Délmagyarország, 1964. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-26 / 174. szám

DÉR ISTVÁN: ÖREGASSZONY Az osztályharcos Szekulesz SEMMITMONDÓ tekintet, semmitmondó fülek, semmitmondó orr. Ez a feltűnően jelentéktelen külsejű férfiú az én Szekulesz Jenő barátom. A külső szemlélő valami szolid, szerény kistisztviselőnek gondolná. Aminthogy az is. Egyrészt Másrészt ő az a hazánkfia, aki négy éve gyengíti az angol imperializmust. Maszek alapon. Jenővel öt éven át voltunk padszomszédok az iskolában. Aztán rövidesen felnőttünk, és sorsunk csónakjait messze sodorták egymástól az élet zátonyai. Ha nagynéha összeakadunk, őszinte örömmel üdvözöljük, és tíz perc múltán szörnyen únjuk egymást. Gondoltam, ezúttal is ez történik majd. Tévedtem. Miután beültünk a presszóba és mesélni kezdte utolsó tíz évének történetét, én egyre izgatottabban faggattam, ő pedig — ez az átkozott neokolonialista — mind kényszeredettebben válaszolt. — Tehát éveket töltöttél Londonban? — Igen — felelte. — Megijedtem 56-ban, és meg sem álltam a Temze partjáig. Régen kivándorolt nagybácsikámnak volt ott pipakészítő műhelye, összecsókolóztunk, aztán három évig fúrtam nála a pipaszárakat. Szépen kerestem, de gyötört a honvágy. Rettenetesen hiányoztak a barátaim, az Ügető, a Nagykörút, és a feleségem. Tudod, ez a millió, jelentéktelen apróság, ami együtt — Budapest. Végül is írtam a magyar kormánynak, hogyne haragudjon, és haza szeretnék utazni. — Hát csak gyere — felelte a kormány —, és máskor viselkedj meggondoltabban, mert kapsz egy fülest így hát szépen visszadisszidáltam. — És mit szólt mindehhez a nagybácsi? — Semmit. Már kezemben volt az engedély, amikor az öregúr hirtelen jobblétre szendferült. — S mi lett a pipa-műhellyel? — Hát... más rokona nem lévén, rámhagyta. Azt is, meg a házát is. _ — No és? — A műhelyt eladtam. — És a házat? — A házat? A házat megtartottam. Valahogy olyan jó érzés, ha az embernek van egy kis családi háza. — Most ott áll üresen a ködben? MIÉRT ÁLLNA ÜRESEN? Angliában is súlyosak a lakásgondok. Bérbeadtam három családnak. Egy lakik a földszinten, kettő az emeleten. Rendes, becsületes emberek. Örülök, hogy segíthettem rajtuk. — Idefigyelj! — ragadtam meg a kabátja hajtókáját — Ne játszd meg a szamaritá nust. Ezek neked bért fizetnek. Minden hónap elején csenget a postás, és hozza a kemény fontokat! így van? — Nem — rázta meg a fejét. — Forintban kapom. — Ember! — kiáltottam. — Emlékezz, mit tanultunk az iskolában?! Egy angol polgárt tizenkét gyarmati dolgozó tart jómódban. Azóta megváltozott a világ, mondjuk, maradt így is fél tucat Te a lakbérrel nemcsak azt a három angol családot zsákmányolod ki, hanem közvetve még egy csomó gyarmati dolgozót is. Nem szégyelled magad? — Nem — felelte sértődötten. — Én szociális érzékű ember vagyok. Nincs igazad. Nem így kell nézni a dolgot! — Hát hogyan? — Megmagyarázom. Én Anglián a házamért valóban minden hónapban behajtok egy bizonyos összeget. Nem sokat, de behajtok. Ezzel alapjaiban nem is rengetem meg ezt az imperialista nagyhatalmat, de a magam szerény módján csökkentem gazdasági erejét, siettetem elkerülhetetlen összeomlását. Előbbre hozom a kapitalizmus végső bukásának időpontját. így kell nézni ezt a dolgot! ZAVARTAN hallgattam. Mert ha így nézzük, igaza van. Kürti András Csáky József esete Csáky József, a több mint ötven éve Párizsban élő világhírű szegedi származású szobrászművész sok szeretettel gondol vissza a Tiza-parti városban töltött ifjúkori éveire. Jól tükröződik ez a Tiszatájban megjelenő * önéletrajzában, valamint az alábbi kis történetben ls, melyet a mester kérésünkre vetett papírra. 