Délmagyarország, 1964. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-05 / 156. szám

KISS DÉNES: Az udvart kérdezed? TÓTH SÁNDOR RÉZDOMBORlXASA I Az udvart kérdezed, otthon? Tudom-e milyen? Már mondtam: magamban hordom, naponta előveszem, megtörülgetem, lesímogatom róla az időt, 'T~ mégis ma már nem olyan, mint tegnap volt vagy azelőtt. Vagy az anyámat kérdezed? A minap láttam a tenyerét: sziklakeményre égett, aszályos földdarab hasonlíthat csak hozzá! Megmeredt, apró sors-villámok cikázzák be: sebhelyek, bőrrepedések Mondjak még róla valamit? Alig tudok, nem is tudok. Ügy élt mindig, hogy dolgozott, megvakult, annyit foltozott, föld felé annyit hajlongott: vetett, ültetett, kapált, hogy már a tájék része lett, belegyökerezhetett, mint a fák, most már örökre dombokhoz görbítve derekát. Mit mondhatok még? Szeretem, / ha nem is érti miképpen lehetett az én anyám éppen?! Alágyújtósnak használja versemet. „...nem volt a háznál más papír, fiam így mondta. De én igazán megértem: mindennél jontosabb, hogy a tűz égjen, hogy felengedjünk mindannyian. r -a Az orvostudomány szépségei A májam elkezdett kellemetlenkedni, mint egy irigy kolléga. Elmentem tehát rétidélő intézetbe... A fehérköpenyes ember mereven rám nézett, majd elégedetten mondta: — Világos! Sápadt és ez a dicodenala hatása alatt keletkezett. Az ismeretlen kifejezés félelemmel töltött eh A tünetek, amelyeket megállapított, megelégedés, se] töltötték él, mégis kötelességének érezte, hogy megnyugtasson' engem is és a következő fejtegetésibe fogott: — Viszont nincs nyoma a litizia biiiarának, jóllehet a jobb hipocondrus táján fájdalmat érez. Az ön biliaris funkciója hasonlóképpen kielégítő. Lehet, hogy ez őt kielégítette. De én úgy éreztem, hogy ezek a titokzatos szavak, mint láthatatlan íjból kilőtt nyilak fúródnak belém egy rémregény lapjairól. Borzongás fogott el, alig álltam a lábamon. A fehérköpenyes viszont úgy vélte, hogy jó szolgálatot tett nekem és tovább nyugtatott. — A jelék szerint nem lesz szükség laparatómiára. Ügy éreztem, itt a vég. Megkíséreltem elképzelni a temetésemet. Ki fog vajon a legjobban sírni? Az orvos hangja egyelőre Visszaterelt erre a világra — Tehát minden rendbein. Semmi súlyos baj. Ahá! Most visszafordítja a dolgot, hogy utolsó perceim megkönnyítse. Zavartalanul folytatta, mintha az arcáról nem olvasnám le az egész drámát, ami velem lejátszódik. — A többi tünet klaszszikus. Nagyszerű! Vajon mit talált rajtam, ami nagyszerű? De ezen túltehetem magam — gondoltam — ez ízlés dolga. A fehérköpenyes elkezdett hivatásszerűen forgatni. Megtapogatta a májamat és örömmel kiáltott feL — Ahá! Itt van! Gyönyörű hipertrófia. Azután a röntgengéphez instált és hosszasan, alaposan átvilágított. — Remek! Világos, hogy a gondolataimat holmi gyönyörűségek felé akarja terelni, amelyet még nem ismertem eddig. ö láthatólag őszintén lelkesedett — Gyertek csak ide! Nézzétek, milyen szép! Az orvosok, asszisztensek, nővérek, akikhez a felszólítást intézte, gyorsan odatömörültek ós sorra kezdtek dicsérni engem: — Milyen szépen látható! Csodálatosan kirajzolódik! Kezdetben, ahogy ott álltam, kitárva a szemlélők előtt anatómiai belsőmet, bizonyos viszolygást éreztem, amit fokozott az a csoda, hogy én sehogysem tudtam derülni májam ragyogó formáján. Később, miután a lelkes felkiáltások nem akartak szűnni, kezdtem magamat úgy érezni, mint egy flamand festőiskola értékes festménye valamelyik múzeumban. A dicséretek hovatovább már