Délmagyarország, 1964. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-05 / 156. szám

SIMÁIMinALTVERSEI SÍNEK A talpfák négyszöge r mint egy földöntúli bikafej feketén a kátránytól meg az éjszakától Nézd a az olajos-acél sínek formákba fogalmazzák, holnapi mítoszaikat darzbok még s most meghalnának azért hogy folytatódjanak önmagukon túl i hogy a sors magnetizmusának engedve föláldozzák kezdetüket és végüket / csak így hatolhatnak mélyebben a távolság lényegébe csak igy rengethetik meg a ködbevesző rejtelmek földjét szépek és teljesek lesznek és nem lehet utóiérni őket semmilyen mértékegységgel mert nincs szebb mint formákba fogalmazni a világ egyesülésének mítoszait a holnapot amelyért íme tettekre indul ez az éj is sziluetted félelmetesen'éles csákányával a vállán í I VILÁG FONTOS SÁNDOR: ÖREGASSZONY VECSÉSI SÁNDOR: LANT Kardjait kifente Észak, hogy metsző hideg legyen. Arany dárdáit döfte át a déli szél a hegyen. Megszaggatta a tájat a víz, és a táj a vizet. Undok talajba vájta gyökerét a fa, hogy táplálékot szopjon szépségeinek. Téglák pirosba összefekszenek, emelni egy lakáska titkait. Dübög bennük a munka. Három emelet a negyedikért zúg, feszül, viaskodik. Repülőgépek térdelnek a porban; szelídített vadak. Egyetlen füttyentés csupán s az ég torkának ugranak. Fegyverek hallgatag átkai . á egy országocska földobott reménysége.., és vértől bíboros fű... Tigrist kiáltó tigrisnyomok. Tör és' szereíet a szánkban. Megyünk. Utakat űzünk csúcsra fölszaladt szemünk után; velünk az Ember homlokából kiálló sugarákl I Sétálunk a napos gesztenyesoron Elemérrel; örülünk a kilombosodott falcnak, az újra megindult szigeti átkelőhajóknak. Vidámak, majdnem gondtalanok vagyunk, vasárnapi hangulatban; az is jó, hogy összetalálkoztunk, rég nem láttuk egymást, minden apróság újságnak számít ilyenkor. A parkból kipattan a fejelgető gyerekek labdája, sikerül kapásból vis&zapasszolnok, — ez is emeli önérzetemet. Elemér a kisfiáról mond remek történeteket, — persze, apai elfogultság nélkül. Én hallgatom, természetesen illő ámulattal. — Egészen eredeti — ismerem el bőkezűn Elemérke aranyköpéseit. S közbenazon töprengek, miért fogy el a gyerekek szellemessége, mire felnőnek. A sétányon jó] öltözött, középkorú férfi jön szembe. Vidor Miklós: ENNYIT CSAK MEGTEHETSZ lapátot. Amint visszanézek, látom, hogy az öreg a homokba szúrja a lapátot, s macskaléptekkel szökken föl a bokrok felé. A kiáltozás abbamarad. Nincs több ereje a lánynak? Gyorsabban, gyorsabban, mielőtt célhoz érne az a gazember! Csak ne lenne itt olyan nagy az erdő! Vagy meg kell ugrasztani' a „vadat"! — Ki van itt!? — ordítom el magapn, de olyan erővel és hangsúllyal, hogy magam is megijedek tőle Egy hang, egy nyöszörgés sem jön a bokrokból. Teljesen érthetetlen. Két-három perce még a kétségbeesés sikoltozott itt. A túloldalról ér bennünket a kiáltás. — Arra fölfelé megy! Utána iramodunk a férfinak. Mikor meglát bennünket, megáll. Nem igyekszik elmenekülni. Ügy, olyan nyugodtan morzsolgat egy levelet, mintha lecövekelték volna. Jól öltözött fiatalember, acéloskék nadrág és szürke ing van rajta. Se kicsi, se nagy, de elég jóképű. Szép fekete hullámos haja van, az arcbőre barna. Az egész ember egy kicsit dandys. — Álljon meg! — De hiszen állok... Micsoda pimasz nyugalom. — Hol van a lány? — Miféle lány? — Akivel piszkoskodott! — Ez a mi magánügyünk! Hagyjanak békén bennünket! — Magánügy? — és megemelem az evezőlapátot. — Igen. A feleségemmel vagyok. — És a felesége magázza! A felesége azt kiabálja, hogy ne nyúljon hozzám, ereszszen el! — dördül rá Beke bácsi. No gyerünk oda szembesítésre! Indul az első szóra az ismerős bokorhoz. Mint a függönyt, elegánsan szétnyitja a leveleket Á narancsszínű blúz