Délmagyarország, 1965. április (55. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-04 / 80. szám

Húsz esztendő 0 '<1<1w* v\ \J . < GEORGI KRUMOV KÉK ÉG AT atacnoirr faágak körill át sej lik az ég. Tiszta, kék égbolt, amilyennek a költök leírják, R ahogyan a festőmiivészek festik. Az ég. Köröskörül hallgat az erdő. Hallgat és figyel. — Mi van veled? — kéra fiú a lányt — Miért? — Miért hallgattál eí? — Semmiért. Nézem az eget A fiú felkel és leül. — Hát nézd — mondja. — Ha örömet szerez, nézd. S a lány nézi. Ügy érzi, mintha rég nem látta volna. Hogy ez nem az a másik égbolt, amely nem vonzotta a tekintetét. S nem ébreszt benne érzelmeket. Semmiféle érzést. Nem az az égbolt, amelyet csak akkor látott, ha felnézett a negyedik emeletre, ahol a fiú lakolt. Vagy ha felzörög azoknak az unalmas, vászontragacsoknak egyike, amelyek filmreklámokat cipelnek. Nem, ez az égbolt szenvedésre készteti. Az a másik közömbös volt számára, sőt nem ls hívta égnek, de másként sem hívta, egyszerűen és7.re sem vette. De ez az égbolt. . . Egyépként nem 07. az ok. Az ok ö maga, mjnt mindenki. akinek nem teszünk szemrehányást. Ilél évvel ezelőtt, a gimnázium utolsó osztályában felpillantott az égre s belátta: szerelmes abba a fiúba, aki először elvitle, hogv az eget lássa. Aki elvitte őt sétálni, a városon kívül, fel a hegyekbe. S ó hagyta, hogy azt tegyen vele a fiú, amit akar, mint ahogy a kislányok átengedik magukat., amikor szépnek látják a világot s ez megzavarja őket. S ugyanakkor megzavarja őket a félelem, hogy ha nem engednek. elveszíthetik a fiút. Vagy egyszerűen — mert szerelmesek. Akkor az égbolt ugyanilyen volt. mint most. De most másnak látja az eget, mert az. érzései mások — most szenved S magában azt kérdezi: vajon mért nem olyan varázslatos az égbolt immár, mint akkor, először volt? Hiszen most is oly szép a világ. és. . . most is szerelmes, lám. ngyanaz a csend veszi körül, ugyanaz a kékség, az egymásba fonódó ágak. egymásba szövődő színek, őszszefonódó... Nem, most csak a karjuk nem fonódik össze... Akkor, először, öszsaefonódtak, de most már nem. Aligha ő a hibás ebben. Hacsak nem mind a ketten hibásak, akik most itt, egymás mellett hevernek, a lány is, meg a fiú is. Hibásak, mert nagyon szerették egymást, most pedjg úgy érzik, hogy a szerelem olyasvalami, ami véget ért. S ha véget ért. az ember vagy Hazudik, vagy valami mással helyettesíti. A íany úgy érzi, hogy a fiú hazudja a szerelmet, ő pedig valami mással A szer7.fi a legifjabb bolgár írónemzedék egyik leRtehetséResehh tagja. A ma harmincegy éves Irókölío rlsfi verseskötete isr,7-ben jelent meg Ve rcssppek címmel. Prózai munkásságát egv esztendfivel kfisfihh Az erdész eímű regénye vezette he. amelyei áznia négy ú.lábh regenv kfivetett Krumov tökéletesen beszél magyarul, így fi a magyar Irodalom egyik leglelkesebb pártfogója és fordítója hazájában. Jelenleg Madáchi Ember tragédiájának bolgárra fordításán munkálkodik. helyettesíti. De hogy mivel — nem tudja. És senki sem tudja s nem is fogja megtudni soha. De — az égbolt. A másjk, a hajdani égbolt után a fiú katonának ment, a lány pedig nem tudta megvárni, hogv visszatérjen, mert mással ment el az eget nézni. S mintha ez az égbolt a végzete lett volna. Mialatt a másikkal nézte, az is valamit kívánt a lány megadta, valószínűleg mert hozzászokott az elsővel, s most hiányzott neki. Az ember hamar megszokja, hogy a dolgokat helyettesítse. De vajon sikerül-e? Érdekes, vajon sikerül-e? Miért ne? Talán sikerült is volna, ha a dolgok titokban maradnak. De vajon van-e titok ezen a széles nagyvilágon? — Mi van veled? — kérdezi megint a fiú, aki most mellette ült, s nézte, amint az égre függesztett szemmel, hanyatt fekszik s amint sápadt és furcsán beesett arcát hirtelen, egy pillanatra, pír önti el. — Miért? — Egyszerre