Délmagyarország, 1964. szeptember (54. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-06 / 209. szám

ORAVEC JÁNOS: A ml fajfánk Lm. ikor a tenyeremen lévő hólyag felszakadt, abbahagytam a csákányozást. A karbidlámpa fényéhez tartottam vérző kezemet, nézegettem, aztán fújkáltam, mint a ioiio levest, hogy enyhüljön a fájdalom. A mellettem levő két fülkében is csend lett Tudtam, hogy engem figyelnek. Igy van ez már egy hete, mióta a frontbrigádban dolgozom. Ha csak egy pillanatra teszem le a szerszámot, mindjárt engem lesnek az ácsolatok között. Nem szólnak, nem kérdeznek, csak figyelnek. Az utóbbi napokban már félre sem mentem, inkább visszatartottam. Hajtottam magam, mint az őrült. Ne mondják, hogy miattam lett kisebb a pénzük. Mikor ide osztottak be. a frontra, sejtettem, hogy nehéz dolgom lesz. De a fene sem gondolta volna, hogy az emberek több gondot okoznak majd, mint a szén. Pedig így van. Már az első műszak rosszul kezdődött. Mikor felszólásnál az aknász engem osztott be hozzájuk, a brigádvezető végignézett rajtam és csak ennyit mondott: — Nem kell! Bírni szerettem volna szégyenemben. Aztán mégis velük mentem, mert nem kaptak más embert. Utolsónak baktattam utánuk a lejtaknán lefelé és úgy éreztem, egyedül megyek. Robbantás után, mikor reggeliztünk, félrehúzódtam tőlük. Nem ismertem közülük senkit. Egyformán idegen, egyformán szénporos ós izzadt volt mindegyik. Én magam rágtam a zsíroskenyeret, ök egymás között beszélgettek. Néha egy-egy kenyérhéjat vetettek a patkányoknak, nekem egy szót. sem. Mintha ott sem lettem volna. Valakit nagyon szidtak. A kövér brigádvezető vitte a szót: — ... mindég úgy állt a munkához, bogy más is hozzáférjen. Szóval lusta volt. Meg álmos. Állandóan ásítozott. Egyszer állva is elaludt, mint a Belsped lova... Nevettek. A brigádvezető megszívta a dgarettáját és fejével felém intett: — Nem tudom, hogy ez majd hogy válik be. Egy pillanatra rámnéztek, egyikük megrántotta a vállát aztán a totóról kezdtek beszélgetni. Nem ettem tovább. Műszak végén a fürdőben felfedeztem a tenyeremen az első vízhólyagot. Másnap nem sikerült jól időre beácsolnom. Ideges voltam, igyekeztem, kapkodtam. A többiek már készen voltak és gúnyosan tekintgettek felém a szomszédos fülkéből. Különösen a jobb szomszédom, égy alacsony, vékony, idősebb ember, aki még fütyörészett is. Nem segített volna. Petiig, de nehéz egyedül faragni! Meg is sértette ma kezem. Nem nagyon, de vérzeit Átkoztam magam, hogy ilyen peches vagyok | armadnap a kaparószalag szakadt eL Le kellett állni a szieneléssel. Leültem. A kövér brigádvezető lihegve szaladgált a frontaknásszal és a gépkezelővel. Az én fülkémnél alli meg káromkodni: — Az istenit ennek az átkozott ócskavasnak! Éppen most kellett elszakadni. Persze, egyeseknek jól jön a pihenés. Biztos akarattal rakják rá a nagy széndarabokat Mikor felálltam és megfogtam a fejszét, arrébb mentek. A gépkezelő barátságosan rámnevetett és megveregette meztelen vállamat. Szerettem volna megölelni. A célozgatás és a szidás a következő napokban is folytatódott. Mindenért engem okoltak. Nem mondták a szemembe, de éreztem, hogy nekem szól. Es állandóan lestek, figyeltek. Most is. De csak hadd leskelődjenek! Koszos zsebkendőmmel megtöröltem vérző tenyeremet és újra megfogtam a csákány nyelét, összeszorított fogakkal dolgoztam tovább, de elhatároztam, hogy elkérem magam innen. Hát brigád ez? A fenét! Undok banda! A brigádvezető meg egy kövér disznó. Teljes erővel vágtam a csákányt a szónfalba. Mikor elérkezett az evés ideje, félrehúzódtam a helyemre. Nem kellett a kaja. Csak vizet ittam a kulacsból és rágyújtottam. Markomba bújtattam a cigarettát és azt néztem, hogyan szökik a füst az ujjaim között, mint valami vasrácson. Kisujjam