Délmagyarország, 1965. augusztus (55. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-29 / 203. szám
Andrássy Lajos versei: A Lenin-mauzóleumban Ilyen közelben — s oly magasban! Állok hűséges hadaiddal. Tudod-e, hányszor visszaéltek sohasem mondott szavaiddal? Tudod-e, hányszor szóltam éjjel: „Lenin elvtárs, ha köztünk Járnál.. Nézlek s már tudom, mit felelnél ha kérdeznélek.. i Súlyos márvány ölel körül, feszül fölébed s te mindent lótsz még, mindent érzel, hangod feldördül még • föléled lángod, mely felperzsel tüzével minden hamisan esküvést, — én tudom, hogy igy van, igy kell lenni, nélküled nincs itt kommunizmus, nélküled nem lélegzik semmi szabadon —, mint a fák gyümölcse úgy szívjuk nedveinket tőled gyökereinkkel, — ki adott még e föld népének ennél többet! Nézlek, s hitemből emberarcú bizonyosságom (m megérik: tisztább igazság, mint magad-Te, s életünket így átölelve a csillagok közt sem fehérlik. Amerikában élni jó! Los Angelesben harminckét halott Huszonhét néger kőbe harapott Huszonhét néger nem harcol tovább. Huszonhét néger megoldotta hát a nagy problémát: élni, de hogyan? a nagy problémát: élni, de miből? a nagy problémát: élni, de kinek? a nagy problémát: élni, de minek? fehérbőrűek ütlegelnek célpontjaként, s a sziszegő golyók, köpések, szitkok célpontjaiként, huligán kések célpontjaiként... Nyolcszázkilenc a sebesült — kinek jobb szemét szúrták ki, kinek Karját roncsolta robbanó golyó, tüdejét tépte szét a gáz, s ha Jó szerencséje megkímélte talán esak mély sebhelyét hordja homlokán egy puskatusnak, — Illó bélyegét a Szabadságnak! Harminckét halott, huszonhét néger köbe harapott Los Angelesben! Hol vagyunk, ha-hól Amerikában élni, ó de jó! G. Szabó László Tátrai hajnal Egy tömbből faragott kő-csipkék tört arabeszkje rózsaszínű ragyogás kontúrok bontakozisa lenge, tömör Szépség, mely hirtelenül hasítasz bt tompult érzékünk szövetébe,,. Ti fenyveseket lágy köd-pihepaplannal borító szelek, álmodozások serkentői,.. Örök vágy: kezdet-nélküli kezdet kristály-tükre, havas vibráló ébredezése — iogy ml a kört be/utó, sose-szűnő lét s milyen is volt iajdan az ifjúság, te idézed, tátrai hajnali Jjnjd En szép vajákosom... Én szép vajákosom, szegődve rosszra-jóra örömök hírhozója, nem hányó nappalom — tested mily lényeg óvja, hogy friss-fiatalon mindig-új kóstolóm karomban ringatózva? Tanulom ím, csodálva — mig mást sárba lökött a sóvár vágy: ködöt zúdító éj igázza s bolyg szeretök között magánossá alázva —, hogy mi a hús varázsa, mely egy életre köt. A gének vad szeszélye hány Évát alkotott újjá veled! Lobog mindnyájuk szenvedélye, ha űznek ölelésre plazmák és hormonok. S ragyog a Megszokott időtlenné igézve: túl minden mámoron lelkünk eggyé sodorja — in szép vajákosom, hü társam rosszra-jóra... n i j ADANYI ISTVAN RAJZA — APAM Bálint Panni volt a legmagáramaradottabb gyerek az állami nevelőintézetben. Én ls csak azért figyeltem fel rá, mert a neve megegyezett a feleségem leánykori nevével. — Te, Panni — szóltam hozzá egy este, sötétben, az intézet kultúrtermében. — A feleségemet is Bálint Pannának hívják. Rámnézett csodálkozva, de nem szólt hozzám egy szót sem. Am másnap este, titokban, a hosszú