Délmagyarország, 1965. április (55. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-04 / 80. szám

Siklós János Tiszta, szép lelkiismerettel férfiak ünnepélyes tekintettel ültek a padokban, az asszonyok közül néhányan sírtak. Életredős arcukon megcsillant a könny, de most nem szégyellték. Nézegették, forgatták az emléklapot, amelyet megkaptak a Központi Bizottságtól, s az emléklap néhány szerény sorából előlépett sorsuk két évtizede: eszükbe jutott sok minden, életük elmúlt legszebb harmadából. Egyszerű emberek, munkásasszonyok, akik varrógépeknél ültek, szövőgépeknél álltak, húsz esztendővel ezelőtt és ma is ott állnak ... Közülük néhányan már nyugdíjra készülődnek. Honnan merítik azt a szép tiszta hűséget, amelyben két évtizede hordozzák rendülés nélkül kommunista meggyőződésüket? Hiszen személyes előny sohasem érte őket: ott állnak a gépek meleltt És majd nyugdíjba lépésük napján szerény ünnepségen elbúcsúznak a géptől, teremtől, munkatársaktól éppen úgy, mint a pártonkívüliek. Itt, az élet forrását adó fizikai munkánál, párttag és pártonkívüli munkás, munkásnő között nem volt, s nincs különbség. A szép tiszta hűség forrása ezer kis életérből buzog elő, amelyet éppen ezek a munkáskezek — rájuk nem volt és nincs ráírva, hogy pórttag, vagy pártonkívüli kéz — nyitottak meg. Nincs a kézen jel, de van a szívben, amely az érzelmi és értelmi elkötelezettségben — a nyolc órán túli munkában, életfelfogásban, politikai magatartásban — nyer maradandó jegyet. Életünk minden dolgos esztendejéhez tapad valami szép, tiszta, emberibb sorsot adó mozzanat. S ezt a munkások is érzik. A nemzet vezető osztályát alkotják, rr.íg azelőtt kivul estek a nemzeten. Egyenrangú állampolgárként választók és választhatók. Húsz esztendővel ezelőtt nem az ő dolguk volt ez. Országot, világot mozgató kérdésekről alig hallottak. Ha mégis „informálták" őket, hazug érdekek hangjából szőtték a mondatokat Az üzem irodájára csak akkor ment a munkás, ha hívták. Ilyenkor félt, hogy elveszíti kenyerét. Ma az üzemi iroda az övé. A gyár régi gazdáinak személyes titka volt a termelés, műszaki fejlesztés, termelékenység, export. Ezek az akkori úri szavak a munkás ellen szóltak. Most az ő szavai lettek — mert a gyárért egyedeiben és összességében Is ő felel, hiszen kisajátította a nemzet számára. A munkás örök rettegésben élt, folyton a SAS-behívót várta, ma százmilliókkal együtt küzd a háború ellen. Nincsen olyan rezdülése a világnak, eseménye az országnak, amelyről ne tájékoztatnák azonnal. Szavát és véleményét nemzeti karakterünket formáló erővé alakította az elmúlt két évtized. A gyárban megeszik ebédjüket abroszos asztalnál, azelőtt kenyérből sem volt elegendő. Szerény, tiszta ruhában lépnek ki az üzem kapuján, ezelőtt szégyellték nyomorúságos öltözéküket Gyerekeik tanultabbak, mint ők. Mert azok az életről alkotott fogalmakat nem a nyomor bűneiből, útmenti csapszékek áporodott levegőjéből, piszkos bordélyok vackáról kapják, hanem egy magasabb életeszményt és erkölcsiséget hordozó társadalomtól. Kinyílott előttük a színház, a mozi, könyvtár, múzeum ajtaja, és kezdeti félénkségüket már legyűrték az évek, ezek is a munkásélet természetes tartozékaivá lettek. De fölemelkedik előttük az