Délmagyarország, 1965. április (55. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-04 / 80. szám

FÖLDEÁK TANOS Több e nap, mini ünnep! Több-e nap, mint ünnep! Ezeréves múltunk véres viharában élni megtanultunk, akadályt sem fél lünk, vissza nem fordultunk forradalmároknak hű fiai voltunk! Jogért és hazáért soha annyi harcot nem vívtak még népek, s Európa hajszolt nemzetei közt egy nép úgy ki nem tartott. mint mi, mert bennünket igazságunk hajtott.. . Idegenek járma különcködött rajtunk, mások érdekéért áldoztunk és haltunk, úr-önkény is sárcolt: szörnyű vámot adtunk, de országnak, népnek mégis megmaradtunk! Szolga-sorsot téptünk széjjel; ezer évre jussolt sötétségből törtünk föl a fényre, és szabadságunknak legdrágább pillére: a bolsevik hősök fegyvere és vére... Történelem nincsen Magyarország nélkül — ha támadják: harcol; ha becsülik: békül, s mert a mi világunk csak Leninnel épül, tudjuk, ki törhet ránk ádáz ellenségül... Több e nap, mint ünnep, több. mert megújultunk, akadályt nem féltünk, vissza nem fordultunk . .. Magyarok, elvtársak! — ezeréves múltunk annyi viharából győzni is tanultunk! P4PP LAJOS: Húsz év rendjében A Széles Tölgyet nem leltem a Tó alatt. Már kivágták. Már mind a házak fölé nőnek a karcsú nyárfák. Sár-falu gzegénységünk fölött tág ablakok nőttek. Kincs-kereső gyermekkorom gödrei betömödtek. A Sip-utcza? Mayer úr. a boltos meghalt régen. Pár romlott ködarab a volt-strand a városvégen, amiben fürödtem még. Csak dudva, kö, vagy: — emien. 0, bukdácsoló farönkök, ó, lárma! Hova mennék? A gyermek vagyok. Ki cipőtlen ment iskolába egykor szeptemberben és akinek jelesebb ünnepekkor otthon kellett maradnia... Én az vagyok, ki voltam! Bár akik jól ismernek, mondják, megkomolyodtam. Mondják, hogy már vigyázok minden kiejtett szóra. Hogy óvatosan járok, mint egy megvénült családi óra. Hogy kiáltoztam régebben s most: szelíden prédikálok. Mert tán kenyerem féltem? Vagy helyem, ahol állok? Nem vitatkozom vélük. Nincs időm. Sok a dolgom. Magammal számot vetve vagyok itt, a porondon. Volt-pózaim kinőttem. Nyugodtan-tisztán élek. Szeretek- Gondolkodom. Fölkelek és remélek. Én emlékszem a Szekfű-közre, a sötét kapualjra. Az emelet szitkaira s a lenn görnyedő jajra. Lépcsőkre, amiken föl nekünk nem szabad menni s ha Anyám takarított, nem akart végük lenni: a patkányokra is, ahogy a hátsó lábukon ülve csillogó gomb-szemükkel néztek, vagy menekülve mint szürke villanás, egy sötétlő sarokban semmivé Váltak. S nálam senki nem tudta joboun, hogy merre laknak-élnek. Talán meg is szoktak engem. Mint ahogy megszokottá váltak az én szememben. A Titokzatos-öserdő már gondozott ligetté békült. Eltűnt a hullámzó Préri. A kopár telek beépült. Miért kutassam, mivégre? Mi nem volt s ami nincsen. Mi szép hazugság végül. Mint zsoltárokban az isten. Sip-utcza, Szekfű-köz... Évek, háború, éhség. Apám katonaruhája, rossz hír, segély-fa, kétség s rángó rettegésünk a kerti fedezékben — közelgő dobbanások, felhőtlen villám az égen, szirénák közt méherajnyi zümmögés a magasban, hol bombázók serege száll, szemünknek láthatatlan. S egy utolsó nap halál-csendje... Láttunk elvonulókai. S láttunk elesetteket, tépett testű botorkálókat. lAttuk őket: már esteledett, a vér gyász-fekete volt. Csillag se gyúlt. Elsötétített égen ébredt később a hold. Jöttek némán, nem tudni honnan s mentek, eltűntek [valahol. Elnyelte őket az éj. az árok, befödte testük fű s bokor. Magyarok