Délmagyarország, 1964. július (54. évfolyam, 152-178. szám)

1964-07-26 / 174. szám

A széles-tág udvarban hajnal óta jönnek-mennek a teherkocsik. Itt van a nagy­kereskedelmi vállalat főrak­tára, egész nap rakodnak. A nénike kihajol a negye­dik emeletről, megfogózik a párkányban, mert szédül, ahogy lenéz. Nagy kérdések foglalkoztatják. Mert a do­log úgy áll, hogy le kell mennie krumpliért, hagymá­ért, de kifogyott a cukor is, s Hsztet is keli vásárolni. Az­tán kenyérért a pékhez, hogy legyen a vacsorához. Sok ám es egyszerre hazacipelni a nagy piaci kosárban. Ja és a tej, erről majdnem meg­feledkezett, pedig a veje na­gyon áhitja a palacsintát... „tudja, mamuska, olyant, amilyent csak maga tud csi­nálni, hajszélvékony és mégsem nyers"... Űgy dön­tött, hogy először megvesz mindent, a tejet is, aztán hozza el a kenyeret, hiszen az maga két kiló... Az udvaron a teherautók. A nénike fél ezektől a nagy, ponyvával letakart kocsiktól, amelyek egész napon át pö­fögnek be a ház kapuján, kis rést hagyva csak maguk mellett a lakóknak. Ha most menne le, talán éppen a leg­nagyobb a forgalom, amikor egyik-másik farral megy ki az udvarból és mennyi aggo­dalmat kell kiállni, míg kijut a kapun mellettük. Ezért kémlelj a negyedik emelet­ről az udvart, hátha csönde­sednek már odalent. Megköti csomós, eres ke­zével a kendőjét. Na, azért palacsinta lesz estére, hogy majd talán a lánya is ejt egy jó szót a főztire. Nem­csak a veje. Mert a veje az mindig dicséri, még túlzás­ba is viszi. „Mamuska — ez a szavajárása —, hát ilyen jót nem főzött — tegnap óta..." Minden este tréfál. A mérgelődés már a csar­nokban kezdődött. Csuda vinné el, milyen aprófejű hagymát adnak. És úgy ön­tik bele a kosárba, hogy nem is látja előbb az ember... De akárhogyan is volt, las­san-lassan mégis megvette, ami kellett. Csak a kenyeret nem; így is nehezen ment a ápekedés. Kicsit fújtat a né­nike hazafelé, útközben meg is áll néha. De ki sürgeti? És talán mire odaér, nincs BODÓ BÉLA: EGY LITER TEJ már a kapu alatt egy kocsi sem. De ott álltak. Az előbbi, vagy egy másik, ki tudja? Kettő meg bent rakodott az udvaron. A nénike sietve ti­pegett befelé... Megkéri a házmesternét, tekintsen néha ki, mert ide­teszi a kosarát az ajtaja elé, a kispadra, amíg átmegy a Közértbe, kenyérért. Indul a nénike, elhúzódik az autó mellett, és akkor a letett kosárhoz odasettenke­dik egy lompos-gubancos, majomfejű kutya. Valame­lyik szállítókocsiról ugorha­tott le. A kutya kerülgette az ala­csony kispadon ülő kosarat, megszagolta, prüszkölt, meg vakkantott egyet Lehet hogy a tej szaga megkísér­tette, mert ágaskodva most a kosár felé kapott. A ko­sár erre tehetelenül oldalt dűlt. Mi sem kellett egyéb a tejesüvegnek. A kispadról nem fordult le, az igaz, mert a kosár még dűltében is tar­totta, de a tej kifolyt belőle. Kék-fehér tóesa gyűlt a fe­kete betonpadlóra. Ha már idetálalták — gon­dolta a kutya — miért ne nyaljam fel? Lefetyelt, míg a nénike a Közértnél néze­gette a kenyereket, melyik a jól kisült. Aztán a nénike hazaér, hát uramfia, látja, hogy a ko­sara hanyattesett és kifolyt a tej: az az átkozott sátán az utolsó csöppjeit nyalo­gatja. i Hűha, harag lobbant fel a nénikében. Te erre-meg­arra kutya, az én palacsinta tejemet döntőd fel, hogy pusztultál volna el, mielőtt... És rászaporázza az eget, a kutya gazdájára nemkülön­ben, minek tart ilyen falánk loncsos ördögöt, a fene ette volna meg... A nagy sipítozásra odalép a nénikéhez a tejcsenő gaz­dája. Egy bőrkabátos sofőr, a társa is vele lép. A sofőr csak úgy lábbal hessenti félre a kutyát és mély hang­ján kérdezi: — No, mi a baj, mama?.