Délmagyarország, 1964. június (54. évfolyam, 127-151. szám)

1964-06-28 / 150. szám

JEVGENYIJ VINOKTJROV: Kékség Az erdőntúli, víz-szagú Poleszjéig jutottam egyszer, Van ott egy eldugott falu Csupa világoskék szemekkel. Hegyről patakhoz jött tele Vedrével egy leány, mezítláb, Kezével árnyékolt szeme Perzselt, mint keken izzó szikrák. Egy katona járt odakint. A pajtában egy férfi tesz-vesz, Szólok neki — rám tekint, S egyszerre minden kék-színes lesz. A réten egy öreg mama Gombáskosárral, kampósbottal — Oreg szeme tele van a Sötéten kéklő nyugalommal. Sövénynél öt menyecske áll, Fecseg, sóhajtoz és sipákol, Szemük — lélegzetem elállt! — Olyan kék, hogy már szinte lángol. Lányok, szerény kis öltözet, Orcájukon félénk a szépség. Pirulva adják kincsüket: Szemük pillán át fénylő kékjét. Radó György fordítása SUSANA TÜRIANSKY RAJZA A

kereskedő hazudott A vastag tölgyajtó sértetlen volt vaspántjain kovácsolt lakatok lógtak. Beléptünk libasorban a hideg, hordószagú homályba. Gyertyákat gyújtott kezünkbe adta, úgy imbolyogtunk, kereső lelkek. A kereskedő megnyitott egy csapot- Mi azonban éhesek is voltunk. Találtunk sonkát fokhagymát, harsogtattuk a száraz parasztkenyeret A kereskedőnek mindene volt Azt hiszem, részegek is lettünk. A présház fölött egy vadkörtefába gabalyodott a nap, belegurult tüskéivel. A he© imbolygott velünk, a na© kék égen repülő madarakhoz hajolt, meg messze lendült Alattunk szántottak a parasztok a völ©ben apró tehenekkel. Az úton seregek vonultak csillagosam Kis kocsira pakoltunk mindent. Szekrény, szék, szapuló, alá e© hordó rejtve — csakugyan bor volt? — á© volt legfelül. Talán le is kötöztük. Csaku©an lekötöztük, rudazókötéllél; a szomszédos gazdától kérte a kereskedő. Mi már akkor összefogództunk, mert remegett a he©, hányta tövis kes sörényét, vilá©ége és világeleje volt. A nap gurult a gledicsiák között, sovány tehenekkel parasztok szántottak az égen, lovas csapat ügetett a csillagokon. De sehol sem láttunk felhőt. Tulajdonképpen nem is tehettünk mást, mint a kocsiba kapaszkodjunk, másképp sohasem jutottunk volna le a he©ről. Talán ma is a he©en tántorognánk. Száz pengőt ígért a kereskedő. Részegek lehettünk, ez volt az igazság; kitágult a mellünk a világhoz. Azt hiszem, akkor ittunk legelőször. A kiskocsi elindult, húzni sem kellett, csak kormányozni kellett. Ketten nyargaltunk a rúd két oldalán, a kocsi taszított minket is: föl-földobott a rúd, aho© robogott a horhosban lefelé, a többiek sem tolták, inkább belecsimpaszkodtak, megakasztották, visszafogták. A rudat soha nem engedtem el, ez volt a szerencsém.' Egyszer el is estem, ú© rémlik. Hasravágódtam, de a rúd fölrántott, repültem vele. A horhos kanyargott, vízmosás döcoenőin ugráltunk, a kereskedő ordítozott: fiúk, megállni! megállni fiúk! tankreme© minden! De ki állhatott meg akkor, s kinek volt kedve megállni? Csak hadd ordítozzon a kereskedő, az ő vacka van rajta, úgyis fizetni fog, kialkudtuk. Csak kiáltozzon, de ki hallgat rá, úgyse borulhat fel a mi kocsink. A horhos legelőszélen beletorkolt az országútba. Ott katonák vonultak, énekelték, nem tudtuk mit, mindig csak azt: tá tá-rárá, trát-tát tá-rárá. Por szállt A horhos kilőtt bennünket a kocsival, mint e© rakétát repített a kutyatejes legelőbe. Óbégatva, ujjongva, imbolyogva robogtunk bele az útba, port kavarva-fröcskölve kormányoztuk rá a robogó kocsit A katonák szét ugrál tak előttünk, hahotáztak meg káromkodtak, nevettek és tapsoltak elvonulásunknak, csak a parancsnok csóválta fejét Egyszercsak a városban voltunk. A pénzre emlékszem még, akkor is piros m PULIIK! limonádéval volt a százas, belecsavartam a zsebkendőmbe. Aztán Zágorka nyitott ajtót, a szerb vasutas lánya és nevetni kezdett. Ez volt a baj. Néhai nevelőanyám, Duslovits ügyvédnő összecsapta a kezét, s azt mondta: Jesszus Máriám! Aztán