Délmagyarország, 1965. augusztus (55. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-15 / 192. szám

Naphegyi károly 1 L Soha többé! A kezet, amely vizet nyújtott, Mikor ajkad szomjasan epedett, S a szívet, amely tüzet gyújtott Szivedbe; azt sosem felejtheted. S anyád arcát <1 drága arcot, S apád harcát Ki érted harcolt Es elbukott Mert nem tudott Ügy élni mint más elnyomott, S az eszméért fegyvert fogott! Szuronyt szegezve Vakmerőn Rohant halálba Nyílt mezőn, Fejét leszegve — érted! Hogy jobb legyen tenéked, Mint volt neki az életébe Mindig! Mint volt neki az életébe Mindig! A kezet, amely feléd sújtott, Mikor éhségtől káprázott szemed, Szivedbe tőrt döfött, s vigyorgott Mikor vért köptéll — Nem felejtheted! S anyád arcát Mikor megölték, S a nácik arcát Ahogy gyötörték. Míg lélegzett És szive vert S míg hang tolult ki feldagadt Ajkán, addig míg nem maradt Belőle más, mint Rongycsomó, > Melyet behint Portakarő Egyszer es mindörökre. S te hallgattad hörögve A sírásók ásóinak Zaját! A sírásók ásóinak Zaját! A kezet, amely kiirtotta Apád, anyád, barátod, kedvesed, Amelyik torkod szorította Nevetve! — Elvtárs, nem felejthetedl S a hamvasztót, A szenvedést, A korbácsot, Az éhezést — Artatlanull S bántatlanul Járkálnak Bonnban most is ők, A gyilkosok, a bűnözők, Kiknek kezéhez Vér tapad, Emberi agy Es húscafat! Et szabadlábon élnek! S a törvénytől sem félnek, Mert cinkosaik rejtik Bűneik! Elévülhetnek régi Bűneik? 1 A kezet, amely eltörülte A föld színéről; házad, kertedet, Amely a bárdot köszörülte Egész népeire — nem felejtheted! S a pusztulást, A harcmezőt, 1 gázkamrat, A tűzesőt, Es vérfolyótl ólomgolyót Szívedben és az indulót, Az éjszakai riadót. Üvöltő szirénák Zaját! — S a vöröskatonák Szavát! Cili biztatón megfogták kezedet Es gyermekednek adtak kenyeret, Es hitet adtak minden csüggedőnek! Üj hitet adtak minden Csüggedőnek! Téli utca Kurucz D. István feslménye a Szegedi Nyári Tárlat anyagából I A

z asszony már az előszobában látta, hogy férje itthon van: vékony fénycsík szivárgott ki az ajtaja alól. Megállt egy pillanatra, fülelt. Némaság. Egyedül van! Halkan benyitott a maga szobájába, villanyt gyújtott, s leült az asztalhoz. Táskájából kivette a harmadikosok dolgozatfüzeteit, odakészítette a piros tintát, s új tollhegyet keresett, mert a régit félig elmarta a rozsda; a piros tinta gyilkolja a tollat. Az új negyet aztán megnedvesítette, s bemártotta a tintába. Ekkor ütötte meg fülét az első hang odaátról. Női hang. Mond valamit, de Innét nem érti. Jó isten, mit csináltak ezek eddig?! Aztán azt hallja, hogy Zoltán végigmegy a szobán, a kályha ajtaja csikordul, fahasábok koppannak majd dobbannak tompán odabent a tűztérben, s megint esetten a kályhaajtó kallantyúJa. Zoltán vasalt sarka most újra végigkopog a parkettán. Cipőben van. Csókolóztak ... „Jó lesz?" kérdi Zoltán; az ő mélyebb hangja tisztán érthető. Női nevetés. Feláll, odaóvakodlk az ajtóhoz. Utál hallgatózni; de most egyszerűen nem tud a helyén maradni. A nő hangja, a nevetés múltával: „Eleget fázom otthon!" No, nem nagyon jöttél tűzbe a csókolózástól, aranyom! De ilyenek ezek a fiatal