­— Nem látja?... A hó­hér vitte volna a kutyáját, gazdástól... Tej kell neki, a gubancos döginek... A sofőr megsértődött a kutya miatt. — Nem dög az, néni!... Különben is, mit sajnálja ettől a szegény állattól? ... Kifolyt a tej, hát felnyalta... A társa a sapkáját is fél­renyomta, úgy mulatott, még ugratta is a nénikét: — Ingyen tejvendéglő... éf nénike belátta, hogy ő ezekkel nem bír. Megnézte őket rebbenő sze.-.vével, Je csak egy pillanatig. Olyan volt a sofőrök előtt, mint egy fűszál , a mennydörgés­ben. El innen — csak ezen járt az esze —, amilyen gyor­san csak lehet. Hirtelen le­sóhajtott a kosarához és. halk nyögéssel megemelte. Vé­kony ínyét összeharapta, hogy a sírás ki ne jöjjön rajta. Szíve megtelt keserűséggel, s úgy lépegetett a nehéz ko­sárral a lépcsőházban, mint akit gyalázatosan megvertek. Még az első émeletre is kö­vette ez a kárörvendő neve­tés. — Röhögnek — mondta magában a nénike, aztán ki is mondta jó hangosan, elég­tételét keresve a szó durva­ságában. A másik gondolat azonban belényilalt: Nem lesz pala­csinta, ó, nem lesz... S ahogy fent, a konyhá­ban görnyedezve kirakta a kosarat eleredtek öreg köny­nyei. Keservesen siratta az elképzelt esti palacsintás tá­lat — reszelt dióval és aranybaracklekvárral akarta tölteni. Drága holtat sem könnyeznek meg nagyobb és igazibb gyásszal. Később még arra gondolt, hogy újra lemehetne tejért, bármilyen nehezére esne is ismét fel­kapaszkodni a negyedik eme­letre, igen, de azok a latrok még ott vannak és megint kinevetnék... Jaj, hogy nevették!... Ült a konyhahokkedlin, hogy csak tördelte-tördelte a ke­NEMETH FERENC: Bartók-futamok Levetem immár hiúság koronám, idegenségem tükörszín palástját, leoldom orcámról fából faragott farkasarcú Apolló álcám, eldobom jóságom véres jogarát, szerénységem csillogó gyűrűit, emberségemnek megalázó pózát, megszabadítom magam csábító bilincseitektől halálos játékaim, rabulejtő dolgok, de szőrcsuhát nem öltök, hamut fejemre mégse hintek, csak öltözöm emberi leplezetlenségbe, csak öltözöm társaimhoz kapcsoló törvények láthatalan vértjébe, hogy megtaláljalak a zeg-zugos vágyak Nyíl-utcájában, , vágyaim Zászlója, sötét boldogságom, gyönyörű bánatom, emberarcú, csillagtörvényű társam, mindig változó s mégis örök Éva. Tjét és rázogatta a fejét, mint akinek immár nincs az ég világon sehol sem menedé­ke. Hogy kinevették! Ekkor kocogtak a konyha­ablakon. No, ha tudja a né­nike, hogy a két bőrkabátos zörget, ki nem nyitja nekik az ajtót a fenét!... De azok csak vastagon nyomakodnak befelé aztán az egyik így szól: — Egy literrel hoztunk, mama... A másik meg hozzáteszi: — öntse csak ki szaporán a tejet a fazékba, mert be­tét van az üvegre. És még át is karolja az öreg nénikét. A Szegedi Országos Képzőművészeti Kiállítás anyagából PIACON DUNAKESZI HÉZSO FERENC BERNATH AURÉL. máglyás paraszfltirálynak a képét ő maga rajzolta le, rámázta be, akasztotta a falra szembe a kerek székkel. Azonkívül ott függött a falon Rózsa Sándor lovas betyár alakja — valahol