Délmagyarország, 1964. október (54. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-25 / 251. szám

H allod, ecsém, ne legyen a ne­vem Balogh László, ha értet­tem én egész a mostani per­cig, miért húzta fél az orrát a te kedves nagybátyád, az én hátsó szomszédom, Szik,sí Gá­bor. Úgy két hete formán vettem csak számba, hogy ni, ez a Szilasi szomszéd nem nyit be hozzám mindennap, mint szokása, amikor ballag hazafelé az artézi kútról, két kanna vízzel, hogy elmondja, mi az újs g a kaskötőknél, meg a szomszédságnál. Ha­nem egyszerűen csak — elmarad. Amikor találkozunk, köszön 6 rendesen, csak éppen nem nyit be. Szegény feleségem meg, mi­vel tudod, a betegsége ilyen nyáridőben is az ágyhoz köti, rémesen kíván sí min­denre, hát a fülem maid leszedi, tudjam már meg, miért maradozik el a mi minden­napi rendes vendégünk. Mondom, vagy két hete hallatszott a szomszédságban, hogy Szilasi Cábor fia, aki elvált feleségétől, a Gerzson tanár úr, újra megnősül, s elveszi a vásárszéli Kár sz Péter orvos-lányát, a Zsuzsikát, aki valahol Szeged táján röntgenes doktor. És hogy mi­lyen szép pár lesz belőlük, milyen okos nő az a doktornő, meg hogy ezek a gazdasori Szilasiak is urizálódnak már: lám. étterem­ben tartják az estebédet, úgy bizony, s nem a háznál, ahogy parasztéknái szokás­ban volt a régi jó világban. Szóval szállt a szó, mint láncfű pihéje, de én nem akar­tam belevágni a színigazság kiderítésébe, bárhogy is rágta a fülem szegény felesé­gem, vártam, majd csak kirukkol az én VARGA IMRE: JO KIS LAGZI szomszédom. Azért, kerül ész nálam is, s úgy mentem a kútra, mindjárt másnap, hogy szembe találkozzak vele. mármint nagybátyáddal, amint éppen battyogott ha­zafelé a két teli kannával. Köszönés, miegymás, már ahogy szokás, aztán elkezdtem küllőférezni a nagy kér­dés körül. — Mondjad már, Gábor, igaz lenne az, hogy Gerzson tanár úr megint igába hajt­ja a fejét? Az arcún láttam, valahogy innen ered a visszahúzódása, mert se vidám, se tréfás formát nem vett fel az arculata a szom­szédnak, olyan lett inkább, mi.nt aki az or­szágút szélén vadalmába harap. — Hát igaz. Legalább is így írta leg­utóbb. De hogy csinálják, szomszéd, meg mikor, azt nem kötötték az orromra. Jel­zem, nem is érdekel engem. Én felőlem azt csinálnak, úgy csinálják, ahogy akarják. Nem kérdezett meg Gerzson éngem az első­nél nem, de ennél sem. Csinálja, hogy neki ízlik. Én nem érek rá. Van nékem elég bajom, dolgom. Így van László bátyám? Na hát akkor! Persze, ez csak szóbeszéd volt. Mert olyan búcsújárás volt a hátsó szomszédnál; amelyet réglátott ez az utca. Hol a Kárá­r i DÉR ISTVÁN: TANULMÁNY MARKY IMREt Aranymenyegzőnkre Harsány hozsannát harsonáz ma szám.„ (Szeptember csillant mustízü verőfényt) Félszázad, mellett álltam boldog őrként: Sok tünde fényét záporozta rám. Tiéd „Mindenség" minden hódolati A hűség, jóság bűvölőn varázsolt, Szépséged bája őrzi még a „távoV-t. (Konok fejem már bölcsen szót fogad) Családi erdőnk dús lombokkal ékes.