tetszésemre is voltak. Valószínűleg azért, mert hiú fráter vagyok. Sőt, adott pillanatban sajnáltam is. hogy menyasszonyom nem volt ott és nem látja, hogy komoly embereket mennyire magukkal ragadják rejtett bajaim. Bizonyára neki is tetszene ez a bohókás hipertrófia, jobban szeretne és este büszkén sétálna karonfogva velem. Azok a percek, amikor nem értettem meg, hogy mi lehet szép egy sápadtságon, régen tovatűntek. Most már jókedvű lettem ós dagadtam az önérzettől. De átalakulásom nem alít meg ezen a ponton. Cteakhamar irigység fogott el, amikor a szomszéd fülkéből egy páciens körül ezt a felkiáltást hallottam: — Gyertek csak ide. Nézzétek milyen szép fraktúra! Időközben csodálóim csoportja szótszéledt: a mondás is azt tartja, „minden szépséggel jól lehet lakni". Magamra maradtam orvosommal. Gondosan és szeretettel írta fel nekem a receptet, összeállította a diétámat és biztosított róla, hogy hamarosan meggyógyulok és teljesen egészséges leszek. Szomorúbban távoztam a rendelőből, mint ahogy odamentem: mivel fogom ezt a szépséget pótölni, ha majd él fogom veszítem? FRED FIREA LLVA. VTTILA: 1 | A KOR IRÓNIÁJA | Opálszin. Dereng az este'..'. Az autók reflektorai belesnek ablakomon Halvány fénycsóvák, testükben por száll, mint széthintett púder Bambán betekintenek s a rég mosott üvegen regényt írnak arról, hogy szívemet kitéptem s odaadtam érted az ördög fiának, a kis Belzebúbnak Zöld buborékokat ereszt azóta a vérem s lámpás szemű tehén az ikertestvérem Elálmosodom. A kis tehén — neonok a szarvai helyén • világít, mint a billegő reflektorok. Csak nézem, s lassan felocsúdok. Az új és a régi harmóniája atombomba s kard a kor iróniája. w I SZABÓ ZOLTÁN: < ÖNARCKÉP J Sz. Simon István: fpajnaía parton M

indig a szerelem ébred legkorábban. Vagy az tán le sem nyugszik? Virraszt a parkok deszkapadjain, a hajlékony füzek alatt, avas kiskapuk mélyedéséből vigyázza a csillagok járását, nagyokat sóhajt a fülledten forró szobák gyűrött párnáin. Még öreg sötétségben fölszerszámozok otthon, veszem a horgászbotokat, a táskát meg a szákot, s végigbaktatok a parton, u sétány alatt. A szerelem ott könyököl a .főfalon. Letérek a rakpartra, bukdácsolok a köveken, a szerelem ott jön velem " ————————— szemben, kézenfogva. S mikor leérek a hajóra, Beke bácsi hamiskásan int a szemével. Igen, igen a szerelem ott ül egy kivetett ladikon és csöppet sem álmos. Matat a szépívű nyak körül, a blúz selymén, a lágy csípőn. — Nevetném, ha a fenekükre olvadna a kátrány ... — Emlékek az se kutya..: Szép csöndben fölszerelem a horgokat, viaskodok a szúnyogfelhőkkel, az éhesek szemébe fújom a füstöt, és lesem szinte meredt szemmel, hogy moccan-e a bot vége, ólálkodik-e valami éhes hal a friss lóbogár körül. De csak a szúnyogok éhes raja jön újra meg újra, milliónyi kis fullánkkal, mérges kis tűvel. Sírnak, muzsikálnak, s szemtelenül bebújnak a fülembe, az ingem alá. Mérgesen csapkodok mind a két kezemmel, betakarom a szememet meg a számat. Aztán valósággal táncolok, hogy elriasszam őket. Csak a szerelem ül a feketet hátú ladikon méltóságos nyugalommal. Ott nem csíp a szúnyog. Ahogy lesem a botokat, lassan komorszürkére válik a keleti ég. Híre-hamva sincs még a napnak, éppen csak néhány sugara kacsint föl a láthatáron erőtlenül. De azért feltartóztathatatlanul jön a hajnal. A sötélségből lágy körvonalak bomlanak ki, a hídon erejük fogytán pislákolnak a lámpák, s a vízen vibráló keskeny fénycsíkok kiszélesednek. Először csak ott a szemünk előtt, azután egészen a túlsó partig. Mintha ólomból öntötték volna a vizet, nyugodt és moccanatlan. Csak a hajó oldalánál csacsog egykedvű ritmussal. Pihennek a túloldalon a kivetett bólyák, álmosan nyújtózik a füzes és levelei megfényesednek a friss harmattól. — Csak nem valami öngyilkos-jelölt mászkál ott? — bökök a homokpart felé. — Nem! Ismerem őket. Itt fürödnek minden reggel. Fiatal lányok. Ebben megnyugszunk. A szürkeségben imbolygó két alak eltűnik a homályba burkolt füzesben. Utoljára egy élénk narancsszínű blúzt látunk, kis tüzes foltot szürke alapon. Ha már hal nincs, legalább látunk valamit. Szép az, mikor fiatal lányok fürödnek a reggeli folyóban. Játszanak, hancúroznak, fröcskölik a vizet, mint a delfin, és nevetnek, sikoltoznak az örömtől. A nap is jobb kedvre derül, ha rájuk nyithatja a szemét. Kezdek türelmetlen lenni. — De sokáig vetkeződnek! — Először tornáznak mindig a bokrok az, között, csak aztán mennek a vízbe. Valami sportolók -lehelnek. Azt hiszem, innen a kollégiumból valók. De biztosan meglátjuk őket... Kiveszem a horgokat, megvizitálom őket. Semmi. Pedig milyen szép bogarak és micsoda terítés! Elsőosztályú felszolgálás, éppen csak a papírszalvéta hiányzik mellőlük. Érthetetlen, hogy reggel sem kapnak. Ilyenkor, mikor a nap föltámaszkodik félkönyékkel, valósággal szagjgatni - ______________ kellene nekik a zsinórt. Gsönd van, költői nyu„ galmú tiszta csönd. Már a részegek is hazabotorkáltak, lassanként a szerelem is ellustul, semmi sem zavarja a víz méltóságos magányát. Zöld pongyolát húz magára a füzes, ezüst palástot a víz, kék fátyolt az ég. — Legalább a lányok jönnének már! — Ilyenkor szoktak a vízbe menni. Az lenne az igazi! Fehér hasú delfinek énekelnének a túlsó parton. Ki a vízből, be a vízbe! Meghemperegnének az arany homokban, bekennék egymást fekete iszappal, s itt-ott előtíizno alóla a vakító fehér bőr. Ki korán kel, ilyen örömet szerezhet magának ... — Nem valami szerelmespár volt Beke bácsi? — Dehogy! — Mert hogy semmi nesz! Csak a szerelem tud ilyen félénk és csöndes lenni. — No, majd meglátja! De nem lálok biz én semmit. Még csak a levél sem imbolyog a bokron, amely elnyelte őket. Érdektelen tornából sok lenne már. — Én valami rosszat sejtek..; — Akkor inkább jóra gondoljon! A legjobbra! Űjra közénk ereszkedik a csönd. A horgászbotok úgy állnak, oly rezdületlen, mint a bokor a túlsó parton. Legalább hal ugrana, mutatná ezüst hasát az ezüstvízen! Vagy a szúnyogok fáradnának el a meg-megújult ostromban! Egyszerre megzendül a túlsó part. — Menjen innen! Fölkapjuk a fejünket. Itt minden szó ugy vág ebben a kristálycsöndben, mint a borotva. « — Engedjen el, hallja!? Engedjen el! összenézünk az öreggel. A fene történhetett? Legalább jó félórája tűnt el a két lany bokorban, s egy sóhajtás sem jött at a vízen. — Menjen innen! Ne bántson! gyre vészosebb, küszködőbb a hang. Mire gondoljunk? Valami brutális férfi erőszakoskodhat a lányokkal. De akkor miért nen> segít a másik? Vagv miért nem kiabál? Föl kellene neki lármázni a partot, az egész várost! Lehetséges volna, hogy férfi is kettő van, s a másik lány már szólni sem tud? Nem beszéltünk, -nem tanácskoztunk, csak csöndben beszállunk egy könnyű csó. nakba és nekilendítjük az evezőket. — Két felöl kell menni! —mondja Beke bácsi. — Maga fölfelé, én meg lefelé, nehogy megugorjon a fickó. A csónak orra légy hensenéssel siklik ki a homokpartra. Én ugrom ki először, s izgatottan, keményen markolom az evezőE