lányok. Egy jó teniszpartit többre tartanak a legkiadósabb csókolózásnál... Kell ls ezeknek még a szerelem! Huszonnyolc előtt egy nő se tudja igazán, ml a szerelem. „Itthon van a feleséged?" — kérdi a női hang. „Nem tudom. Nem hallottam hazalönni." „Mit szólt?" „Már mondtam." „Meséld el még egyszer. Azért valahogy félek tőle. .." „Tudomásul vette. Roppant okosan viselkedett." Imosolyodik az aszszony, de a torkát úgy szorongatja valami. A párbeszéd folytatódik. BÁRÁWY TAMÁS E „Még mindig nem hiszel nekem?" „Kezdek hinni." „Láttad, az ajtónk is le van zárva. Már kétszer fent voltál nálam. Harmadszor vagy itt. Nem elég bizonyítéknak?" „Azért női szolidaritás 's van bennem, érts meg. Nem olyan egyszerű ez. Egy kicsit úgy érzem magam, mint a tolvaj." A férfi, türelmetlenül: „Hát mit akarsz? Ajándékozzanak neked, nyilvános ünnepség keretében? Nem vagyok én Kossuth-díj!" Á lány megint nevet, kicsit idegesen. „Jő, jó, de vándordíjként se kellesz!" „Nem értem." „Hát úgy, hogy kézről kézre járj. Tegnap nála, ma nálam, holnap másnál..." „Bolond vagy! Tíz éve élek jó házasságban. Ismerhetsz." „És ez nem nyomaszt engem, azt hiszed? Lelkiismeret is van a világon." Zoltán, most már ingerülten: „Ezt gondoltad volna meg előbbi Most már késő!'" „A lelkilsmeretfurdalüsra éppen az Jellemző, hogy a tett után ébred fel, ezt te is tudod." „Lélektan: jeles!" — Zoltán most már nagyon dühös; ezt a hangját ismeri. A fejebúbjáig vörös lyenkor. Kis szünet. S aztán: — „Kérsz még teát?" „Ha van még." „Van, de kihűlt már." „Akkor nem kérek." „Azért felteszem. Egy perc és kész." „Ne tedd fel." „De felteszem." Fszter szobájában most elhalványodik a lámpa; odaát bekapcsolták a gyorsforralót. Aztán a leány hangja: „HagvJ most!" „Mi bajod?" „Mégis, ha meggondolom, hogy itt, az ő lakásában ..." „Lezártuk az ajtót, mondtam már! Ez az én lakásom 1" — Bal lábbal lépünk ki! — hangablakom alatt a gyakorlatozó honvédújoncok altisztjének harsány parancsa. Én ts bal lábbal léptem ki — ágyamból, vagyis bal lábbal keltem, amint mondani szokás. Mn tehát minden ferdén megy majd. De szerencsére van egy segítség ez ellen! Mert hogyan is hangzik a „tudós" Nyitrai úr valódi hlndú módszere? „Aznap, amikor bal lábbal kélsz, légy nyájas és szelíd minden embertársadhoz, légy jó ember, mert csakis így tarthatod kordában Idegeidet." Márpedig Nyitrai úr abszolút megbízható ember hlndú dolgokban. Letette a jogi doktorátust, de felvette a yogi-doktorátust, mert — mint mondja — ez utóbbi Jobban Jövedelmez. Mikor tehát már kora reggel nem sikerült ritmikus összhangba hoznom végtagjaimat a kedélvállapotommal, elhatároztam,, hogy Nyitrai Mester yogltanácsát követem: ma jó ember leszek. A végtelen emberi jóság gyakorlására mindjárt a vülamorban alkalmam nyílt. Sovőny ember vagyok, hát sikerült bepréselnem magam két kofanéni közé. Nyájasan és szelíden mosolyogtam rájuk, és nz öregebbik néni paradicsommal telt kosarát előzékenyen az ölembe vettem. Világosdrap színű nadrágomra sajnos mindjárt csurogni kezdett a vastag paraJÓ EMBER LESZEK dicsomlé. Holott hibátlan paradicsomok voltak a kosárban. Ám a másik kofa megmagyarázta: — 