hegyéve] sepertem le a hamuját. Egyáltalán nem éreztem a parázs égetését. A többiek a nagy szerszámos láda köré gyűltek. Azt számolgatták, mennyi fizetésre számithatnak. Hallottam, hogy vitatkoznak, hogy keveslik a pénzt, de nem figyel1 in „II ILI tem oda. Csak akkor kaptam fel a fejem, mikor rólam volt szó. A kaparó gépkezelője szidott: — Persze, hogy kevés a pénz. Ingyenélő lóg a nyakatokon. Minek vesztek be minden jött-mentet a csapatba? Nem tud ez dolgozni, meg nem is akar. A múltkor is ült a szénen, ahelyett, hogy lapátolta volna. Én ezt a gépkezelőt mindig sajnáltam. Beteges ember volt. Sálat hordott a nyakában és a védősisak alatt svájci sapkát. A füleit vattával védte a huzat ellen. Az egyedüli ember volt itt, aki rámmosolygott. Most mindenki engem nézett. Az a kis, alacsony, idősebb ember, aki a jobb szomszédom, gúnyosan mosolygott Nem maradok tovább! Fogtam a lámpát és felálltam. —Hová mégy? — hallottam a brigádvezető éles hangját. — Mi köze hozzá? — vágtam vissza. — Azt kérdeztem, hová mégy — csattant újból a hangja. Visszafordultam és úgy ordítottam: — Ki! Ki a napra! Nem maradok magukkal tovább. Szidják azt, akinek kenyeret adnak ... Mindenért engem hibáztatnak ... Egy jó szavuk nem volt hozzám, mióta itt vagyok ... iPedig én ... — abbahagytam. Csend volt. Csak az ácsolatok reccsentek meg néha a hegy roppant súlya alatt és az üres csillék távoli döngése hallatszott a szállítóvágat felől. És akkor valaki megszólalt. A jobb szomszédom. Az alacsony, vékony, idősebb ember. Nem mosolygott. Hangja szigorú volt. A gépkezelőre szólt rá: í — Mit avatkozik maga a mi dolgunkba? He? Én tudom, mit dolgozik ez a gyerek. Egész héten hajtotta magát. Csak akkor állt meg, ha vizet ivott Kicsit ügyetlen, de majd megtanul dolgozni. A mi fajtánk! Maga meg törődjön a maga dolgával! A gépkezelő megigazította a nyakán a sálat és elindult. Mikor mellettem ment el, szemrehányóan ráimmézett. brigád közelebb jött hozzám. Körülálltak. Egy koszos kéz vállamnál fogva visszanyomott a fatuskóra, amelyen az előbb L ••iL ültem. Felém fordították a lllllllll lámpákat és úgy néztek rám, mintha most bújtam volna ki a szénből, itt a föld alatt, az ő szemük láttára. Ekkor a nagy csendben hangosan megkordult a gyomrom. Először csak egy ember nevette el magát, aztán a többiek is. De aztán hirtelen abbahagyták. Valaki megszólalt: — Ne hallgass erre a gépkezelőre, cimbora. Könyvelő volt, sikított, ült, most meg itt rontja a levegőt. Számolni azt viszont tud. Velünk vagy, miránk hallgass. Hálásan néztem rájuk és fel akartam állni, de a kövér brigádvezető lehajolt hozzám és egyik kezével a térdemre támaszkodott: — Sehová nem mész! Megértetted? Itt maradsz velünk. Hogy is hívnak? Még később, munka közben is úgy éreztem, hogy bőrömet süti tenyerének helyé a térdemen. n iiMllki Magyar könyvet a nagyvilágba: SZERVES DEKADENCIA" ELLEN Magyar grára, magyar irodalomra éhes világszerte a magyar szórvány. Az öreg generáció még talán melengeti honi emlékeit, a fiatalabb már csak félszívvel magyar, az idegennyelvű unokák számára Magyarország egy távoli, talán egzotikus vidék. Kell, nagyon kell a klasszikus és a mai magyar irodalom intézményes injekciója külhoni véreinknek. Mert közkézen forog odakint Jókai, Mikszáth, beszélnek egy-két érdekesebb mai nagyságról. De épp elég süIetlenséget erőltet rájuk a távoli helyzet... Két könyv — 10 dollár! Egy amerikai lapban propagálják . többek közt Róbert Mária magyar írónő (?) könyvét, amely egy emigráns magyar leány viharosan szexuális kalandjait taglalja. (McGelland és társa, Toronto). Mint írják; „züllött figurája tagadhatatlanul rokonszenves, mint általában, minden ami dekadens..." Ez a szélsőséges példa nem áll egyedül. Az ismeretlennél nevesebb írókat is