keresztet vetett és két pofont adott Ekkor lépett be Vla©imir Ráska, a kapitány ráérő legénye, ho© elfoglalja délelőtti törzshelyét a konyha ablakában, szemközt a madarak paradicsomát ábrázoló olajnyomattal. Duslovitsné hirtelen kivonult, s e© könyvvel tért vissza, melynek címe A jellem volt és e szavakat mondta: — Béla, javítóintézetbe küldünk, ha í© hálálod jóságunkat. A mi hírünket rontod ezek előtt a jószívű idegenek előtt, akik befogadtak, menekülőket Hát bűnöző akarsz lenni? — kimeresztette szemét, üvegesen nézett és egy könnyet dörzsölt el az orrán. — A nemzet támasza, talpköve a tiszta erkölcs! — mondotta mélyen elgondolkozva és a sarokba bámult. A pók éppen akkor ereszkedett a madarak paradicsomát ábrázoló olajnyomatra. E©szercsak lövöldöztek mindenfelé. Rakéták kúsztak az égre, szétnyíltak, mint az esernyő, s aláereszkedtek. Piros, kék, zöld, sárga esernyők. És ágyúkból is lőttek. Mi már régen megszoktuk az á©úszót; talpunk alatt beleharapott a földbe és messze dobbantott e© óriás ló. Előbb komolyan, aztán csupa ünneplésből. Á©úszó, trombiták, lovasok, virágok, zászlók, beszédek. Csupa ünnepség volt a tavasz, csupa lomb, hajtás, szabálytalanság, szabadság és aranyos fények. A rézkürtökön csillogott a nap, lovasok fújták, vonultak végtelen sorban át a városon. Vonultunk mi is az utcákon. Virágot dobáltunk marékszám, piros rózsákat meg szegfűket. És énekeltünk, énekeltünk, de ki tudja mit? Beszédek is voltak. E© erkélyen állt e© tábornok meg egy tolmács. A tábornok beszélt, zengett a tér, katonasapkák röpködtek a templom előtt meg galambok. Aztán a tolmács beszélt és mi kiáltoztunk. E© kis teherautóról na©on barna zsemlyécskéket osztogattak ezerszám: bucit. Teleraktam a zsebem, mindkettőt, meg az ingembe is. Teliraktam e© szőke kislány kötőjét is. Áginak hívták és kiáltozott: még, még! Persze akkor is Zágorka nyitott ajtót. Kiraktam a zsebem, osztogattam a bucit, én már nem kívántam. Duslovits ügyvédné elejtette a fakanalat, amellyel a fortyogó kukoricakását kavargatta, s összecsapta a kezét: — Nahát, Béla, volt bőr a képeden elfogadni? Még azt képzelik, ninos mit enni! Inkább hozz e© tányért, itt a finom ebéd. Vlagyimir Ráska széttört e© bucit, beleharapott és integetett. Elejtettem a tányért Duslovitsné szeme égnek fordult, mint az akasztottaknak, de megakadt száján a sikoly; közvetlenül az ablak előtt vad recsegéssel égre csapott e© géppisztolysorozat. Ráska állt az erkélyen, alatta ©erekek bámészkodtak, s géppisztoly át kilőtte az alkonyatba. Mikor bejött, kigombolta gimnasztyorkája nyakát, kicsit zilált völt mindig pontosan választott szőke haja. Egy demizsont tett az asztalra. — Pohár? Bögréket, csészéket, poharakat kerítettek a nők. Ráska kicsavarta a dugót, töltögetett, poharát emelte. — Béke — mondta —, igaz. Nyeltünk. Duslovitsné fulladozva köhögött, könnyes szemmel nevetett Zágorka rám, derűsen szemlélődött fölöttünk Ráska. Duslovitsné torka rendbejött, odafordult hozzá: — Várjon, Vladimír, ez na©on erős, de majd én kínálom meg valamivel, ami igen finom, mert nálunk ez a szabály — 6 azzal kisietett a spájzba. Kis idő múlva visszajött, vízszínű folyadékkal töltötte tele poharunk, nem hagyta, ho© töltsön bele pálinkát Ráska. — Mi ez? — Limonádé! Eltűnődve tanulmányozta poharát, belekóstolt, firvtorgott, rám lesett; én is beleszimatoltam. Limonádé? Duslovitsné limonádéja. — Finom hűsítő ital! — kínálta előkelően. Vlagyimir rámnézett. Mondtam: — Borkősav szaharinnal. Duslovitsné poharat emelt, de csengettek. Kezében poharával kiszaladt Ráska fölkapta a demizsont, kilöttyentette a poharakat újratöltette, mire bejöttek. A kapitány érkezett. Kérdően megállt az ajtókeretben, Ráskára nézett. Az e© poharat nyújtott _ — Volna kaput. — A kapitány bólintott, de nem mosolygott. Egy hajtásra kiitta, sarkonfordult, térképeivel eltűnt