folyósón, megfogta a kezemet. Belefúrta markomba kicsiny kis ujjait és a világ legtermészetesebb dolgaként gyalogolt velem. E ste, megint a sötétben, televíziónézői • közben mutattam meg a feleségemnek a kislányt — Bálint? — kérdezte az asszony. — És Panni? — Aztán átfogta hátulról a kislány székét: — Hogy hívnak? — Bálint Panni — feleltek körülötte a gyerekek. — Hova valósi vagy? — Sárbogárdi — feleltek körülötte a lányok. — A szüleid élnek? — A múltkor, mikor hozzájött az anyja látogatóba, nem akart lemenni hozzá. Margit néni vitte le a fogadóba .,. „Nevelőknél" volt eddig... Nevelőszülőknél. — Jó volt neked a nevelöknél? Bólogatott Panni. — Jobb, mint otthon az anyjánál — kontráztak a többlek. Panni csak nézett bennünket, nagy barna szemével. Formás, kreol bőrű leányka volt — És ml akarsz lenni, Pannika? Nagyon sokára jött válasz, már-már azt hittük, nehéz kérdést tettünk fel egy hétév® kislánynak. — Orvos! A feleségem boldogan nézett rám. Megsimogatta a kislány haját. — Jól tanulsz? — Jól tanul. A lányoknál egyedül ő volt kitűnő, a fiúknál pedig Kaszás Sanylka. M ísnap, amikor meglesett bennünket Panni a kapu mögött, feleségem szemügyre vette világoson az arcát S&Á, PAN — Nézd, zöld® a szeme, nem egészen barna. Mutasd csak a fogadat... Nézd, úgy nő a foga, mint az enyém... Andriska — szólt a fiunkhoz, — mutasd csak te tol Pont az alsó lenti két foga magasabb, mint a többi! A gyerekek hosszan nézegették a fogaikat melyiknek hullott ki előbb, melyiknek nőtt hosszabbra... — És a szája kicsit szigorú, mint apámnak... — csodálkozik az asszonyom. — Nézd, olyan kemény, akarays álla van, mint a Bálintoknak általában... Estére Panni mellém ült a társalgóban. Olyan szorosan bújt hozzám, hogy ha átölelem a karommal, nem is lehetett látni. Én a tévét néztem, ő engem, meg a fiamat Andrist. Este nyolc órakor, mikor a kicsikért jöttek a felügyelőnők, szinte kiürült a társalgó, de Panni tudomást se akart róla szerezni. Mintha a takarodó neki nem is szólna.,, mintha ő nem az egyformaruhás árva gyerekek közé tartoznék ... ö nem is itt van most hanem valahol meszsze... A felügyelő tanárnő felénk közeledett — Panni! — szóltam neki. ö ránézett a tanárnőre, aztán rám, mintha mindenminden csak tőlem függne. Nagyon nehéz lett egyszerre a szívem. András fiam zavartalanul nézi a tévéműsort és mellettem egy ugyanolyan Idős kislány arra vár, hogy ugyanolyan körülményeket és ugyanolyan biztonságot nyújtsanak számára, mint András fiamnak... — Menj, Pannikim, le kell feküdni. András, gyere, nyolc óra van már... Érdekes r m r m r ujitas Érdekes újítást vezettek be kísérletképpen a Bámexbumfért központjában. Elsején bejelentették a tisztviselőknek, hogy abban a hónapban nem kell megdolgozniuk a fizetésért, illetményüket igy is, úgy is megkapják. Én tizedike táján mentem a Bámoxbumférthoz, egy bonyolult, régóta húzódó ügyben. Midőn beléptem Lipták kartárshoz, ügyem előadójához. meglepetten láttam, hogy nyugágyban heverészik, és olvas, kispárnával a feje alatt. Kezeügyében jégbehfltött szóda, s egy tálcán hamvas őszibarack. , — Jó napot kívánok — mondtam tisztelettudóan — Behoztam azt az Írást, amit kérni tetszett, hat példányban .., Megkaphatnám most az