Délmagyarország, 1964. május (54. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-10 / 108. szám

Majd ismét, még kínzóbb várakozásban töltötte az időt a könyvtárban1. És amikor a lány végre megjelent az ajtóban, Iszabekovnak akkorát dobbant a szíve, hogy szinte belekábult. A lány, mint rendesen, parányit elmosolyodott, tán biccentett is, s amikor elment mellette, úgy tűnt, hozzáért a keze. Helyet foglalt magának egy közeli asztalnál, és elment a könyveket kikérni. Aztán visszajött, leült, mint rendesen, senkivel és semmivel sem törődve, jegyzetelt. Iszabekov várt. És megint gyötrő lassúsággal múlt az idő; s őt meg-megborzongatta az öröm; ha elgondolta: ma valóra válik álmodozása. Az utcán már. kigyúltak a lámpák, a könyvtárlátogatók rendre távoztak. A lány még mindig dolgozott, ő pedig várt. Később, amikor a lány készülni kezdett, ő is gyorsan a táskájába tette füzeteit, kezébe vette a becsomagolt almát, és sietett ki az utcára... A melléhez szorított csomaggal állt ott, s amikor a lány megjelent, elszánta magát, egy lépést tett feié. A lány elment mellette. — Kérem... — küldte utána a tétova megszólítást. — Tessék — fordult vissza a lány. — Mondani akart valamit? Ostoba, kínos csend állt be. — Hoztam magának ... egy almát — nyögte ki végre Iszabekov. — Egy almát? Óriási!!! — De igazán, értse meg, én találtam... — Na és?! Nem értem, mit akar tőlem? — vágta oda ingerülten a' lány, és gyorsan továbbment, hátra se nézett többé. Ment, távozott a felé nyújtott piros aL mától. Iszabekov kábán nézett utána, kezében szorongatta kincsét, és még nem fogta föl azt, ami történt: áz álmok szép világa összeomlott' benne, pozdorjává zúzódott. Búsan imbolygott az utcákon hazafelé, s egyszer csak meglendült a karja, belehajította az almát az éjszakába. Valahol tompán csapódott egy falnak. Ment, mint a részeg a kihalt utcákon, az úttest kellős közepén. Az elvétve arra járó gépkocsik óvatosan kerülgették. Soha többé nem ment abba a könyvtárba. Idővel sok lánnyal kötött ismeretséget, de egyiknek sem kívánt piros almát ajándékozni. S azok se igényelték tőle. És mégis — most rájött —, volt egy aszszony, aki egész életében kért, várt, követelt tőle ilyen piros almát. A felesége. Erre gondolt Iszabekov ott az őszi kert sövénye mellett. Ezt kellett volna megértenie ...! Este tért vissza a kislánnyal. Korán besötétedett, előttük már fölcsillantak a város fényei. Az autó lágyan suhant a faleveles utakon. Iszabekov cigarettára gyújtott, a fölkattanó öngyújtó lángja piros almára világított Anara kezében. — Hát nem/ etted meg? — Nem, elteszem anyának — felelte halkan a kislány. — Anyának? — mormolta Iszabekov Ügv érezte, valami fojtogatja a torkát, míg kimondta: — Igazad van, elvisszük anyának. öbbé nem beszélgettek. IszabeT

kov a kislányon gondolkodott: lám, mindent megért. Csak mindig ilyen maradna. Csak soha el ne utasítsa a felé nyújtott piros almát. A levelet nem írta meg. Reggel, amikor apja még aludt, a kislány távirat-fogalmazványt talált az asztalon: "Mindketten érkezünk .. .« A kislány fogta a tollat, és gyöngybetűivel hozzáírta: "Várj bennünket, anya. Piros almát viszünk neked.* Szántó Irén fordítása ÁRADÁSKOR Vasárnap. 1961. május 10. DÉL-MAGYARORSZÁG 7 Veled SZEPESI ATTILA: egyelőre ennyi a bizonyosság. Kaláka Péter s. k.