Délmagyarország, 1964. május (54. évfolyam, 101-126. szám)

1964-05-10 / 108. szám

PBET) BET*? ANNA: Csingiz Ajtmatov: Találkozás Horatiusszal Becsukom az ablakom: Fojt a közeli üzem füstje. Toporzékol a kisfiam. Nem akar bölcsődébe menni. Nincs pénze a társbérlömnek, Nem tudott kölcsönadni. Az újság vastagbetüs híreiből Fölém gomolyodik a gyűlölet mérgesgomba-árnyéka. A nappalok a torkom szorítják, éjszakára A Sevenál tabletta jó Félelem-űző... Te akarsz vigasztalni, babérkoszorús Flaccus? Mit mondhatnál nekem? Nézd, gép-gebéken nyargal az embei. Helyét keresi, izzad, verekszik, átkozódik, remei, Barátok árulják, ellenségek dicsérik egymást, Méreg fakad a szerelemből, A holtakat visszahívják, a születendöket megnyomorítják, Gyermek virágzik az irtózatból Mint hernyóból a lepke, aranyfürtű, félénk és törékenytestű, S továbbsiklik a hívogató, a halálos-sugarú ismeretlenbe ... Te akarsz vigasztalni, aranyhúrú poéta? Vidd cl sima kancsód, mért is itatnál, Egyszerű boraid meg nem szabadítanak engem a gondtól, Minden hiába! Leül a vendég, mert nem tehet másként, Ot már a Styx halálos habja el nem zárja örökre, Addig akart élni, amíg a Capitolium áll, De a megsértett Alvilág többé már be nem fogadta Azóta bolyong a hánykolódó föld felett, Kétezer év terhe, sebe, könnye, förtelme borítja. Szép hölgyek ajkán pihent, ágyútűzbe kiáltott, Haldoklók ágyánál virrasztott, tanúskodott Igazságban, Hamisságban; Ki tudhat többet mint 6? Kí láthat nála előbbre? Szólj Flaccus, ennyi tanúságból mi a tanulság? Miért éljek, miben reméljek, miről énekeljek? Megpendíti lantját a vátesz Es kimutat a tarka nagyvárosi térre, Ahol kora őszi ragyogásban Nagy zajjal az utat javítják a járókelők futó lábai alá, Sürgő-forgó villamosok hordják az ezergondú embereket Verekedni, szövetkezni, szebbé tenni a nappali táncot S az éj nyugodalmát Ahogy lehet, S a kövadon felett Kéklő hegyek, Erdők, patakok hívnak sétálni, pihenni, örülni, Amíg lehet. Mert a holnap fenyegető talánja csak talány. De ez a perc bizonyosság, ez a villogás, ez az eleven zaj, Piros levelek pajkos kergetőzése a halál előtt Csecsemö-bömbölés etetés előtt Torony-homlokon létra, — beakadt felhőfodor.,. Kinyitom az ablakom: Ja), mi lesz, ha gyáván el hagyom futni a mát Gyümölccsel díszes lombjaival A rothadásba, tüzhalálba. téli 'viharba, S én majd egy kinyílt, szép kor ünnepi-pompás csarnokaiba Koldusul érek? A. SZÓ SÚLYA r Tömörkény István 1899 októberében előszót írt Cserzy Mihály Kint a pusztán című novellás kötetéhez. „Nem most volt éppen — frta — kissé régebben, hogy e könyv szerzőjének néhány kéziratát visszaadva, mondtam: Miska, ezekből nem lesz prédikációs halott. Ama dolgozatokban grófok voltak meg grófnők, meg a félhomályos szalon, s egyéb ilyesmik, de a közhasználatban elkopott ezen irodalmi alakok és irodalmi bútorok között ott röpdöstek az írni tudás fényes fehér madarai is. Ez az utóbbi kétségtelen dolog ösztökélt arra, hogy a járt és mégis idegen csapásról helyes útra mutassak előtte. Az Ígéret földje ott volt... a nagy mezőkön, ahol apró házakban egyszerű emberek mód felett egyszerű életet élnek. Ez a ml népünk. Ez az igazi. Van itt minden, amit csak író-ember keresni akar. S ha úgy nézi meg őket, hogy meg is látja, soha kj nem fogy az ímivalóból". A később mártírhalált halt Berkes Ferenc, a Szegedi