piheg a lágy homokógyon. Egy takaróba burkolta magát az „asszony" derékig, s csak ul, ül ott egykedvűen, mint a megalazott. — Zsuzsa! Mond meg, kid vagyok en neked! — A férje? — kérdezzük egyszerre. — Nem, nem a férjem! — Erőszakoskodott magával? Nem felel. Csak néz, néz merőn egy fűzfalevélre, s görcs szorongatja a torkát. Most megnézhetjük. Nem szép, túlzottan előreugró profilja van. A haja magas kontyba van csavarva, sötétbarna kc«zoru a piruló archoz. De a szája... az szép Szépen kipirult, kicsit megduzzadt a viaskodásban. % — Szóljon már! — Vagy csak kiabálni tud? — Akkor mondja teli torokkal! Végre megszólal. — Nem erőszakoskodott... Csak gyerekem lesz tőle ... — Akkor miért lármázta fel a partot? — Miért okoz gondot az embernek? Láthatóan szégyelli magát. Az arcát elfordítja. A fiú meg lekuporodik a takaróra, s mintha ott sem lennénk, hátat fordít. Egy ideig nézzük őket, aztán mi röstellj ük el magunkat. Indulunk vissza a csónakhoz hiszen itt is a szerelem ütött tanyát. Szó nélkül evezünk vissza, próbáljuk összerakni a törött mozaikot. Egy-egy cserép helyreáll, de túl sok az olyan csempe, amit akárhogy forgatunk, nem pászol A strandkosárnál aztán együttes erővel latolgatjuk a dolgot. — Lehet, hogy el akarta tenni láb alól a gyerekkel? — Kizárt dolog. Akkor nem fogadta volna vissza a bokorba. Megragadta volna az alkalmat, hogy tanúi vannak. — Tehát szereti... — Biztosan szereti, csak a fiú valami más szándékkal van. .. Nem akarja elvenni, de még kellene neki... — Én is ilyesmire gondolok. — Akkor meg miért csérogja fel a környéket? — Az önérzet tiltja az ilyen jeleneteket szerelmesek között. — Együtt jöttek ki három órakor. Négyig csöndben voltak. Mégis jelent ez valamit. — Jelent, jelent... de mit? — Az isten se érti ezt! — legyint egyet Beke bácsi, s ezzel véget is vet a találgatásnak. A

bokrot azért továbbra is szemmel tartjuk. Lessük, hogy mikor tűnik fel újra a narancsszínű blúz meg a szürke ing. De nem győzzük kivárni. A szerelem sokkal türelmesebb. Nem alszik, nem eszik, nem iszik, mégis ránevet a telipofájú reggeli napra. Mielőtt hazaindulok, megkérdezem Beke ácsit: — Mondja, miért szúrta a homokpartba : evézőlapátot? — Jaj, hát ha én azzal ütök egyet, abból ndatlan emberölés lesz. — Milyen alapos és humánus! — Istenem! Hát mégis csak legyen apjüannak a gyereknek! s ahogy elénk ér, kalapemelve köszöntjük egymást. Elemér elhallgat, utánafordul s fölvillanyozva kérdi: — Te ismered Karbolyait? — Egészen fölszínesen. — Hogyhogy fölszínesen? — Társaságban , találkoztunk a múltkor... — Tehát egy társaságba jársz vele! — böki mellemnek az ujját Elemér. — Nézd, ez túlzás... — kezdeném el, de azt már „nem, hagyja bevallanom, ijoax a ,pe\é.t.,„scm. tudtam, -volna, ha ,p nem említi. Elemér fölém magaslik, arca ragyog: — Hát ez remek, öregem, •micsoda szerencse! Így rendeződnek el a legjobb dolgok. Én összefutok veled, szembesétál Karbolyai, és kiderül, hogy a barátod! — Tiltakozó mondatomon gavalérosan átnyúl: — Mit szerénykedel? Közvetlen társasági ismeretségben vagytok, no nem? Én meg már hetek óta keresgélek egy szálat, amelyik Karbol.vaihoz vezet. Már úgy gondolom, hogy hivatalon kívül kellene összejönnöm vele... Életbevágó! Nézd, ő mégiscsak újítási főelőadó a minisztériumban, és nekem lenne egy patentem, az áramvezetékek tartósítására ... nem azért mondom, de tip-top! És hát nem szívesen terjeszteném elő a szokásos rideg szolgálati úton. mégiscsak más, ha .:. de hiszen értesz, öregem! Ennyit csak megtehetsz. Bonyolult magyarázatba kezd az áram vezetékekről , az ő eljárásáról, a nemzetgazdasági érdekekről, aztán lekanyarítja: — Hiszen világos, nyilván érted! Nyilvén nem értem. A természettudományokból már középiskolás korom óta