aláírásokat? — Minek? Jó l®z az anélkül ls. Pont az én aláírásom hiányzik magának? Semmi jelentősége ... — Azt tetszett mondani, hogy... — Az a múlt hónapban volt — legyintett Lipták, és elbocsátott. — Nem kell aláírás? — csodálkoztam. Hiszen erre az aláírásra vártam két hetet. Szédelegve jöttem kl a szobájából, és felbotorkáltam a második emelet ötbe. — Bocsánat, itt veszik fel az adatokat? A tisztviselő, akihez a kérdést intéztem, lepkegyűjteményt rendezgetett az íróasztalon. — Ha ragaszkodik hozzá — volt a válasz. — Ha ragaszkodik hozzá, hogy én most kitöltsek egy fölösleÍ ;es kérdőívet, amelyben hetvenöt ölösleg® kérdés van ... — En nem ragaszkodom hozzá — dadogtam de ön mondotta két héttel ezelőtt, ha meglesznek az aláírások, ide kell Jönnöm lediktálni az adataimat,,. — Minek, uram, minek? Hót nem egyszerűbb az egész, ha ezt elhagyjuk? Egyszerűbb, kényelmesebb éa meggyorsítja az ügyintézést. Sétáljon át a másik szobába, éa ott kérjen az Irataira pecséteket. Elég l«z az is.,. A szomszéd szobában egy vércseorrú, szikár, idősebb hölgy ült, és zöldbabot pucolt? — Milyen ügyben? - kiáltott rám szigorúan, és a szeme fenyegetően villant. — Szeretném, ha... Itt vannak ezek az iratok... Hat példány... Pecsét... — Nem szükséges. Minek ezekre pecsét? Menjen fel nyugodtan a főosztályvezetőhöz, ós írassa alá őket... A főosztályvezető kijelentette, hogy szív®en aláírja az irataimat — alá is írta őket —, de tulajdonképpen nem ls kellett volna kérvényt beadnom fölösleg® marhaság az egész... Papír nélkül is el lehetett volna Intézni a dolgot, mert az én ügyem voltaképpen nem ls ügy, csak felfújják, el lehetne intézni két perc alatt, de talán még annyi sem kell hozzá. Nem akartam hinni a fülemnek, nem akartam hinni a szememnek. Azt hittem, hogy valami varázslat vagy csoda törtónt. A portás azonban felvilágosított, miért olyan furcsák a tisztviselők, miért van olyan nyugalom, csend, béke az épületben. A következő hónapban ismét a Bámexbumíértnál jártam. A régi, megszokott kép fogadott: a folyosón szorongó, várakozó ügyfelek a szobákban vadul iktattak, sorszámoztak, kimutatásokat készítettek, másoltak, kérdőíveket töltettek kl, éa pecsételtek a tisztviselők. Nekem csak egy aláírás kellett volna, de nem kaptam, azt mondták, az nem olyan egyszerű, előbb adjak be egy kérvényt, hat példányban .,, Abban a hónapban már dolgoztak a fizetésükért. MIKES GYÖRGY Panni elment a felügyelő tanárnővel. N agy esudálkozásunkra a következő napon valaki kora reggel kopogott az ajtón. Panni volt, két másik kislánnyal. — Az úszóövért jöttünk — mondta az egyik, nagyobbacska kislány, Erzsike. — Ja, igen — mondta a feleségem. — Panninak megígértem tegnap, hogy odaadom neki Andris úszóövét, ha Andris beleegyezik. A három kislány Andrisra nézett — Odaadom. A fel®égem Panni kinyújtott két kezére tette az úszóövet A kislány úgy tartotta a két karjában, mint egy igazi, mégis hihetetlen csodát, mint valami megfizethetetlen drágaságot Erzsike kivette Panni kezéből az övet és gyorsan, hadarva mondta: Én is úszhatok vele, ugye, néni, mert ml egyszerre megyünk ki a Balatonra... — Az úszóöv Pannié... Ha ő megengedi, én nem szólok bele. Annak adja 6, akinek akarja... A