szobájában. Duslc- itsné nyalogatta a 6záját. — Ugye mennyive! finomabb, mint az az erős méreg? Nevetve bólogatott Ráska. Mindnyájan nevettünk, Duslovitsné üvegesen nézett a sarokba, ahol pók piszkosán lógott a madarak paradicsoma. Mindnyájan e©re jobban nevettünk, nem tudtuk abbahagyni. F,©szercsak kilépett a kapitány, megállt az ajtóban, s elmosolyodott. S mondott valamit, Zágorka tolmácsolta nekem, mondott valamit Vla©imirnek, aztán ránk is, ©erekekre mosolyo©a. Zágorka tolmácsolta nekem: vége a háborúnak, vég® van a szünetnek is, mehettek gyerekek az iskolába! Előtte tél volt, korán kezdődött, korán is szétron©olódott. Mindenfelé harsogott a fű, a fák lombjai benőtték az eget Qlémelh CJ-wenc 1 Egyenletes sebességgel haladó, frissen fürdetett gépkocsihon, az acél-tüz-halál sisakos alkatrészei helyén szabadlélekzetü férfiak ülnek komolyan s kezeikben vízszintmérőt és emberségmutató geiger-számlálóhat szorítanak Htéphetetlenül, a jól-is-élni-tudás mindennél hatalmasabb erejével És elgördülnek kék és hófehér babakocsik, hogy a nők arcán a nap ragyogása megsokszorozódjék. Félnénk-e tovább is akkor az orgonahangú rakéták ezüstös csóváinak visszfényében? A történelemkönyvek név-esemény-évmutatóvnak rideg tárgyiasságát mégis-szép álmaink most inkább nélkülöznék. ó, ha minden ütközet úgy indul majd, mint máskor a hatnevű reggel. Tüzérségi előkészítés helyett kapuk és villamosok, autók, madarak és munka-kürtök zenés ébresztőjével S a fekete-vörös-fehér füstökkel ékes gyár-monstrumok sorban visszautasítják majd a halál megrendeléseit és nem lesz munkáskéz, ki önérdeke ellen kitalált fegyver-hatalmakat építene lebírhatatlan magasságokig, másnapi falatokra beváltott szakértelmével Pokolgépek csavarjaival nem bajlódnak ott a futószalagok egykedvű hajtószíjára fogott szerelök, de még az automaták is kivetik befogó-szerkezetükből a megadott szabvány szerint fölsorakozó, sárgaréz töltényhüvelyeket. És a kamaszok majd elfeledik tán az apákról rájuk maradt csatakiáltásokat, kifakult-otromba ólomkatonákat. Égre növő fajunk' túllépvén avult babonáit, ugye, megbékül s tisztább sorsra eszmél? Jól érthetővé válik behunyt szemmel minden. Semmisem lehetetlen és fölösleges mindaz, ami kevesebbre képes a gátolhatatlan emberi képzeletnél. Oszcillográfok rivaldás elektron-táncaiban, ködkamrák mágneses porondján ki érte már tetten a fantázia protonjait, a felvillanó ötlet-mezonokkal! Ö, ha minden haditámaszportt hétvégi kirándulóhely lett már, sárga-piros vikendházakkal és fenyőillatú dúsított levegővel és a stratégák kidolgozták az ifjúság lelkiválsága ellen, a tudatlanság és közöny ellen, a szívekben percegő unalom ellen ország nagy- térképeken piros és kék nyilú haditerveiket. S költségvetések csak a sivatagok meghódítására, csak utakat elzáró hegységek leigázására, csak a tágasabb horizontú, új világot építő háborúságra készülnek, amelynek köztünk nőnek már tábornokai-közkatonái. Jövendő városok falaihoz sorozott kőművesek, továbbszolgáló technikusok és törzsszolgálatot teljesítő mérnökök, statisztikusok, ember-agyú gépeket szerkesztő tudósok, írók, akik a gondolatok tégláiból emelnek különös palotákat, amiknek ablakai mind az emberi lélekbe nyílnak. Akik a harcidalokat írták, fejüket magasabbra emelik majd, hogy messzebbre láthassanak zsugorodó naprendszerünknél. Csak a múzeumok őrzik azután az emberiség sötétebb korából megmaradt temetőket? Barátom! akkor a pusztákra zúduló vízesések szikra-ívéből, az átérhetetlen óceánok ki nem merülő tárnáiból, hegyek gyomrában fölizzó széntelepek fehérre hevülő energiáiból, atom-erőművek atlaszi erejű villamos tűz-áramából, a fölszabadult emberi szellem alkotó diadalmából gyúrtan egy novembervégi szürkületben, este 6 órakor hirtelen föllobogna a megálmodott második nap az égen. J v»®árnap, 1964. június 28. DÉL-MAGYARORSZÁG 7