Kondoros körül lovagol­hatott, ezt egy vándorfestőtől vette, aki háromszor megesküdött rá, hogy valódi a kép. Buczik ezt nem hitte el, de azt mond­ta, hogy azért miért ne lehessen valódi? Fő a hit... az urak azt tartották Buczik­ról, hogy nem épelméjű, mert jó, hogy lelkesül a nagy idők nagy magyarjai után, azért mégse szidja naphosszat a Habsbur­gokat, Görgeyt, nem kell hetenként ötször lecsirkefogózni Werbőczit, mert tulajdon­képpen ez a csiszlik azt sem tudja, mi volt az a Tripartitum? Tele van könyvvel, egy pesti könywigéc hálózza be. Olvas, olvas rendszertelenül, de nincsen hozzá a négy elemin kívül más fundamentuma. Azért Buczik roppant szerette tudomá­nyát fitogtatni, különösen tanult emberek előtt. Kár is, hogy nem tanult, mint Ke­menec, a községi írnok, aki talán sohasem tudott volna olyan jól ferblizni, ha le nem érettségizik... — Tudja, Buczik úr, hol született a „Talpra magyar"? Ezzel a kérdéssel állított be maga, Ta­nító úr, Buczik Bálinthoz. — Hogyne tudnám, tanító úr... A Pil­vaxban szavalta el először Vasváriéknak a nagy Petőfink... Hej, csuda dolog volt az kérem, mert amikor a márciusi ifjúság, élésn a lánglelkű költővel és Jókaival és... Buczik mester ült a kerekszékben, és na­gyon belemelegedett negyvennyolcba, a franciákba. Hajigálta Robespierret, Dan­tont, Napoleont, száguldott évtizedeket ugorva át Párizstól Budapestig forró kép­zelete paripáján, beszélt, dolgozott, maga pedig hallgatta és figyelte minden mozdu­latát. És én most megállok itt egy kicsit, ked­ves Tanító űr, ebben a kései sírbeszédem­ben, hogy ráolvassam magára a fondorla­tot: egy álló hétig járt Buczikhoz, hogy a nagy idők feletti vita leple alatt ellopja elméletben Bucziktól a lábbeli-készítés, de főként a lábbelijavítás tudományát. Hogy megtanulja, mire kell a sufni, lapos rás­poly, gömbölyű ráspoly, dikics, milyen híg­ra kell főzni a csirizt, miiyen a rámázó­vas, gömbölyű ár, szegletes ár, kalapácsok, talpvágó kések, nyitolók, sámfavas, szurok, hogy kell szurkozni a fonalat, meg a jóég tudja, mi mindent kell még tudni a cipész­mesterséghez ... (Na, de hát nem akarom nyugtalanítani édes örök alvását, kedves Tanító úr, azt is kijelentem, hogy ez volt magának egyedüli bűne ebben a földi vi­lágban. Más semmi, semmi nem volt, tu­dom én, tudom én és mindenki tudja...) Egy hét múlva elment maga, Tanító úr, a kis Gelb Ignáchoz, a bőr- és cipészeti kel­lékek kereskedőjéhez, akinek egy kis mel­lékutcában állt a kereskedése, kis lyuk­bolt. A nyeszlett kis Gelbnek is pontosan nyolc gyereke volt, emiatt rendkívül ro­konszenveztek egymással, az utca túlolda­láról is átköszöntek egymásnak vigyorog­va, köszönésük szívélyességét bizonyos kar­mozdulatokkal is nyomatékosan hangsú­lyozták. összeállíttatta vele a legszüksége­sebb szerszámokat, bőrt, talpat, hasítást, enyvet, faszeget, kaptafákat és akkor fél­revonta titokzatosan: — Két dologra kérném, kedves barátom. Az egyik az, hogy ezt a vásárlást az idők végezetéig tartsa titokban... A másik pe­dig, hogy hitelezzen meg ezzel az összeg­gel ... két elsején kifizetem ... Mától fog­va én készítem családomnak a lábbelit.. . A kis Gelb gyűrötten nevetett. Megy mind a két kérés, bár az utóbbi­Holnap váltója jár le, jó lett vol­na ez az összeg készpénzben, na­de mindegy, majd kiküszködi valahogy, jó pénz a tanító