„ Egy szép madár vert fészket most először, S trillázva táncolt az aranymenyegzőn. Nagy boldogság, a legfőbb büszkeség ez: Hömpölygő hálám áradón előtör — Zsongott a dal s búg még jövőbezengőn PAPP LAJOS: FODOR JÓZSEF: "1 Kertek, szőlők kőzött Kertek, szőlők közt, Lombbal esőzten. Mi régi, vetkőzd, Szólok az őszben, Mi nyomja ott berm, Ml nyomna ott benn, ösz tép a csendben, Ami volt, elmúlt. Messze a hév nyár, Tört szeme fáradt, Messze az év már, Vég szele árad; Romot betűzve, Fényét feledd el. Nézz, újba, messze, Mély, ért szíveddel. Nézz tova nyugton. Bár bús cserélnünk. Sok csoda futton Sokat megélünk; Mi ma sebez még, Zavart szíven kap; Holnap já lesz, rég, Nyugodt, jó tegnap! szok jöttek, hol ők mentek, Gerzson-korú nadrágosok sétáltak erre párostól, még autóval is ide nyargaltak. Szóval volt nagy sertepertelés. Még a hátsó udvart is felse­perte Gábor bátyád, pedig arra ritkán szán­ja el magát. És akkor híre szállt: mégis odahaza, a háznál lesz az estebéd, egészen szűkkörű persze, és Gerzsonék adják, vagy­is hát az örömszülők, Szilasi Gábor és ne­je, Nagy Amál. Gondolhatod, ecsém, meny­nyire izgatta mindez szegény feleségemet, hát újra össze kellett véle találkoznom. Mondta ám most a bátyád, minden kérdés nélkül: épzelje, László bátyám, azt akarják, hogy én csináljam azt az etetést. Gerzson is úgy írt haza, meg a Kárászok is. Hát a majdmegmondommit! Ha már a fiam a Fényest is meg akarja spórolni, akkor gavalléroskod­jon ő, ha akar. Megmondtam Milinek, le­vághatod hé, a két vén kakast, meg azt az örökös kotlóst. És kész. Veszel kockatésztát a levesbe, a vastagát kisütöd, mindenkinek jut egy sült hús, és csinálunk nekik piros bor. Mit képzel már ez a két nagyságos doktor?! Olyan kíváncsi lettem, hallod ecsém, én is rájuk, hogy tegnap reggel szépen kiszed­tem a kamra szellőző nyílásából a féltég­lát, amit a macskák miatt raktak oda a mesterek, s onnan lestem végig az egész napi ügyeskedést. Az első kakasszóra a nagybátyád még úgy lépett ki a konyha­ajtón, mint aki rosszat álmodott az éjsza­ka. Bezzeg megváltozott, amint megindult a reggeli forgalom, ahogy sorjáztak a ház­hoz a rokonok, a meghívottak küldöttei, mindenik cipelte persze a tyúkot, a tortát, az üveg borokat, némelyik kiskesárszámra. Szilasi Gábor egyre többször összedörgölte a két kezét. Járkált fel-alá, egyre az asz­szonyok körül sündörgött, mint akinek sür­gős ellenőrizni valója támadt, s valahány­szor csattant a kilincs, máris kocogott, akár a szalajtott agár, az újonnan érkezetthez, csak hogy lássa, mi gazdagítja megint a szakáesasszonyokat. Mert reggeltől fogvást Amál nénéd, meg két rokonasszony tett­vett ám a nyári konyhánál. Dél felé aztán egyszer csak kinyílt a kiskapunk, s lódult ám befelé a szomszéd. — Laci bátyám, ehol e egy kis üveg. Kós­tálják már meg, miféle borocskát sikerí­tettem a fiam lagzijára! Azzal idenyomott egy zöld ecetes üveget, tele gyengepiros savanyú borocskával. No persze, műborral. Kisvártatva láttam ám persze, ugyancsak görnyedve húzott el ablakunk előtt, három üveg bort hozott a sarki boltból. Ekkor értettem meg: miért kaptam az üveg piros borocskát. Világos lett egyszerre — Szilasi szomszéd nem akart szégyenkezni a vendégkoszorú előtt a magakotyvasztotta borral, így vett min­dőjüknek, magának, feleségének, fiának a