13—14 éves lehettem. De nem egészen 14. Nagy buzgalommal jártam olvasni a Somogyi Könyvtárba, ahová akkor csak délután lehetett bemenni. (Talán most is így van?). Én nem "ifjúsági* könyveket olvastam, de mindig nagyon komolyakat, sőt "tudományos* könyveket. Emlékszem, hogy bújtam Lombrosót, Lavatert és más paleontológiái stb., stb. könyveket. Nem vettem észre, hogy a könyveket kiszolgáló személyzet engem figyelemmel kísért. Egy szép napon az, aki nekem a kért köflyveket hozta, a fülembe súgta. Ne jöjjön délután. Sokan vannak és a barátai zavarják. Jöjjön délelőtt Mi beeresztjük és alig lesz valaki. Nyugodtan olvashat. Ezután már csak délelőtt jártam a könyvtárba. Egy reggel az ajtó elé érve már odaérkezett egy 38 év körüli nagyon elegáns férfi. Rám se hederített, sőt lenézőleg lefitymált és csengetett. Az én könyvtárszolgáló emberem dugta ki a fejét az alig kinyitott ajtón és kérdezte az urat, mit akar. — Olvasni akarok a könyvtárban. — Nem lehet. A könyvtár csak délután van nyitva az olvasóközönségnek. Délelőtt kizárólag csak "tudományos kutatók!* jöhetnek be. Erre rám nézett, tisztelettel, félreállt: — Tessék bemenni. És a "tudományos kutató* bement. Soha életemben, se azelőtt, se azután nem láttam oly rettenetesen elképedt arckifejezést, mint azé az úré volt, amint rámtekintett, mint tudományos kutatóra és látott bemenni. Ö kint maradt Egész életemben nevettem és még most is nevetek ezen az eseten. Nem "gondoltam arra — hogy is gondolhattam volna —, hogy egy nap az én Szelesi barátom, tényleges tudományos kutató a Móra Ferenc Múzeumban, rólam fog tartani tudományos előadást és cikkeket ír rólam. Nem mulatságos? Amikor 1959-ben Szegeden jártam, rápillantottam a múzeum épületére és az ajtóra, amelyein beléptem a megrökönyödött úr előtt De nem mehettem be. Van egy másik emlékem is. Amikor még délután jártam be, a barátaim mutattak nekem egy gyönyörű szép, fekete hajú lányt, fehér ruhában. Nagyon komolyan olvasott, nem nézett se jobbra, se balra. Valamivel idősebb lehetett, mint én. A barátaim fülembe súgták, hogy az a lány Zolá-t franciául olvassa. Elszédülve néztem rá, mintha magát Minervát láttam volna hirtelen. Franciául!! Még a legmerészebb álmomban sem gondolhattam arra, hogy nekem ilyen óriási tudásom lehetne. Arra sem gondolhattam, hogy egy nap én franciául írok. BEDE ANNA VERSEI Hazafelé A Körúton egy este egymagamban mentem, loholtam mint az üldözött, barátok nélkül, hívó-küldő fények, zárt kapuk és zárt üzletek között. Ekkor egy kucsmás parasztembert láttam, ballagott a harsány fénycső-sugárban. Akárcsak Fejes Géza a falunkból.... Hej, derék ember volt, derék nagyon! A lova•, mint gondolat, röpültek ha közibük vert! S hogy ült a bakon! Sziklán: fenyő!... lm itt terem mellettem, megyünk por, illat, s fénygontolyöan, — ketten. S a felesége... Mintha most is látnám: homályos, párás istállóban fej, eres lábával elrúgja a széket, foltos kötényén lecsurog a tej. Rámmosolyog, fogatlanul s oly szépen!. Már hárman ballagunk a járdaszélen. Három lányuk volt. Istenem, de gyöngyek! Téli estéken sok legény s leány gyűlt össze náluk. Sárga lámpafénynél mennyit daloltutik éjszakák során! Hó hull... £zél suhan, gyors szárnyán dalunk száll.., Már tízen-húszan kísérnek az utcán. S mikor a mezők a havat felitták, ott kint dolgozott minden lány, legény. 0, hűs verejték, föld-íz, napsütés-szag, ezüstsugár-út alkony idején!...' Köröttem tág mezők szélverte népe hömpölyög már... S én hazaértem végre. © 9 Hullámaid A nevem belevontad szavak szép tengerébe. Hullámaid ölelnek. Ha fölvetsz, messze fénylek. Ha mélyre vonsz, követlek. Nincs már riasztó mélység. Meredek sziklák szélén, örvénylő vizek mélyén nem félek mint a gyermek: hullámaid ölelnek. FÜLEMÜLE Fülemüle, miről dalolsz? Szerelemről, éjszakáról? Ö, de hányan eldalolták előtted már azt a nótát! Énekel a fülemüle ahogy eddig, ezer évig.