Délmagyarország, 1965. július (55. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-18 / 168. szám

I Var Varga Imre Valóságos részvényes szrevette, hogy észrevették. Szita Flórién első ízben hétfő délután ötkor ment be a Kach-féle kiskocsmába, a Weissgerberlandén. Kedden a kisasszony már rámosolygott, s megkérdezte, ügye, kis sört és nagy kávét kér. Csütörtökön délután törzsvendégnek számított, aki minden áldott nap négy után besétál Kach úr kisvendéglőjébe, kiül az utcára, sört és kávét iszik, persze, mert magyar; aztán letelepszik a Kanal partján egy padra, könyvet olvas, firkálgat. Ezt észrevették. Szita Flórián budapesti lakos viszont azt gondolta: ma van Itt utoljára, hát ő is megpróbál valamit észrevenni. Ami jellemző. Ám semmi, de semmi érdekes. Még odafigyelésre méltó látvány se sikeredik. Mindössze annyi történt ottléte idején, hogy odakanyarodott egy krémszínű, igen nagy és igen erős Dodge-szerű kocsi, tetején meszes létrákkal, s a kocsit egy vaskos, ötven feletti asszonyság yezette, akinek jobb vállán különben olyan rojtos tarisznya lógott, mintha a Déri múzeum néprajzi táréból emelték volna el. Aztán kilépett mellőle egy férfi, papírcsékóval a fején (úgy látszik: ez a szobafestők és mázolók nemzetközi egyensapkája), cigarettát dugott szájába, majd szó nélkül hátra battyogott, kivett két vödröt, előhúzott valami papírzsákot, angyali türelemmel leoldotta a létrákat is befejezésül. Mire ezzel végzett, nz asszonyság is kirámolt sok mindenfélét az első ülésről, bekulcsolta a kocsit, vállára akasztott egy létrát, s bement a szomszéd házba. Ballagott utána a férfi is. Mindenesetre ez is valami. Amikör eltűntek, Szita Flórián budapesti lakos elhatározta, kicsit még bámészkodik; szemléli a szorgalmasan észak és dél felé vágtázó kocsikat. Ám egy perc sem múlott el, ismét feltűnt az asszony, jobb vállán a szőrtarisznya, s bejött a kisvendéglőbe. Letelepedett a bejárat melletti asztalhoz, elhelyezte a tarisznyát, rágyújtott A pincérhölgy kisvártatva korsó sört, valamint egy nagyfeketét hozott asztalára. Minden kérés nélkül. A hölgy türelmesen végigbámulta a vendégeket, megnézte a magyart is. mivel borotváltfejű volt, nyilván azért aztán hörpintett a kávéból, s fújta, fújta a füstöt Idő múltán a férfi is előjött a házból, akkor kiszólt neki. Erre ingerülten megrázta a fejét, majd felszedte a maradék holmit s élénkebb léptekkel bevitte a házba. Nyilván a festendő lakásba. Aztán letelepedett ő is. Szita Flórián budapesti lakost kezdte egyre jobban érdekelni a pár. A nőn, ugyebár, világosan látszik a Jóltápláltság, a vérmesség, a Jómód. Mindene finom holmi. A férfi viszont jó húsz-huszonöt évvel fiatalabb nála; magas, felstuccolt hajú ember, meggondolt mozgású, de mindig tevő-vevő fajta. Ahogy leült az aszszonyság fejével a sörre intett, aztán elé tartotta a clgls dobozt is. A férfi szertartásosan kivett egyet megpuhogatta, mert ennek Bécsben is meg kell adni, úgy látszik, a módját, aztán várta, hogy az aszszony tüzet adjon neki. Adott is, s közben balkezével (ez nyomban szemet szúrt Szita Flóriánnak, hiszen nem értette a logikáját) megfogta a férfi asztalon heverő jobbJát. Aztán sem váltottak szót A férfi olykor kortyolt, szívta a cigarettát. Az aszszonyság ugyanúgy. Látni való volt a férfi szívesebben nézné az utca forgalmát de háttal volt a bejáratnak. Az asszonyt viszont nem nézte. Ha érdekesebb zörejű kocsi jött