voltak, húszévesek és becsapottak: mindahány hazug oltárképekért vérzett, s lett örök-néma, halovány hősi halott. Száz erős jános és tízezer és százezer. Mentek- Egy eldőlt. Fölemelték ... Emlékük süppedt-régi jel. Másnap reggel már béke volt. Dübörgő-szakadatlan menetben új sereg vonult az úton: dörgő hadban tankok haladtak, benzinszag áradt és úgy tapadt a félelem bennünk, mint a felhők az égen. S a füst felhői idelenn. Énekszó lobbant föl a menetből. Tán a nap sugarától. A házakból mind többen jöttek vigyázva, később bátor lépésekkel. Még senki sem szólt. Aztán valaki odaintett. A menetelők vísszaintettefk. Ldttők lehajtott fejűdet De mentek tovább énekelve. S a remegés a térdeinkben elmúlt. Nem történt aztán más sem. Csak világos lett [minden. A munka felnőtté érlelt azóta. Fölemelt húsz év rendje. Izmokat nevelt karjaimra, indított küzdelemre. S nem vendég, hazatérő, ki lámpák közt elmegy. Belül az vagyok, aki egykor. Tágra nyílt szemű gyermek. Bn a lobogó nap hevét ünneplem a szabadulásban A lábra kelő életet, a munka vágyát, ahogy láttam feltámadni a fél-szavakból. S a kezek fürgeségét, a gondolat föllélegzését. Mind a sokféle békét. A halottak is felejtenek. Görcsük fölenged a földben. S a születök, a mit sem tudók sokan vannak és egyre [többen. Akik szeme örömre nyílt, nem temetökre, jajra, akiknek vágyak és igények mezőin akad néha harca, akik a többet-akarásért emelnek zászlót s nem a vérben gázolva fél-örült futással, vagy bújva ölnyi fedezékben így tudok húsz év múltán is örülni a kisütő napnak: a munkának, az igazságnak, józan tettnek s merő szavaknak. Nőttem. De megmaradtam olyannak, aki voltam. Nem lármás ünneplés ez. Tűnődő, mély és szótlan. Kulcsát leltem minden ajtónak, ami máskor bezárul. Minden bevallott igazságtól a világ egyszerűbbé tárni. Kimondatlanul is tudom, vágyaink ablaka hová nyílik. S tudom, egyedül nem maradok. Elkísérnek. Egész a sírig. Otthon fog körül. Kétszobás. Családom van. Mégis [tava faszeretek nekifutni a világnak, mini akkor: s kék éggel s a földdel leülni, messze nézni, játszani bogarakkal, a pókot megigézni hálója közepén, hogy rengö-vad táncba kezdjen. Nevem egy fába írtam. Még megvan. Fölkerestem. És megvannak felnötten-bátran a régi társak. Tán rám sem ismernek így, de tudom: néha látnak magukban kiskölyökként, szurtos kölyök-magukkal. Emlékkéntbennük élek. S ha egy-egy szigorúbb dal bennem felbolydul, értük, vagy nékik tett szolgálat vállalt sorsom, az ének: ha gúny szava, vagy bánat diktálja. Itt vagyok hát. Ez vagyok. Hazajöttem. S láttam: a régi házak összenéztek mögöttem. BÁRÁNYI FERENC 1945 ROZSNYAI ZOLTÁN RAJZA Én akkor csupán annyit láttam, hogy öten alszanak egy ágyban, folyton-folyvást pincébe mentünk, s naponta egyszer babot ettünk. Én nem értettem Fullér bácsit, hogy mindig csak bújócskát játszik a padláson lelt menedéket ha a pincébe jött a német Ha bomba robbant, ágyú dörgött, azt gondoltam, hogy jön az ördög s — jó fiú — a babot megettem, nehogy a pokolra cipeljen. S jött egy napon két kucsmás ember, puskával, mosolygós szemekkel... Tavasz volt, friss rügyek nevettek S Fullér bácsi nyújtózott egyet. míg gyálunk rítt a fában. Máskor se daloltunk, ha koporsó készült, pedig az asztalos mindig fütyül. Versenyt a gvalúval. Másnap megint ágy, harmadnap koponsó. Háború van. Agy és koporsó. Az asztalosok lassan elfogynak, mint holdvilág. Két hét alatt összezsugorodott a számuk, Senki sem kereste őket. Otthon kell dolgozniuk. A család, ha háború van, akkor is elkívánja az apát. öten maradtunk. A műhelyben háltunk, enni, inni kaptunk és másra nem is volt gondunk. A laktanya minden terme tele volt szőröe fából készült ágyakkal, halvány arcú sebesültekkel, halk-léptű ápolókkal. A napokat "nem tartottuk számon. Az egyik pontosan olyannak tűnt, mint a másik. Hideg, borús napok vagy fényes, hideg napok. Káposztaleves kolbásszal, krumpli vagy krumpliskáposzta. Ágyak, koporsók, ágyak, koporsók. Égy reggel, vidám fúvós zeneszóra ébredtünk. Az udvaron kemény szél őrjöng, havatkaparó, s hatalmas katonazenekar fújja zárt. rendbe állva. Alimov jön, törődött arcán öröm. — Varsó felszabadult. Sötét estig fújtak az udvaron a zenekarok. A járnitudó betegek órákon át álltak a muzsika körül. Csíkos köpenyüket, mint kölyökkutya az ostort rázta, rázogatta a csontig harapó szél. Nem baj. Muzsika ez. Meleg, meleg muzsika. A muzsika úgy kell a hadifoglalatosságot évek óta űző embernek, mint a meleg káposztaleves, forró tea, vagy a roham előtti pálinka. Az aranyvállapos többször megjelent az udvaron. Arca mintha gipszbe lenne öntve, mozdulatlan. Üvegen át látom, amint hátratett kézzel sétál a csíkos köpenyegesek között. Odafordul egy-egy beteehez. Szavát, ha hallanám sem érteném, gondolom azt mondhatja, megfagytok, mért nem mentek a föl a meleg ágyba. Csak intenek. Az ismert intéshez kaocsolódó szót már szinte hallom. „Nyicsevo!" Ha tízesével temették piros koporsókban a bajtársakat. a búcsúztató szava nyomán kiserken a könny a szemekből, a visszafojtott indulat kirobbanásának vége: nyicsevo! Amputálás után, nyicsevo. Ha háromszögre hajtott levél jön Alimovnak, fölhúzódik a gyalupadra, lábát is maga alá szedi, izgatottságtól kapkodva szedi a levegőt. Még egy sort sem olvas, szemét törli. Rágja a száját. Aztán ötször is elolvassa. Három hónapja nem kapott hírt Jakut"kbó]. Ja.i nélkül sír Tárcájába teszi a levelet Leszáll a padról. Csak annvit mond: nyicsevo. — Mi van? — Meghalt az egyik kislányom. Naphosszat hallgat. Köszörüli a baltát. Azzal hegyezi ceruzáját, szeletekre vágja vele a kconiszkenyeret, a táblaszalonnát egyenlő aranyban. Nem tudjuk vigasztalni. Nincsenek rá szavaink. Azt, hogy nyicsevo, csak ő mondhatja. Mert az náluk nemcsak annyit jelent, hogy nyicsevo, náluk ebben a szóban az is benne lehet, hogy lesz ez még másképp is. Majd vége lesz a bajnak. Élünk még jól és szépen. De a hirtelen készült szótárakban ezt hiába keressük. Alimov szomorú. De arra sincs idő. Futár jön. Futva. Hogy ne csak a nevében legyen a futás. Azonnal! Szicsász! Alimov is fut. Tűz van? Nem. Mindjárt itt lesz egész vonat szerelvényre való sebesült. Nincs hely. Négy régi tiszti lakás van még a hármas pavilon második emeletén. Azonnal kiüríteni, emeletes ágyakkal berendezni. Hadiágyunk van. Amikor volt időnk, csinálgattunk előre. Négy lakást könnyen telirakhatunk vele. A lakások érintetlenek. Ajtajukon felirat: Elhagyott javak kormánybiztossága által zár alá véve. Félkilós lakatok lógnak az ajtókon. És a kulcs? Ki tudja hol lehetnek a kulcsok. Feltörni az ajtót! A teherautók befordulnak .az első szállítmánnyal. Hely sehol. A folyosókon sem. ötszáz sebesült. Az udvaron rakják őket sorba. Szalmára, csomagolópapírra, falemezre, szárított káposztára. A tegnap hulott hó csikorog mint az üvegszilánk. A zöm égett sebesült. A fufajkák üszkös bélése söté'lik. fehér kötésekkel vegyest. Átvert pirosfoltos kötések, kíntól torzult nyitott száj. Nyögés, hangos jaj, metorberregés, beteghordók fáradt, de sima mozdulatai. Az ápolók, mint gólyacsordák figyelő őrei járják a földönfekvők sorait. Párolgó csészékkel térdelnek a betegekhez, kortynyi teát adnak, míg óvatosan felkarolják az elalélt fejét. S akiknek már jaja nincs, és teát sem kívánnak többé soha, akik már nem mondják, nyicscvó, eltakarják arcát. Szánalomból, tiszteletadásból, vagy szokásból. mint nálunk. Hogy a többi, az élő ne lássa, milyen kus-^a nyomó* hagyrtt az arc nyitott könyvlapjain a könyörtelen halál. A régi usztilakás k érintetlenek. Az ágv. ahogy hamarjában kiugrottak belőle. A fésülködő asztal szerelése teljes. A fésűben hollófekete női haj, nyitott púderdoboz, a hamutartón rúzsos cigarettavég. A fogason alezredesi vállappal extrazubbony, aranyrojtos luxuskard a sarokban. Nehézfaragású háromajtós szekrények, és örökéletre készült masszív fotelek. Páncéltőkés lomha zongora, és rengeteg szekrény. Porcelánok és kanalak. Félzsáknyi cukrok. Mo'-kói-. ká,-ék demizsonok. penészedő sonkák, bödön zsírok, aloakkák. Talpigérő velencei tükrök, kellető selyem pongyolák. — Ezt lehordani! Hármasszekrénybe kapaszkodunk négyen. Aa udvaron találunk neki helyet — Most a könnyebbét vigyük! Egyszer nehezet, egyszer könnyűt, — tüsténkedik Alimov. Úgy teszünk. Vázákat, állófogast kardot, lovagló pálcagyűjteményt, hegymászó botot, expandert, súlyzókat, zsírosbödönt és porolót. szenesvödröt, fregolit, kancsót és köcsögöt viszünk. A szállítmánynak az udvaron találjuk helyét. A merev arcú aranyvállapos hozzánk siet. — Mit csináltok? — Hurcolkodunk, Nagyon dühös lett. A foldredobált kacatokba rúgott, — Marhák! A betegek itt fagynak meg az udvar közepén, ti meg a szemetekkel babráltok. Vagy szándékosan. .. ? — kapta el Alimov sima valiapját és arcába meredve kiabált. — Húsz perc alatt üres a négy lakás! Érthető? Tíz percenként meghal egy ember az udvaron, ők meg...! Lelövetlek benneteket disznók! Dezertőrök, németek cimborái! Kettőssévei ugrottunk a lépcsőn fölfelé. — Mit csináljunk? — kérdi Alimov kékre vált srájjal. — Kidobálunk mindent az ablakon, mint anükoar tűz van. — Sebesültek feküsznek az ablakotok alatt is. — Az utca felé. Ki a térre. — Davaj! A velencei tükör, a pipere asztal, a puffok, mélyöblű társalkodó fotelek, hokedlik, az olajban festett csendélet, a kéjjel vetkőző nő életnagyságú képe és kis aranykeretes képek, díszpompáKról készült fotók, szilvamérő, fényes tisztisapkák, kardok, antantszíjjak, konyhakredenc, mindenestől repült a térre, hogy zuhogása együvé folyt fülünkben, mint a szüntelen ágyúdörej. Tízpercenként meghal egy ember az udvaron. Csikorgó hideg, nyitott sebek. A zongora nem fért ki. Az ablak felső elosztója útját állja. Fűrészt, vésőt! A zongora kizuhan. Az egész kacatdomb közepére. Húrjai hangos jajjal szakadnak meg. Még egy fordulat, mint ember, a gyomrát fordítja ki, mint a dumdumgolyó, nyitott testtel, összekúszált húrokkal fordul az égnek. A piacasok felfigyelnek a rámolásra. Előbb csak lassan szivárognak a romtemetőhöz. Dévánkozva látják az ablakban még éppen elinduló konyhaasztalt a földön ripityává törni. Micsoda príma bútorok! Nekünk még elszolgálnának otthon halálunkig. Értjük mi ott fenn, mi paláverezik Vadóc Juliska néni Pista bácsival, ök kívülről ezt látják. A rombolást De volnának csak a falakon belül! Megértenék a sietséget. Emberek ők is. Vasárnap, 1965, április 4. DÉL-MAGYARORSZÁG H i