fogyasztására egy-egy üveg asztali fehéret Gondolhatod, mekkora kedve volt. Majd­nem fittyegetve ment el három órakor a tanácsházára, amikor fiát elvitte a taxi. Persze, ők gyalog mentek, csak nem dob­nak ki pénzt kocsira, mikor gyalogszerrel is odaérnek kerek fertályóra alatt! No, da nem is ez a lényeges. Inkább az estebéd^ ugye, ecsém. Mert nem csak te láttad) végignézte Balogh László bátyád is. Leg­alább is javarészét. Mert tárva nyitva aj­tó, ablak, hát én, nem restellem, de le­selkedtem. Tudod, szegény felségem is egy­re kizargatott, menjem már, kend, lessel már, kend, hogy és mit esznek... így az­tán egyre fel-felrántottam a papucsot, ko­cogtam ki az utcára, s lestem be. Szeren­csémre, pontosan Szilasi Gábor bátyád ke­rült szemembe. Csak háromszor mert csi­galevest, megevett három darab főtt húst, aztán vagy négy sült tyúkhúst, a két tá­nyérnyi disznópörköltről már nem is szó­lok. És hogy nyelte a csokoládés tortákat! Na meg az ivás! Nem hiába olyan edzett a torka ettől a savcsináló piros borától, de úgy kortyolt a bátyád, hogy hamarjában négy üres üveget számoltam meg előttei Amikor pitymallott, nagyban énekelt már Szilasi Gábor. Jelzem közbevetőleg, ecsém, harmincöt éves szomszédságom alatt egy­szer se hallottam dalolni. Szóval ahogy énekelte, hogy „Imádság már az is, ha szemedbe nézek, akkor már megint új üveg bor volt előtte, s járni kezdte a csár­dást Kárász Matyival, az asztalossal, aki meg egész éjszaka azt akarta harmonikáz­tatn i, öccsével, Palival, az agronómussal, hogy „Nincs cserepes tanyám", de az sose játszotta neki, mondom, járták a táncot, úgy mentek ki az utcára, már világos reg­gel volt, és odakint, a szekérúton állva nyakalták azt az utolsó üveget, s onnan, a kamra nyílásából hallottam, hogy mikor mindenki elkotródott már, akkor jelen­tette ki bátyád Mili nénédnek: — Hát hal­lod, anyjuk, sose gondoltam volna, hegy ilyen jó kis lagzi sikeredik ebből... ersze, hogy nem gondolta. De vasárnap reggel ahogy végig­néztem az udvarán, meglát­tam ám a két vén kakast, meg azt a kotlóst, amit nem vágtak le, meg hogy odaál­lította nagybátyád a gyalogszéket a vil­lanyóra alá, s felágaskodva leírta az éj­szakai fogyasztást is, nyilván, hogy újházas fiától bevasalja a lagzi éjszakáján regge­lig égetett áram díját is. Ekkor értettem meg, te, miért nem hívott meg engem az én kedves régi szomszédom! Még hogy én is egyek! Elegyek valamit is őelöle?! Csak nem evett meszet! Hiszen én, Balogh László itt maradok, hívás nélkül is jó szomszédja leszek, amilyen voltam har­mincöt esztendeig. Igaz, hogy tőlem nem kapott semmit, de nem is ettem egy fala­tot sem. Legfeljebb azt a piros bort, azt hányhatja a szememre. Azt meg üsse kő. Az úgyis megivódott volna, az pénzbe se került. Ládd, ezért lehetne mostan nagy­bátyáddal madarat fogatni. Mert jó kis kövér lagzit sikerült rittyenteni. Semmi­ből, ingyen. Tiszta haszonnal. Ládd, így kell csinálni. Viszont — ezért nincs neked se házad, se autód, ecsém. Mert te csak idegyorsvonatozol Pestről, ajándékot vásá­roltál nekik, hozzá alig is ettél. Nősülj csak meg, te is másodszor, ne félj, ők aztán nem mennek el hozzád, ajándékot