« S mikor Sárika összeadja a számokat és az elnök elé teszi, elöljárója azt mondja: — Nézze. Sárika, ismerjük mi már ezeket a jelentéseket. Tíz százalékot vegyen le és azt jelentse a járásnak. — Szép. szép — vakarja fejét a járási főagronómus. — De van ebben egy kis homok is. Híres jelentők voltak ezek a községi elnökök mindig. Ha ők kimutatnak hetvenkét százalékot, az legfeljebb hatvannyolc... — Le akar engem buktatni? — kérdezi ismét a megyei elnökhelyettes. — Ha kiszáll egy bizottság és utána méri, tartja majd a hátát? Jelenteni, azt tudnak ezek a járásiak! Tudja, mit jelentett a szomszéd megye? Hatvanhatot. Csak azért mondom, hogy ehhez Nemrégiben mindenféle készültségek rendelődtek el a Szeged-környéki vizek fö atyaistenei által, mert dagadozni kezdett a mi földjeink »ezüst korbácsa* a Tisza. A vízi emberek nappalt az éjbe öltve lestek a folyót. Amúgy sem unalmas foglalkozás az annaK, aki szereti. Még éhgyomorra is elgyönyörködhet benne az ember. Ülnek is a készültségi emberek a révnél. Minden eszköz a kezük alá van készítve, ha kell, csak ugranak a ladikba, verik a vasat, csöngetik a telefont. A Tisza meg rohan. Esteledik, megvolt a vacsora. Azután az elmaradhatatlan rágyújtás. A fogpiszkálás következik. De ehhez a beszélgetés is elillik már. Egy bársonykabátos fiatal ránéz a csontos arcú öregre. — Szóljon már egyet, Gera szomszéd! Ez a Gera szomszéd se akármilyen kihúzó ember. Ő is piszkálja a fogát Noha csak aludttejet evett fiatal vöröshagymával, de erre is jólesik az. Nem sokaf a ránt a kihívásra. Mintha nem is neki szólt Volna a bársonykabátos. De az nem hagyja annyiban. — Beszóljon már Gera szomszéd! — Mirül, te? — Hát a Tiszárul. — Mer éppen beszélhetök a televízióiul is. — Tán a téeszcsét mutogatták benne? — Legutolszor a Cézár leölésit láttam. Hát büdösül jó ki vöt az is csinálva, nem mondom. A hajam is az égnek állt tüle. — Nincs is haja, Gera bátyám! — De ha lött vóna, akkor bizonyosan. Hiszön érözlem is. — Ne beszéljen a gyilkolásokrul, mert azt még hallani se szeretjük. A Tiszárul tud maga jó régi históriákat. — Nem jár mar olyan messzire el az én eszöm csikója, gyerök! De azér, ha tekerintök rajta, tán csak odabicsaklik. — Egyször, még nagyon is az amoda való világban, bajszos halászlegény koromban kihallgattam a Tiszát, ahogy a fijával, a Marossal beszélgetött. Nagy víz volt akkoriban is. A szögedi híd alatt a fecske is csak guggolva tudott elrepülni. Aztán mintha akkor is éppen így őrizgettük volna a vizet, ahogy éppenséggel most is. Csak elég az hozzá, hogy éccakáztam a vízparton, hát hallom én, hogy az mondja a Maros a Tiszának: — Aggyon isten, kedves Tisza anyám! — Teneköd is, kedves Maros fijam. Hun, merre jártál? — Messzire elvótam, amíg idáig eljutottam. Nagy darab földeket bekanyarogtam. — Mit láttál, kedves Maros fijam? — Sokféle embört, állatot, falukat, városokat, fákat, erdőket, réteket, nappalt mög éjszakát, föllegöt, miögyebet. — Dógoztál-e sokat, kedves Maros fijam? — Vittem a hátamon szép lány ladikját, högyössipkás atyafi tutajját, teli homokos hajót, lélökvesztő csónakot Hajtottam malmot, öntöztem mezőt, fürösztöttem embört, itattam a szomjast, óíottam tüzet, mostam ruhát... — Hát rosszat cseleködtél-e, Maros fijam? Hallgat erre a Maros. — No, ki vele, valld be! — Hát ódös Tisza anyám, elöntöttem egy falut. — Mér tötted? — kérdi a Tisza mérgesen. — Mert kutya volt apraja, nagyja! Csak ivott, bálázott, vereködött a kocsmába. Éngöm mög sömmibe se vöttek. A tőtésömet soha mög nem erősítötték vóna. Mög köll ijeszteni az olyan népet, amelyik nem féli se az istent, se a Marost! Elöntöttem űket — mondta gőgösen a Maros. — El-e? — El. Egészen! Még a bíró háza is bedűlt Minden házukat széthajigáltam. — No, akkor az én fijam vagy! — mondta a Tisza anyai büszkeséggel, aztán magához ölelte a fiját, akit el se ereszt többet De még egy darabig látni lőhet a vízben egy világosabb csíkot a folyó közepin, hanem mire Szögedébe érnek, csak a Tisza látszik egyedül. Gera szomszéd sóhajtott egyet — Ügy, la. — Meséijön még..J Tóth Béla Veled olyan vagyok akár: • kulcs és zár. Külön a kettő játék, csecsebecse. Forgathatod, (tán csillog is) de nem nyilik meg tőlük semmi se. Nézheted kivül, belül is, szétszedheted: (rugók, fémkarok, kerekek) dc titkuk meg nem fejtheted. Mert külön a kettő semmi még, kigondolt csillag, semmiség. A kettő csak együtt tárja ki nyitját, kutatva parányi létük titkát. igazítsa. Mondjuk hatvanöt egész öt tized... Az biztos meglesz... Csakhogy a minisztérium sem olyan hiszékeny ám már! — Írja, Ilonka! — diktálja az előadó. — A megyék egyesített vetési tervüket eddig hatvannégy.... ne,9 ne, húzza át! ...eddig hatvanegy százalékra teljesítették. Ebben a számban azonban nem bízhatunk megnyugvóan. ismerve a szövetkezetek, a községek, járások és megyék jelentési gyakorlatát és stílusát. Reális számítás szerint ezért mintegy hatvan százaléknál tarthatunk. — Nem cicomás ez még mindig? — kérdezi a főosztályvezető. —r. Lehetséges ... — Akkor ne adjunk ki a hivatalos jelentésben ötvenötnél többet. Hát ha akkor majd jobban megcsipkedik magukat? De azért azt tegyük hozzá: dolgozó parasztságunk soha olyan lelkesen nem végezte még az őszi vetési munkát, mint anno 1963. SZ. SIMON ISTVÁN Az álszent — Az erkölcs és a családi tűzhely büszke őre. Kissé émelyegve bár, de mirtuszkoszorúban ment az esküvőre! Űriasszony. A tuss alatt sem pöre. »Engem úgy még a férjem se látott(Igaz kicsit fonnyadt már a bőre) Este nem mulasztja el a Miatyánkot s kérni benne, hogy legyen legalább egyszer egyszerre — két szeretője ...! KONCZ ANTAL PONYVAKÉSZÍTŐK Kár, hogy jelentésekkel nem lehet felépíteni a szocializmust, mert mi akkor már régen a kommunizmusban élnénk. Hiszen egyetlen nemzet sem tud úgy, oíyan nagyvonalúan, olyan elegánsan jelenteni. mint éppen mi. Így történhetett meg, hogy míg régebben más államok gazdasági nyavalyákkal birkóztak, mi megnyertük a széncsatát, megoldottuk a gabonaproblémát, kiaszfaltoztuk az egész tejutat és világszínvonalra emeltük a káposztasavanyítást. Tudniillik ennek a hatékony előrehaladásnak az volt a módszere, hogy ha az Arany Cinke Tsz felszántott és bevetett harminc hold földet, akkor az elnök megvakarta a fejebúbját és azt mondta: "No, ezért kapunk olyan fejmosást, hogy arról koldulunk!* Kerekített hát a számon, hozzáadva hetvenet. Majd meglesz az, mert hiszen a végén csak el kell vetni. Beérkezett a papír a községi tanácshoz a Szélmalom, az őzike, a Kikirics meg a Csicsóka Tsz-ből is.' Sárika ügyesen összeadta a számokat és odatette az elnökeié. — Micsoda?! Kilencszáz hold? Ha ezt megtudják a járásnál, leharapják a fejünket! Holnap mindnyájunkat elcsapnak! Írjon csak hozzá, Sárika, még nyolcszáz holdat! A telefon azonban így is sikított másnap. Jelentés — Megnyomni a munkát, megnyomni! — hadarta a járási főagronómus. — Vagy azt gondolják, hogy ezért a tempóért dicséretet kapunk a megyétől? Miért fizetik magukat? Nemhogy dolgozni, még jelenteni sem tudnak! — s akkurátusan hozzárajzolt a nyolcezerhez még négyezret. — Ugyan tudja már meg, hogy a szomszéd megye mennyit jelentett! — súgta a megyei elnökhelyettes az osztályvezetőnek. — Tudom én már! — válaszolt az diadalmasan. — Jletvennnégy ezret! — Akkor, azt hiszem, tudja a kötelességét. — Igen, természetesen ... Mi már nyolcvanötnél tartunk ... — Le akar engem buktatni? — Legyen kilencvenkettő? — Az már valami... A jelentések végül összefutottak egy helyen, s a számokból megállapították odafent, hogy dolgozó parasztságunk soha olyan lelkesen nem végezte még az őszi vetési munkát, mint éppen anno 1952. Hanem azóta perdült egyet-kettőt a sorskerék, s az eszünk kereke is. Törvény tiltja a hamis jelentést, a lakkozást, a szépítgetést. Ezért ma már így jelentünk: "Közlöm a községi tanáccsal. hogy az őszi vetéstervet a mai napig az Arany Cinke Tsz hatvanöt százalékra teljesítette. A brigádvezetők ugyan magasabbra becsülik ezt a százalékot, de MAJOK JENŐ STEFANIAY EDIT: ILLUSZTRÁCIÓ BARTÓK: A KÉKSZAKALLÜ HERCEG VARA ClMÜ OPERÁJÁHOZ