Délmagyarország, 1965. augusztus (55. évfolyam, 180-204. szám)
1965-08-20 / 196. szám
D r áfásan Medvének hívták. Kétméteres termete, széles vállat és nehézkes járása miatt Meg rövidre nyírt hajára való tekintettel: minden hajaszála égnek meredt s úgy tűnt, hogy drótkefét visel a fején. Tudta, hogy a rajban és a században mindenki ismeri gúnynevét. Ügy ragadt rá ez az új titulus, mint a bogáncs a szamár szőrébe. Tudta ezt és nem sértődött meg miatta. Miért is haragudott volna. Mérgelődjenek azok, akik törpeként látták meg a napvilágot és akik létszámellenőrzésnél baloldalt állnak a sorban. Csak egyszer fordult elő vele, hogy Sztyepan bozontos fekete szemöldöke Ö6zszefutott orrcsontja fölött, s szemel veszedelmesen villogtak. Már ősz volt, amikor ünnepélyes szűkszavúsággal bejelentette: letelt az első szolgálati év. Ezen a napon érkeztek a századba az újoncok. Rögtön Ismerőseiket, földieiket kezdték keresni. Egyedül Sztyepan nézelődött közömbösen. Mert aki nagy városból érkezik, könnyen földire akadhat, de kire várjon ő, aki egy parányi Odessza környéki halgazdaságból jött, melyet egyetlen térképen sem tüntetnek fel. Sorköteles legény is csak kettő maradt otthon: Vitorlás Kolka, meg Rák Grlska. Ok aztán aligha kerülnek idei Topolja oldalt ült Arca semmit sem árult el gondolatairól. Egyszercsak egy újonc somfordált elé: arca pirospozsgás, enyhén duzzadt volt, mint egy kislányé. Még parányi gödröcskék ls voltak rajta. Odalépett és ügyetlen kézmozdulattal tisztelgett: — Engedje megtudnom, maga Medve őrvezető? Sztyepan galléronragadta a legényt és a levegőbe emelte. -Ki tanított erre? — A fiú bánatosan pislogott: — Engedjen el Medve elvtárs, többé nem fordul elő... Sztyepan a földre állította a katonát és magyarázatul hozzátette: — Topoljának hívnak. — Akkor bocsásson meg, nekem a Medve elvtárs kell.,. — Én vagyok az. A legény értetlenül vonogatta vállát: — 6s ki a Topolja? — Tökfilkó, — mormogta jóindulatúan Sztyepan. — Én vagyok ez ls, meg az is. Topolja a valódi nevem, a Medve meg olyan illegális álnév féle. Becsaptak téged. — Mégegyszer bocsásson meg, — vörösödött el az újonc és bemutatkozott: Sztrekoza GeorgiJ vagyok, vagy egyszerűen Zsorka. Földit keresek. Azt mondták, hogy maga odesszai.., — Nem egészen. A „Csemomorec" halász kolhozból való vagyok, a Csernomorka telepről. — Az nincs messze! — kiáltotta Zsorka. — A kikötőjük mellett remek strand van. Elég gyakran jártunk oda fürödni. — Ami Igaz, az Igaz, strandunk az van. — Még az egyik hajó nevére is emlékszem: „Sólyomnak" hfvták. — Ezen szolgáltam! Kormányosa voltam. Nézd csak, földire akadtam! — és örömében Jól megropogtatta Zsorka csontjait A legény vinnyogott, kapálózott, 6 meg csak egyre azt hajtogatta: Földire bukkantam! Zsorka, amikor kiszabadult .Sztyepan öleléséből, tisztes távolságról megállapította: — Nem hiába nevezték el magát medvének, minden csontom sajog. Sztyepan felnevetett: — No, ne haragudj, örömömben tettem. Mesélj Odesszáról, ml újság otthon? Jsorka mellé ült és mesélni kezdett. Értette a módját Ettől a perctől fogva sülvefóve együtt voltak. Az állandóan izgő-mozgó Zsorka