllyedne el!" Megfigyelem, minden férfiarc kísértetiesen egyforma. Van ugyan erősebb pofacsontú, szélesebb képű is, de végeredményben mind elnyűtt, közönséges, mai japán arc. Majd ha a vonat feltűnik, az elégedetlenség alább hagy, a kedélyek lecsitulnak. Szorongunk a vagonokban, mint a heringek a hordóban, s megyünk apró dolgaink után. S hazamenni se jobb ennél... Rágyújtanék, de hátha közben befut a vonat... akkor el kell oltanom a cigarettát. Pocsékolás... Milyen passzív, tehetetlen mindenki. Hogyha egy szép nő mutatkozna, akkor se rezzenne egyikünk se. Egyébként nincsenek is itt szép nők. A nők a férfiakhoz hasonlóan egyformán szürkék... A tömeg folyton növekszik. A függővasútról zajos áradatként özönlik a nép. Az arcok némiképp élénkebbek, ám a peronra érve rögtön eltompulnak a tekintetek. Nőttön nő a tömeg. És mindenki siet. Együttérzek velük? Azt hiszem, szeretném, hogy ne mind jussanak fel. Persze, nem szép így gondokodni, de mi mást csinálhatnék. Ismertem egy lányt. Négy évig naponta beutazott Akaviból a központba, s a vonaton örökké állt. Négy év alatt egyetlen egyszer sem sikerült helyet kapnia. Nem akadt senki, aki egyszer is átadta volna neki a helyét. Valakinek csak annyit kellett volna mondania önmagának: „Légy férfi!" vagy: „Szánd már meg!", s a lába mindjárt talpra állította volna. De nem akadt senki, aki erre rászánta volna magát. Szegény lány!... És én hasonló esetekben ugyanígy viselkedem. Mindenki így tesz. Egész Japán. Látszólag nem kerülne nagy fáradságba udvariasnak lenni az emberekhez. S mégsem vagyunk azok. Az ember csak magával törődik. „Csak a tiszta lélek nyílik meg a jónak". Hol vannak a tiszta lelkek? Üjra rákezdi a hangszóró. A szemközti peronra vonat fut be. Tolongás kezdődik, az érkezők diadalmasan vonulnak a kijárat felé. Az ember nézi őket: a boldogok! A mi vonatunk még mindig nincs sehol. Körülnézek. A közelben angol feliratú tábla: „No Loitering!" Közelebb megyek, mellette a japán szöveg: „Szükségtelenül ne ácsorogjunk a peronon!" Dühbe hoz. Emlékszem, az egyik állomáson ilyen felhívás került a szemem elé: „A vagonon kívüli feszállás szigorúan tilos!" Mi az, hogy „vagonon kívüli felszállás"? Sose tudom meg, ha nincs ott a lakonikusabb angol nyelvű felírás: „Ne lógjunk a lépcsőkön!" A torkom elszorul. Hova köpjek? A peron szélén vízlevezető csatorna. De ma nem esett; aligha van benne víz. — Jö-ö-ön! — hangzik fel élesen égy fiú kiáltása. A tömeg örvénylik. Egyesek rohannak, mások még tétováznak, vajon tényleg jön-e? Aztán sietnek a többiek után. Megjelenik a villamosvonat. A hangszóró ismét rákezdi fülsiketítő recsegését. Mindenkinek két dolog fontos; vigyázni, hogy a vonat kavarta por ne csapjon arcon, s hogy pontosan kiszámítsa, hol lesz a vagonajtó. Közeledik a vonat, előtte, mint forgószélben, por kavarog. A szemekben elhatározás, az arcokon konok elszántság. Az első — fehér sávos — vagon az amerikaiaké. A tekintetek elsiklanak mellette. A puha üléses, szinte üres, tükrös vagon nem kelt irigységet vagy felháborodást. Ilyesmire most nincs idő. A tömeg a japánok vagonjaira veti magát Aki elszámította magát, a legközelebbi feljáró közelébe furakodik. Nekem sikerült ajtóközeibe jutnom! Csak el ne sodorjanak. Az ajtók kinyílnak; kiözönlenek az érkezők. Az ajtók előtt dugó keletkezik. Mindenki elsőnek akar feljutni, s ezért megakadályoz mást az előrehaladásban. A peron két egymásnak feszülő legyező. Hajladozik a két legyezőszár. Az emberek lihegnek, amint előre-hátra inognak. Elöl alacsony férfi, sapkája nyomja az állam. Jobbomon negyven év körüli kemény asszony tolakszik. Feje a sapkás fölé ágaskodik. A férfinak, alacsony növése miatt, alaposan kijut. Egyrészt dühösen taszigálják a leszállók, másrészt a mögötte állók pajzsnak használva egyre előbbre dobják. Megtépázódik a szerencsétlen. S ez így megy végetérhetetlenül. Aztán robban a dugó. A szerencsétlen szökni akarna, de nem tud. S ekkor egy helyben kezd ugrálni. Zavar engem is, az asszonyt is. Nem ugrik magasra, de a sapkája most az asszony orrát verdesi. A hangszóró rekedten hajtogatja: — Siessünk a kiszállással meg a felszállással! — Nahát, mit táácol ez az alak? — kiabálja az asszony. Csakugyan, pontos a kifejezés, „táncol". Jégesőként zúdul a szerencsétlenre a gúnyolódás. — Hé. hé, Hopp, hopp! A férfi nyakát csavarja, válaszolna, de nem bir. Tovább ugrándozik. Mellettem valaki kacag. Szétmarcangolnám ezt az asszonyt. Odafordulok, látom erőszakos húsos ajakát. Undor fog el. Alig állom meg, hogy rá ne szóljak: „Hagyja békén! És hallgasson!" Még agyontapossák a szerencsétlent! Az asszony folyvást csúfolódik, a férfi pedig a fejét se tudja forgatni. Ugrál, mini a felhúzható játékbaba. Be kell fognom ennek a némbernek a száját! Hadd halljon egy-két kedves szót most azonnal. — Hagyja már abba ezt a hülyeséget! — visít az asszony. A hangja kellemetlen és átható. Micsoda ronda némber. A férfi megszólalna, de ekkor ell'ogy a leszálló, és a hátul állók az ajtóhoz lódítják. Vele együtt engem is: csaknem elesem. Ott van már az asszony is. Minden oldalról fokozódik a nyomás. Az alacsony férfi úgy repül a vagonba, mintha rúgnák. Aztán az asszonnyal együtt szem elől veszítem. A vagon zsúfolt, állni is alig lehet. Az ajtónál a fogantyúba kapaszkodom. Fütty és indulunk. Az első, fehér sávos vagonból ezalatt senki se szállt ki. Senki se szállt ki és senki se szállt bc. Köpni sincs erőm. Fordította: Szántó Irén 5 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasarnap, 1965. október