Délmagyarország, 1964. május (54. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-01 / 101. szám

ukovi, amikor bevonult katonai szolgálatra, elkeseredett, jajgató B

asszonyt hagyott hátra az anyjára. Alig hathónapos házasok voltak, nemcsoda, hogy Bukovi még azon a héten írt az anyjának, hogy jól vigyázzon Katinjára, nehogy kárt. tegyen magán. Az anyja a következő héten megnyugtatta a fiát, hogy Katinak esze ágában sincs a sírás, olyannyira. hogy a kultúrházba jár, s valami operettben tanul szerepet, mert itthon is énekel. Bukovi azonnal szabadságot kért, de nem kapott. Másnap viszont újabb levelet lökött neki a napos. Ezt Kati írta. Bukovi könnyezett a féltékeny szerelemtől. Katinak megírta, hogy énekelhet, de gondoljon mindig őrá, az anyjának meg azt írta, hogy inkább énekeljen a fiatalasszony, mintsem ^írjon. Kati pedig valóban nem sírt. Amikor dalolt, tágult, mozgott a torka, mint a fülemülének, keze olyan sebesen járt, hogy ritkán összetört egy-egy tányért, poharat. A téeszben letöltötte az idejét: aztán sietett a kultúrházba. Otthon pedig leült a tükör elé, és fésülte hosszú aranybarna haját. öreg Bukoviné be-bekukkantott kövér, táskák közé szorult apró szemével, s vékony, éles hangján odakint kiabált aztán: — Cifrázza már magát! a kisasszony! Hogy az isten mért nem tekint le már az égből! Az ura katona, kinyílt a csipája! Büdös a munka! De csak jöjjön haza, mindent elmondok, Szűz Mária segítsen! Ifjabb Bukoviné kiugrott az ajtóba, csak úgy remegett rajta Éva szépséges almája. — Idehallgasson, mama! Nem vagyok én robotgép, hallja? Ledolgozom én a napi nyolc órámat, nem féltem a kezemet, hallja! De nem akarok idő előtt a sírba menni, se megszakadni, senki kedvéért! Arról pedig, hogy a fia katona, ki a boldog isten tehet? Elég baj az nekem, azt csak én tudom! Bevágta az ajtót, hogy odabent megcsörrent a faion a nagyapa töröttüvegű huszárfényképe. Ledőlt az asztal sarkára és hevesen, gyorsan sírt egy sort. De hamar eldörgölte szemén a könnyet, dúdolni kezdett, hátravetette a fejét és táncolt a tükör előtt, ahogy a tanító úr tanította a szerepben. Ifjabb Bukoviné hitt valamiben. (Pontosan nem fogalmazta meg. De hitt, és tudta, hogy amíg hisz, addig boldog lesz. És nagyon boldog akart lenni. Nem volt igazán szép parasztlány. Kerekebb a csinosnál. alacsonyabb a sudárnái. De kövér és alacsony se volt. Majd olyan lesz. mint az ő anyja, a kedélyes dohányos asszony a szomszéd faluban, aki manapság is megkeresi az évi tizenötezer forintot a dohányzsíros kötőjével, kint a dohánypajtában, vagy a melegágyak között. A tanító úr erősen dicsérte minden szereppróbán. — Látjátok — biztatta a többieket —, így készüljetek, mint Bukoviné! Akkor ne legyen huncut a nevem, ha le nem pipáljuk a faluszínházat! A tanító úr maga is fiatalember volt. Néró-frizurát hordott, tavaly jött a főiskoláról. Nadrágja olyan szűk volt, hogy messze előretartott lábbal tudott csak leülni. Bukoviné vállat rántott a dicséretre, nevetett a maga gyors és szeles módján, de nem ennek örült. Hogy minek örült? Semminek. Hagy múljon az idő, mígnem egy napon Bukovi Feri leszerel. Húsvétkor megtartották