Délmagyarország, 1964. október (54. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-18 / 245. szám

^LílA USZÁLYOK HÉZSÖ FERENC Siraonyi Imre: MEGYÜNK Megyünk ketten, megyünk égve, föl északi hóra, jégre: havat, jeget olvasztani. magunkat meg fagyasztani. Megyünk ketten, megyünk fengyújtogató déli napra: sugarát megdermeszteni magunkat felmelengetni. Megyünk ketten marakodv egymás ellen hadakozva s egymásért megsebesedve ha ki ellenünkre kelne. Megyünk ketten egymás ellet s egymásért ha kettőnk ellen valami harmadik támad: akár öröm, akár bánat. KETTEN Megyünk ketten — ez a sorsunk; olykor hogy egymásra rontsunk, olykor hogy örömmel teljünk langyos fűbe heveredjünk. Megyünk ketten, s aki látja: lassú fejét megcsóválja: ilyet se látott még ember ~:zek törnek egymás ellen • tépik egymást vad örömmel rédik egymást tíz Körömmel langyos fűbe heverednek ottan is csak verekednek. S megyünk ketten ... S nem lesz vége se hajnalra se estére: tépjük egymást vad örömmel védjük egymást tíz körömmel. izünni kezdtek a rob- , _ ) bánások. Jóska k<- Nemeth Ferenc: fölkapasz-váncsian kodott a lépcsőn, hallgatózott, kimerészkedett. Hűvös éjszaka volt, fázósan húzta összébb derekán a szíjjal az apjától kapott szegetlen, zsíros, kincstári bakancsot. — Két lőszervonat állt az állomáson, azokat találta el — magyarázta valaki. Nem sokkal azután két ember rohant a park felől hordágyat cipelve. Fölmentek a lépcsőn, a folyosó közepén nyíló műtőig, széles vércsíkot hullatva. Sanyi — aki ott cigarettázott egy orvossal a műtő ajtajában — meglátta Jóskát. — Jó, hogy jössz — mondta. — Nincs villany, tartani kell a karbidlámpát — Kezébe nyomták a lámpát s állt a műtőasztal mellett. A hordágyon fekvő alakról lehúzták a sebtiben ráborított pokrócot s előtűnt a csonka, véres cafatokban végződő, combban elvágott test. — Ott volt a bunkerban — magyarázta lihegve az egyik férfi. — De nem bírta idegekkel. Kirohant, hogy megkeresse a családját Pont arra vágott a robbanás egy síndarabot és kész... — Elvérzett — állapította meg az orvos. — Vigyék le a hullaházba. Rögtön ezután egy nőt hoztak be. Eszméletlenül lógatta kezeit, lábait a rendőr karjaiban, aki cipelte. Feje jobbra-balra billent. — öngyilkos — jelentette a rendőr. Fölfektették az asszonyt a műtőasztalra, gyomormosáshoz készültek. Az orvos szétfeszítette a nő fogait, majd kezével benyúlt, leszorította nyelvét s a szondát benyomta. Azután kezébe vette a tölcsért, Sanyi pedig beletöltötte a mosófolyadékot. Jóska ott állt közvetlen az asztal mellett, a lámpával, nem mert elmozdulni, ráfröcsögött a lilás hányadék. Mikor már nem volt rá szükség, újra lement az udvarra. Utálkozva dörzsölgette bekecséről a ráfröcsögött, lilás, fanyarszagú folyadékot. Az útálkozás nem a vegyszernek. hanem az öngyilkosság tényének szólt. .Sehogy sem tudta elfogadhatóvá tenni azt a gondolatot, hogy valaki véget vessen az életének, természetellenesnek, a természet megcsalásának érezte. A jobbanások alábbhagytak, már csak elvétve hallatszott egy-egy megkésett, gyöngébb detonáció. Kimerészkedett a kórházpark széléig, amelyet a vasútmenti ligettől csak az országút választott el. A kerítésen átkukucskálva meghökkent a liget, hatalmas, öreg platánjai és tölgyei ágazatában helyenként valóságos utakat taroltak a robbanások röpítette sín. és repeszdarabok, mintha egy őri ás ostora vagdalkozott volna. Pár méterrel arrább, a kórházpark egy hatalmas, kétméteres törzsű fájának oldalából egy megcsavarodott, három méternyi síndarab állt ki. Köröskörül csend volt. embereket semerre sem látott. A szürkület csendjébe később távoli dörrenések, majd elnyújtott visftások