Délmagyarország, 1964. szeptember (54. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-13 / 215. szám

em érdemes annyira nézN

rni, mindjárt feltörli a feleségem. Vér, persze, hogy vér. De nem komoly, ááá, legyen egészen nyugodt. A vér egyféle, ám mi emberek vagy tragikusan fogjuli fel, vagy csak legyintünk rá, például: ez csak orrvérzés. Szóval ez se tragikus. Legfeljebb annak látszik ... Tessék, jöjjön be, foglaljon helyet. Legyen egészen nyugodt, tisztelt vendégem, közönséges világnap a mai is. Csak legfeljebb felverték a port! Mert ez a vér. Ugyan! Éppen tegnap jártak itt a megye bizottságtól. Nézték, hogy is áll itt a község a párhatározattal. A köznyelven szólva: a cigányhatározattal. Ismeri. No, ez a vér is belevág abba. Hajaj, ha tudná! Persze, nálam is jártak. Engem nem hagynak ki. Nemesi nevemmel együtt se. Hiszen én vagyok a cigánydoktpr. Ügy, úgy, csak ne nevessen, szomszéd úr. A határozatokkal mi magyarok úgy vagyunk, hogy mindenki helyesli, megtapsolja, aztán fel is szólal mellette, érvekkel támogatja. De, hogy saját magán megkezdje, elsőnek, az kérem... az a kényes kérdés. Persze, azt mondja, ez a doktor kicsikét pesszimista. Tudja mit, ne tévessze össze a realizmust a pesszimizmussal. No, de ne filozofáljunk, térjünk a — medvére. Reggel bent rendeltem az egészségházban, volt a várószobában vagy húsz tsz-tag. A legnagyobb tsz tagsága hozzám jár. A Kossuth tagsága, meg a párizsi cigányok. Nem dicsekvéskónt mondom,- szigorú tényközlésként. Egyszer már, mikor Évával purparléztunk, hogy még mindig nincs kifizetve a televíziónk, hogy nekünk még mindig nincs Fiat 1000 az udvarunkon, csak egy vacak Csepel, mert én nem megyek a bukszanyitó betegek után, hanem a betegek nálam verik hívatlanul és üres zsebbel az ablakot, mondom, egyszer megtudakoltam egy öregedő, kangörcs nyugdíjastól, ugyan miért engem boldogít. "Hogy mért? Megmondom én kertelés nélkül, elvtársam. Káromkodik maga cefetül, kérem, de jót ír fel a pennája!« Éppen ezért tisztelettel kérem, ne érdeklődjön rokonságomtól, mi a véleményük népszerűségem anyagi értékéről. Egyszóval ma reggel is a megszokott teltház volt nálam, mikor a telefonban megszólalt Évának, nejemnek ijedt-gyerek-fejhangja: — Gábor édes, borzasztó dolog történt. Gyere azonnal haza. Három nő betámogatott egy férfit. A fejebúbjától a derekáig, az inge alatt és az inge felett is merő vér. Ujjnyi vastagon van rajta az alvadt vér. Ott rogyott le a várószobában. És hörög! Itt fog meghalni! Többet nem tudott mondani, erre én kértem, a legsürgősebben hívja a megyei mentőket, s mondtam: nyargalok haza. Csakugyan fogtam a táskát, begóráltam az ilyenkor szoVARGA IMRE: Kapós dokioi kásos holmikat, s a felzúduló parasztok között kirohantam. Képzelje el, mit állt ki ezalatt a feleségem. Egyedül van a lakásban egyéves kisfiúnkkal, az előszobában egy vérrel borított, hangosan hörgő férfi, három villogó szemű, véres ruhás, zilált, idegesen kapkodó nő. Persze, azonnal sürgősen kéri a mentőket, halálos szurkálási ügyben. A postás beszélgetéseket bont, emberölés, satöbbi, két percen belül a főorvossal közli ugyanazt, amit nekem elmondott. Az öreg doktor, aki gyerekkoromtól ismer, megdicséri, hogy milyen talpra