az előadást. Igen nagy sikertől pirult a kultúrház. Az általános iskolások fél óra múltán is ott ólálkodtak az ablakok alatt, ahol a szereplők öltöztek. Ifjabb Bukoviné hosszú szoknyában táncolt, s amikor forgott, végig kivillant tömött lábaszára. A tanító úr külön gratulált a fiatalasszonynak. — Maga nagy tehetség, Bukoviné. Bizonyisten, elmehetne akár egy hivatásos társulatba is. Egyem meg a lelkét, Kati, maga nélkül nem ért volna semmit az egész. egölelgetle a színfalak mögött, amire Bukoviné M

gyorsan és szelesen nevetett, kétszer, háromszor ráütött a fiatal férfi sovány kezére. De igazán az estnek sem örült. Szívében ott elégedetlenkedett a szomorúság, hiába kísérte haza a tanító, hiába kacagott úgy. hogy a kutyák távol is felneszeltek rá az éjszakában. Amikor becsukta az utcakaput, s egyedül baktatott a házba, amelynek ablakai sötétségben fogadták, a szomorúság kidugta fejét a takaró alól. — Ne erőlködj — mondta Bukovinénak. — Hiába erőlködsz. Jobb lesz, ha felhagysz mindennel. Ügyis hiába. Amíg vetkőzött, két ajtón át hallotta idősebb Bukoviné átkozódását: — Csak jönne már haza a fiam! Hogy kitenné a szűrét ennek a szégyentelennek! Mi lett az én házamból! — Ha megírja, én nem fíflfőft), rhit teszek! Én felgyújtom a házat! Én mindenkit megölök, érti?! Ifjabb Bukoviné bebújt az ágyba, összekucorodott a dunyha alatt, mint valami mókus, és öklét álla alá gyűrte, nehogy sírjon. Csend igtt aztán a házban, csak a padláson rágtak az egerek. Holnap korán kell a tsz-be menni, mert munkacsapatonként kiadják az új hét munkáját. Nyárára nem beszéltek. Idősebb Bukoviné így beszélt a menyéről: az, meg ez, hol van az, menjen az... Bukovi, a gyomorfájós idős emberek menekülésével kerülte a szót. Július végén a színjátszó szakkör kirándult száz kilométerre a hegyekbe, ötnapos út volt, autóbuszon. Gyönyörűszép út, harmadnap este hét-nyolcszáz méter magasban kiültek a turistaszálló ablakába. A tanító úr megmutatta a holdat, amely a csúcsra ért, mintha oda lett volna tűzve. Bárányfelhők nagy csapata legelt körüle. Bukoviné kacagott és énekelt, vállán a tanító úr karjával, s a színjátszó csoport legényei és leányai mind énekeltek és bizalmasan karolták egymást a hegyi éjszakában. Aztán egyenként elhallgattak, s akkor a tücskök cirregése kezdett úgy hangzani, mintha a tanácsháza erősítőjével hangolták volna óriásira a vékony dallamokat. A tanító úr másik kezével is átölelte Bukoviné erős vállát és a nyakához hajlott. — Te ... te.., te... — susogta lázasan. — Nem bírom tovább... Bukoviné megremegett, "de leugrott az ablakról. Kacagott, ahogyan szokott, hevesen és röviden, és átfutott a másik szobába, ahol csak lányok voltak, amíg vetkezett, de legbelül szakadozott egyre a hártya, ami alatt fekete szomorúság forrongott, fortyogott, mint a lekvár az üst mélyén. Hatodik nap az autóbusz hangos dalolás közepette megállt a falubeli tanácsháza előtt, s összeszaladt a nép. A színjátszók nagy kacagásokkal ugráltak ki, ölelkeztek, kacagtak. Bukoviné derűs nevetéssel furakodott át közöttük. puhán és gyorsan kezet fogva a tanító úrral, aki majdnem sirt, és ajkát rágta, aztán futásszerú sietséggel rohant el az iskola irányában. Bukoviné hátralökte válláról hosszú aranybama haját, fejét felvetette és ringó járással hazament. — Hazajött a szajha! — fogadta a rekedt ordítás, az autóban. — Hazahozta az éhség! Hogy van pofája még haza vetődni! Ifjabb Bukoviné tántorodás nélkül ment át az udvaron. s mire a tornácra ért, már nem állott ott senki. Szobájában összedúrva minden, a tükör tökkel bemázolva, kölnis .