kislányok faggatni kezdték Pannit: — Nekem engeded először? ... Nekem adod? ,.. De Panni egyre csak minket nézett. — Szólj már, nekem adod?! Panni bólintott A feleségem megsimogatta a kis arcát, Panni elbújt az asszony karjai közé. Mindketten elérzékenyültünk, csak Panni volt erős. Nem mozdult mellőlünk, csak akkor, mikor reggelihez csengettek. Este megint meglesett bennünket, amikor hazajöttünk a fürdőzésből. Mindig máshol tapadt hozzánk, de mindig egyforma hev®séggel. Kezét belemélyesztette a tenyerünkbe, meleg kis fejével szinte belebújt az oldalunkba. Természetesen mindig mellénk ült a társalgóban a tévénézés alatt. A sok kíváncsi fej odacsodálkozott hozzánk, a gyerekek elénkfurakodtak s egyre-másra tették fel Panninak a kérdést: — Apukád? — Hát van apukád ?l Panni nem válaszolt nekik ... Biztosan úgy érezte akkor, hogy csakugyan neki is van apukája... Reggel persze, az utolsó reggelen, megint kopogtak az ajtónkon. — T®sék. Panni volt, két kislány mögötte. Feleségem cukrot adott nekik, Panninak pedig egy dobozt, amelyben szintén édesség volt. — Milyen szép ez a szoba —• mondta az egyik kislány_ — Hát a tiétek ... Itt minden a tiétek. És mi köszönjük nektek, hogy megengedtétek, hogy egy hetet köztetek tölthetünk — mondta a felMégem. — Szívesen — válaszolta az egyik kislány — esak máskor is jöjjenek majd el a bácsiék. — Eljövünk. Addig ls mlnJig szeretettel gondolunk majd rátok. A z egész nap búcsúzkodással tett el — akaratunk ellenére. Nagyobbacska kislányok, hetedik®, nyolcadikos gyerekek iramodtak felénk: írjunk helyettük üdvözletet anyjuknak, vagy apjuknak, vagy ismerősüknek. Nagy, virágos lapokat adtak elénk, hogy valamit írjunk rájuk... — De miért? Miért? — csodálkoztunk szerfelett mindezen. — Hogy a néniék kézírása meglegyen — mondta az egyik. Délfelé két, sakkozni tudó kislány kérte a címünket. Illetve fölírták nevüket egy fllzettfe, úgy adták nekünk át Panniról el is feledkeztünk. Már idegesek voltunk az út miatt. Már elmúlt dél, még nem ls ebédeltünk, és egy órakor indul a vonatunk. Mondom, nem gondoltunk Pannira, hiszen 6 úgyis ebédel még, és reggel már elbúcsúztunk tőle. Csomagokkal megrakodva rohantunk végig a nagy, burjánzó, gyönyörű kerten, amit a nagyobbacska gyerekek tartottak rendben. A hinták mellől, vagy tán a nagy fűzfa mögül termett mellettünk Panni. Most nem bújt belénk, mint eddig, valahányszor meglátott bennünket, ®ak szaladt utánunk, mint egy buzgó kiskutya. A kapunál ráborult a rácsra. Olyan volt, mint a kapu, mint a rács: élettelen. Csak a könnytelen szeme kísért bennünket végig az úton, míg el nem tűntünk a szeme elől. O is eltűnt a ráccsal együtt. Azóta is egyre azon töprengek: nem követtünk-e el végzetes embertelenséget, amikor pár röpke napra egy szigorú szájú kislány szüleivé szegődtünk? THURZO MARGIT MUSKOTÁLY Víncs rajta szám, sem utcatábla Itt mindegyik ház csöndes, árva És minden lélek szürke itt. Tavasszal az akácfa lombja, Ősszel pedig a szőlők lombja hozza bódító fürtjeit. 4 mézizü must aszúvá forr Séha dalba harsan a mámo Benne reszket el, ami fáj. Az ember álmait lefejti, Hosszúnyakú üvegbe rejti ét ráírja, hogy: Muskotály. 4 OíL-MAGYAROMiAG Vasárnap. 1965. auxuaztua!