hasítottak. — Aknáznak — állapította meg valaki. A közeli robbanásokat recsegés követte. Ismét lehúzódtak a pincébe. Néha úgy tűnt, közvetlenül felettük csapódott be az akna. A pincében ismét összesűrűsödött a véletlenszerűen összeterelődött tömeg, a közeli robbanások, a félelmetes recsegés fejük felett szorongással tapasztotta egybe őket. Ha kissé eltávolodott, csendesedett a robajok sora. fellélegeztek, megnyugodtak, különváltak az alakok, majd újra egy. szorongásában összebúvó, egyéniségeket elmosó tömeggé nyomódott össze a pince népsége. A betegek jajongtak, nyögdécseltek és fohászkodtak, a bemenekült rokonok, közelbeliek sóhajtva imádkoztak s ez a reszketve morajló tömeg önmagát gerjesztette, fokozta saját rettegését, félelmét, amihez a félelemből elmondott rémhírek, a felfokozott képzelet rémképei is hozzájárultak. A morajlás jajongó káoszba fokozódott, a főnővér imára szólította ' fel mindnyájukat. Imádkozni kezdtek, előbb az apácák, aztán valami eszeveszett szomjúsággal a betegek és mindenki. A jelenet egy képet idézett Jóskában a történelemórák meséiből. A kalandoző mngyar törzsek elől a templomokban menedéket kereső polgárok litániázhattak ily eszeveszett hittel ismételve kórusban a könyörgést: — De sagittis hungagorum libera nos Domine! — G

épfegyverek, majd géppisztolyok feleselése hallatszott. Nem lehetett kétség, hogy a szólongatott isten nem sokat törődik az emberek félelmével. Pár perc és fölpattan az ajtó — gondolta Jóska. A lépcső végén sötétlő tölgyajtóra nézett. A lépcsőről elhúzódott mindenki s láthatólag az volt az emberek törekvése, hogy minél hátrább kerüljenek. Aki legközelebb maradt, kétségbeesett igyekezettel fúrta vona be magát a többiek mögé, egymást nyomorgatták. ö maradt elől egyedül, mögötte egy sebészorvossal. És most előre kiszamítottan és mégis váratlanul bekövetkezett: az ajtót megdöngették, azután fölrántották. Az ajtó előtt senki sem állt. valahonnan oldalról kiáltotta be egy rekedt hang: — Nyemecki jeszty? — Nem, nem Aranyos napsugar — kiáltottak föl bátortalanul. — Igvom, igyom! — hallatszott. Hátulról megtaszította valaki, majdnem orra esett. Egy kéz leverte sapkáját. Elindult. Megszűnt minden szorongása, csak kíváncsiságot érzett az ajtó négyszögén beáradó világ felé. Egy pillanatra azt is érezte, hogy hátára szegeződnek a szemek, de már fölért s kilépett az ajtón. Két oldalt két katona állt a nyílásra irányított géppisztollyal. Egy bajuszos, őszes öreg. meg egy mongolszemű. Jóska meglepetten bámult egyikről a másikra, s ahogy melléjük lépett, látta, hogy lentről csak most indulnak föl az emberek. — Ruszki? — lépett mellé az öreg katona kíváncsian. — Nem — mondta. — Magyar, magyar... ismételte egyre. — Nyicsevo! — veregette meg az arcát a katona. Ott állt mellettük, míg amazok szorongva kilépkedtek az ajtón. A fal mellé sorakoztak, s az öreg ott állt vele, kezében fegyverével, figyelve őket, a tatár meg végigtapogatta a zsebeiket, ruháikat. Egy vasutas előtt gyanakodva megállt. — Oficér? — Vasútas — magyarázta az. Értetlenül nézték, de egy öregember a betegek közül megszólalt: — Zseleznodarozsnyik! — A — értette meg a tatár — zseleznodarozsnyik? — s bólogatva tovább ment. A kórházudvaron katonák gyülekeztek. A kút körül pakolt le egy csoport. A katonák sátorlapot terítettek a gyepre. Egy fiatal tiszt ledobva pufajkáját, gimnasztyor'kájáít, mosakodni készült. A gimnasztyorka alatt páncélmellvért volt rajta. Jóska csodálkozott. Azt is lekapcsolta és törülközőt dugva zsebélje. odament a kúthoz prüszkölve csorgatta nyakára, vállára a vizet. Jós'ka óriásnyira tágult szemekkel lépdelt a katonák között. A katonák beszélgettek, falatoztak, fegyverüket pucolták. ruhájukat varrták, tisztálkodtak. Ahogy meglátták maguk között a gyereket, innen is. onnan is inteitek feléje, hívták, beszéltek néki, meg is kínálták. Egy fiatal katona jelvényt adott neki. Az öreg maga mellé szólította, konzervet, kenyeret nyomott a kezébe. — Kusaj — mondta. M