üvegek összetörve, ágyán halomba hányva párna, huzat, dunyha. Bukoviné dalolni kezdett, tiszta, csengő hangon, s fürge kézzel teremtett rendet. Jó, kellemes hűvös volt a vastag falak között. Kereste az ura fényképét, de az eltűnt, Ekkor ismét szakadozott a hártya a fekete láván, de ő erősein a szívére szorította az öklét és eszébe jutott, hogy van még egy fényképe Bukovi Ferinek, a szekrény egyik polcán, a papír alatt.' Levette a falról a nagyapa törött üvegű huszárfényképét, és az üveg alá csúsztatta a férje fényképét. Karácsonyra ifjabb Bukoviné annyi pénzt kapott a tsz-től, hogy televíziót vásárolt. Meg az urának egy rend új ruhát, és két fotelt. Aznaptól szinte minden estére jöttek vendégei, főként a színjátszó szakkörből, lányok és fiúk, de sosem egyedül. Üjév valamelyik kezdeti napján velük együtt eljött a tanító úr is. Cukrászsüteményt hozott, leült a fotelbe és cigarettázott. — Nem unatkozik. Kati? — ilyesmiket kérdezgetett. — Nem haragszik, ha ezentúl többször eljövök? Elmagyarázom magának a tévé játékokat. Nincs ebben semmi nem igaz? Nem haragszanak az anyósáék? Bukoviné incselkedve nevetett, mindenre azt mondta „na és?" Egyre csak azt hajtogatta: „na és?" Egészen meg bolondította a tanítót. De aztán ellökte magától, és besietett. Idősebb Bukoviné elébe állt. Ha kés .lett volna nála. talán a fiatal asszonyba mártja, ott. ahol a legszebb volt a teste, ahol a legasszonyosabb, ahová gyermeket várt volna, ha férje van. — Te szégyentelen! üvöltötte ez a kevésfogú, sötét száj. — Meg akarod ölni a fiamat?! — Megírom neki!!!! úsvétrá új darabot adtak elő. H

Bukovi úrvezetőt hazaengedték öt nap szabadságra. Három napig fel akarta borongáttii °a házat, a negyedik nap éjszáka1 remegve bújlak össze az ágyban, és Bukovi beletemette arcát a felesége hosszú aranybarna hajába. ii i> — Esküdj meg, hogy hű maradtál hbz2!á!tV.0Esküdj. — Esküszöm. — Ne így esküdj. Valamire. — Nem hiszel nekem? Nem elég, hógy Wőlfellek? — Esküdj. — Esküszöm. — Valamire! nime * — Rád! . ,HH>'v a — Magadra! , uWv, — Magamra? Nekem te vagy több — susógta csókok között Bukoviné. Amikor az állomáson utoljára ölelték eüXWíttt, Bukoviné lelke mélyén ismét zuhogni kezdett a sötétség, iszonyú mélybe. — Ne hagyj itt — kiáltott halkan, fájdalmasan. — Vigy el innen, akárhova! , Bukovi kétoldalt megcsókolta asszonya arcát. Sovány, aggódó kezével simogatta Bukoviné erős > karját. — Viseld el, Kati — biztatta saját magát..iái — Különben anyám nem rám hagyja a házat. Bukoviné nem járt többé a kultúrházba. De a dalolást nem hagyta ábba. Zárat csináltatott ajtajúin*;amit akkor is becsukott, ha elment hazulról. Minden hét végén felutazott a városba, ahol vasárnap délelőtt az urával