esett neje van a Lovassy Gábornak, már mint nekem, külön gratulál, kicsit ráérősen is, mint a bölcs doktorok szoktak, s legyen egészen nyugodt a kis kollégina, nyolc kilométerre van a kórház, maximum tiz perc múlva ott a kocsi... Éva megnyugodott, s üdvözült mosollyal, hogy lám, lám, embertársaim, sikeresen elintéztünk mindent, kilépett a lakásból a váróba. Közölni akarta a jó hírt, s hirtelen elhagyta az ereje: a haldokló férfi nincs, a három villogó szemű dajna nincs, csak ezek a barnás vérfoltok, ezek maradtak emlékeztetőnek ... A többit én láttam. Ahegy befordultam ide, a Kossuth utcába rögtön szembe tűnt, hogy házunkkal szemközt, a járásbíróság emeletes épülete előtt nagy a csődület. Gyanú lobbant bennem, odasiettem. A falnak támaszkodva állt egy csupavér férfi, amolyan harminc év körüli, göndörhajú, ritka-magas férfi szépség, előtte pedig a három tarkaruhás nő, s azok éppen püfölték egymást. Szemlátomást a férfi miatt Aki pedig fölényes, fáradt mosollyal figyelte a cirkuszi előadást. Nyomban tudtam: ez lehetett az a "haldokló*! No, lesz ebből olyan megyei kacaj, olyan doktori röhögés, hogy dr. Lovassy Gábor körzeti orvos úr és budapesti neje, lám, lám, már mentőt is kiparancsolják a cigányaiknak! Odaléptem, mellen ragadtam a férfit, s behúztam a rendelőbe. A bámészok nyomban utat adtak, fele utánunk nézett, másik fele pedig a három egyszerre kibékülő, egymás nyakába sírva boruló nőt bámulta, mert azok közt, női szokás szerint, hirtelen kitört a béke. Gondolhatja, kíváncsi lettem, mitől lett ennyire véres a káderem. Le az inget, hátha kényes helyen szúrták meg. Vatta, mosom le a vért, mit mosom! Kaparom. Sehol semmi. A teste ép, A fején semmi. Karján sincs nyoma sem. Kezdtem éktelen dühös lenni. Ekkor surrant be a három nő. Rájuk ripakodtam szokott modoromban. A legformásabb acsítani kezdett: „Csukasson le, drága doktor úr. Én voltam. Én akartam megölni. Inkább lássam halva az én Lajosomat, mint evvel a két maskarával latorkodni!..Erre a két másik felugrott, de úgy rájuk morNAGY BALOGH JÁNOS KUBIKOSOK dúltam, hogy ijedten lekuporodtak. Csak lesték, mit művelek az ő Lajosukkal. Végre megleltem a vérzés forrását. Az egyik ujját vágta meg a hölgy, vérzékeny helyen. Ahogy lekaptam az alvadt vért, egyszerre erősen kibuggyant. Szóval szerelmi perpatvar, s a maradvány; egy vödör véres vatta. És már itt kellene lenniök a mentőknek is. Kerek félórája jönnek. Gondolhaja, mekkora ingerültség halmozódott fel bennem. Nincs éppen elég bajom, nem hallok eleget „idealizmusom" miatt a családtól, akkor ráadásul ilyen idétlen, ostoba dolgokkal keserítenek. A pasas érezte, hogy itt robbanás következik hamarosan, így ahogy az ujjára" került a kötés, nyomban kotródott volna, de vesztére ahogy köszöngette a szívességemet, egyszerre megcsapott az áporodott, vastag, bűzlő pálinka szag. Mint aki felismeri, mit tegyen, egyszerre elő a közúti vizsgáló- mis-mást, pipáljon egyet szaktársam, s lám, dugig volt az ipse szesszel. Na, megállj, most majd megtanítalak emberségre, gondoltam. S felírtam a beutalóra a — gyomormosást. Hogy a mentők mért késtek? Azt én már gyanítottam. „Egy kis defekt lett, doktor úr" — motyogta a vezér, szemlesütve, mint egy virgo