Napló munkatársaként dolgozott, ő beszélte el e két író vitáját egyetlen szó körül. Amikor Tömörkény elolvasta Cserzy egyik beszély ét, odafordult hozzá: — Az írásod jó, de van benne egy hiba is. Cserzy kérdő tekintetére így válaszolt: — Hallgasd meg csak Miska, ezt írod, amikor az egyik tanyai azt kérdi a másiktól, hogy hol ütött ki a tűz: Ott gzöged fölött, ahol a Tisza elkanyarodik. — Hát ez az utolsó szó sehogyan sem alkalmatos, nem paraszti szó. De meg ez sokkal gyorsabb mozgást is fejez ki. mint amilyet a röghöz kötött, „kint a pusztán" élő paraszt lát. Mert a szónak súlya, íze, zamata. a jó írásnak főként pedig kérlelhetetlen törvénye az, hogy az író figyeljen az Írásában szereplők szokásaira, viseletükre, műveltségi fokára, beszédjükre népek és vidékek különfélesége szerint. A nagy francia írók régen tudták ezt és irodalmi szakkifejezésként így nevezték: couleur locale, sőt a németek is átvették ezt Ortskolorit meghatározással. — Hát ez nem egészen így van — hangzott a kissé sértődött ellenvetés, mert hiszen Petőfi ezt írta: Nyári napnak alkonyulatánál Megállók a kanyargó Tiszánál De Tömörkény nem hagyta igazát: — Ezzel az idézettel magadnak válaszolsz. Ezt a művelt költő első személyben írta. Itt helyes a kanyar, mert a költő tudta a folyó gyorsan változó irányát, a te alakod azonban csupán a víz folyásának lassú eltérését látja a szemhatárig, ameddig sebes kanyart nem lát. Azt tanácsolom, hogy gondolkozz egy mas szón. Amint a plein air képbe nem illik a komor, sötét szín, vagy a zenében az összhang nem tiszta, hanem zavaros, a táncművészetben a dallam nem egyezik az esetleg ritmikailag is hibás mozdulattal, az írásműben is zavar az ízetlen szó. Majd javítsd ki az írásodat. Az elkanyarodik helyett mást. Pár nap múltán megkérdezte: — No Miska, megtaláltad a helyes szót?t — Nem. Nem jut eszembe. Tömörkény komoly arcán mosolyhullám futott át, és így javította ki a mondatot: — Ott, ahol a Tisza könyökbe hajlik. Polgár László PAPP LÁSZLÚ: Intelem Nem adhatod föl ami szép volt: Ifjúságod kamasz-hitét. Habár az utad túlnehéz volt, Elfáradni ráérsz te még. Ne feledd millió testvéred Kapzsi kalmár soha ne légy. Hörcsögtempó, kis önös érdek Hínárként ne fonjon be még. Állóvíz-lelkű emberekkel Mi dolgod? nagy luxus neked Es árulás, ha nem verekszel. Mit kezd igy véled a sereg? Kívánom: újra megszülessél, Legyen nagyálmú éjszakád. Itt az idő, hogy megméressél: Mit lehet bízni rád. ' éső éjszaka van már, 3e IszabeK

kov még mindig csak ül • és gondolkodik. Mivel kezdje a levelet? S egyáltalán: mit írjon ebben a levélben? Megérti-e az asszony? Sokéves bonyodalmas családi élet van mögöttük. Annyi kölcsönös, gyakran értelmetlen bántás, szemrehányás, annyi kibékülés, s most végül, a szakítás után meg tud-e majd bocsátani a felesége? S ha nem érti meg, vagy ami még rosszabb, ha végképp megharagszik? Amikor az utcán megakadt a járókelők tekintete a feleségén, az kellemesen érintette Iszabekovot. ö is úgy látta: nőiesen bájos a lénye, okos, kedves az arca. S milyen kecsesen táncol, s milyen boldog és fiatal a szeme, ha tudja, hogy az emberek gyönyörködnek benne. Ilyen percekben nagyon szerette az asszonyt S mégis, valami mindig gátolta abban, hogy fölszabadultan szeresse, hogy ne gondolkodjék azon, mit szeret benfie — egyszerűen csak szeresse. Iszabekov néhányszor fölvette a tollat, ledobta, az ablakhoz ment sokáig állt ott, fölborzolt haja, a falnak dőlt hosszú, sovány alakja csüggedést fejezett ki. Később bement a hálószobába megnézni a kislányt Anara nyugodtan aludt — jó sokat szaladgált napközben. Kislány, kislány, nem tudod, de felkavartad ma apád lelkét! Délután kivitte a városból Anarát Meg akarta neki magyarázni, hogy anyja nemcsak a disszertációja miatt van Moszkvában, hanem azért is, mert — jobb lesz külön élniük. S neki, Anarának el kell döntenie: kivel akar maradni. A felesége követelte ezt tőle levélben. Iszabekov félt elindítani a súlyos beszélgetést otthon, ahol mindig együtt éltek. Ügy érezte, a szabadban könnyebb lesz. Anara az udvaron játszott, amikor apja beszólította. — Vedd föl a szvetteredet, kimegyünk a városból. — Jaj, de jó! — Anara örömében összecsapta a kezét, de aztán csodálkozva kérdezte: — Miért megyünk? — Csak úgy. Kirándulunk... Iszabekovot bosszantotta az utcák zsúfoltsága — autója jóformán csak mászott. A rendes vasárnapi helyzet. A város perémén túl azonban nekiiramodott az autósor. A Volga rugalmasan ringatózva fokozta sebességét. A magas fákkal szegélyezett, tompa fényű, sima aszfaltsáv, enyhén emelkedve, a távolban hegységbe veszett. Iszabekov Anarára pillantott, nézte a finom kötött kabát alatt kirajzolódó szögletes gyermekvállat, vékonyka nyaka körül göndörödő puha fekete haját, mozdulatlan, kicsi alakját, s valami eddig ismeretlent érzett meg benne. A kislány gondterheltnek látszott. Rájött volna? Nem, nem, honnan tudhatná? Sem ő, sem a felesége nem adtak rá alkalmat. Hiába no. előbb-utóbb a gyermeknek is meg kell tudnia. Ha nem tőle — anyjától, az nyílt természetű. Nem, nem, akkor már inkább ő maga mondja meg. Tovább nem húzhatja. A falevelekkel beszóródott út ősziesen néptelen. A levelek lassan keringve bocsátkoznak a földre. Némelyik egy pillanatra a szélvédő üveghez tapad, majd egy ideig az autó mellett száll, mintha nem akarna elmaradni tőle. Az arany ősz utolsó napjai. Jön majd a hideg eső, és minden lehervad, elsötétedik — gondolta szomorúan Iszabekov. Fölkatintotta öngyújtóját, rágyújtott, és ismét Anarára pillantott. A kislány szótlanul nézett ki az ablakon. Egy nagy gyümölcsös sövénye mentén bekanyarodott, s megállította az autót. Üj színben látott maga körül mindent. A folyóparton húzódó, tiszta, rendben tartott kert szedett fái mintha fülelnének: nem jönnek-e még emberek gyümölcsért? És a szénakazlak a sövény mentén olyanok, mint az elmúlt nyár emlékművei. Mindennél tovább, őrzik a nyár hevét, illatát. Anara a kert felé szaladt, Iszabekov pedig ismét arra gondolt, amiért idejött. Utána kiáltott: — Hová mész? Beszélgetnünk kell... — Majd aztán ... Hadd mászkáljak egy kicsit a fákra. Es Iszabekov újra eltöprengett: mit is mondjon a kislánynak. Mos egyszer csak azt kívánta, bár minél tovább szaladgálna, hogy belőle ne kényszerüljön ki az, amit meg kell mondania. S amikor már a kertből hallatszott a kislány hangja, hátat fordított neki, a földre ült, lehorgasztotta a fejét. — Apa, apa! Nézd, mit találtam! Nem fordult meg. Hallotta, hogy Anara lihegve, izgatottan szalad felé, a kislány futtában elkapta apja nyakát s nagy piros almát tartott elébe. — Almát találtál? — Megbújt a levelek közt, alig látszott. Csuda ravasz alma. Mégis megtaláltam! Ügy