vagy a váratlan fékezésnél nyeffent egyet a gumi, olyankor szinte teljesen hátracsavarodott íz perc pergett le ilymódon. Akkor mondott valamit az asszony. Kihúzta magát, hatalmas mellét kidomborította, vállára lökte a tarisznya szíját, zsebre vágta a cigis-tasakot s felállt. A pincérnő (egyedül tőle nem kérte felszolgáláskor a pénzt) nyomban ott termett, nz asszonyság fizetett. Szét se nézett, csak rátette a férfi balkezére a balját, s ott tartotta fészekborító mozdulattal egy hosszabb lélegzetvétel idejéig. Aztán kiment. Beült a kocsiba, gázt adott, s hirtelen elugrott Szita Flórián tekintete elől. A festő-mázoló viszont ott maradt. Ult továbbra is nyugodtan, majd mikor cigije körmére égett, kifricskázta az út közepére. Szita Flórián kicsikét furcsállta ezt; Ilyesmi nem divat Bécsben. Talán elhessentett valamit magától? Mindegy, ezt Szita Flórián nem tudhatta. Csak azt vette még észre, hogy a festőmázoló feltápászkodott, állával köszönésfélét intett a pincérnőnek, aztán bemerít a kapualjon, ahol a létrákat is becipelte. Nyilvánvaló, dologhoz látott. Hanem mikor a Weissgerber lande emez egyetlen érdemes látványa lejátszódott. mint egy szolid televíziós közvetítés, Szita Flórián budapesti lakos előtt I még félpohár sör állott. így lett szükségszeré a Játék meghosszabbítása, ha most már csupáncsak a képzelet játékmezején. Szita Flórián tehát elmélkedni kezdett. Világos volt előtte, hogy meghitten familiáris ez az egész munkaviszony. Az egész vállalkozás minden bizonnyal két emberből áll, állapította meg bevezetőjében. Ugyebár afféle kisemberek szabad vállalkozása. Az asszonyé a kocsi, az iparengedély, a férfi pedig (mily illetlen itt e szó!) — alkalmazott. Lehetséges, hogy hetibért kap, a szakszervezet ismert normái szerint. Ám az is lehet, hogy így szól az alku: harminc a tied, hetven az enyém. Avagy: negyven a magáé, hatvan az enyém. Vagy talán felesben mutyiznak? Nem tudni. A férfi mindenesetre nem valami vidám fickó. Valahogy a tizenötödik házassági évfordulóját ünneplő férj tárgyilagosságával szemlélte a hölgy elvonulását. No és az a kézrátétel? Szita Flórián, budapesti lakos váratlanul izgatott lett. Hogyne! Húsz esztendős múlt éppen, vidéki város, kövér és bicegő és gyakran ágynak dőlő helybeli lapkiadó és nyomdatulajdonos, ötvenes és kövérkés oldalborda, ő pedig az újságírógyakornok úr. A nagyasszony viszi a pot. Vitte? Banális kifejezés. Neki kellett! A lapot is, a nejt is. Valami gyengécske pénzért és zsíros házikosztért. Ügy, úgy, teljes ellátásáért. Olykor még szemére is hányták: — Ej, fiam, maga pedig valóságos részvényes a lapnál!... A budapesti vendég majd a homlokára csapott: — Világos, Szita Flóriánom, ez a jámbor festő-mázoló ls ekként részvényeskedik. Szóról szóra! És ekkor egészen eleresztette magát & recsegő, nyári kertiszékbea Elégodetten, mert nem is olyan túl nagy erőkifejtéssel, lám, sikerült megfejtenie ezt a bécsi keresztrejtvényt. Hiába, Szita Flórián átlát már az efféle szitám ró- v la-3 0 em futhatott le egy perc az idő homokóráján, amikor a szomszéd kapualj alól újra előbukkant a papírcsákós férfi, kiállt a járdaszélre, s bámult, bámult észak felé, mint aki a robogó, vágtató, nyikorogva fékező kocsisortól vár valamit. Talán újabb perc, ha elúszott, mikor a krémszínű, igen nagy és igen erős Dodge-szerű kocsi gumit nyávogtatva fékezett, s most az előbbi hölgy mellől egy „echte Schönheit aus