sohasem hallgatott el, Sztyepan pedig sohasem fáradt bele abba. hogy hallgasson. Az egyik vasárnap magyar fiúk és lányok érkeztek hozzájuk. Mint egy nagy ünnepre, úgy készültek a katonák erre a napra, különösen a fiataljai. Még a kevés beszédű Sztyepán is felélénkült Barátjának állandóan ezt emlegette: — Remek fiúk vannak itt a szövetkezetben, röplabdázunk, sakkozunk, műkedvelő előadásokat tartunk velük együtt... — Te is énekelsz? — csodálkozott Zsorka. — Nem, én szervezett néző vagyok, — válasaolt, maid így folytatta: — És milyen csinosak a lányoki Különösen Margit... Szeme kék mint a Fekete-tenger korán reggel... A tenger... Végtelenbe nyúló víztükrén óceán iárók kúsznak, motorcsónakok futnak sietősen, vitorláshalók suhannak puhán és a parttól egy kilométernyire halászcsónakok raja ring a vizén. A tenger nemcsak csendes és barátságos, hanem haragos és fenyegető is tud lenni: szereti a bátor, erős embereket. Volt rá eset, hogy hosszú órákon át nem hagyhatta el a kormányt, a haragvó, tajtékozó tenger pedig úey dobálta a hajót, mint egy darab fát. Néha eev-egy hideg hullám söpört végig a fedélzeten, tetőtől talpig megftlrösztve a halászokat Elég lett volna egy rossz mozdulat, és a vlz menthetetlenül elaodoria. A kanltány, Okuny Makszim arca villan fel előtte: — Sztyopka, ördögfióka. tartsd magad! .. És egy borsos kifejezéssel toldja meg a szokatlan parancsot — A hala meg aranyszőke, — tért viszsza a kúsza gondolatsor után az előző témára Sztyepan. — Alakja pedig, mint a z P. GrisrsonJco Mégiscsak remek kislány! vitorláshajó árbóca. Csak össze ne téveszd Ilonkával, nagyon hasonlít rá, igaz, a jellemük erősen elüt... Hozzá akarta tenni, hogy Ilonka olyan, mint a tüske. Múltkor is kigúnyolta: arcát felfújta, szemét kidüllesztette és lábujjhegyre emelkedett, úgy utánozta őt, a medvét. Margitnak kellett rendreutasitani. Szégyellte is magát nagyon. De nem mondott semmit. Megjöttek a vendégek és a katonák az udvarra siettek. Sztyepán Margithoz vezette Zsorkát és bemutatta: — Zsorka, a földlm, Odesszából! -Ö, Odessza? - kiáltott fel Margit. Szép város. Láttam már a híradóbafi. Ilonka lépett melléjük. Mint két tojás, úgy hasonlítottak egymásra Margittal. Ezen a napon nagy sportünnepélyt rendeztek. A tornászok nyújtón, korláton és gyűrűn, a futók rövid- és hosszútávon mérték össze erejüket. Sztyepán is futott, rövid távon ugyan nem indult, ám 1000 méteren ő lett az első. Barátai — tréfából — azt bizonygatták, hogy neki könnyű, elég csak nekifutnia, mint a medvének. A lányok GeorgiJ Sztrekozát ls megtapsolták, aki kiváló tornásznak bizonyult, egy perc múlva pedig már mindenki Margit lélekbe markoló szertorna-gyakorlatalt csodálta. Amikor már mindenki elfáradt, a klubparancsnok koncertre hívta őket A klubban úgy adódott, hogy Ilonka Sztyepan mellé ült, míg Margit egy sorral előbb foglalt helyet. És mit gondolnak, kivel? Zsorkával. Sztyepán előbb homlokát ráncolta, de Ilonka gúnyos mosolya szólásra ösztökélte. — Margit ügyes tornász..: — Da, da — bólogatott Ilonka. „Da, da", — ismételte magában Sztyepán, és arra gondolt; téged meg biztosan esz a penész, hogy nem vagy