országhatár sorompója is, kitekinthetnek a világba. Öh, két évtizeddel előbb még naiv ábrándnak sem illett az ilyesmi. Mindezek közismertek, egészen természetesek. De ők mondták el, hogy érzékeltessék: hűségük, tisztességük és bizakodásuk valahol itt gyökerezik. Olyan őszintén szóltak, hogy nehezen tudtam elfojtani feltörő könnyeimet De most én sem szégyelltem. em került szóba, hogy az elmúlt húsz esztendőben haladó nemzeti hagyományainkból többet váltottunk valóra, mint a korábbi egy-másfél évszázad. Gyerekeik talán jobban értik, tudományosabban fogalmazzák mindazt, ami jelenünket, nemzeti múltunkhoz köti. Őket, a húszéveseket, kérdeztem és azok feleltek. íme: „Kölcsey Ferenc lázongó érzékenységét barcá tűzzé hevítette a nemzet boldogulásának vágya. Mit ér a szabadköltözködési jog, ha a jobbágynak nincs tulajdona? S milyen nemzet az, amelyből a nép kimarad? S milyen uralkodó osztály az, amely a nép nyelvét lenézi? Olyan, amilyennek Kölcsey látta: kányák, kígyók, férgek — nemesrangú gyülekezete." 1945-től — két évtizednyi igazságos harcban — széjjelszóródtak a nemzeti kányák, s a férgek... a nemzet fogalmába a nép is beletartozik: a nemzet — maga a nép! A jobbágy szó idegen, a parasztból ember lett. Sőt a társadalmi osztálykorlátok két évtizedes rombolása nyomán végre az egységessé váló nemzet útján járunk. Alig több egy évszázadnál, hogy Petőfi Sándor azt szirénázta a nehezen halló magyar fülekbe, hogy ha a nép otthon lesz a költészetben, azután már otthon lesz a politikában is ... Művelni a népet, hogy mindent megértsen. Két évtizednyi erőfeszítésünk ebben is újat adott. S milyen nagy nemzeti biztonságérzés, hogy most már nem áll a világban „szétszórt hajával, véres homlokával maga a magyar": világméretű eszmei közösségben, testvéri sorsban százmilliókkal vagyunk együtt. Jövendölte a nemzeti megújhodást Ady Endre: kora minden geszti bolondjának ellenében. Vallotta, hogy vérei, a magyar proletárok, majd a nemzeti sors szakavatott kezű formálóivá lépnek elő. Mikor látnoki jóslatai 1919-ben valóságra értek — 133 napra — ő már elnémult. Felőrölte a két évtizednyi hajsza: a grófi szérűn didergők lelkének megváltásában. S milyen újszerűen lökte magasba az osztályharcos proletárok eszméjének líráját József Attila, akit utolérhetetlenül nagy proletárköl tőként zárt szívébe a nép, nemzete: ellentétben azzal a nemzettel, amely a vonat kerekei alá lökte. S ha ezután a nemzet sorsának jobbítására, a fasizmus legyőzésére irányuló törekvéseket nézzük, elsőként az illegális kommunista pártra figyelünk. És azokra, akik a szociáldemokrácia oldalán, a szakszervezetekben, a Márciusi Frontban, vagy partizánként küzdöttek a vérben és őrületben vonagló hatalombitorlók ellen. Nemzeti történelmünk minden haladó eszméjét, a nép sorsának jobbítása jegyében, maga a nép valósította meg: annak egyetlen jogos örököseként. Nagy elődeink, ha föltekinthetnének sírjukból, nekünk, a kései utódoknak nem kellene pironkodnunk előttük. Hagyományaink folytatása, hogy épül az egyetlen tisztességes és lehetséges társadalmi rend: a szocializmus. Azok, akik „magasból nézvést" lekicsinylik a nemzeti sorson munkálkodó milliók erőfeszítését, honnan jelölik őseiket? Mert a nemzet haladó erőinek, gondolkodóinak akaratát történelmi utódként a munkásosztály, a parasztság, s az új rend eszméit befogadó értelmiség váltja valóra. Kölcsey nevében csak mi szólhatunk, Petőfi Sándor örökségébe mi leheltünk a mára is ható életet. Ady Endre hagyatékából mi teremtettünk egészséges hétköznapokat... József Attila utasítását mi hajtottuk végre: föltettük a gyár homlokára az ötágú vörös csillagot. 1919 proletárforradalmát mi folytatjuk és mi tetőzzük be. Nincsen semmi közük a mai magyar sorshoz azoknak, akik — bármilyen okból — kerékkötők hangján fitymálják egy nép izzadságosan nehéz erőfeszítését Ezek a „kányák és kígyók" utódai lehet nek, akiket a nép kilódított a történelem szekeréből. Korszerű névvel illetve: ezek a mai reakciósok. Nem villognak ugyan, mint gyilkos keselyűk, de az egészséges nemzet arcába fröccsentik fertőző bacilusukat, óvatosan, alattomosan, ha nem figyelünk. Kirínak közülünk, mert kevesen vannak. De vannak. S ezt ünneplés közben sem felejtjük el. marxista eszme térhódítása ÍM nélkül aligha szólhatnánk ^—/# most történelmünk új fejezef / m téről: a megvalósuló szocializmusról. Eszménk életerővé válásában fogant minden ami új és egészséges hazánkban. Világnézetünkben virult ki nemzeti történelmünk mindegyik forradalmi gondolata, s általa valósult meg elnyomott elődeink fegyverrel kezdeményezett balszerencsés harca. A mának erős áramú eszmekörében álló munkás biztos kézzel törte szét a régi rendet, s emelte helyére a magáét. A marxista—leninista eszmének birtokában válik egységessé a nemzet, amelynek fundamentuma a társadalmi osztályok érdekazonosságában, testvéri szövetségében van. Nyugalom és rend, társadalmi és személyes életbiztonság, alkotókedv fogja körül népünket, s ez is a munkásosztály világnézetéből nyeri szellemi tartalmát és erejét. Mint ahogyan Innen ered hazánk szabadsága és függetlensége: mély, őszinte hazaszeretetünk és cselekvően vallott nemzetköziségünk. Nem a marxista életszemlélet tehet arról, hogy múlt éveink egyik hányadában formulákká silányítottuk életerejét. Ellenkezőleg: éppen hatóerejének nagy bizonyítása a mögöttünk levő nyolc esztendő! Megszabadulva a fölfogás és a módszer formalitásától, új és új gondolatok és tettek ösztönzőjévé lett. megtermékenyítette szellemi életünket. Szinte sürgeti az új jelenségek kitapintását és megfogalmazását, mert hiszen a robogó élet nyújtja elénk a gazdaság, a tudomány, a kultúra megoldásra váró dolgait. Soha nem volt akkora jelentősége az önálló gondolkodásnak, a merész felelősségérzetet is magán viselő szellemi kezdeményezésnek, mint most. De ehhez az önállósághoz világnézeti stabilitás, finom érzék szükséges. Mert a szellemi önállóság igénye fabatkát sem ér eszmei tájékozottság nélkül. E tekintetben a felszinesség legalább olyan hamis tanácsadó, mint a teljes tudatlanság: egyformán fiaskót szülnek. Az eszmei renyheség pedig praktikus bürokratákat teremt, akik rendszerint nagyothallókká és végtelenül kicsinyesekké válnak; csak üres hiúságuk nő nagyra. Hiszen életre-halálra menő küzdelem folyik a mi világnézetünk és a burzsoá fölfogás között. Sajnos, néha nem eléggé érzékeljük ezt a kemény, kérlelhetetlen eszmei küzdelmet, s ezért nem tudjuk a szükségesnek megfelelő mértékben