intacta. Persze, én olvastam a gondolataikban: a község szélén leálltak, s így spekuláltak: ha a pasas halálán van, akkor exitáljon a doktor rendelőjében, legalább ő jegyzőkönyveli, ugyebár, ha meg kibírja a harminc perc várást, akkor bezötyöghet a kórházba, mert azt is kibírja... De amikor aztán meglátták, miért kell bevinni a komat, akkora sietséggel" fogták karon, a három óbégató menyecske közül kiragadva, mintha valódi súlyos sebesült lenne. Tíz perc múlva jött a rendőr, hogy jegyzőkönyvezzen, s visszaszaladt az utcára, hogy tanút csípjen el, de a jó magyar szokás szerint egyet se lelt. Mérges volt már ő is: „No, csak jöjjön haza a koma, az anyja huligánistenit, majd elszemináriumozok én vele négyszemközt, hogy a kapitány elvtárs se tudja meg soha. Hát mit képzelnek ezek?!" Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy őrmester elvtársam, azért a világ se hat nap alatt teremtődött, ilyen komplikáltra, gondoljon egy kicsit maga is erre a határozatra, ez se úgy megy, hogy elhatározzuk, és kész. Nem tojás• ántotta az, hogy tíz perc múlva tálaljuk. Apropó, erről jut eszembe, lássa, kinézek már Évikéhez, mi lesz a falnivalónkkal. Egészen megehültem éíi is a hosszú szónóklatban, hát akkor maga mennyire! Csak egy pillanat, kedves szomszéd, azonnal itt leszek... Ó, azt a nádvágó hétszentségit! Lássa, négyen ülnek odakint. No, jó étvágyat — magának! Aztán kérem, — derítse egy kicsit Évát. Szegénykémet, meg az egész családi életemet, tudja, valahogy kihagyták az intézkedési tervből. E. KOVÁCS KÁLMÁN: Az ember és a világ Aforizmák Mi a szabadság? Ha anynyira egyetértünk a rend törvényeivel, mintna saját magunk alkottuk volna. * — Hogyan nézzem az embereket: A szememmel, az eszemmel, vagy a szívemmel? — A szemeddel is, az eszeddel is, a szíveddel is. * Akik többre törnek, mint amennyire képességükből futja, veszélyesek a társadalomra. * Akkor láttuk meg, hogy milyen kicsiny vagy, amikor magas lóra ültéL * Mit ér, ha ismered az igazságot, de szablyád a hüvelyében pihen? * Ha gyűlésen a vezetőség beszámolója után senki sem szólal meg, ez a hallgatás Jannus-arcu kritika: egyik arca szemrehányóan néz a vezetőségre, másik arca szemrehányóan néz a tagságra. ' * — Mi tokajiak, egy pohárral mindig többet bírunk írni, mint ti, pataklak. — Igen, mert gyengébb a borotok. * Ne várj eddig a házassággal, amíg hibátlan élettársra akadnál, mert félő, hogy magányosan öregszel meg. * Vigyázz, mert te is megjárhatod: galambot veszel feleségül, és kígyóval élsz. * — Miért nem tudott Katika férjhez menni? — Olyan kedves, olyan okos és olyan becsületes, hogy minden férfi így gondolkodik: Nálam különbet érdemel. gyógyulnak, felmennek Budára, ott van Igy csinos kis villája... Meg kell dogleni! Egy hátizsákja nincs a szerencsetlennek! .... — Ugyan ne ízlés telenkedjen! — szolt rá Füttyös.'