se visz­nek. Még mit nem! Van itt ész, doktor úr, minek nézed te az embert? I Ünnep után a Tiszánál i Szeged Nyalóka L. Hintalovakon nem ültem én. Néztem csak mindig a másét. Nem volt nekem gumilabdám se, mint a háziék fiának. Értem nem jöttek jópajtások, hogy biciklim kölcsönkérjék. Hátul ültem az iskolában, pedig jó tanuló voltam. A tiszteletes megvesszőzött, mert mutálni mert a hangom. Tanítás után, odahaza kisöcsénkre én vigyáztam. Anyám egész nap lépcsői.mosott homlokába lógó hajjal. A nagyságos' néha kegyesen megkérdezte tőle, hogy van. Apám behívták. Ritkán láttuk. Nem sütött be hozzánk a nap. Nyáron a hűtoös kapualjban kőre kuporodni jó vult. Egyszer, tudom, nagybeteg lettem. Halott lennék már húsz éve. Arról is ábrándoztam gyakran, hogy én ölöm meg a sárkányt. Találtam húsz fillért egy ízben. Adtak érte két nyalókát. Ragacsos volt, de édes. akár a gyermekkor szép emléke. J ünnepelt Fennállása leg­jelentősebb napjára emlékezett méltón: a szabadság nap­jára, a felszabadulásra. Elmúltak az ünnepek, hogy, — mint az élet rendje diktálja — át­adják helyüket a hétköznapoknak, s más ünnepeknek. A napi munka pi­henőjében, az őszi langyos napfény­ben vagy a dermesztöbbre forduló időben egyaránt oly szívesen sétálnak el a szegediek a kedves „főutcához", a Tiszához. Történelmi napok öreg, • örök tanújához. Emlékezni. Múltba és jövőbe nézni... Mesélik, hogy a „nagyárvíz", az 1879-es tiszai árvíz pusztításakor élt Szegeden bizonyos Zombory Antal nevű tanácsnok. Megfogadta, hogy mindaddig nem hord új kalapot, amíg föl nem épül az állandó Tisza­híd, s annak közepéről hajíthatja vízbe régi íejfödőjét. Állta is szavát, pedig jócskán telt-múlt az idő, s a zsíros, lyukas kalapban öt macska sem talált volna meg egy egeret. Mi­kor végre a párizsi toronyépítő Eiffel alkotásaként, a magyar Feketeházy János mérnök műszaki tervei alap­ján fölépült a közúti híd, akkor je­lent meg először Zombory uram va­donatúj kalapban — a lúdavató ban­ketten. Mi igaz ebből, mi nem? Égy vala­mi feltétlenül: a szegedi ember von­zalma, kapcsolata szőke folyójához. A híd is e folyó tartozéka. Óriási karként öleli simogató partjaihoz a két olda­lán dobogó varost. A várost, amelyet pedig hullám­sírba döntött, szinte elsöpört a föld színéről. Mégis fölépült, sőt legszebb tereit, tágas, parkos utcáit éppen en­nek köszönheti. Szomorú emlékezetű marad 1879 márciusa: a nagyárvíz pusztítása, de azóta már „Szőke Ti­szánk örökös békét köte nagy Sze­gedünkkel". Az ünnepen ez is felidéződött a gondolatokban. Mert a rettenetesen zúduló, romboló, sodró ár is, mi volt ahhoz az újabb szennyes hullámhoz, amely egy későbbi tavaszon, 1944 márciusában rontott a városra- A fasiszta megszállók áradata. Náci tankok lánctalpai, szöges csizmái gyötörték, vágták a város kövét és a híd testét is, míg aztán egy napon... Október 9-én este. Mindent meg­reszkettető dörrenés félelmetes roba­ja rázta meg a várost. A híd gyö­nyörű íve szárnyaszegett madárként csüngött a vízbe. A szennyes ár szakította le. A fasiszta barbárság szennyes árja. Ha Zombory uramék ezt megérték volna! De — rossznéven ne vegye — ki gondolt