valahogy kimaradtam. Csak ültem a lépcsőzetes fizika teremben, figyeltem a kísérleteket. és szép lassan rájöttem, hogy mindazt nem értem, ami ebből emberi aggyal fölfogható. Most Ellemér körém fonódó bizalmától egyszerre úgy érzem magam, mint aki fejest ugrott egy csalánbokorba. Elég súlyos ember sem vagyok ahhoz, hogy pártfogoljak valakit. Nem értek az áramvezetéshez. KarboJvaihoz még annyira sem. És végül: legokosabb, ha ő maga fordul ehhez a derék, rokonszenves újítási szakemberhez. azon a bizonyos megvetett de mégiscsak célravezető hivatalos úton. Háromszor belefognék, de Elemér átharsog rajtam, mint egy bombardon a szór. dinózott, árva hegedűn. — Apró szívesség az egész! Már tudniillik az én számomra. Mert az igazi szolgálatot Karbolyainak teszed, ha fölhívod a figyelmét erre a szellemes, takarékos eljárásra. Lekötelezed vele. Ennyit, öregem igazán megtehetsz... Hiába, semmi jogcímet nem találok rá, hogy lekötelezzem Karbolyait. Egyszerűen durva formátlanságnak tartanám, ha rárontanék az ' áramvezetékek és Elemér-ügyében. De mielőtt kinyithatnám a számot. Elemér heves, lebilincselő kézrázássai búcsúzik tőlem: — Hát, öregem, nagyon köszönöm! Ezt vártam tőled. Majd a rfapókban érdeklődöm, sikerült-e az intervenciód. És érdeklődik is. Három nap múlva, kicsit számonkérőn. kicsit tréfálkozón. Szeretném belehörögni a telefonba, hogy én nem ígértem semmit, nincs is módomban hirtelenében öszszenyájasodni Karbolyaival. De a telefonban is Elemér hangja érvényesül jobban: — Á, jobb ezt személyesen. mindjárt fölugrom hozzád, helyes? — s ezzel a biztató reménnyel levágja a kagylót. Aztán már ott is van. Megró lustaságomért, emlékezetéből rég feledett bűneimet ássa elő: „Ilyen voltál már diákkorodban, — ha nem préselték ki belőled, ellazsáltad a dolgokat!" Belső ellenállásomat kellőképp aláásva, fölszólít: tüstént üljek íróasztalhoz, s írjam meg azt a meleghangú levelet, amelyben fölhívom rá Karbolyai figyelmét. KESZTHELYI ZOLTÁN: Kétségbeesetten meredhetek rá, mert már csavarja is ki a töltőtollát, elémsimítja a levélpapirost, mint egyházitanító az ostoba növendéknek. — Mindent rámbízhatsz — mosolyog. — Ha akarod, le is diktálom s magam viszem a postára. Expressz! — böki föl az ujját, hogy végső kételyeimet is eloszlassa. Aztán két-három hétig semmi. Míg Elemér ismét föl nem hív. — No, mit szólsz Karbolyaihoz? — Miért? — kérdem vigasza jámboran. — Miért? A füle botját sem mozgatja! Meg se nyikkant a leveledre! — Hatásszünet, majd súlyosan drámain: — Tudod, szép kis barátaid vannak! — De mondtam neked, hogy nem a barátom ... Elemérnek nincs füle, csak szája: — Nem, hát ez egyenese® sértő! Nem is rám, de rád nézve! Elvégre vannak szabályok, amelyeken ő sam tiporhat keresztül! Csodálkozhatom-e hát, mi. kor legközelebbi találkozásunkkor a derék újítási főelőadó töprengőn, összehúzott szemmel mered rám, majd hűvösen fogadja köszönésemet. Igaz, hiszen megsértett! — villan eszembe Elemér fölvilágosítása. Bár alighanem én sem ünnepelném érte, ha egy hajnalon az ő expresszieveiével verne föl a postás. Azon som ütődöm meg, hogy Ellemér széltében híreszteli rólam: megbízhatatlan, önző fráter vagyok, aki fűt-fát ígér, aztán egy lépést sem tesz a legjobb barátjáért. — El kell viselnem most már. Elvégre a szívességnek ácra is van. 1 Háromszor három év i Háromszor három év: homályos arcod még homályosabb kontúrját láttam az égen, az időben, csak elsóhajtott szavaid, I az áhítat és szeretet zsoltárát hallottam. Tiszta volt ez a szerelem, talán nem is zerelemnek szánta nékem a Törvény; | alami más rendeltetéssel küldött elém kétségek végenincs erdejébe, " amikor elsuhant fölöttem o szertelenség világot beborító árnya! I Csütörtök, 1964. július 2, DÉL-MAGYARORSZÁG 3 yi