ikor este a katonák tovább mentek, sokáig forgolódott még vackán. Azt az érzést szerette volna megfogalmazni, amely alaktalan, formátlan homályosságban valami ismeretlen és megnyugtató, olyanszerű, mintha egy nehéz kőtömb alatt szorongott volna eddig, amely most lekerül a feje fölül s fel lélegez tetően, gerincet egyenesítően becsapott a friss, valóságos levegő, meg az arany napfény. A képet ebben az arany színben őrizte meg emlékezete. Kfeopátra Kígyója Laticelnek, a derék orvosnak műgyűjtő szenvedélyét ismerték széles a környéken. Szerette elbűvölni ismerőseit képritkaságaival. Azzal is dicsekedett, hogy ha alkalma van, bagóért vásárolja a hallatlan értékű alkotásokat. Délutáni pihenője alatt — szokása szerint — terebélyes párnázott karosszékébe ereszkedett, és müértöen hunyorított szemmel gyönyörködött új szerzeményeiben. Csöngettek. Furugla bácsi, az öreg képügynök látogatta meg, aki arról volt nevezetes, hogy vásárlóit sorra letegezte. Ez is a szakmában való rendkívül jártasságára mutatott. Nagyméretű, aranyozott rámájú, egyiptomi tájon egy nőt kígyóval ábrázoló képet szorongatott. — Bizony, édes fiam, ilyen történelmi vászon — mutatott a festményre — senkinek sincs a világon. Pora se lesz már a föld alatt az öreg Furugla bácsinak, amikor a te Kleopátrád kacérkodni fog a. kígyóval és felbecsülhetetlen vagyont jelent majd a családodnak. A doktor nem alkudott, mert rendkívül tetszett neki a festmény. Megvette kettő darab ezresért. Másnap egy közeli községbe karikázott, s mivel ideje volt, betért a fodrászhoz borotválkozni. A szőr specialista — régi ismerőse — közvetlenséggel kezdte pamacsolás közben: — Vettem egy szép festményt, nézze meg a doktor úr is. Maga aztán igazán szakember ebben a dologban. . — És mit ábrázol? — Valami régi királynét, félig pucéran, remek az a kép, — és csettintett a nyelvével. Laticel, mint akit vipera csípett meg, szappanhabosan felugrott. — Mutassa öregem. Igazán kíváncsi lennék az ízlésére Majd összerogyott a csodálkozástól, amikor ráismert az egyiptomi királynőre, markában a kígyóval, amint éppen a túlvilágra mereszti tekintetét. Alig tudta kinyögni: — Az öreg Furuglától vette? — Pontosan őtőle. Egyetlen darab a világon. Tízezreket fog érni, mire festője olajra lép ebből az árnyékvilágból. — És mennyiért vette? — Ezerhatszázért. Bizonyisten, ezernyolcra tartotta a gazember, de én már ismerem a szokását, nála azután lehet alkudni. Laticel nem válaszolt, ügy félig borotváltán kirohant. Rálépett n pedálra. A postánál állt meg. Feleségét akarta értesíteni a szerencsétlenségről. A postamester jókedvűen fogadta az orvost: — Vettem egy eredeti Kleopátrát, doktorkám, megnézheti. Cukor egy nő! Oda nem adnám semmi pénzért, hiába is kérné! Ez is az ő Kleopátrája volt, harmadik kiadásban. De ezen a képen a kígyó már valósággal sziszegett fe. léje. Hunyadi István Heinrich Böll: El nem számolt szerelem Miután befoltozták a lábam, ülő munkát adtak, meg kellett számolnom, hány ember megy át napjában az új hídon. A főnökség szereti számokban kifejezésre juttatni a tevékenységét Az értelmetlen, sőt ujjból kiszopott számok rósizegítően hatnak. Egész nap, egész áldott nap mozog az ajkam, mint egy óraszerkezet, hogy estére megajándékozzam a főnököket a győzelmükhöz szükséges eredménnyel. Ragyog az arcuk, amikor