akkor őrá? Nemhogy ka­lapra. de még betevő falatra valója is alig volt a rendes embernek ezek­ben a hónapokban. A felrobbantott híd tövéből körülnézőnek összefacsa­rodott a szíve. Romokban a vasúti híd is, innenső felénél a gyermek­klinika üszkös falai meredeznek, túl­nan az újszegedi kendergyár kiégett ablakai, romjai mintha siratnák sz egykori vidáman csattogó gépeket, amelyeket a menekülő fasiszták utol­só dühükben a Tisza fenekeire süly­lyesztettek. Nem tudták, hogy a lom­ha folyó a szegediekhez húz: sárral, iszappal behordta, betakargatta, s úgy őrizte meg a derék. munkáske­zekhek, amelyek később kiásták, új­ból napfényre hozták. Most azonban még csak a pusztí­tás nyoma, a romok, kifosztott ter­mék, s a csend mindenütt. Igen, a csend! Nem hallani a ri­koltozó vezényszavakat: a náci ka­tonák felhagyták a várost. Elszöktek az urakkal együtt, akiknek volt félte­nivalójuk. Az előző esti óriási dörre­nés úgy tűnt, mintha hatalmas pon­tot tett volna valaki. Pontot egy mondat, egy fejezet végére Szeged történelemkönyvének lapjain. A híd felrobbantása egy sötét korszak le­zárásának és új. reménytkeltő élet kezdetének jelkepévé is nőtt 1944. október 11., az új korszak kea^ dete... Szeged szabad lélegzetvéte­lének első napja. A verőfényes ősz napsugara vörös csillagokon szikrázott föl. Katona­sapkák csillagain. Ilyen szép csilla-^ gokat még soha sem tükrözött a fod­rozó víz. S megint épült a híd. Sőt hidak — ha ideiglenesen is — a Tisza fö­lött. Szovjet katonák és szegedi ma­gyarok együtt építették. Mintha az új, szabad életben meginduló vér­keringés nagy-nagy ütőerei lettek volna. Két évtized telt el azóta. Á Tisza-parton sétá­lók tekintete új, erős, szép hídra esik ma már. A vízbeomlott helyén öt évre épült föl. Avatásakor Szeged világhírű szülötte, Balázs Béla sétált át az első ünneplők között. Most is úgy simítja magához a város két felét, mint egykor a regi. Vagy talán még jobban. Mert többet, nagyobbat, gazdagabbat kell magá­hoz simítania, innen a hídról is lát­szik, mennyire más ma ez a város. Nemcsak azért, mert eltűntek a ro­mok. Ez csaknem természetes mi­nálunk. De megváltozott a part képe is. A híd és a kendergyár közölti szaka­szon, a füzesek fölött új Városnegyed, a szovjet testvérvárosról elnevezett Ogyessza modern, emeletes házsorai varázsoljál? az új városképet. Vele szemben, az innenső parton, a hét­emeletes „Sello-ház", Szeged egyik büszkesége magasodik. S ugyancsak a job'oparton, de valamivel feljebb tűnik szembe a szalámigyár korszerű to­ronyépülete. Megannyi újdonság! Hát még, ami nem látszik ide: a város északi, most kialakuló iparkörzete, amely a nehézipar csíráját hordja magában az. épülő gumigyárral. De ne kalandozzunk el a Tisza­partról! Csábító az a gondolat is, hogy bemenjünk az Ogyessza lakó­telep központi fűtéses, komfortos lar« kásainak vagy a beljebb épülő új, korszerű házsoroknak egyikébe. Még­is menjünk tovább a megszépült li­geten át. S egyszercsak a szegediek által is kevéssé ismert kép bukkan elénk. Szinte a semmiből, csakhogy­4 DéL-MAGmQMifá Vasikitéft, *** ofctofc* 2ö.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents