Délmagyarország, 1964. május (54. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-17 / 114. szám

Paw Lafas ucuci \ \ ü \ \ FELESÉGEMNEK Mára elég volt. Elfáradtam. Gondolataim serény két karja béna. Kedves, feküdj mellém, ha nem riaszt ez a szomorúság. , Mondd eü Mondd el, a babánk mit csinált megint, a házban mi a legújabb újság. S engedd, hogy én ne szóljak. Engedd, hogy átkaroljak benned órányi biztonságot. Mert áldott az asszonyok álomba ringató ölelése. Félsz-e? Pelyhes kosarában Veronikánk már álmodik. Behunyt szemei mosolyognak. Hidd el, én örülök minden dolognak; ami erősít hitemben. Hogy helyem van e föltalált rendben. S két karodban fénnyé, virággá változnék; ha úgy jobban megértenéd a szótlanságomat. Aludj. Én néked adtam valahány fecskeviflanású, sirálynevetésű, beszédes álmomat Találkoztunk. Meglásd, a halál végül együvé fekteti azokat is, akik Véletlenül elkerülték egymást Biztatás jóra Kislányom szeme fogad esténként otthon és sokat nevetünk ilyenkor, de bent sötétebb van, mint egykor. Surrogó-konok kerekek viszik az időt. Bereked . torkom gyakorta. Csapkodó' lepkék hamar lehullnak. Ringatja vonat kattogó szívemet, s néha pattogó kavics-zörej is riogat. Egyébként ritkán félek. Játszottam csip-csip-csókát. Később is másféle mókát. Játszottam éppen eleget. Meg kéne komolyodni. HÉZSÖ FERENC PIHENÉS j u Hogyan készül az operett? RECEPT A (SZEGEDI) SZÍNHÁZI ŰJSÁG I915-ÖS ÉVFOLYAMÁBÓL Az operett sikert jelent, tapsot, dicsőséget és pénzt. Végignéztem az összes új operetteket s meglepődve láttam, hogy ennél könnyebb nincs is a világon, mint ilyet írni. Íme: A darab címe A Zsuzsika vagy Katica mintájára: Muzsika, vagy Csacsika. Az operett tárgya Tárgya nincs az operettnek. Aki tartalmat akar, az menjen a takarékpénztárba. Logikának azonban nem szabad bémíé lenni. A dáliám jó, ha régi operettekből készül, mert így ismerős a közönség előtt és hamarabb megtanulja. A szereplők Egy-két-három komikus. Egy-két-három táncos és táncosnő. Az operett meséje Első felvonás Csacsika bejön és így énekel: — A herceg, herceg... Solymossy közbeszól: — Ne hencegjen! (A nézőtéren óriási kacagás, taps. A nők sikonganak, az előadás megáll, a függönyt leeresztik, a szerzőt 87-szer kihívják.) Második felvonás Bejön egy szerecseny: lábizomvibrációkat csinál. Jobbra ugrik, balra ugrik, grimaszt vág. Békéssy átdobja a fején Matányt. Matány talpra esik és nyávog, Solymossy hóna alá veszi a saját fejét s a Good save the King dallamára tánclépésben kiröppen a színről. (A közönség feláll a helyéről és úgy tapsol, a karzatról ordítanak: üljenek le, leülni, nem látunk.) Harmadik felvonás Nincs. Azaz, hogy a harmadik felvonásban mindenki azt csinálja, amit akar. A felvonásnak akkor van vége, amikor a függönyhúzó megunja a dolgot s leereszti a függönyt. Ekkor csoportba állnak a színészek s éneklik: — Nincs jobb dolog, mint az operett, -rett, -rett, -rett. Az ember abban mindig csak nevet, -vet, -vet, -vet. Bolond, aki mást is ír ma. Melyen a közönség sírna. K. L. gyűjtéséből fbtiUásfi* Xafrs Misei » Amikor álmok nem jennek Amikor álmok nem jönnek, feszengve kerülgetem a gondókat, s az ágyam gyűrött lesz, ráncos, mint a Föld maga, s olyan nehéz is — egyedül civódva, verejtékező, forró homlokommal — az a virrasztó, hosszú éjszaka. Es kitekintve önmagamból, látom ilyenkor azt a kétarcú jövőt, amihez lassan közelít már lábunk a létezés törvényeinek útján, s érzem szívemmel: minden véget ér ott, s tudom agyammal: nem szabad megállnunk. A dzsesszdobos még rángatja a vállát szomszédomban a bárban és az ének még ide jajdul fizetett dizőztől mint segélykérés, S. O. S. — mögöttem már asszonyom a súlytalan közegben, — csak én nem tudok szakadni a földtől. J Es mint aki csak futó lánmyal flörtöl szemébe nézek kétarcú jövőnknek: itt százezer év kultúrája kőből, vasból, betonból, betűkből! — akadna vadember még akinek minden mindegy, pusztul, vagy állhat örökké öröktől?! S belém sikolt a félsz, mint villamosfék: mindent hiába tettem, hópapirra hiába róttam arcomat, s korunkét szívem vérével? — Testemet tagadnám élőnek, hogyha karunk lehanyatlik s nem védi kincsét hulltig, századunkét! A szülő anyák fájdalmára1 — mindent testünk fogyó atomja öntött egybe amit tapintunk s érzékel szemünk, erősek voltunk hídverésre Holdig, megvédni mind, az istennel is szemben erőtlenek mi már nem lehetünk! Mély csönd lebeg a füstszagú szobán át, vérem, kifulladt, megnyugszik-e végül? Erőm, úgy érzem, visszatér a hittel, hogy sokan vagyunk, kik nem menedékül félünk, vagy bízunk, — elalszom, hogy én is tehessem holnap úgy és azt, amit kell. PILLANGÓ Kibújtál karom közül s csendben pihegsz már. Alszol. Milyen szép vagy, mikor önfeledt ölelésem emléke arcodon mosolyt hagy. Mennyire tiszta homlokod van, hogy nem pöröltél. Milyen szép ez. Ha minden évben háromszázhúsz estén lehetnél ilyen Edes. Magamra húzom takarómat s szemem lehunyom, így is nézlek, ha most keresnék feleséget, én most mégegyszer elvennélek. PJOTR GRISCSENKO: Az élet nevében Az események olyan sebesen követték egymást, hogy ember volt a talpán, aki kiismerte magát bennük. Bár ő nem is túlságosan igyekezett: az élet eleven, de szenvtelen tanújának érezte magát. Köröskörül valószínűtlennek tűnő dolgok történtek, neki azonban nem volt ereje és bátorsága a titokzatos holnapba szegezni tekintetét és megkérdezni: mi lesz ezután. Félt a kegyetlen és komon- valóságtól. A háború acélzöreje nem is olyan regen még valahol a messze távolban, a Volga partjain, Ukrajnában és Beloruszod a felől hallatszott, most pedig már a Kárpátok havas hegyei visszhangozzák a bombarobbanások zörejét, a repülőgépmotorók zúgását, az ágyúk morajlásat. A front olyan sebesen gördült nyugat felé, mint ahogy 41-ben kelet felé haladt. Mi is történt? Nem akarta hinni, hogy csoda. A 125-os magyar katonai tábori korház fiatal sebésze, Egyed Béla eloszor gondolkodott azon, mi ment végbe a világon. S ahogy erre gondolt, nagy ürességet érzett lelkében. Tanácstalan volt, hisz ő is, mint társai, csecsemőnek számított a politikában. Gondolatmenete váratlanul felbeszakadt . A kórház parancsnoka, Osvath Ákos százados lépett a terembe, s közölte, hogy estére szovjet sebesült hadifoglyok egy csoportját kell ellátniok. A német parancsnokság utasítása szerint bárhol, akár a pincében is