sétálgatott. Egyik ilyen vasárnap után platinaszőke, rövidhaj ú, megnyúlt alakú fiatalasszony sietett végig a falun. Sokan nem ismerték meg. Még aznap este az egész falu tudta, hogy Bukovi felesége befestette a haját, ki tudja, hol veri magát minden hét végén. H Másnap a téeszben koVán végeztek, mert eleredt az eső. Bukoviné hajára húzta olaszkáját, amit magával hordott minden időben, és szaladt haza a tocsogókat kerülgetve. A kaput hevesen meglökte, hogy ne v*s$ítseij időt, de a csuklója majd kitört. A kaput belülről megtáfnasztották. Először csodálkozott, aztán megértette. Rázni kezdte a kapu korhadt cölöpjét. — Engedjenek be! Nekem itt jogom van. hallják?! — Takarodj a házamból!! — idősebb Bukoviné a tornác oszlopa mögött állt. Elő se lépett. — Nekem itt jogom van! Engedjenek be! Törvényt hozok itt magukra! — Hozz! De akkor se teszed be a lábad! Puffant az ajtó. Csend lett, csak az eső pocsogott. Bukoviné becsukta a szemét a nagy fájdalomtól. Eső, könny egybefolyt megszépült arcán. Nyár derekára Bukovi tizedes leszerelt. Nem hitte el, hogy felesége eltűnt, még egy sort se hagyott maga után. Hiszen a városon minden vasárnap délelőtt találkoztak, mint eddig. Bukovi minden vasárnap délelőtt kapott kimenőt, már amikor nem volt szemle, ezt jelentős, rangbéli emelkedése is jelezte. Így jobb, vigasztalta az anyja, falu csúfsága volt, amit tett, így jobb neked, fiam, nem volt az hozzádvaló. Szeretője, bolondériája, munka se fogta, csak a széptevés. Bukovi belefogyott a bánatba. Ajánlott levelet hozott a postásgyerek. Idős Bukoviné akarta átvenni, mert Kati irta. De a gyerek nem adta át, csak a fiatalembernek. Vasárnap a szokott helyen várlak — írta Kati, s Bukovi a fejét verte a falba, hogy mit csináljon. „Majd az ügyvéd elintézi* — adta a tanácsot az anyja, de vasárnap hajnalban Bukovi tiszta igent váltott és megszökött az állomásra. Platinaszőkehajú felesége várta a megszokott cukrászdában. csillogó szemmel csókolgatta, s Bukovi védekezni re tudott. Hogy vagy, nagyon haragszol, de azért szeretsz, nem az én hibám . . . Minek hagvtad ott a házat, ha nem ' te hibád?! Csendesen, hallják. Hiszen anyád kicsukott, elergetett, mint valami ringyót. Ki vagyok én? A feíesé:ed vagyok! Bukovi nézte, nézte szép feleségét és a fájdalom elvette az eszét — Inkább megöllek, de nem engedlek másnak! ta halkan. mondtek. A május elsejére írott Májusi óda már a kétségek közt vívódó, megbizonytalanodó költő kétségbeesett fölkiáltása, a humanista kiáltványa a vérző s egymásnak sebet osztó emberiséghez, amilyen később a Szikratávirat is. Hol már a hit — egy hét után! — az új húsvétban, amikor a költő kétkedve, lemondón kérdi: Jó volna egyszer, végre, ludni (már. Hogy ssomorü tejünkre itt >111 [vár? A múlt ellen fordult ezúttal is: az Isten nevében kevélykedő zsarnokok, az embert uralmuk alá vető harangok, ágyúk, szuronyok ellen (ez a párhuzam, a klerikalizmus és militarizmus egy nevezőre helyezése, még igen tanulságos!), az emberiséget szétszaggató és szembefordító határok ellen, a kaszárnyák és börtönök ellen, ez utóbbin értve nyilván („börtöne volt a régi, rút világ") az egész társadalmi