Délmagyarország, 1964. szeptember (54. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-13 / 215. szám

(fái Sáttdok vekMi .1 i ii ii • Egy marék parázs Egy marék parázs az élet barátaim egy marék parázs, melytől belső tájainkon 36 fokkal gyümölcsöket érlel a láz. Utak kanyarognak bennünk a jelenből előre, hátra kétoldalt hajlékony búzamezők, kiégett vidék jégcsapok, dühöngő nyárfa. Sorsunk útjai szeszélyes sziklák, meredélyek, havas csúcsok között w magány vibráló sivatagán keresztül visznek legyűrve szelet, ködöt. Isszuk a hétköznapok tengervizét és járjuk az ünnepek cseppkőbarlangjait darázsként zúgó gyárakban és bálnahátú mezőkön keresünk valakit Eget, sokszor a csontodig mar, de melegít is ez a marék parázs, felemel, mint a helikopter, aztán súlyával rád dől, akár a ház. Hajszol, mint lihegő párát nyomorában a dühös gazda, majd ölébe vesz s a béke nyugalmát válladra aksztja. Ragszkodsz hozzá és reménnyel táplálod naponként a hited, míg melled csontkosarában e zizegő marék parazsat viszed. Mint az atomok Viszem, viszem az életet huszonnyolc szellős évemet huszonnyolc csonthéjú magot földre szegezett csillagot Kalandor kedvem csendesebb, már nem zúzom be az eget s a világ is az lesz nekem, aminek könyvből ismerem. Napjaim korall-ágain fennakadnak kék álmaim s engem sodor egy áradás: a megszokás, a megszokás. Egyre szűkebb lesz a kör, mely körém zárul és gyötör, melyből nem nyitnak ablakot sem éjszakák sem nappalok, Melyből kiút már nem vezet csak az éber emlékezet radar-hulláma jelzi rpég csavargásom holt-rendszerét. De én is, mint az atomok csak pályámon mozoghatok az élet törvénye szerint elfeledve, ha volt a kínt, mert sugárutat vág a fény gondjaim szálfa erdején s a boldogság tam-tamja szól a lélek dzsungeljaiból. Éppen olyan az életem, mint betont építő elem: értéke akkor mérhető, ha társaival összenő. Luczi János rajza Utolsó találkozás 1939 őszén Pesten voltam I cl? stb., néhány rövid fenéhány napig. Egy este, szín- lelet és Attila máris nyújház után, amikor társasa- totta a kezét, menni készült, gommal a körúton hazafelé Azzal búcsúztunk, hogy igyekeztünk — éjfél körül le- másnap a New York kávéhetett már — arra lettem fi- házban találkozunk, gyelmes, hogy velünk szem- Amikör hosszú Kézszorítás ben a járda külső szélén jövő után elváltunk, biztosra vetférfi, amint két lépésre elé- tem, hogy másnap nem lesz bünk kerül, hirtelen megáll ott a randevún. Bizonytalan, és rám néz. Én is odanéztem, erőltetetten siető léptekkel Ekkor ismertem meg: József távozott és néhány lépés után Attila volt. Tízegynéhány éve mégis visszaszólt, mint aki nem láttam. Ósszeölelkez- elfelejtett valami fontosat tünk... mondani: — Megismertelek a han- — A kis piros cenuza még godról — mondta. — Ne ha.- meg van. ragudj, hogy lak megzavart aMég szegedi egyetemistta korában kapott tőlem egy kis — Dehogy zavartál — fe- csavaros ceruzát. Elnevettük leltem, s máris el akartam magunkat mindketten és búcsúzni a társaságomtól, Attila sietve befordult az első hogy vele töltsem az estét, de mellékutcába, ő határozottan tiltakozott el- Mikor utolértem társaságolene s minden rábeszélésem mat, kérdezték, ki volt ez a ellenére is ragaszkodott hoz- furcsa alak? zá, hogy menjek vissza a tár- — Egy régi szegedi barásasághoz, mert neki -is van tom — feleltem, még programja. Másnap a randevún tényNéhány konvencionális kér- leg nem volt ott, de a váradés: Hogy vagy? Mit esi- kozás közben eszembe jutott nálsz?, Mi újság Szegeden, egy régi verse, amelynek Te hogy élsz?, Mi van a-fiúk- utolsó szakasza így szólt: Ö, válts föl, isten, végre engemet s a pénz miatt áj ult lelkemet, szédült időd forró lehelletét hideg halálsóhajtá s fújja szét! Néhány hónap múlva az József Attila tragikus körülújságokból tudtam meg, hogy mények között elhunyt... Jenő István SIMONYI IMRE VERSEI Szinb-ád. ntfl'íó utazáia a postakocsi csak hajnaltájt volt indulóban a Nagyúrral ám szolgái a kevés beszédű szavak még alkonyattal előreutaztak valamely távoli vendégf ogadóba ugyanezért: a jószóra hiába szomjazó borok már délelőtt óta ecetesen kedvetlenkedtek a hordókban s harangszóra már a rostélyosok