elmélyíteni társadalmunk minden rétegénél marxista eszménket. Pedig szép építőmunkánknak ez olyan tartozéka, mint levegőnek az oxigén. Kár, hogy akadnak „szégyellős marxistak". Ök marxista szellemiségű műveket tesznek ugyan a köz asztalára, s új találmányokkal, tudományos fölfedezésekkel is gazdagítják népünket, de közben azt hajtogatják, hogv „ők nem mennek eszmék után". Talán nem jól hangzik, ha megmondjuk, hogy marxisták vagyunk? (Franco tábornok udvarában valóban nem hangzana bizalomgerjesztőén.) Hamis hiedelem — és érv —, hogy az eszmei meggyőződés szó szerinti vállalása rosszízű, mert a múlt üres sablonjaira emlékeztet, s melldöngetésnek teíszik. A múlt azért szülhetett rosszízű sablonokat, mert hellyel-közzel az eszmei meggyőződés hangoztatása mögött nem volt marxista eszmei tartalommal töltött alkotás. Fordított a helyzet most: a marxista alkotás embere, a munkásosztály világnézetét munkáló entellektüel ne szégyellősködjék kimondani, hogy fölfogása marxista. Meggyőződése: kommunista! Mondja meg ezt is, ha alkotása, fölfogása is így bizonyít. Éppen itt, ezen a „nehéz" területen igényel több erőfeszítést és tartalmasabb munkát az élet A gazdasági átalakulás, az új építése, a tudati tevékenység elútt jár, de ha nagy a távolság, nagy a veszedelem is. A jövőben elmélyültebben, alaposabban kell munkálkodnunk ideológiai területeken, ezt kérik a munkások, parasztok és az értelmiség is. z az emlékezés nem múltba »/ nézés, csak föl villan tása nagy ^ történelmi eseményekben bőV i velkedő koriunknak, amely^ nek formálói mi vagyunk. Átmeneti kor a miénk — a kapitalizmusból a szocializmusba —, s magán viseli az átmenet nagy és kis (múló) jegyeit. De egyetlen jegy sem múlik el önmagától, sem gazdasági, sem társadalmi életünkben. Nekünk kell feloldanunk szellemi és fizikai munkával, nagy energiabefektetéssel. Semmi meglepő nincs abban, hogy megoldásra jelentkező kérdésekkel birkózunk, amelyeket építő-, alkotómunkánk hozott létre és tár elénk. Mint ahogy két évtizede mindig, most is új és új dolgokat hozunk tető alá. Mint ahogy eddig, úgy ma és holnap is milliók erőfeszítését igényli a szocialista építés. Mégis mostanában erőteljesebb kritikai hang fogad egy-egy megoldásra érett kérdést, mint korábban. Ez jó, mert a felelősségérzet fokmérője és a cselekvő aktivitás tünete. Népünk tudatosan vallja, hogy eddigi eredményeinkért nagyon keményen megdolgoztunk, a továbbiakért is szigorú, kemény munkát kér tőlünk az életi Ezért ezrek és milliók keresik a hogyanokat, a jó megoldásokat és az észszerű tetteket tartják valóban értékesnek. A szólamok és hangzatos dikciók önmagukban véve kevés haszonnal járnak, sokkal többet jelentenek az alkotó tettek. Ezért ebből a nézőpontból kaphat értékítéletet maga a bíráló is. A cselekvő kritika a nép sorsának előmozdítója. De a tettek nélküli kritika leggyakrabban a demagógok kenyere. Keserves kenyér és ízetlen is, mert nem a cselekvő jobbítás szándéka nyitotta szóra az ajkakat, hanem valami más. Az ilyeneknél egyéni passzió, sérelem, vélt sérelem, tájékozatlanság és még sok egyéb ok adódhat. Mindig kérdezzük meg tőlük: „Te. barátom, mit tettél, hogy javuljon az, amit kritizálsz?" S ha azt a választ kapjuk, hogy semmit, mondjuk