elsodorja az ár. A hatvanadik éve felé íartó emigráns Wass Albert a kanadai Montrealban száz főnyi hallgatóság előtt- részleteket olvasott fel Elvásik a vörös csillag című űj regényéből. (A mi Adynk már hatvan évvel ezelőtt is azt írta: „Sose hull le a vörös csillag ...") Az író előadás után elmondta, hogy ezer magyart akar toborozni, akiknek évi 10 dollárért egy magyar és egy angol nyelvű könyvet küld. A könyvekről pAsze nem tojásfejű (egg head) bizottság dönt, hanem ő maga a kiadó is, a pénztáros is... Morning Blues.,. Az ember csak olvassa ezeket a rosszízű példákat, gondolatban melléjük állítja a hazai könyvkiadás milliós számait, no meg a fokozódó igényességet és beleborzong a sajnálatba; a haza gyökerei nélkül még az esetleges tehetség is elsorvad, bojtorjánt terem. Tavasztájt elhunyt Nyugat-Németországban egy „örök-emigráns" a 75 éves Benedek Károly, akit ismerői már vagy 40 éve független irodalmárnak tartottak. Halála előtt fakadt ki bánatosan: „En írtam németül vezető lapokba, s végül rájöttem, hogy nem tudok németül... Azután átnéztem francia írásaimat és rádöbbentem, nem tudok franciául... Elolvastam évek után spanyol riportjaimat, s szomorú lettem, nem tudok spanyolul... No most végre elolvastam magyarul írt könyvemet. Majd leestem a székről: hát én nem tudok magyarul se..." Anekdótába illő vallomás — távol a hazától. Az öregeket azonban nyomon követik a fiatalok, akiknek néha már gondolatmenete sem magyar. Nem tudom, hány éves például H. Magyar András, aki néhány hete verset publikált egy bécsi magyar lapban — „Morning Blues" címmel. A szürrealista beütésű versben ilyen sorok olvashatók: mikor lesz vége a mának azt mondja soha a holnap melleden alszik a bánat mellemen ülnek a holtak sliut up for erissake you bum [tliere felettünk szállnak a felhők mellemen ülnek a holtak felnött-e az ki már felnőtt öledben alszik a romlás ölemben alszik a végzet feleltünk szállnak a felhők alattunk sütnek a pékek Az angol sor szabad fordításban így hangzik „Fogd be a pofád, te csavargó". Bizony a csavargó irodalmár élményanyagából többre nem futja. Első fecskeként Mit tehetünk hazulról az ilyen morbid, pesszimista irodalom ellen? Hogyan kellene erősíteni a magyarul gondol kod ók között legalább a nyelvi ragaszkodást? Jó irodalmat kell adni több százezer, talán egy millió magyarnak a nagyvilágban. A nyár derekán Londonban Világ-Könyvvásár volt, amelyen 17 ország sorában hazánk is megjelent, 800 magyar és idegennyelvú könyv bemutatásával. Részlegünket felkereste sok Angliában élő magyar is, sokan vásárolták mai szerzők és régi korok műveit. Talán ez a könyvvásár volt az első fecske a magyar szórványok felé: nem feledkezünk el, nem feledkezhetünk el külhoni véreinkről. A rosszindulattal, a feledéssel és dekadenciával szembeállítjuk az igazi művészetet, a pusztulással a soha nem múló irodalmi értéket. J. L. I. VASZILJENKO: Nem kitalál!- törfénetak Egy rendőr elbeszélése. Mostanában ritSin büntetünk, elsősorban az öntudatra támaszkodunk. Korábban azonban gyakran bírságoltunk a helyszínen, csak a vidékiekkel szemben voltunk elnézőbbek. Láttam egyszer, hogy nem a kijelölt helyen haladt át valaki. Belefújtam a sípba, megállítottam és kérdeztem. — Miért nem átkelőhelyen közlekedik? — Azért — felelte —, mert nem sajnálom az életemet — és kihívóan nézett a szemembe. Mindegy nekem, akár Volga, akár Pobeda megy keresztül a testemen. — Hát akkor — mondtam — fizessen egy rubelt büntetésül. Elővettem a nyugtát, mire ő panaszosan megszólalt: — Rendőr elvtárs, vidéki vagyok — mutatta a személyi igazolványát is. — Ejnye — mondtam neki —. az életed könnyen adnád, de a rubelt sajnálod? Az optimista BEDE ANNA: Szeresd meg értem Szeresd meg értem e komor földet, Nemesek voltak, s kivert