rendszert, amely mindeddig gúzsba kötötte az embert, meggátolta, hogy álmai „az egekbe szárnyalhassanak", útját állta az egyes ember és a közösség szabad kivirágzásának. Vörös májusra vígan zöldelő Szabad májust hadd hozzon [a jövő! Ezt a sorpárt látszólag könnyű a kommunista-ellenes indulatok szájaíze szerint magyarázni: egyenest ellenforradalmi értelmet adna, ha a proletárdiktatúra „vörös májusát" vulgárisan szembeállítanánk a „szabad májussal". De ez semmiképpen sem lehetséges értelmezés. A „szabad május" követelése 1919. május 1-én Budapesten '— érthető lett volna ekként, ám Szegeden, ahol az ellenforradalmat melengető franciák tiltották el a munkásság május elsejei föl vonulását, s szorították be ünnepét, a Munkásotthon falai közé — a „szabad május" követelésének félreérthetetlenül munkásmozgalmi, reakcióellenes éle van. úgy, amint ettől kezdve Juhász többi hasonló költeményeiben, főként a Május ünnepében is. József Farkas azt mondja, hogy a vörös jelző itt nem a forradalmat, hanem „a háborús tavaszok vérontását jelképezi", tehát mintegy véres jelentése van. A véres — veres — vörös alakváltozatok nyilvánvalóan összefüggenek, s a költőben nyilván tudatosult is ez a jelentéstani átszövődés. Mégis, azt hiszem, nem ilyen egyszerű a probléma, az áttétel ennél sokkal többszörös. A piros — ha csak Juhász ekkori lírájában nézünk is körül — számára_valamiképpen a forradalmfátalakulásst jelképezi. Az És mégis .. . fehér zászlaján „pirosan" világoló vér a dalok mélyén zsongó forradalom szimbóluma. A munkások és parasztok országa a ..jövő napjától piros", s ez félreérthetetlen (Tegnap, holnap), mint ahogy a „zöld lombban és piros virágban" fürdő új húsvét is (Húsvétra). Nyilván az sem véletlen, hogy a Munkásotthonból kilépő reményként nem a szokványos zöld, hanem a piros zászlót viszi magával (A Munkásotthon homlokára), s az októberi forradalom heve a költő arcát „pirosra" gyújtja, nem a szégyen, de a büszkeség „bíbor tüzében!" (őszirózsa). Egy helyütt fordul elő a háború „vérpiros sara" (Szegény katona), de jellemző, hogy itt a piros — az eddigiektől eltérően — nem egyedül áll, hanem összetételben. A vörös viszont legalább árnyalatilag mást jelenthet Juhász ösztönös színlátásában. mint a piros, amely a derűs, bizakodó forradalmas hit hordozója. Ez a más — azt hiszem — a véres harcokkal terhes forradalom, amely az ő „piros" forradalmát vérrel öntözi meg. De ha csak erről lenne itt szó, akkor a költő használhatta volna az egyértelműbb, világosabb „véres májusok" kifejezést is, annál inkább, hiszen ezt a rendőr- és csendőrterror által 1890 óta rendre eltiport május elsejékkel kapcsolatban gyakran használták is. De a e őrösben más is van, ebben mintegy sűrítve ott rejlik április végének és május elejének országos és helyi történelme — Juhász Gyula gondolkodásmódján átszűrve. A költő úgy érzi, a „vörös május", azaz a háború vérontását folytató forradalmi állapot csak átmenet, amelynek végső gyümölcse a vígan zöldellő, egy széles ölelésü emberi humanizmusban beérő szabad május. A proletárdiktatúra kemény intézkedéseit csak jóval később bírálja prózájában, s csak a bukás