elhelyezhető — tette hozzá Osváth fejét csóválva. Ebbe persze nem kellene belenyugodni, bárkik is azok, mégis emberek és betegek. — Mi lenne, ha fent találnánk helyet? — kérdezte Egyed. •— Meg kell fontolnunk. A tábori kórház sebészeti osztálya a papi szeminárium épületét foglalta el. Már minden helyiség dugig volt sebesültekkel, csupán a második emeleti nagyterem, ahol azelőtt az istentiszteleteket tartották, maradt üresen. Választásuk erre a teremre esett ... Sebeik gennyesek voltak, mivel eddig szinte egyetlen hadifogoly sebét sem Egyed Béla kezelték szakszerűen. A katonák szenvedtek. de arcuk nem félelmet, hanem határozottságot, elszántságot tükrözött. Néhány nappal ezelőtt ezek az emberek még a németeket üldözték, rohamra indultak. Egyik ellenséges aknára lépett, másikat golyó, a harmadikat légnyomás érte. A tegnapi harcosok ma az orvos kezében vannak, holnap pedig... Természetesen mindannyian tudták, hogy sok jót a németektől nem várhatnak, de azért egyik sem csüggedt. A sebesültek és gyógyítók nehéz napokat éltek át. Krasznai Margit és Gerencsér Gabriella állandóan a betegek között volt. Egyed Béla, a kórház sebész-főorvosa hosszú órákat töltött a műtőasztal mellett. Néha úgy tűnt, ereje fogytán, ám mint orvos tudta: a foglyok tőle várják fájdalmaik megszűnését. Szovjet katonák... Hadd lássam, milyenek vagytok. A sebész mind figyelmesebben nézegette pácienseit. Ám ez már nem egyszerű kíváncsiság volt. Az emberek lelkébe próbált betekinteni, meg akarta érteni, fel akarta kutatni azt a forrást, mely táplálja, segíti őket abban, hogy a fogság és a kórház nehéz viszonyai között megőrizzék vitalitásukat, emberi méltóságukat. Egyed Béla már sokféle sebesültet gyógyított: németeket, olaszokat, franciákat. A fegyverbe kényszerített katonák szeméből fáradtság, enerváltság, bizonytalanság sugárzott. »Az oroszok mások. Mintha acélból lennének* — gondolta, ós egyre nagyobb tisztelettel adózott nekik. Az orvosok és az ápolónők igyekezetének hála, egy hét múlva a rideg imaterem meghitt, bár nagy, mintegy ötvenágyas kórteremmé vált. A hófehér szalvéták, a tiszta ágynemű, a jól záró redőnyök, a tisztára súrolt padló nem nyerte meg a szovjet katonák gyógyulása iránt érdeklődő német orvos tetszését. — Szanatórium! Üdülő! — üvöltötte szinte belezöldülve. — A foglyokkal beszélni tilos! Aki eszt mekszeg, aszt — piffpaff! Gabriella és Margit nővérek arcába pedig ezt kiáltotta: Krasznai Margit — Megértették? Hallgatni! Egyed Béla észrevette, hogy Krasznai Margit mesemmisítő pillantást küld a távozó fasiszta nyomába és megkönnyebbülten sóhajtotta: — Eiment. a kfftya... Bár szerb nyelven szólt. Egyed Béla sejtette, felfogta, hogy az ápolónő ebben a rövid mondatban a német orvos iránti megvetését és gyűlöletét fejezte ki. A sebész behúzta maga után az ajtót és hirtelen rádöbbent, hogy szeretne visszamenni és beszélgetni ezekkel az emberekkel, miként ezt Krasznai Margit — Krasznai István magyar őrmester felesége —, a szerb születésű ápolónő teszi. Vissza is tért a kórterembe. Margit valami érdekeset mesélhetett, de most hirg DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1964. május 17.