meg: először tegyél valami hasznosat, hogy javuljon a helyzet, azután több jogod lesz ahhoz is, hogy kritizálj. Nem lehet egészséges felfogás, ha a nemzet erőfeszítéseitől távol állva csak a kibic szerepében kritizáljuk a csapatot, ez esetben: a keményen dolgozó népet. De a cselekvő javítás szándékával emelt szó tiszteletet parancsol és senkisem hagyhatja figyelmen kívül. „Keményebben politizálni" — hangzik helyenként. S amikor rákérdezünk: hogyan gondolod, rendszerint az a válasz: „odacsapni!" De hova csapni? Kinek a fejét venni? S miért? Valóban szükséges keményebben politizálni, ezt kívánja a szocializmus építése. De mi egészen mást értünk ezen. Kimunkálni a szocialista építés új feladatait az iparban, mezőgazdaságban, kulturális és tudományos életünkben, s közéletünkben. Bátran hozzányúlni a döntésre érett dolgokhoz és magas tudományos igénnyel dűlőre vinni őket. Továbbvizsgálni, elemezni a megoldásra még nem érett, de már látható dolgokat. Feleletet adni. megoldani a szocialista építés meggyorsítása érdekében a már megoldható kérdéseket. Nem halogatni. Mi ezt értjük a keményebb politizáláson és nem a csapkodást. A mi felfogásunk valóban a szocialista építést szolgálja; nagy körültekintést és felelősséget kíván. Az itóbbi kívánság gvakorlati érték nélküli pufogás lenne. (Egyszer megpróbáltuk, de nem bizonyult eredményesnek.) Illúziók nélkül élünk. Fogékonyabbak lettünk a realitások iránt. Ebben segítségünkre van két évtizedes tapasztalatunk. Tudjuk, hogy nemcsak haladó nemzeti hagyományokat, nagy szellemek hagyatékát kaptuk örökségül, hanem rossz, korszerűtlen ipart és korszerűtlen mezőgazdaságot. Két évtized alatt évszázadnyi időt jártunk meg, de árnyékunkat nem ugorhatjuk át. S ez összefügg életkörülményeink alakulásával is. Olyan életviszonyokat teremtettünk, amilyet még álmodni sem mertünk a második világháború előtt, örülünk, hogy így élünk. Büszkék vagyunk rá. De Kánaánt kívánni most, a szocialista építéshez vezető' úton, nem lehet. Ez illúzió lenne! Életkörülményeink megtartása és lassú javítása is rendkívül nagy erőfeszítést igényel mindannyiunktól. Ebben a kérdésben nem lehet másként fogalmazni, de az értelmezés is csak ilyen félreérthetetlen leheti Idei tervünk teljesítése — minden vonatkozású teljesítése — életkörülményeink további alakulásával függ össze. S ezért nem is olyan „egyszerű" ez az esztendő számunkra. alán nem is illene szólni nagv nemzeti ünnepünkön ilyen „prózai" dolgokról — mondhatná egy széplelkű stiliszta. De a mi életünk ünnepen és hétköznapon is azonos: tisztességes, becsületes, mert mi teremtettük meg két kezünk munkájával. S ezért talán nem is nevezhetjük egy fintor kíséretében „prózának" a valóságunkról szóló mondatokat, A mi nemzedékünk két évtizedes küzdelme hozta létre ezt a valóságot. Ügy érzem, nincsen szégyenkezni valója ennek a generációnak, mert megtette és megteszi mindazt, ami erejéből és tudásából telik. Érdekesek vagyunk. A kisemmizettek mezejéről jöttünk, a nemzetből kivetetten éltünk, és most mi vagyunk a nemzet. Jobbra és szebbre vágyó érzésünk indított utunkra ezelőtt húsz évvel, amikor még nem értettünk olyan jól tudatos eszménk nyelvén, de valami mást, tisztábbat, igazságosabbat akartunk, mint