Wien'' mosolygott teljesen egyértelműen a férfire. Ám a papírcsákós festő-mázolót váratlanul feldühítette mindeme látvány, kót kézzel is a hölgyek felé csapott, s hátrakocogva, a kocsi végéből újabb papírzsákot ráncigált elő. Majd ráhelyezte Jobb lábfejére, és sántítgatva, lábán vonszolva rángatta a kapualjba. S mintha nem ls neki szólna, a legteljesebb fennsőbbséggel fütyült arra, hogy a duclmellű nagysága, valamint az a bécsi szépség egyszerre kiáltoznak utána, hevesen integetnek ls, csak húzta, rángatta dühösen, türelmetlenkedve a dögnehéz zsákot. — Világos — állapította meg ekkor határozottan Szita Flórián budapesti lakos, s elégedett mosollyal nézett szét Kach úr nyári vendéglőjének néma vendégei közt. — Teljesen világos, ugyebár. A nagysága még fiatalabb nőcikkel is kedveskedik neki, csakhogy magának megtartsa ezt a szegény, kétszeresen befogott fiúját Értem én, kérem, teljesen értem... Mivel a kisasszony éppen ott vonult el Szita Flórián előtt, a budapesti vendég kedélyesen rákacsintott, s a hozzáértők bizalmas mosolyát is mellékelve megjegyezte: -- Szép pár, ugye, kedves kisasszony? A gazdasszony hogy hajtja a szeretőjét! Nem mondom, édes egy munkaviszony lehet... Szita Flórián szentül hitte, a kisasszony a dévajkodását méltányolni fogja. E helyett, egészen váratlanul, meglehetősen harsányan, a Práter környéki népi természetességgel, nevetni kezdett. — Téved, uram, de ekkorát! Ez a mama meg a fia. A kisasszonyt pedig szeretné hozzáadni. De a fiatalúrnak nem kell. Mert Kari ezt a szomszédos műanyagpréselő özvegyasszonyt akarja elvenni. Érti, uram? Ott nem kellene neki festeni. Csak nyomni! Érti, uram? S kacsintott egyet, mintegy magyarázatul. Aztán megint összecsapta hitetlenkedve kezét. — De hogy a Kari meg a Muti?! Ekkor Szita Flórián előtt kobaltbomba izzásával megvilágosodott hatalmas melléfogása. Pillanatig vívódott, hogy most köszönés nélkül kivonuljon, amint egy sértődött budapesti úrhoz illendő volna, vagy pedig lejjebb csússzon a recsegő kerti széken, és a továbbiakban előkelően tartózkodjék a véleménykimondástól. Ez utóbbit tette. Csaknem orráig lebújt az asztal alá, s szigorúan megbüntet ->agát Kért még egy nagy feketét. CSURGÓI MÁTÉ LAJOS Németh Ferenc A „négy vidám fiú" A nagy fekete függöny, a bordó bársonyfüggönyök, meg a sötétkék atlaszdrapériák között tizennyolc reflektor vakító kereszttüzében, abban a pillanatban, amikor felmegy a függöny, négy remek kedvű dzsessz-zenész a mulatság tetőpontján belekezd: a zongorista négykézláb trappol a fekete zongorán, mint egy szertelen és fiatal igásló a gyászkocsival, a dobos seprűjével, verőivel, cintányérjaival négy dobja között ugrál, mint egy vörös szmokingos bolha, a bőgős ölelgeti mélyhangú fababája terebélyes derekát, majd tettetett vadsággal elmarja az ereket torkán, és végül a dzsesszkürtös, igen 6, táncol, keresztbecsapja meg széthajigálja lábait és az óriási pipából bodor hangkarikákat és csillogó zenebuborékokat fúj a szecessziós csillári mennyország, a karzat borzongó angyalai hajába — abban a pillanatban szalmaszőkén és mosolyogva bekarikázik Teddy Binder és jókedvűen a mikrofonba brekeg. Simái Mihály E FÖLDÖN MINDEN VARÁZSLÓ... Vörös a liliomillat künn a kertben ... cslllagfényt nyílik benn a szerelem. Emberi égitestek, pirosan forgunk a vér Szaturnusz-gyürüiben. Kettőnkre tört szét a világ, ketté az élet; ez még a teremtés bűne volt. Ml