úr... És maga, kedves Tanító úr, ment haza csillogó szemekkel. Most is Játom magas, kissé hajlott alakját, karolja a nagy papír­csomagot, ölelgeti, viszi haza a suszleri rekvizitumokat. És már aznap egész éjjel dolgozott. A megtalpalt, kifoltozott cipőket odarakta az alvó kis angyalkák mellé, akik talán jó cipőről álmodtak, váljék álmuk valósággá, ha reggel felkelnek... * Ugyebár, Tanító úr, jártak a mi isko­lánkba tanyai Zsellér Andrások és Job­bágy Jánosok lenvirágszínű kisgyerme­kei is? Így egy novemberi reggelen, hideg, ha­vaseső verte az iskola palatetejét, szánal­masan sápadt sovány felhők csavarogtak az égen, siettek Tarcsa felé, maga Tanító úr, kint állt a tornácon, a tanító lakás ajtaja előtt, már meg akarta kezdeni a ta­nítást, mikor nyílt az iskola kapuja, azon pedig elkésve lépett be a harmadikos kis Zsellér Mária, elsős kisöccsével, Lajikával. Majd megvette őket az isten hidege. Ékte­len rossz cipőjük tele volt vízzel, habarék­kal. Énekelve köszöntek. — Jo-ó re-egg-elt kí-vánunk ... — Ha még egyszer elkéstek, Mária, meg­nádpálcázlak benneteket... Holnap küld­jétek be anyátokat! És akkor letévedt magának, Tanító úr, a tekintete, le egészen a Zsellér-gyerekek sá­ros cipője orráig. — Nincs jobb cipőtök? — kérdezett rá­juk. — Nincs — felelt vissza a kis Mária. — Hol is dolgozik apátok? ... — Sehol sem dolgozik ... Nem kap mun­kát ... Pesten is volt... Most jött haza gyalog... Majd tavasszal indul a kubik ... Édesanyám jár mosni... De most az is be­teg ... Akkor reggel, emlékszem, űgy ült maga, Tanító úr, a katedrán, mint a szívensűjtott ember, akinek minden örömét, ami kicsi még benne volt, kiloptak a szívéből. Én tudom, hogy oda se figyelt a feleletünkre, halkszavú volt, mereven nézett végig a padsor között, valakivel viaskodott, önma­gával, vagy az istennel? Ez csak később tudódott ki. Megrezzentünk, felugrott, a plafonra emelte szemét, széjjeltárta kar­jait, felkiáltott: Hol vagy isten, hol vagy?... Miért nem mutatod létezésed? ... Hol az az isteni gondoskodás, amiről papjaid pré­dikálnak? ... Tehát az istennel hadakozott ... Később nagyon halkan, erőtlenül így szólt: — Zsellér Mária és Lajika!... vessétek le a cipőtöket! Hozzátok ide, azután ülje­tek a kályha mellé... A két gyerek levetette a cipőt és maga, Tanító úr, ott az iskola színe előtt szak­értelemmel vizsgálgatta a két rossz topán­kát. Majd Túri Balázst beültette a kated­rába vigyázónak és maga pedig a két pár cipővel elhagyta a termet Pontosan a delet harangozták, mikor visszajött maga, drága Tanító úr, a két pár kijavított cipővel. E lmondtuk a Miatyánkot, és én er­re, most is nagyon jól emlékszem, hogy akkor délben nem mondta velünk, mint máskor. Alit gör­nyedten, leszegett fejjel, dacosan, megren­dülten, mint aki nagy harcokból érkezett, melyekben elvesztette a jobb karját, vagy élete aranyát, a hitét De állt konokul a katedrán, a vesztett csata után, és világo­sodtak maga előtt, Tanító úr, a nagy kér­dések, fogalmak, ószövetség, újszövetség míthoszok, átkelt a Styx vizén, ahonnan mar látta a fényes, tiszta elysiumi mező­ket, onnan egy visszaugrással az Olympu­son termett és széjjelzavarta a lakmározó isteneket... További nyugodalmas alvást kívánok magának, kedves Tanító úr! Csütörtök, 1964. július 23. DÉL-MAGYARORSZÁG 7

Next

/
Thumbnails
Contents