0 alúra szoki rakni a rothattyát. Legjobb mosmán pirosra föstetnyi a nadrágot, mer' e sose gyün ám ki belűle. Ebben a pillanatban szállt fel egy idősebb hölgy. A külsejét csak mértani példával tudom illusztrálni: ha a magasságát megszorzom a szélességével, megkapom a köbtartalmát. — Én nem bírok lépcsőn állni — panaszkodott szuszogva —, attól kapni a lépcsőhurutot. Nosza felugrottam és nyájasan és szelíden mosolyogva felajánlottam neki a helyemet. Ámde kettőnk úgynevezett hátterének méretei olyannyira nem állottak arányban egymással, hogy a kocsi népe hangosan röhögni kezdett, és még két másik utas ls nyomban felajánlotta helyét a nőnek, csakhogy a mulatság minél sikerültebb legyen. — Vicceljen az öregapjával! — förmedt rám a testes hölgy és dühösen leszállt a villamosról. A Körúton gyalog igyekeztem a szerkesztőség felé. De tüstént megálltam, mert láttam, hogy egy cukorkabolt kirakata előtt egy kislány áll, és laposra nyomja az orrocskáját az üvegtáblán. Nyájasan és szelíden mosolyogtam rá, kézenfogtam, bevittem a boltba és zacskó selyemcukrot vásároltam neki. Ám mire kijöttem, a kislány anyja már javában sikoltozott: — Fogják meg! Cukrosbácsi! Jókora tömeg verődött össze, s ne hogy én ugyanígy járjak, nyájas é; szelíd mosollyal, de futva menekül tem. Mivel így most már jócskán megkéstem, szinte rohanva tartottan) munkai.elyem felé. A Körút sarkán azonban hevesen összeütköztem egy járókelővel Tudtam, hogy most ne kem. a hlndú módszerhez híven, nyá jasen és szelíden mosolyognom kell de a pasas úgy belekönyökölt az oldalamba, hogy belereccsentek a bordáim és még a lélegzetem is elállt. Türelmemet vesztve ordítottam rá: — Vak maga?! Az istenit magának! Mire a fekete szemüveges ember nyájasan elmosolyodott és szelíden így szólt: — Igenis, vak vagyok, kéremalássan. György Ferenc előtt „Akkor Ls! Eressz!" Eszter áll, hallgat; szeméből patakzik a könny. Visszaül az asztalhoz, keze ügyébe Igazítja a füzeteket. Á legelső. Pálos Margit: Magyar dolgozatok. Bemártja a tollat Pálos Margit, magyar dolgozatok. Lélektan: Jeles.., Pálos Magyar Margit dolgozatok ... Pálosdolgozatok... Az ő lakása. Az én lakásom! Magyarmargit... Eressz! Magyarmargitpálos... Pálosma gyar magyar. Hát így nem megy! Abba is hagyja, főz egy feketét magának, olvas egy kicsit, hogy elterelje a gondolatait, s csak aztán kezdi el a munkát. így képtelenség koncentrálni! Feláll, jó hangos léptekkel odamegy az ajtóhoz, kinyitja. Hallják csak meg azok ott bent, hogy itthon van! Aztán ki a konyhába. Vizet tesz fel, kávét darál, háromszor felfuttatja a török kávét, s míg várja, hogy hűljön, eszébe jut: vörös lehet a szeme a sírástól. Tányérkát tesz a kávéfőző edényre, s átmegy a fürdőszobába. Ijesztő arc néz rá a tükörből: két duzzadt szem, vörös szemhéjak, foltos bőr. Hideg vízbe mártja törülközője szélét, s hosszan, hoszszan nyomkodja az arcához. Megint megnézi magát: valamivel jobb. Nevetni próbál: a duzzadt szemhéjak belesimulnak a nevetés ráncaiba. Még egy hideg öblítés, aztán krém, vékonyan, és púder. Így! Senki nem mondaná, hogy sírt! Különösen nem, ha mosolyog. Visszamegy a konyhába, megissza a