olyan ügyes. A fiú titokban még egy sóhajt is elfojtott magában. ...Napok, hetek, hónapok teltek. Gyorsan, észrevételenül futott az idő. Tavasz, nyár, majd ismét ősz következett Egy vasárnap a termelőszövetkezet elnökének kérésére szüretre indultak a katonák. A hatalmas nedvdús fürtöket késsel metszették le a tőkéről és ládákba rakták. Sztyepán és János, az egyik jól megtermett magyar legény a ládákat hordta az autóhoz. István bácsi, a sofőr sorbarakta a ládákat, és ha megtelt a kocsi, befurikázta a termést a szövetkezeti pincébe. István bácsi Ilonka apja. Ám a lánya nem rá ütött, — állapította meg Sztyepán, — egyszerű, tiszteletreméltó ember. Dohányszünetet tartanak. Sztyepán „Belomor" cigarettával kínálja az öreget — vasárnap ezt szívja, — Pista bácsi pedig Kossuthtal traktálja a vendéget. Szóval jó viszony alakult ki köztük. Sztyepánnak feltűnt, hogy Pista bácsi Ilonkához megközelítően sem olyan kedves, mint a 10 éves Gabriellához. Titokban örült is neki. Megérdemli ez e beképzelt teremtés. A nap már magasra emelkedett és kegyetlenül perzselt. Arcukról izzadság folyt Mindannyian várták már az ebédszünetet, hogy egy pár percre a Tisza hűs hullámaiba vethessék magukat. Sztyepán éppen egy ládát vitt és azt számolgatta, hány fordulót kell még ebédig megtennie: istentelenül meleg volt. És ekkor... Mi történt? Az autó lassan, méltóságteljesen elindult, majd egyre sebesebben gördült lefelé a Tisza irányába. Miért vezet arra Pista bácsi? Meg sem fogalmazódott a gondolat agyában, máris látja, hogy Pista bácsi a kocsi után fut, a vezetőfülke pedig üres. Ügy látszik, elfeledte befékezni az autót, vagy kioldódott a fék. Ezért fut a kocsi a dombról lefelé, látja azt is, hogy Pista bácsi nem érheti utói a szökevényt A földre dobta a ládát és a szőlőtőkéket átugrálva futni kezdett Minden erejét latbavetve futott az autó utón. Már mellé ért, amikor látta, hogy aranyló hajfürtök villannak elő a kocsi másik oldala mögül. Margit is itt van. Ügyes kislány. Am az arany fürtök elmaradtak egy kicsit. Sztyepán is érzi, hogy ereje fogytán, és szíve is úgy kalapál, mint hajójuk motorja a tengeri viharok Idején. De nem adta fel a küzdelmet. Még egy ugrás, még egy erőfeszítés. A Tlsz már egészen közel van. Felugrott a lépcsőre és az ablakon benyúlva maga felé rántotta a kormányt. Az autó egy méternyire suhant el a meredek, szakadékos partszegély mellett. Futott még pár métert a sűrű fűben, aztán mozduiatlnnságba dermedt, A katona a földre ugrott. Tüdeje zilált az Izgalomtól és a megerőltetéstől remegett a térde. 5 gyon abban a másodpercben bukkant elő az autó mögül az aranyszőke hajkorona ls; nyomban Sztyepán nyakába ugrott és megölelte. De nem Margit, hanem Ilonka volt az. A fiú érezte, hogy nyakán forró könnycsepp fut végig, és arra gondolt: csaknem megelőzött. Azért mégiscsak remek kislány ez az Ilonka! És durva katona tenyerével óvatosan végigsimított a lány aranyszőke haján. KOHÁN GYÖRGY: CSÉPLÉS Komlós /ónos Szólásszabadság A magyar turisták nem tudnak beszélni. Odakint. Itthon Igen. És most, hogy hazatérnek. beszélnek is. összehasonlítják, amit csak lehet. Meg azt