Délmagyarország, 1964. szeptember (54. évfolyam, 204-229. szám)

1964-09-06 / 209. szám

KASSAK LAJOS: A Uuitáma Ne nézd az arcom ne kérdezd a nevem a megváltás pillanata ez mikor késélen áll az áldozat és vakon egyensúlyoz. Allo'te és várakozom. Ne nézd az arcom ne kérdezd a nevem rég elfelejtettem. A mezőn felejtettem el mikor egy kislány szoknyája után rohantam. Mondom, egy kislány szoknyája után rohantam. Csak azt a szoknyát láttam amint ég és föld között repült és egy nevetést hallottam vörös és kék nevetést valahonnan már a távoli erdő sűrűjéből. Ö játékaink, zsendülő szerelmeink hullámai hizelkedés a szóban, pezsdítő áramok a tapintásban. Egy borjú jámborságával éltem kitárulkozva és meghitten. Mezítláb rohantam utánad te kislány s a felvert porban ime eltűntem se fényesség felettem se kísérő árnyékom. Már csak benned élek szalmahajú kislány ajkam mosolya, nevem hangzata nélkül. HUNYADI ISTVÁN? Tégy tanúságot A tervezőkről, kik ráhajoltak roppant számsorokra s bejelölték a metszőpontokat, a kohászokról, kik formába zárták a fortyogó vasat, célnak, méretnek hajszálig egyezőn, a hegesztőkről, kezük nyomán a részek összeforrtak, hogy századig állják a kiszabott tehert, a darusokról, kik a vázat beemelték, a merevítőt, a kábeltestekei. Az építőkről, kik ég és habzó ár között lebegve — árnyuk sehol — végezték dolgukat, sodronykötélre hurkolódva, vagy a pilonnak vetve hátukat. Mit éreztek, ha nyugtalan tekintetük rángatta mélység s röpítette magasság? 0, híd, lebegő sirályszárny, ma átívelsz egész a partokig. Gigász anyag! Megmerevedett acélháló, beton-vasszerkezet, te \égy tanúságot róluk, a foghatót formáló emberekről, kik hozzád semmi porszemek, és mégis óriások! rozsny4i zoltán: Rozsnyai Zoltán, az ismert grafikus, mint a hódmezővásárhelyi művésztelep Vendége a nyáron néhány hetet Mártélyon töltött. Mértél yi tartózkodásáról gazdag anyaggal tért haza: a Tiszaparti faluban egész sereg rajzot, vázlatot készített összeállításunkban ebből az értékes és érdekes anyagból adunk ízelítőt. MAGÁNYOS FA CSACSIK Í —, \ — '. " MjiMm ÖKRÖS LASZLO Eccarius, a Lagerführer félretolta maga elől az iratokat, felállt az asztal mellől, ásítva nyújtózkodott, aztán kinézett az ablakon. Odakinn tavasz volt, a legszebb kora tavasz. A nap ragyogóan sütött, sárga fénye, mint a folyékony máz olvadt szét a sarjadó füvön és a fák rügyező ágain. Szinte még a komor barakképületek is megvidámodtak: fények futkostak, villantak körülöttük. „ , A tábor csendes volt. A foglyok már kora reggel munkába vonultak. Mindössze néhány asszony lézengett a barakkok között a délelőtti napsütésben. Kinyitotta az ablakot. Friss, jóízű tavaszi levegő tódult a szobába. Olyan töményen, hogy Eccarius szeretett volna beleharapni. — Itt a tavasz — gondolta. Mi meg itt rohadunk ebben a büdös lágerben. Tétlenül. — A szekrényhez ment, s valahonnan az alsó polcról egy pálinkásüveget húzott elő. Ivott. Amikor letette a poharat, kinézett az ablakon. Egy asszonyt látott a tábor főútján. Kurt, a fiatal SS kísérte. A nő fáradtan lépkedett rongyaiban, mint a nagyon öreg és nagyon beteg emberek. De szőke haja volt. Nagy szőke haja, piros ronggyal átkötve. Eccarius még sohasem látott ebben a lágerben ilyen hajat. Most megdöbbenve nézte. Ügy tűnt, minden napfény erre a szőke hajra és a piros rongyra hull. — Kurt — kiáltott ki az ablakon. — Hozzám! A fiatal SS összevágta a bokáját. — Igenis, Herr Lagerführer. Eccarius töltött pohárral várta a katonát. — Igyál — mondta. — Szolgálatban vagyok, Herr Lagerführer. — Igyál csak nyugodtan. — Köszönöm — mondta a katona és megint összevágta a bokáját. Eccarius kinézett az ablakon. A szőke haj tovább világított. — Mondd csak Kurt, tudod-e, miért van a mi táborunkban kevés szőke nő? — Igenis, Herr Lagerführer. A zsidók közt nagyon ritka a szőke. — Helyes. De akkor ki az a szőke nő? — Milyen szőke nő? — A fogoly. Akit kísérsz. — Az lehet a kivétel. — Mi van vele? — Lustán dolgozik. Panasz van rá. A fogdába viszem. Eccarius megint kinézet a szőke nőre. — És modd csak, máskülönben milyen a nő? Kemény még a húsa? — Nem tudom. — Nem lenne kedved játszani vele? — Tréfál, Herr Lagerführer? A fogdába kell vinnem. — Fiatal vagy még és túl szigorú, De árért gyere csak. Ebben a játékban neked is örömöd lesz. — Igenis — mondta a katona és engedelmesen Eccarius után indult. — A kapuhoz! — vezényelt Kurt az asszonynak. A fogoly fáradtan megindult. Amíg