kávét, az edényt elmossa, s indul a szobájába. Fele úton lehet, az elószolxt közepén, amikor kinyílik Zoltán ajtaja, s azok ketten kilépnek. Hátraút nincs. A szobája ls még négy-öt lépés! Nem lehet nem észrevenni őket. Jaj, a sírás nyoma! Mosolyogni, mosolyogni! — Szervusz — mondja Zoltán, különös, zavart mosollyal. Oly furcsa, idegen volt most a tekintete: csak a szája nevet, szeme nem. S mintha valami bűntudat szorongana a vonásain. Ezt az arcát nem ismerte eddig. — Szervusz — mondja kedvesen, s mosolyog ő te, egyre mosolyog. — Engedd meg, Esztikém ... Évikém, engedd meg ... A feleségem. Szász Éva. — Pá, kedvesem. — Egysaerűen nem tudja, mi dolgozik benne; keze gépiesen kézfogásra lendül, s arcán ott szíveskedik a görcsös mosoly. — örülök, hogy megismertelék. — Én is örülök — mondja Éva. — Nem is gondoltam, hogy találkozunk... — teszi hozzá később. Falfehér most az arca. A férfi Ijedten nézi. — ö —, mosolyog Eszter — előbb-utóbb esedékes volt, igaz? Nem először vagy fenn ... — tétovázik kicsit —, itt nála. — Az utolsó szót megnyomja. — Igen ... Zoltán roppant kedves házigazda... — És a leány is igyekszik mosolyogni. — Már mégy? — kérdi Eszter, mint a jó háziaszszony. — Miért sietsz? — Dolgom van — mondja a lány. — Azért Eszter még mindig mosolyog. — Hát akkor, örülök, hogy megismertelek. — S kezét nyújtja. — Pá, kedvesem. A leány egy ideig nem ereszti el a kezét. — Féltem ettől a találkozástól — mondja aztán halkan, lehajtott fejjel. — Ó —, mosolyog Eszter —, hát nem vagyunk mi régimódi emberek, kedvesem. Modern emberek vagyunk. Mitől féltél? — Nem tudom. Nagyon féltem. — De most már nem félsz? A leány biccent. — Most már nem. — No, akkor jó. — Még egy mosoly, az utolsó. — Hát akkor pá, kedvesem. — Viszontlátásra •— mondja Éva. S már kint is vannak a folyosón. „No? — hallja még Zoltán diadalmas hangját —, okos asszony, mi? Ugye megmondtam?" — Aztán lépteik elkoppannak, elnyeli őket a lépcsőház. V

alahogy odavánszorog Zoltán szobájához, benyit A dohányzóasztalkán csészék, sütemény. A rekamié sima, gyűretlen; a párnák a helyükön, rendben. Közelébb lép, ott megtámolyodik. Eddig bírta. Aztán felsikolt, és rázuhan a heverőre. l Át Áprily Lajos / Cjfái zene Nagyszerű volt ez az éji vihar. Hörgő morajában Hdie előre szilaj, hüst lahrllő kövtét. Majd a hegyek koszorújából lerohanT a Dunáig s csattogtatta tüzes mennyei osloi alt, Alvó kis falukat vert fel riadó robajával, ablakon át láttam: lángol a szénakazal, ott a sötétség félkaraját beragyogja világa, rémképpé magasít egy lobogó jegenyét, lm a vad égzengést zúgás váltotta: özönvíz s a kialudt tűznek egy ura lett: a sötét. ulladozott a csatorna a bő zápor rohamától, India fellege ont ily zuhogással esőt. Kurjongattak a fák, ujjongtak a bokrok, a rétek szikkasztó heteink gyilkos aszálya után. szívta, vedelte a föld a vizet, mint szeszt az a korhel\ m akinek ínye soká várta a drága italt. Ereztem: ha fa volnék most magas erdei ormon, ™ élvezném, hogy a viz hogy fut alá tövemig, s harsognám a cikázó fényben a záporesőbe: | Füfdess meg, gyönyörű, éjjeli, dús zivatar! 4 DtL-MAGYARORSZAQ Vasárnap. 1965. augusztus 15.