szegények, mit, hogy megtartson, szitkok közt törnek, de hazát, hitet sosem cseréltek, ha kiskaput nyitsz, ne légy csak vendég, szeresd a sepert udvarok csendjét. Nehéz felnőni szűkös szobában, messzire érni dűlő porában, mégis ember nőtt, mégis dal termett, innen szakadtam, még megismernek. Nincsenek nálunk égtépő várak, csak makacs, hű nép, harcokba fáradt, sem márványkutak, hűvös fehérek, csak a tűzvészből kimentett élet. Apáim hányan bujdostak nádban, hullottak győztes s vesztes csatákban, nedvet sajtoltak porló homokból, ha házuk épült, az is romokból, SIMÁI MIHÁLY: mind lázadó volt, átkokkal áldott, ki Istenhez is állva kiáltott. Mi maradt végre? Kór és szegénység, vád hessenti a vágy szárnyverését, s gáncs, kétkedés közt nagy, mohó munka, hogy találnánk már végre magunkra. Vesd rám, kedvesem, fényét szemednek, lásd meg: vad vagyok, kóbor, eretnek, de téged szenvedéllyel szeretlek, botlásaimért, kérlek, ne vess meg. Szeresd meg értem sorsunknak mását, széttört göröngyök csillaghullását; e fájón őszbe hajló vidéken a jó halált is szeresd meg értem. VOLÁN Forgó szerpentin-örvényeken a csúcsra fölhaladtam, s fuldokló motorral alámerültem a völgyben, mely zölden hinárlott alattam. Kétoldalt örök sövény követett, az országúti fák, s a nap robogott szembe velem, rámirányítva félelmes reflektorát. CsaJo azt a világot tisztelem, amelyik szembejött, és gyűlöltem a sunyi legyőzötteket, akik alkalmukat lesték eszeveszetten dudálva la hátam mögött. Vissza hé, kihagyó motorok! hörgő, tegnap-tüdejű gépek! Ez a kor, mint egy üveglő délkör sorompója zuhan közém és közétek! Egyetlen,, egyetlen, egyetlen élet tárult ki, egyetlen úton át rohanok, hogy mindenen megtáncoltassam érzékeim ötágú reflektorát. Szilánkká zúztam a múltat visszapillantó tükrömön; most) már csak előre nézek, a világba, amelyik szembejön.:'. Csodálkoznak azon, hogy ilyen idős korban megőriztem az életörömömet. Nem értem, miért? 78 évés vagyok, tehát már régen túl vagyok az átlagos éietkoron, de azért minden újabb nap ajándék nekem. És miért ne örvendezzen az ember, mikor mindennap ajándékot kap? Elhúzódó betegség A háború idején nagyon sók előadást tartottak a tífuszról. Az egyiken munkatársammal együtt vettünk részt. Az orvos a lappangó tífusz ismertető jelei között említette a kedvetlenséget, azt, hogy nincs kedve dolgozni az emberfiának. Az előadás után ismerősöm széttárta karját ós rezignáltán mondta: — Nem is tudtam, hogy amióta élek, tífusz lappang bennem. Hiába jajgatott A technikust kórházba szállította a mentő: a szigetelés nélküli elektromos vezetékre esett. Nyugtalanul forgolódott ágyában, jajgatott, belső égésre panaszkodott. Este visszajött az orvos, aki kiszállt a helyszínre, hogy megtudja a baleset körülményeit. Az orvos láttán még erősebben jajgatott a beteg. — Jó hírt hoztam — kezdte az orvos. — A vezeték, melyre ráesett, nem volt áram alatt, ön tehát éppen hogy egy kicsit megütötte magát. — Így lenne? — kiáltott fel a technikus. — Én meg azt hittem ... Szóval nem volt áram alatt a vezeték? Ez aztán a boldogság. Abbahagyta a jajgatást. vidám lett, anekdotát mesélt a betegeknek és elhagyta a kórházat. Leltár miatt zárva Nyinocska összeveszett barátnőjével, Ljuszjával. Bánkódva ült otthon. A nagymama hívta: — Menjünk, Nyinocska, a boltba, bevásárolni. Az üzlet zárva volt. A nagymama bezörgetett. Az ablakon szigorú hangon kiszólt az eladónő: — Leltár miatt zárva. — Az ördögét — mérgelődött a nagymama. Hazatértek, leültek teát inni. Ekkor kopogott az ajtón Ljuszja, békülni jött: Nyinocska azonban nem akart békülni, kinézett az ablakon és flegmán megjegyezte: — Mit kopogsz? Leltár miatt zárva. Fordította: Bányász Bcia 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1!>61.szeptember &