mentek, Eccarius a nőt nézte. Közelről éppen olyan volt, mint a többi zsidó nő a lágerben. Sovány, aszott, hirtelen megöregedett, megállapíthatatlan korú. Élesvonalú arca tele volt ránccal és gyűrődéssel. Hajdan fekete szeme most színtelennek, üresnek tűnt. A kapuhoz közel megálltak. — Kinyitni — vezényelt Eccarius és az őrtoronyra nézett. Amikor a vasrácsos kapu kinyílt, az őr a kapura fordította a géppuska csövét. Eccarius Kürthöz fordult. — Azt mondtad. lustán dolgozik? — Ezt jelentették, Herr Lagerführer. — Szóval szabotázs? — Igen. Eccarius felemelte a kezét. Egy kenyeret tartott benne. Az irodájából hozta magávak Odalépett a fogoly elé és az orra alá tartotta. — Szagolni! Az asszony nagyot szívott a kenyér illatából. Eccarius meglóbálta a kenyeret és nagy ívben kidobta a kapun túlra. — Eredj érte — mutatott a kenyérre. — Ha visszahozod, a tied. Megeheted. A fogoly nem mozdult. — Nem érted? Ha kirrtész érte, megkapod. Az egészet megeheted. Az asszony mozdulatlanul állt tovább. A drótkerítést nézte, s a fekete halálfejet a kapu mellett. Azon túl a szabadság? — Hülye vagy? — idegeskedett most már Eccarius és Kurtra nézett. A fiatal katona érdeklődve figyelte, mi történik. Eccarius hirtelen ordítozni kezdett. — Na, eredj már, te disznó! — nagyot lökött a szőke nőn. De az erre se indult. Eccarius tovább ordítozott és elővette a revolverét. — Ezt talán majd megérted. Ha azonnal nem indulsz, rögtön beléd lövök! , Ez használt. A fogoly megindult. Görnyedve, szinte lapulva ment, s úgy reszketett, mintha szökött volna. A kapuban megállt, felnézett az őrtoronyra. A géppuskacső pontosan követte mozdulatait. — Tovább — ordította Eccarius és felemelte a revolverét. A nő még jobban leiapuit, valósággal csúszott a földön. Amikor kiért a kapun, újra megállt és ismét felnézett. Az őr nem lőtt. Az asszony erre odaszaladt a kenyérhez, felemelte és' magához szorította. Aztán, kezében a. kenyérrel, állt egy ideig a tábor kapuján kívül. — Vissza! — ordította Eccarius. A fogoly lassan megindult. — Gyorsabban! — hangzott a parancs. Amikor az asszony befutott, át akarata adni a kenyeret Eccariusnak. — Megenni! — hallotta az újabb parancsot. Tanácstalanul állt egy ideig, de aztán, amikor látta, hogy nem történik semmi, szájához emelte a kenyeret és beleharapott. .Gyorsan, mohón evett. De csak egy falatot bírt lenyelni. Amikor még egyszer a kenyérbe akart harapni, Eccarius hirtelen kikapta a kezéből és ugyanúgy, ahogyan az előbb, kidobta a lágerkapun. — Visszahozni! — ordította. A fogoly most már futott. De amikor visszahozta a kenyeret, nem haraphatott bele, mert Eccarius megint kikapta a kezéből és újra kidobta a kapun. A nő ezután még jobban szaladt. De ismét hiába: Eccarius megint kikapta a kezéből és újra kidobta a kenyeret. S ez így ment tízszer, tizenötször, hússzor. A fogoly futott. Lihegett már az erőlködéstől és a fáradtságtól, de Eccarius mindig visszadobta a kenyeret és közben ordítozott. — Visszahozni! Gyorsabban. Viszszahozni! Amíg az asszony futott, lihegve cs erőlködve, egyre gyorsabban kapkodva a levegőt, Eccarius és Kurt egymásra nézett. Mindketten mosolyogtak. — Kitűnő játék, Herr Lagerführer — mondta Kurt. — Régen szórakoztam ilyen jól. Egyszercsak a táiorkapun kívül hirtelen megállt a szőke nő. Megállt, egy pillanatig belebámult a világba, aztán nevetni kezdett. Először alig hallhatóan hallatszott ez a nevetés, halk női kacagásnak tűnt, olyannak, ahogyan a nők egy jó vicc után nevetnek otthon vagy társaságban, a színházak előcsarnokaiban vagy a vendéglők asztalainál. Eccarius és Kurt fel se figyelt rá. De a nevetés ereje egyre nőtt. Nem lehetett már nem hallani. A végén valósággal eszelős ordítássá vált. — Abbahagyni! Visszahozni! Abbahagyni ! — ordítozott Eccarius. De a fogoly továbbra is mozdulatlanul állt és hátravetett fejjel ordítva nevetett tovább. Eccarius nem értette, mi ez. Felkiabált az őrtoronyba. — Lőjj már, te barom! Nem látod, hogy a fogoly szökésben van? A géppuska egy pillanat múlva megszólalt. De csak néhányat lőtt. Az asszony rögtön az első találatok után összeesett. Nem is mozdult többet. Ott feküdt, öt méterre a táborkapun kívül, vére odahullott mellé a földre és a kenyérre. Eccarius később úgy intézkedett; hogy a halottat és a véres kenyeret ne szállítsák el. Hadd lássák a munkából hazatérő foglyok saját szemükkel, milyen sors vár azokra; akik szökni merészelnek. Vasárnap, 1904. szeptember 6 DÉltMASURORSZÁG 7