is rég étvágyukat veszítették valamint a rozskenyér is megkeseredve emlékezett a szekrényben saját hajdani jóízeíre s estefele már a komondorok is befelé szűköltek mintha közeli halál esne a környéken s éjfél körül a városi házakban a máskor megadó asszonyságok is idegenkedve gombolták be hálókabátjuka kihűlt kezű embereik elöl s hajnal előtt a menybolt is egyre elborultabban tűnődött immár a dolgok hiábavalósága felett: hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még a postakocsi pedig hajnalban indult útnak — a jegenyék kivont kardú gárdistákként kétoldalt szemközt meneteltek szépen a varjak pedig teljes gyászban tisztelegtek a jegenyéken és valahol túl az Ábrándokon, s Óbuda lankáján eleredt akkor az eső méltóságos gyászmuzsikája is (jó kis országos eső dörmögte a sorsával megbékült kocsis előbb a rudasnak aztán nyergesnek) a Nagyúr pedig lassan hanyatt dőlt lehúnyta a szemét úgy álmodott utóljára még a valóságról: az álomról azt, hogy örökre beteljesedett — az életről azt, hogy meghalt mert ez a dolga — s az esőről azt, hogy sírvafakadt Magyarország... DC&fLöy tatás Most már azt hiszem, hogy mégiscsak a szél volt — (Vagy talán annyira szerettem volna, hogy legyen bár akárki — de ha már senki hát akkor legalább a szél?) Ám úgy látszik, hogy mégiscsak a szél lehetett senki más — legfeljebb a gesztenye gallya csapódhatott az ablaknak. Mert ha te lettél volna akkor másodszor is kopogtatsz — — Vagy pedig egyszer sem. Sz. Simon István: Szobatársak Négyen voltunk egy szobában: Lottókirály, Rágcsáló, Füttyös meg én. ök hárman már ismerték ott a törvényeket, szokásokat, de én, mint új fiú, a legnagyobb tájékozatlanságban éltem, különösen eleinte. Így eshetett meg, hogy Lottókirály már az első héten rászedett. — Idefigyeljen, uram! Pompás tippjeim vannak. Elgondolhatja, hogy itt volt időm kifundálni. Annyiból áll az egész, hogy a kilencven szám közül tízet ki kell emelni és azokkal kell játszani. Ha ezek közül jön ki három, négy vagy öt, megszűnt a nyomor! És ennek egyszer be kell jönni! — Nem bánom, tegyük meg. — Húsz százalék, uram. Annyi, mint az államnak. Ha nem nyerne, ami teljesen kizárt dolog, nem tartozik semmivel. Nem lettem adósa. De pénteken délután, mire elment az első mérgem, újra fíizni kezdett. — Lehet, hogy szerencsésebb zónát kell választani! Majd meglátja a jövő héten! Ezek a tippek halálbiztosak. — Akkor miért nem játssza meg őket maga? — Hogy én? Mert nem akarok meghalni. És miből, uram? Én adom a tippeket, maga a pénzt. — Tudja mit? Tippjeim nekem is vannak. Ez meg, azt hiszem, elsősorban mégiscsak pénzkérdés. Láttam, hogy itt valami nincs rendben, de megfizettem a tandíjat. Veréb kellett neki, hát megfogott. — Egye fene, játsszunk tíz percenttel! •— alkudozott másnap. — Jó, jó, majd szólok, ha időszerű lesz. Egy kicsit Rágcsáló is átdobott. Egy asztalnál ettünk, s nap mint nap elnéztem. hogy ez a szerencsétlen milyen kínnal birkózik az ebéddel. Lenyelt egy kis levest, de a másodikhoz hozzá sem nyúlt, csak a gyomrát tapogatta. Le is volt soványodva, mint a kútágas. Az egész emberből az ádámcsutkája tűnt fel legelőször, amint le s föl szaladgált inas nyakán, meg a zakó, amely valamikor tele lehetett vele, de most úgy tetszett benne, mint a lazán töltött hurka. — Egy falat le nem csúszik, és ez így megy már hónapok óta. — Miért nem szól a főorvos úrnak? — Szóltam én már, kérem, de azt hiszi, csinálnak ezek valamit? Itt meghalhat az ember. Fölhozná a második fogást? Hátha később... — Nagyon szívesen! Teljes hétig hordtam neki az ebédet, mire gyanússá vált. — Mi a fenét csinál ez ezzel? — kérdeztem Lottókirályt. — Hiszen • reggel mindig üres tányért hoz le, de enni sose látom. — Éjszaka zabál a megátalkodott! — Mi abban a jó? — Tudja ő azt. Hát idefigyeljen! Ez csőlakó... Két éve itt van már. A tüdejét régen meggyógyították, de ő még nem akar elmenni. Hová is menne? Először az orvossággal manipulált. Semmiféle gyógyszert nem vett be, vitte és lehúzta. Mikor rájöttek, kezdték injekciózni. Most krónikus étvágytalansága van, de látná csak éjjel, hogy falja a hideg babot, rágja a szikkadt kenyeret. Benne van a nevében: Rágcsáló. De igaza van. Még állandó lakása sincs, az utcára meg nem mehet ... Azt hiszi, az orvosok nem tudják? Nekik is jobb így. Most képzelje, hogy ez a pali kimegy, se lakás, se kereset, se ko6Zt... Három nap múlva a rendőrök hoznák vissza ... Jó kis helyre keveredtem, nem mondom, de majd csak lesz valami. — Hanem ez a Füttyös, ez igen komoly, rendes embernek látszik — kockáztattam meg Rágcsáló előtt. — Az az... Le a kalappal előtte! — Csak mindig úgy jön-megy, mintha valami nagy bánata volna. — Fenét. Állandóan a vonatai után szaladgál! Abból áll az egész napja. Télen itt egy mukkot nem volt szabad este beszélni, mert mindig az ablaknál fülelt. S amikor meghallotta a füttyöt vagy a dohogást, kapta a télikabátot a pizsamára és úgy futott a hóban, "mint a nyúL — Ez valami játéka? — Játéka? Hülyesége... Még a kanalat is leteszi, ha vonatcsattogást hall. Nyolc hónapja más szava sincs csak hideg gőz, mel'eg gőz, kis gép, nagy gép, ilyen fütty, olyan fütty... — Talán vasutas? — Az, persze, mozdonyfűtő. De én azt hiszem, már a fejében is vonatok járnak. Fü-füű, sü-s'üű ... — Nem látszik rajta amúgy semmi. — Matuskán sem látszott... Akárhogy bemártották egymást, később magam győződtem meg. hogy a bogaraikon kívül semmi baj nincs a szobatársaimmal. Lot.tókirály csinálta a tippjeit, Rágcsáló éjjel zabált, Füttyös meg futkározott a vonatok után. Egyik sem volt pszichológiai eset, csak a környezet nagyította fel. mániájukat. Hiszen itt valahogy mégis el kell tölteni a napokait, melyek olyan álmosan potyognak egymás után, mint a homokóra apró szemcséi'. Aki csak magával meg a betegségével foglalkozik, előbb-utóbb tényleg mehet az idegorvoshoz. < Nekem voltaképpen semmilyen hobbym nem volt. de én is úgy láttam jónak, ha valamivel elfoglalom magamat és lezárom a gondolatok zsilipjét. A lottó nem nekem való. sem az éjszakai kosztolás. Füttyös mellé szegődtem hát inkább, vonatot nézni. Így legalább sétál, meg valamit lát az ember; máskülönben megmacskásodik még a lelke is. Ez a Füttyös tényleg szakasztott vonatmániás volt. Amúgy keveset beszélt, fél őra is ellélt a padon, mire megmukkant, de ha vonat közeledett, nyugtalan, izgatott lett, akár a vadászvizsla, ha vadszagot éréz. Nem is szólt, csak ugrott, szaladt a park szélére, a kerítéshez, ahol a vonatok eljártak, s olykor meg is álltak, mert egy kis állomást rendelt oda a MÁV. — Most mit csináljak? Utána iramodtam én is. — Hallja? Hallja, hogy könyörög? — Kicsoda? — A vezető. — Kinek? — Az állomásnak... Hogy engedjék be. — No persze, persze... — Ügy tud ám sírni az a gép, mint egy gyerek. Csak érzéssel kell adni a gőzt a sípba! — A mozdonyra gondol? — Az nem mozdony! Az gép! Méghozzá kis gép. — Azt meg honnan tudja ilyen messziről, mikor nem is látja?' — Meg lehet azt ismerni a hangjáról. De. még a füsitjiről is. Mert a kis gép előre veti a kormot, mindjárt oda a harmadik-negyedik kocsira, a nagy meg hátra dobja, egészen a szerelvény végire. Persze, attól is függ, milyen a fűtő, befullad-e a keze alatt a tűz, vagy jó járása van a lángnak. — Soká engedik be... — Ellenvonatot várnak. Végre mind a két vonat bedöcögött prüszkölve, öregesen. Sokáig dohogtak az állomáson. — Most miért nem mennek? — Vizet vesz a kis gép. Meg a lányokkal incselkednek a fűtők. — Miből lehet ezt kitalálni? — A hideg gőzből... Most azt eresztett. Mi is azzal spricceltük a menyecskéket, ha csúfoltak bennünket. Semmiség, nem csúfolódás az igazából, mert csak odabökik az embernek, hogy „kormos". De van ám ijedelem, mikor rájuk prüszköl az ember! A gőznél is fürgébben fröccsennek szét! — Idefigyeljen, uram! Ezt meg kell játszani! — bukkant fel Lottókirály. Olyan, de olyan variáció jutott eszembe! Az elveit megmondom egy Kossuthért: — Gyújtson rá, és az ismertetéssel ne fáradjon! — Hát akkor mondok egy pletyust. Rágcsáló ott üldögél a második sétányon a dilis Juliskával... Hehe... Tudja, a gádorosi Juliskával... — Biztosan beszélgetnek. — Persze! És fogják egymás kezét! És Juliska piskótával eteti a „gyomorbeteg" rágcsálót. A tenyeréből... Ez meg biztosan arról papol neki, hogy majd ha fel6 DÉL-MAGYARORSZÁG Ya&aruap. 1964, sacpU 13.