után — az őt is elárasztó rémtörténetek hatására is — ítéli el, tehát a vörös jelzőt semmiképpen sem lehet a proletárdiktatúrával való szembefordulásának tekinteni. Csupán arról van szó, amire már a Húsvétra „addig" szócskájával kapcsolatban fölhívtam a figyelmet: a jövendő húsvét, a jövendő május még nem jött el, csak a lehetősége. Ma még, a háborús vérözön után, a forradalmi időszak zűrzavarában még nem érvényesülhet az a tolsztojánus szeretet-érzés, melyet Juhász hirdet, s őszintén érez: Legyen majális minden napodon O Ember, hittel én ezt dalolom. Hittel, reménnyel május [ünnepén, O, Ember, Testvér, be szeretlek [én! Azt hiszem, csakis így érthetjük meg a Májusi ódát, s a vers félremagyarázható jelzőjét. E költeményben, s e jelzőben bennrejlő problematika a következőkben még nyíltabban tör fölszínre. A Májusi óda, amikor lezárja a proletárdiktatúra heteiben született nagy versek sorát, egyúttal nyitánya azoknak, amelyek a bukás atmoszféráját a letörtséget s a kiábrándulást árasztják. péter lászló — Ne engedj — mosolygott Bukoviné csukott szemmel. — ölj meg, de ne adj másnak! Gyere velem. Gyere hozzám! Fizettek és mentek. A városszélen bútorozott szobába csukóztak. Itt is már minden olyan illatú volt, mint otthon, és olyan tiszták a függönyök. — Ez az otthonod? — kérdezte Bukovi. — Ez. Maradj velem. Bukovi mind ködösebben látta asszonyát, ölelni kezdte, és nem tudta már mit csinál. Késő este lett. A háziak kopogtak az ajtón. — Tudtam — kiabált a házigazda —. hogy nincs egyedül! Én csak magának adtam ki a szobát, itt idegen nem tartózkodhat! — Nem is idegen — kacagott jókedvűen az asszony. — A férjem! — Senki sem! — vitatkozott a házigazda. — Ismerem én ezt már! Aztán majd nyakamra hozza a rendőrséget! Bukovi szégyenkezve ült az ágy szélén. — Elmegyek — mondta megtörten. — Látod, nem maradhatok. — Maradj! — kérte az asszony és a férfi mcfteííb bújt. — Kitagad az anyám — védekezett Bukov i A húgomra testálja a házat. . Al — Minek az? — susogta az asszony és ölelte puha karral. — Elég nekünk egy szoba, akárhol. Dolgozol belem a gyárban, elpereled anyádtól, ami a mienk. n— Gyere haza — mondta Bukovi félénken. —"'Kibékítem én az anyámat. Az asszony sokáig gondolkozott. Elengedte ᣠlírát, felöltözött. Száraz, sírós volt a hangja. — Nem megyek veled. Eredj egyedül. ÉjLmegéjtclc magam is. Engem mindig megtalálsz. De vigyázz, nch"gy későn gyere. Kinyitotta az ajtót és a küszöbre állt. Már nem.lehetett újra becsukni, mert a háziak ott álltak a gang^p.i^yidebamultak. . io Bukovi felállt az ágyról, megkereste a kalapjai. — Ez az utolsó szavad? _ , . . , lo 'hbuoji Bukovme mosolygott. — Gyere hamar. Várlak, ukovi nem merte megcsókolni--a feleseget, csak bólintott, amint mellette kiment. Halkan tette be az utcakaput. Bukoviné magára csukta az ajtót, dalolva kinyitotta a rádiót. VégigheveiTáZ ágyon, öklét szívére szorította és mereven a, mennyezetet kezdte bámulni. Hinni akart, mini azelőtt, hinni valamiben, ami eddig megvolt és már nincs, és olyan üres lett körülötte a levegő, hogy nagyokat kellett lclcgzcm( nehogy megfulladjon. í Fentek, 1964. május L DÉL-MAGYARORSZÁG 7