is. amit nem lehet. Mert ilyen is van. A londoni Hyde Parkban például akkora demokrácia van, hogy mindenki tücsköt-bogarat összebeszélhet Nálunk nincs Hyde Park, ez a dolog formai része. De tartalmilag? Ami a tücskötbogarat illeti? Nem panaszkodhatunk. Mintha egy nagy Hyde Parkban élne az ember ... Miért ls mondom ezt? Hyde Park, igen ... Mert ez a fő problémája mindenkinek, aki Nyugatról ellátogat vagy hazatér ide, ezt vizsgálják külföldi publicisták, ezt méricskélik belföldi humoristák, erről jelennek meg riportok odakint: hogyan állunk a szólásszabadsággal? Szerintem kitűnően. És azoknak, akik panaszkodnak, azt felelem: ha panaszkodnak. az jó jel. Próbáltak volna akkor panaszkodni.... amikor még dicsértek. Mert a szólásszabadság legbiztosabb jele, ha olykor morognak is az emberek. Ha viszont mindenki sugárzó arccal járkál reggel, délben, este, ott valami nincs rendben. Ez vitathatatlan. És nagy szó. ha nálunk valami vitathatatlan. Mert nálunk ma már — ez is a szólásszabadság jele — mindenen vitatkoznak az emberek. Itt volt például a Zabhegyező-vita. Amint tudják, e§y amerikai iró megírt egy könyvet, ezt lefordították különböző nyelvekre, elolvasták különböző emberek, volt .akinek tetszett, volt. akinek nem, és ezzel az ügy el volt intézve. Ott. Itt azonban óriási vita tört kl fölötte. Egyesek harciasan kinyilatkoztatták, hogy már pedig nekik nagyon tetszik a Zabhegyező nyelve és szemlélete, mások viszont harciasan közölték, hogy már pedig nekik egyáltalán nem tetszik a Zabhegyező nyelve és szemlélete. Majdnem ölre mentek. Mígnem aztán kiderült, hogy a Zabhegyezőnek nincs is olyan nyelve, amely egyeseknek nagvon tetszhet, másoknak nem. és nincs is o'i'nn szemlél"*" ora^'v egye| Várnai Zseni seknek nagyon tetszhet, másoknak nem. Továbbá Zabhegyező sincs. Mert nem is ez a címe. Csak a fordító elferdítette a címet. Éa moat mi van? Semmi. Bosszankodnál; a vitatkozók? Szégyenkezik a fordító? Intézkedik a kiadó? Minek? Mindenki elégedett. Mert lehet, hogy rossz a fordítás, hibás az ellenőrzés, alaptalanok a cikkek, de milyen jó kis nyári vita volt! Es nálunk ez a lényeg. Meg hogy bírálni lehessen. Egyesek szerint ez a szólásszabadság lényege. Vannak ma már humoristák, akik hónapokig törik a fejüket, hogyan lehetne olyan szöveget kitalálni, amelyben minden mondat egy-egy beolvasás fölfelé. De hát felfelé bírálni, ahhoz miféle bátorság kell? Oldalra bírálni meg lefele, az igen! Beolvasni az iparvezetésnek, hogy lassan szerelik az erőműveket és sokba kerülnek? Na bumm! De beolvasni otthon csőrepedéskora maszek vízvezeték-szerelőnek, hogy lassú ez meg drága ls. nem kell! — ezt nevezném bátorságnak és elvi következetességnek! Cikkeket írni, hogy öntsünk tiszta vizet a pohárba? Na bumm! De felszólítani a pincért, hogy öntsön tiszta vizet a pohárba, ehhez bátorság kell! Megmondani a Tervhivatalnak, hogy ami a beruházásokat Illeti... Na bumm! De próbáljuk megmondani a tulajdon feleségünknek, hogy márpedig az őszi beruházási terveit nem fogadjuk el. Ehhez bátorság kell. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy minden vezető örül a bírálatnak. De az sem igaz, hogy nálunk, ha bírál, akkor borotvaélen táncol az ember. Ezek nagy szavak! Borotvaélen?! Attól függ, milyen borotvaélen? Magyar pengén nyugodtan táncra perdülhet. És nem Igaz, hogy a közéleti bírálathoz nálunk oátorság kell. Itt van például a meglepetés, amely idegenforgalmi szerveinket érte. Arra gondolok, hogy vártak Idén a Balatonhoz nyugati turistákat, akik köez meglepte idegenforgalmi szerveinket, várták továbbá a keleti turistákat, akik jöttek, és ez is meglepte idegenforgalmi szerveinket. Na mármost, ezzel a... meglepetéssel minden humorista foglalkozni fog, és nagyon büszkék lesznek, hogy ők milyen bátor emberek. De ezt szóvá tenni, ehhez miféle bátorság kell? Ezt csinálni, ehhez bátorság kellt Az pensze kétségtelen, hogy volt idő, amikor nem lehetett bírálni nálunk. A Patyolatot kivéve. Most viszont mindent lehet bírálni. A Patyolatot kivéve. Miért? Jobban dolgozik ma már a Patyolat? Nem. Csak unják az emberek. A hibákat unják? Nem. A témát. Magyarországon a hibákat meg lehet ismételni százszor is. Meg is ismétlik. A témát nem lehet. Mert a hibán csak bosszankodnak az emberek. Na bumm! De a témán unatkoznak! És ez tűrhetetlen! Nem fenn. Lenn. A közönség ném tűri el. A mi szólásszabadságunkban tehát nem az a probléma — és ezt kell megmagyaráznunk külföldieknek és belföldieknek —, hogy nem lehet beszélni erről vagy arról. Mindenről lehet.. Kivéve azt, amiről már beszélt az ember. Mert az unalmas. A Patyolat unalmas, az építőipar unalmas, a termelékenység unalmas, a munkafegyelem unalmas, a tv unalmas, a tv unalmas, a tv unalmas ... pardon ... Minden unalmas, amiről már volt szó. Minthogy viszont a hibák megmaradnak, a témák pedig csökkennek, előbb-utóbb odajutunk a szólásszabadságban, hogy mindenről lehet beszélni, de semmiről sem fogunk. Mert unalmas, fis egyébként is, minek? A szólásszabadságon vitatkozók ugyanis egy dologról elfeledkeznek. Arról, ami nélkül a szólásszabadságnak nincs semmi értelme. Mert nem az a fontos, hogy ennyivel többet jár a szám a múlthoz, de annyival kevesebbet a Jövőhöz kénest, meg hogy mennyit olvasok be fölfelé és mennyit olvasok be lefele. hanem hogy — a hibák ellen lehet már be«ré'nl nálunk, persze hogy lehet. De valamit tenni is kellene. Mint óriás kenyér Alkotmányunk sugárzó reggelén hazánk olyan, mint óriás kenyér, úgy mosolyog, és ontja illatát, szülöttei közt szétosztja magát. Búzakoszorú ékesíti öt, jelképezve a tág búzamezőt, piros pipacs, és kék búzavirág, mosolyog benne, mint az ifjúság. A föld szerelme: eső, és fény, itt ragyog most az ember kenyerén, s dicséri őt. ki szánt, vet és arat, mint a boldoo. teremtő akarat. S hol nemrég még ellenség öldökölt, most százszorta virágzóbb lett a föld, közös erővel munkál rajt' o nép, pacsirta szól, és zakatol a gép. De legszebb, hogy Törvénybe írva már; kenyér, és munka mindőnknek kijár, márványba vésve őrzi a Jogot, az Alkotmány, mit népünk alkotott. itt | s d I min Légy köznapon is boldog szép honunk, mi benned élünk, érted dolgozunk, mert minden égtáj más, és idegen, nekünk rmk itt jó a te s-iveden! -J 4 DíL-MAGIaHVMAAG Fentek, ISKtó. augusztus 20.