— Maga is kerülgette Juliskát. — Mert el akartam neki adni egy variációt! ,, , — És mit gondol, Ragcsalonak nincsenek tippjei? — Olyanok biztosan nincsenek! Ezen jót kacagtunk, de nem mentünk Rágcsáló felé, nem akartuk megzavarni az idillt. Különben is ebédre szólt a kolomp, visszaballagtunk hát a nyári ebédlőbe.'Rágcsáló is megjött nemsokára gyomorbajos képpel, s még le sem ült, már kezdte. — Olyan görcsök kergetik egymást a gyomromban, hogy az már nem emberi. — Jó, jó, fölvisszük a másodikat, ne búsuljon! — De ez nem való beteg bendőnek. A töltött káposzta kész halál egy gyomorbetegnek. — Piskóta kellene; vagy valami más ilyen könnyű étel... Mondjuk jó tyúkle-. ves, mint a gyerekágyasnak! — De most már ne maceráljanak! Nem vagyok hülye. Ha én itt enni kezdek, úgy felhízok a semmittevésben, hogy a cég reklámjaként mutogatnak. S mi lesz azután? Délután újra lementünk Füttyössel a parkba. Most már kíváncsi is voltam, mit akar tulajdonképpen ezekkel a vonatokkal. Mert, hogy szereti, rendben van, hiszen fűtő volt. De egyik olyan ez is, mint a másik. Vagy kis gép, vagy nagy gép, vagy hideg gőz, vagy meleg, vagy személy, vagy teher. Több variáció nincsen, hamar rá lehet unni. Ennek meg mégis mindig oda fordul az esze kereke a sínekre. Délután is meglestem, amikor szenet hoztak az intézetbe. Megállt, nézegette a két fényes kupacot, aztán lehajolt, felvett egy darabot és elkezdte morzsolgatni. — Lesz meleg a télen? — kérdeztem tőle. — Lesz. Ez szén! Micsoda felséges dolog lenne ilyennel fűteni! De a vasút csak az alját kapja. — Mi gondja moslt ezzel? Egyen, feküdjön, sétáljon, szedje be a gyógyszert, ez most az összes dolga! Nincs értelme, hogy mint egy hazajáró lélek, állandóan a vasúton legyen az esze. — Nincs, így igaz, csak tudja, néha, mikor belegondolok, majd az eszem megy eL — Csacsiságot beszél! Azokat a füstös vonatokat... — Nem von alt, gép! — ... nahát, akkor azokat a füstös gépeket azután is megtalálja. De legjobb, ha nem keresi. — Tudom én, hogy nem mehetek többet mozdonyra... — Gépre! — Köszönöm. Bedugnak majd valami raktárba, vagy állomásra, esetleg kilöknek egy bakterházba, a jó levegőre! — Az kelL Csönd, nyugalom, jó környezet! — Nékem nem! Vissza akarok menni a tűzhöz. Tudja mennyi hiányzott még nekem? Három hónap. Még addig kellett volna fűtenem, hogy vezetőtanfolyamra mehessek. Hát ez öl meg engem, hogy ez az átkozott nyavalya nem tudott még három hónapot várni! Az előbb megfogtam a lapátot, „tüzeltem" egy kicsit. Idenézzen! Csupa verejtékgyöngy volt a homloka ós a keze is reszketett. Szakálla fekete torzsája alatt enyhén sárgállott a bőr. — Hagyjuk! Mindjárt jön egy 424-es. Kisétál velem? — Menjünk! — Tudom, hogy a többiek kinevetnek. Hiszen, olyan az ember, mintha bogaras lenne. — Hová gondol! — Azt hiszik, ez is lottó, meg éjszakai ebéd. Mert a civil embernek egy ilyen gép csak egy meleg vasló amelyik elviszi a sógorékhoz a lakodalomba. Pedig tudja, milyen biztos gépek ezek? Jó szén, jó fűtő, jó vezető, s még a földet is elhúzzák! — De már eljárt fölöttük az idő. — Lehet. Tudom én, hogy a diesel jobb. De hol van? Az a kevés, ami a mi vonalainkon szaladgál, éppen csak azért van, hogy lehessen mivel hencegni. Ha százharminc kocsit szerelnek össze, csak két nagy gépre akasztják azt legszívesebben most is. % A széndarab még mindig a kezében volt. Morzsolgatta, nézegette, le-lepattintott belőle egy darabot és játékosan magunk elé dobta a sétányon, hogy rátaposhasson és még egyszer gyönyörködjön ébenfekete csillogásában. — Csupa korom lesz a keze! — Sose féltse! A jó szén nem piszkol. Olyan, minit