jelentést teszek ügyelelem eredményéről: minél nagyobb az aznapi szám, annál fényesebb a ragyogás. lehat nyugodtan hajthatják le fejüket álomra, mert ezrével haladnak át az emberek az új hídon. De a számok hazudnak. Sajnálom, de hazudnak. Túl megbízhatatlan vagyok, ha a rendes ember álarcát öltöm is magamra. Néha titokban, önmagam kielégítésére kihagyok egy-egy járókelőt vagy részvétből hozzászámítok egy párocskát. A főnökség üdve a kezemben van. Amikor rossz hangulatban vagyok, például nincs mit szívnom, közepes számokat mondok, vagy néha még a közepesnél is alacsonyabbat, de ha boldogság tölti el a szivemet, ha elégedett vagyok, tízezres számokban fejezem ki nagylelkűségemet. Mennyire boldogok ilyenkor! Jóformán kitépik kezemből a végeredményt, csillog a szemük, veregetik a vállamat. És mitse gyanítanak. Aztán nekilátnák szorozni, osztani, százalékot számítani és így tovább. Kiszámítják. hány ember megy át a hídon tíz év alatt. Istenítik a jövőt, ez az ő elemük, de hát — nagyon, nagyon sajnálom — a számok nem teljesen felelnek meg a valóságnak. Ha az én kis szerelmem megy ott — és naponta kétszer is láthatom — akkor megáll a szívem. Csak akkor eszmélek föl. amikor befordul a fasorba és eltűnik a szemem elől. És aki eközben megy át a hídon, azt nem számolom. Ez a két perc az enyém, és senkinek sem engedem át. Esténként ugyanígy — amidőn viszszafelé megy, s ellépdel ugyanazon a járdán, s kiszáradt ajkam csak számol. egyre számol — igen. esténként ismét megáll a szívem és az ajkam. s csak akkor számolok tovább, ha már eltűnt előlem. Mindazok, akiket a szerencséjük ezekben a percekben visz el mitsem látó tekintetem előtt, nem kerülnek be a statisztika adataiba. árny-emberkék, elkallódott egyének. akik arra ítéltettek, hogy nem masírozhatnak a statisztika országútján. Természetesen, imádom őt. De ő ezt nem tudja, és nem is akarom, hogy megtudja. Nem szabad rájönnie, hogy milyen szörnyű felfordulást okoz az elszámolásokban. Ne is tudjon semmiről ez e gesztenyebarna, hoszszúhajú leány, apróka lábacskái vigyék csak gondtalanul a munkahelyé, re, a kávéházába, kapjon ott sok-sok borravalót. Imádom Őt. Természetesen. imádom. Nemrégiben jöttek ellenőrizni. Időben figyelmeztetett az a fickó, aki a híd túlsó oldalán a gépkocsikat számolja. Mutattam hát az igyekezetemet: számláltam, mint egy megszállott, még a sebességmérő se jobban. Maga a főstatisztikus helyezkedett el a túloldalon és egy óra múlva összehasonlította adatait az enyémmel. Nálam mindössze egy emberrel volt kevesebb, mint nála. Éppen jött át az én kis szerelmem a hídon és én semmi p>énzért nem akarom, hogy ezt a drága lényt, az én kis szerelmemet, szorozzák és osszák, hogy százalékká változzon. Szívemet a kín szorította össze, hogy számolnom kell, rá se nézhetek, ám mégis nagyon hálás voltam annak a fickónak, aki a gépkocsikat számolja: hiszen az eleiemről volt szó. A főstatisztikus megveregette a vállamat és azt mondta. hogy pontos ember vagyok, megbízható és rendes. „Ha valaki egy óra alatt egy emberrel téved — folytatta —, ez nem is olvan szörnyű. Mi úgyis néha kerekítjük a százalékokat. Javasolni fogom, hogy léptessék elő — a járművekhez''. Ez már siker, ez olyan nagy ünnep, amilyen még sn.se volt. Naponta legfeljebb huszonöt jármű megy at a hídon. Összeadni fejből félóránként őket, természetesen, ünnep a számomra. Nagyszerű volna. Négytől nyolcig egyáltalán nem engednek át a hídon járművet, s ezalatt sétálgathatnék, bemehetnék a káváh-z'a és hosszan elnézhetném, sőt. t ián el is kísérhetném az én kis el nem számolt szerelmemet. Fctó Miklós fordítása 4 DÍI-MAQYARORSZÁQ Vasárnap, 1964. október 18.