elpirultál. — Gondoltam valamire. — Mire kell most, gondolnod? Ostobaság. ha gondolkodunk. — Hat akkor mi az okosság? — Okos dolog, ha gondolkodás nélkül élünk. — Gondolkodás nélkül? — Igen. — Mint a barom — mondta a lany. — Pontosan úgy, mint az állat! A fiatalember nem válaszolt, a lány pedig arcára tapasztotta a tenyerét és szemét behunyta. Arca úgy lángolt, mint akkor, amikor az a másik, a katona, megütötte. Amikor megértette, hogv ezek a kezek többé nem fogják cirógatni... De igaz. egyébként — mért is gondolkodjék ezen? Ez a buta hangulat egy pillanat alatt rontott rá. amikor eszébe jutott, hogy valamikor az égboltot okolta a gyengeségéért. Helyesebben a következő pillanatban. amikor belátta, hogy aztán évekkel később, az égbolt helyett egy szoba mennyezetét nézte, amikor odaadta magát. De most — mennyezet helyett az égboltot nézi. Pokolba azzal az égbolttal! — Miért gondolod, hogy valami baj van? — kelt fel a lány s habár egészen elernyedtnek érezte magát, elmosolyodott. Egész egyszerűen szép ez a világ — veled. Kinyújtotta karját és megsimogatta a fjú haját. Ügy rémlett neki, ugyanezzel a mozdulattal el is lökhetné magától. Ügy. ahogy a fiú később őt ellökte magától. A lány még nem taszította el magától a fiút. Pedig szerette volna. 3 ettől az akarástól és nem akarástol a fáradtság egy kellemetlen keveréke tamadt, unalom, s kis híján gyötrelem. A fiatalember megfogta a kezét. Lehanyatlott a takaróra, s a lányt magához vonta. Nem szándékosan vonta magahoz, hanem csak azért, hogy el ne engedje, amikor ledől. S a lány is mellé leküdt, mintha azt kérdezte volna, vajon nem magyarázta-e félre a fiú mozdulatát. Aztán körülnéztek — az erdő néma és elhagyatott. Az égbolt bekukucskált az ágak között, de csak ég volt. A lány maga kapcsolta ki a szoknyáját, mert a fiú már nem kívánta ezt megtenni. Amikor elfáradtak, a lány így szólt: — Éhes vagy? A fiú azt felelte: — Éhes vagyok. A lány felült, kirázta a szandálját, amelv tele lett kaviccsal és apró fűszálakkal. rendbehozta magát, s a fiúra pillantott: — Nem akarsz megmosakodni' — Nem — felelte a fiú és hasra feküdt. — Menjek az ennivalóért" — Menj. — Miért nem mégy te? — Moccanni sincs kedvem. — Nekem sincs. A fiú nem válaszolt. A lány elfordította tekintetét izmos, ernyedten pihenő testéről, gesztenyeszín hajáról, melyben Itt-ott egy-egv ösz hajszál csillogott, arcáról, amely kissé fintorba torzult, mivel képtt az öklére támasztotta és szürkés, száraz ajkai kinyíltak. — Ügv látszik, nyolc levával emelik a fizetésem — mondta a fiú. A lány megfordult, s úgy. ahogy volt. alul szétkapcsolt szoknyával, mezítláb, kócos hajjal, s n kék szövet alól izzadtan kivillanó lábbal elindult a patakhoz, hogy a termoszt és az élelmiszeresdobozt, amelyet két szikla közé tettek, elhozza. A pataknál megállt, s lehúzta a szoknj-át. A víz fölé hajolt, s eltakarta a visszatükröződő égboltot. Megnézte magét. A kerek, rozsdazöld kövek kö?iil előbukkant az arca. Az ezüstös, szinte fagyos vízfelületről kirajzolódott halvány arca, két nagy, sötét szarkalábbal körülvett szeme. Még lejjebb hajolt. Haja a vizet érintette, s erre felocsúdott, Arcvonásai megrándultak, szinte csúfondárosan .széttárulkoztak, aztán megint elnyugodtak, kisimultak. Csak arca apró. piciny ráncai nem simultak el. „Férjhez kell mennem már valakihez'' — mondta és kiegyenesedett. „Ideje". Csuka Zoltán fordítása TÓTH BÉLA VTNKIEH LASZLÖ RAJZA Nagykorú emlék A 46-oti laktanyába kerültünk dolgozni. Fűtött helyen asztalosmunkát végeztünk. Agyakat sikerítettünk. Nem politúrosakat, csak amolyan gyorsan-kész, sebesültnek való ágyat. Alimov nevű szibériai ácslegény volt a parancsnokunk. Vállapja sima. Bemutatkozásképpen kezet adott, azt mondta: — Ja prosztoj szoldát. Azt akarta mondani, hogy egyszerű, szimpla katona. De ács vagyok — volt a következő szava. Görbe nyelű faragó balta Volt derékszíjára tűzve, s füle mögött vastag ácsceruza piroslott — Ágyakat csinálunk! Sokat! Szétosztotta a szerszámot. 