amiben addig éltünk. Lobogó hitünk hevített bennünket, éjjelt-nappalt egybetéve tettük a dolgunkat. Fáradhatatlanok voltunk. Botlottunk és tévedtünk ís, de nincsen szégyenpír az arcunkon, szándékunk becsületes volt mindig. Rövidlátó az, aki úgy mondja, hogy nem nyúltam semmihez, hogy ne sározódjon be a kezem... Lehet, hogy a keze tiszta, de a lelke nagyon sáros lehet. Mert munkában égő nemzet áll ma ünnepélyes érzéssel nagy munkája előtt és közben előrenéz: munkával ékesített országunkban felsorakoznak a teendők. Nincs megállás. Kérges es sáros az ünneplők keze, de tiszta a lelkük. Boldognak érzem magam, hogy ehhez a szorgalmas korhoz tartozom, ennek a nemzedéknek vagyok a tagja, amely megváltotta a maga új világát. Szinte alig tudjuk érzékelni, hogy milyen nagyot fordítottunk országunk sorsán. Voltak már és jöhetnek még keserű órák. Méltánytalanság érzése támadhat bennünk egyéni életünk valamilyen eseménye miatti Volt idő, amikor félve léptünk be rangosabb ember szobájába, s olyan szorongással ültük végig a perceket, mintha sorsunk ítétele hangzana el egy váratlan pillanatban. Megkopott biztonságérzetünk, és személyes meghunyászkodássá, esetenként megalázkodássá fajult nyílt, szókimondó természetünk. Néha megzavarodtunk fölényes, gőgös emberek előtt úgy, hogy viselkedésünkből kiütközött eredendő kisebbségi érzésünk, amitől sokan sajnos a mai napig sem tudtunk megszabadulni. Fölforrt bennünk az epe, de lecsillapítottuk magunkat: „ők is azt akarják, amit mi": nyugtattuk lázadó önérzetünket, amelyből hiányzott (szerencsére többségünknél ma is hiányzik) a rosszízű diplomácia. Egymás szeretete, féltése, nagy bajban segítése — ez a szép vonásunk — egy időben megkopott gyanakvásunk, ridegségünk miatt. Nagy önkínzó éveket is megértünk, de eszménktől soha el nem tántorodtunk. Jöhetnek még nehéz órák egyéni életünkben, s emberi nagyságunk (vagy hitvánvságunk) ilyenkor tárul föl kendőzetlenül. z egyéni sors — bármennyire is szubjektum az ember — nem fordíthatja szembe hitével, meggyőződésével. Aki úgy él és belül is úgy érez, hogy ő csak egy hangyaszorgalmú szolgálója ennek a nagy ügynek, és társadalmának, az nem csalatkozik olyan mélyen, hogy egyéni életét szembefordítsa mindazzal, amit életének javarészében tett. Aki nem vár többet egyénileg a szocializmustól, mint amennyit közösségileg kap — azt nehezebben éri személyes csalódás. Az emléklaposztó ünnepségen éreztem ezt az igazságot, ott, a ruhaeyári munkások között. Emelkedett jellemű és értékű emberek a munkások: hitük, meggyőződésük mellett önérzetüket tartják a legtöbbre, amit megbántani büntetlenül senkinek sem lehet. Amíg az Internacionálét énekeltük, próbáltam felfogni a harcoló szovjet katona érzését. Mert ők is hitükre, meggyőződésükre hallgatva mentek a Volgától Berlinig, hogy megszabadítsák a népeket a civilizáció legsötétebb szörnyűségétől, a fasizmustól. Eszmei meggyőződésük <zerint cselekedtek, a nemzetköziség érzése vezényelte lépteiket. Megtették, amire vállalkoztak. Millió szovjet fiú életének árán, de megtették: lelkiismeretük parancsa szerint. Emlékükre gondolva ünnepelünk. Szabad hazánkban, szabad életünk örömében, tiszta, szép lelkiismerettel. Vasárnap, 1965. április 4. Q&.ftlAGYARQRSZAQ 9