a kristály. Fekete gyémánt. Közben hosszú vonatfütty csapott a fák közé. — Hallja, hogy dübörög a föld? S tényleg érezni lehetett, amint a tűzokádó szörnyeteg befutott az állomásra. A füstöt magasra és hátra dobta, hosszú fekete pántlikája tényleg ott libegett fölötte, s csak a korom farka csapódott le a sínek acélkígyójára. — Ezt nézze meg! Ezt a fekte óriást! Milyen büszke a tartása! Mit gondol, hány atmoszféra feszül ennek a tüdejében? — Fogalmam sincs... Még csak nem is konyítok műszaki dolgokhoz. — Várjon csak! — Mi történt? — Ne menjen tovább! Itt a bokroknál álljunk meg! A nagy darab ember reszketett, mint a lopáson kapott gyerek. — Vizet vesznek ... — Odamehetnénk, hátha ismerősök. — Azt nem! A világért sem! Látja a gép oldalán azt a galambot? — Hogyne! Picasso galambja. — Azt én csavaroztam fel. — A maga gépe lenne? Rábólintott. Aztán csak állt, állt, nézte a roppant fekete testet, hallgatta a forró zihálásit, a gőz éles sistergését, amint a levegőbe vágott. — Jöjjön! Nem bírom tovább! Pedig nyolc hónapja lesem itt ezt a gépet. Gondoltam, egyszer majd csak erre jön s akkor felmegyek a vezető állására, megnézem a rostélyon a tüzet, megsimogatom az indítókart és kihajolok az ablakon ... mint egy igazi gépvezető. De ne' Nem lenne jobb ... Menjünk ... Meg se vártuk, hogy a nag^ gép kifusson az állomásról, elindultunk a hosszú körbefutó sétaúton. A földet néztük mind a ketten, az egymást nászigyekezettcl kergető bogarakat, a cipekedő hangyákat; a sétány mellett sarajadt kis vadvirágokat. A gőz sistergése volt a muzsika a tavaszi csöndességhez. De egyszerre megállt Füttyös. — Most indul... Mint az óriás, mikor hatalmas lélegzetet vész, majd kifújja roppant tüdejéből, megmoccant a szerelvény. Először csak mélyeket fújtatott, nagyokat zihált, aztán felgyorsult a ritmusa és egyenletesen dohogott, zakatolt. S mikor a gép elfordult a kanyarban, Füttyös végigpásztázta a fekete füstcsíkot. — Lefojtotta a fűtő a tüzeit... Mentünk körbe a vörös salakon, egyszer, kétszer, tízszer, de magunkban vergődtünk a szavakkal. Csak fönn a szobában kockáztattam meg később egy félénk mondatot, amikor Rágcsáló kiment, hogy nagy üggyel-bajjal kikotorja a szekrény kulcslyukából a heccből beletömött puha és ragadós kenyérbelet. — Ide hallgasson! Mi lenne, ha írnánk egy levelet? — Kinek? — A főnökségnek. — Aztán minek? — Tudom is én .. Hogy esetleg... Szóval, hogy gyógyulás után nem lehetne-e mégis elengedni azt a három hónap fűtest? — A vasútnál nincs ilyesmi. De ha lenne is... Ilyen gépre az orvos sem engedne vissza. Hőség, hideg gáz, gőz huzat és olyan erő kell oda, mint egy fuvaroslónak! — Node valami más gépre. Mondjuk egy Diesel-mozdonyra. Annak olyan a vezetőfülkéje, mint egy laboratórium. Akkorara nyílt a szeme, mint egy gyereze, mikor először látja a szivárványt — Elmenne arra a tanfolyamra és azutan... . — Nem tudok én úgy fogalmazni! Kár az izzadásért! — Majd együtt. Segítek. nyújtott53" eJg°nd0lk020tt- azután kezet — Nem bánom, próbáljuk meg — Most pedig menjünk a társalgóba mert jón a Lottókirály a tippjeivel' — Mondok valamit. És sose játszottam még. Most tegyük meg egyttt az eS variacióját! egyne Vasárnap, 1964. szept. 13. DÉL-MAGYARORSZÁG 7