^i De ahányszor eldalolja, mindig új a régi nóta. EGYEDÜL Egyedül borzongtam benzin és füstszagú szélben. Egyedül kerengtem kőárkádok elefántlépte nyomában. Nem volt énvelem senki. Velem volt megfejtetlen éjek sápadt lámpasora, velem volt vad menekülők felparázsló-kialvó arca, ki kiket mindig először látok. Egyedül éjszakáztam üreges sötétség szakadékában. Egyedül vacogtam hajnalok kaszái közt, sárga mezőkön. Nem borult énrám senki. Rám borult a tabletta-adta közöny homálya, rám borult a szétesett fény veszejtő szín-orgiája, agyam káprázatára. Egyedül futottam ki a letarolt, halálszagú nádra. Egyedül jajgattam, hogy jégbe-fagyott az ég ragyogása. Nem sírt énvelem senki. Csak a nyárból siratták a hold-suhanású sirályok a tűzcserepek táncát, a bomlott, szikrázó látomás-világot, mely kések nélkül gyógyít. VINCZE ANDRÁS BALATONI TAJ CSURKA PETER: /(éseí sírbeszéd Csurka Péter, kinek írásai lapunkban is rendszeresen megjelennek, most 70 éves. Születésnapi köszöntésül adjuk közre a 70 éves író e novelláját. Kedves Tanító Űr! Itt vagyok a temetőben, itt állok süppedő sírjánál, mint a friss sírhantnál álltam régen, mikor az iskola elkísérte Magát utolsó útján, gyászdalokat énekelve. A pap papos nyugtalansággal gyászbeszédet mondott, majd többen váltak ki a tömegből, szónokoltak, de a lényeget egy sem mondta el. H

át én elmondom. Egyedül vagyok, rajtam kívül talán az egész temetőben nincsen most senki, nem hallgatnak a fejfák, miközben ősz hajamba belemarkol a szél, de én derűsen idézem kedves emlékét és mosolyogva állapítom meg, nagyszerű ember volt maga, kedves Tanító úr. — Mert — míg Kemenec, a községi írnok megtanult kitűnően ferblizni, az adóügyi jegyzőnek a horgászás volt a szenvedélye, Csákvári írdogált a pesti újságokba, Csigolya gyógyszerészsegéd úr stigliceket, csízeket fogdosott össze, Aranyosi a járásbíróságtól találmányokon törte a fejét (fogadkozott, nem hal meg addig, míg a „perpetum mobilét" fel nem találja, akkor pedig Edison, Marconi és a többi nagyfejű se látszik mellette a tudományos világban), Baranyai, a kis bank könyvelője operákat komponált (Itt hagylak benneteket* csak a híremet halljátok majd) — egyszóval mindenki csinált valamit, volt valami mellékfoglalkozása, így magának is, kedves Tanító úr, mert maga megtanult sutytyomban cipőt és csizmát talpalni. Hát ez gyönyörű dolog volt. Megtanulta a mesterséget magánszorgalomból éjnek idején. És azért tanulta meg — és ez mindennél gyönyörűbb —, mert nyolc drága, kékszemű virágja volt magának, Tanító úr, nyolc életerős, kacagó futkározó gyereke, három fiú, öt lányka, olyan szépek voltak, mint a ragyogó orgonasíp a templomban, úgy csodálkozott a falu népe ezen a gyerek-orgonasípon, a csodálkozásnál dzonban nem vitte többre, sem a gróf, sem a nagygazdák. Ennek a nyolc gyereknek pedig legalább nyolc pár cipő kellett egy esztendőben, ugyanannyi talpalás, sarkalás, de szegény volt az eklézsia, gyengén fizetett, így aztán bizony sokszor összevesztek a tanítóné asszonnyal, azzal a fehérarcú, angyali jósággal — mert neon is lehetett más egy nyolcgyermekes anya, mint angyali jóság —, mikor mondjuk Janikának a lába kint volt a cipőből, Esztike jócskán a kérgét taposta, hát mondom, ilyenkor szomorúan néztek össze a tanítóné asszonynyal, csóválták a fejüket. — Hej, hej, pedig nincsen cipőre való... még tavításre sincs! E

gyszer ilyen sóhajtozó, szinte hangtalan tanácskozás után kapta magát Tanító úr, felment a Nagy utcára Buczik Bálint okleveles cipészmesterhez, aki a mestersége mellett történettudós is volt. Különösen negyvennyolc és a francia forradalom érdekelte nagyon, nem különben Rákóczi talpasai, a bujdosó Thököly. Dózsának, a 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Csütörtök, 1964. július 23.