0 is dolgozott. Itt-ott gyorsított a munkákon. — Nem kell agyonsimogatni. Minél sebesebben. Gyalultunk, szögeztünk, szabtunk. Az ürességtől kongó termek emeletes ágyakkal rakodtak tele. Nyomunkban rögtön hordták a friss Agyakra a friss sebesülteket. AlimoV elégedett lehetett velünk, mert ahogy esteledett az idő, ürvs sznmovárrnl ment ki a, kapun, s két kézzel hozta Vissza a teli edényt. Gondoltuk, teát hozott. Tévedtünk. Bolt. hozott. Pedig a kórházba tilos volt alkoholt behozni. De a kapuőr is azt hitte, tea van a szamovárban. — Igyatok! — Éhesek vagyunk! A fejéhez kapott, s nevetve ment. Kereksapkás katonaszakácsokkal cipelt be rúdon dugig téli, gőzőlgő koiídért. Messziről káposztaszaga volt. — Együnk! Fakanalakkal kolnmoltunk a kondérban. Éhség a legjobb szakács, dc jóízű volt ez cakompakk. Kolbászizű. Itt-ott kolbászknrika úszott benne. Negyedét som tudtuk megenni. AranyVáU&pos tiszt lepett be a műhelybe. Alimov felállt és gépiesen hadart valami szöveget, A tiszt intett. De valamit kérdenett cs óráját ncztc. Bennünket is megtapogatott szigorú szemével, s aztán erősen kopogtatta az üveget az óráján, mutogatott valamit Alimovnak, elment Alimov tolmáccsal magyarázta, hogy reggelre új sebeáültszállítfnány érkezik, négy termet az éj folyamán he Relí ágyazzunk A nős asztalosok morogtak. Nem tudia a ésSlád, hógy hóvá lettünk. Haza kellene mennünk! — Egy embert elengedek, az beszól minden családhoz. Jó? A nősök morogtak. Szerettek volna már hazamenni. Ügy voltak vele, dolgoztunk egész éjjel. ÜjítottuHk is. — Nincs idő, nincs idő. Két terembe bemegy százhárom ágy. Alimov baltával gyalult. Repült a forgács a szekercéje alatt. Bámultuk a komát. Asztalosnak nem szerszáma a balta. Csak olyankor veszi kézbe, ha tűzrevalót aprít vele. De gyalulni? És kétannyi ágyoldalt meghúzott vele, mint egy-egy asztalos a gyaluval. Pedig mi is nekieresztettük a vasat jócskán. Éjfél körül ismét megjelent az aran.vvállapos. Tolmáccsal jött. Civil magyar volt a fordítója. Stuccolt bajusszú, úriember kinézetű férfi. Tanító, vagy ispán, esetleg adóügyi hivatalnok, de nem két/kézi ember. Míg beszéltek Alimovhoz, fáradt vigyázban állt előttük, kezében a balta. Valamit ő is mondott a tisztnek. Távoztuk után nem sokkal hoztak fehérruhás szakácsok kétszázliteres benzineshordóban krumplifőzeléket. De se kanál, se kenyér, csak a forró krumplimassza. Alimov intett, nevetett, s hamar megfaragott tizenegy lapos fakanalat, s megkínált bennünket krumplifőzelékkel. Ettünk. Mire az utolsó ágy a helyére került, a sebesültekkél feli teherautók már az udvaron dübörögték. A parancsot teljesítettük. Alimov örült. A boros S7ámövárt feltette a gyalupadra, s iváshoz invitálta emberéit. — Se pohár, se semmi! — Pohár — intett Alimov. — Háború van! — Hogy lehet ebből inni? — így ni. Leült a földre, száját .a csap alá tartotta, jobb kézévei irányította a bor sugarát, ivott, AdátnCsutkája szaporán adagolta a nedűt. Mi is megtanultuk a hadi Ivást. — Mind meg kell inni! — Berugunk! Közülünk való asztalos, kis görbelábú ember, akit azért Nagynak hívtak, tudott szerbül, ő fordította, amit a kézláb magyarazatbó! nem értettünk. — Igyuk meg mind — biztatott Alimov —. hógy jókedvünk legyen, mert szomorú dologhoz fogunk. Koporsókat csinálunk. Hárman is szabódtok az asztalosok közül — Tegnap reggel óta talpon vagyunk. — Aki akar, menjen haza. De holnap reggel újra légyen itt! Négyen maradtunk. Legények. Vidékről varosba menekült facérok. Koporsókat szabtunk Magvar mintára. Alimov féjfákat, orosz, mintára. Szögletes, obeliszk alakúakat. Mindent pirosra festettünk.. S nem danáztunk, 10 OÉL-MAQYARQRSZAd Vasárnap, 1965. április 4,