tettük jóvá, átölelve egymást. Gyönyörű most, mert összeforrt. Meg kellett egyszer látnom a szemedben, ahogy a karod simogat. Azóta csak számlálom, számlálom magamban, benned, kettőnkben a csillagokat. E földön minden varázsló és elvarázsolt egymásra hasonlít belül; mert a csodák várva történnek mindig, és sohasem véletlenülI Kik voltunk mi, akik szeretjük egymást, kik vagyunk, akik leszünk? Ne kérdezd, Veronika, vörösen lángol a liliomillat, s a lélegzetünk. \ Barátom külföldre utazik. Messzire megy. Bergengóciába. — Irigyellek — mondtam neki —, nincs szebb dolog, mint világot látni. — Én is örülök az útnak — felelte a barátom —, csak azt nem tudom, mit hozzak? Szerinted mit érdemes hozni? — Az attól függ, hogy mire van szükséged ... — Mire? Tulajdonképpen semmire. Mindenem van... De mégsem jöhetek haza külföldről üres kézzel... Mit érdemes hozni? Mi az, ami olcsó, amit nem kapok itt Pesten? ... Komoly gondjaim vannak... — Lesz pénzed? — kérdeztem. — Lesz. Nem sok, de lesz. — Azt hallottam, hogy odakünn nevetségesen olcsó a víziló... — Megőrültél? Cipelni nem fogok. Nem mondom — tette hozzá elgondolkozva —, ha lehetne kapni törpe vízilovat, tíz-tizenöt dekásat, azt érdemes lenne venni. „ —• Hát persze, hogy érdemes lenne. Próbálj itthon venni vízilovat, pláne tíz-tizenöt dekásat! Ott biztosan fillérekbe kerül az ilyen, ha van... — Jó volna azonban tudni, mit eszik egy ilyen kis víziló? Mert ha sokat zabál, akkor nem érdemes hozni. De ha megelégszik az ételmaradékokkal — a felesé— Jó, jó, do a víziló szereti a vizet. Mondjuk, a fürdőkádban tartanám. De nem csinál egy ilyen állat locspocsot? A feleségem murizna miatta. De — teszem azt —, ha kapnék egy olyan kis vízilovat, amelyiknek víziszonya van, akkor feltétlenül vennék egyet. Érdemes lenne. Te is úgy találod? — Feltétlenül. Ha valamit, akkor tíz-tizenöt dekás víziszonyban szenvedő vízilovat érdemes venni — mondtam meggyőződéssel. — Hol kapok én olyant Pesten? — morfondírozott a barátom. — Sehol. gem kitűnően főz —, akkor érdemes volna hozni... — Meghiszem azt. Barátom töprengve nézett maga elé. — Persze, mire Jó egy ilyen kis víziló? Semmire. Ha pedig semmire se jó, akkor minek hozzak? Nem mondom, ha fütyülni tudna! Ha találok egy fütyülő, víziszonyban szenvedő, házi kosztot szerető, kisétvágyú, tíz-tizenöt dekás vízilovat, gondolkodás nélkül veszek egyet, mert akkor érdemes. Esténként szívesen elhallgatnám dalolását. — Szép is az — bólogattam. — Nincs szebb a víziló danájánál. Hidd el, nem bánnád meg. Csakis ilyen állatot érdemes venni odakünn. Hol kapsz te ilyent Pesten? — Sehol — felelte barátom. — Azért lenne érdemes venni. Tudod, én akárhányszar külföldön jártam, mindig érdemleges dolgot hoztam. Most is olyant szeretnék hozni. , — Nézz jól körül odakünn! — Bízd csak rám. Alaposan körül fogok nézni. S ha találó*: egy olyan pici vízilovat, amelyik még repülni ls tud, akkor gondolkozás nélkül veszek egyet, mert akkor nagyon érdemes, Igaz? — Tökéletesen Igazad van. Csak kis repülő vízilovat érdemes venni. , — örülök, hogy egyetértesz velem. Tudod, elvem az: inkább egy hasznos dolgot veszek, mint sok fölöslegeset. Végül megegyeztünk: Bergengóclából tíz-tizenöt dekás víziszonyban szenvedő, hézikoszton élő. kisétvágyú. fütyülő és repülő vízilovat érdemes hozni. Mást nem. Mást Pesten is lehet kapi. . 4 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1065, július 18,