piroslott, mint egy kicsi lámpa. Nézd, milyen szép. — Igen, nagyon szép, téli fajta. — S hirtelen maga se tudta miért, hozzáfűzte: — Tudod, Anarp, a nép azt tartja, az ilyen kései alma szerencsét hoz. Aki ilyet kap, nagyon boldog lesz. Iszabekov megtörölgette az almat, es visszaadta a kislánynak. Anara futott a kertbe, ő pedig egy másik piros almára emlékezett, és szíven ütötte a véletlen különös ismétlődése. A háború után érkezett ebbe a városba, beiratkozott a mezőgazdasági főiskolára, amelyen most már ő ad elő a diákoknak. Ugyanilyen őszi napon egész évfolyamukat kiküldték egy közeli kolhozba répát szedni. Egész nap dolgoztak. Estefelé fáradtan, éhesen indultak vissza a városba. Útközben az egész diákhad betért a kolhoz gyümölcsöskertjébe. A szüret már rég lejárt, de a fűben, az avarhalmokban a szerencsések még találtak néhány almát. Testvériesen elosztották maguk között, és megették, de ettől még inkább megjött az étvágyuk. Szétszéledtek újra átfésülni a kertet. Jóformán semmit sem találtak. Menni készültek. Iszabekov futva követte társait a kerten át. Hirtelen megvillant valami a lomb között. Megállt, nézelődött, semmit sem látott. Azt hitte, képzelődött Nekiiramodott, de néhány lépés után visszatért. Kerülgette az öreg fák közé ültetett fiatalka almafát. A takaros kicsi fán megőrződött a súrú bronzvörös lombozat. A lenyugvó nap sugarai, száraz, izzó aranyfénybe vonták a fonnyadt leveleket. Az volt az érzése: ha gyufát gyújtana, egyből lángra lobbanna az egész kicsi fa. Mégis meglátta, amit keresett, és ámultán suttogta: «Öh, te!" , Hatalmas, férfiökölnél is nagyobb bíborvörös alma csüngött a lom közé bújva, vékony, lehajló ágacskán. Iszabekov másodpercekig csak gyönyörködött benne, aztán ugrott egyet, lehúzta az ágat, letépte a súlyos, piros gömböt. Megcsapta erős, fűszeres illata, szinte beleszédült. Vékony piros héja alól, úgy tűnt, áttetszik napérlelte nedvdús húsa. Be kívánta a fogát belevájni! Már bele akart harapni, de az utolsó pillanatban meggondolta. Neki ajándékozza majd az almát. Hogy is jutott eszébe éppen most?! Hát, hiszen voltaképpen folyton őrá gondol, arra az ismeretlen lányra, akinek a nevét sem tudja. — Fiúk, találtam egy almát, de valakinek oda akarom ajándékozni. — IIol az az alma? — Itt. Nézzétek. — Csodás! • — Szóval valakinek szánod? Ugyan kinek? — kötekedett a hórihorgas Zser. — Nem mindegy neked? Épp akkor ért oda egy teherautó, megrohanták, fölkérezkedtek rá. Iszabekov az almát egy ismeretlen lánynak szánta, akit gyakran látott a városi könyvtárban. Az ő kedvéért talpalt csaknem mindennap a központig, a városhatárból, a mezőgazdasági főiskolától. Mindig az ajtóval szemközt ült le, s amikor ao lány megjelent a küszöbön, egy pillanatra fölemelte tekintetét a könyvről, olyankor találkozott a szemük. Nem merte tovább nézni.... zerette lopva nézegetni a lány S

tisztarajzú profilját, barna arcbőrét, simára fésült haját, elmélyedten lebocsátott szempilláját, kezének gyors mozgását, amint szüntelenül jegyzett füzetébe. És jaj volt, ha ne adj isten, valamelyik fiú megállt a lány mellett, vagy más asztaloktól cédulákat dobáltak át neki, s a lány olvasgatta őket. Iszabekov olyankor az asztal alatt ökölbe szorította a kezét, képes lett volna valamennyiükkel ölre menni... Amikor a lány fölállt, s ment beadni a könyveket, Iszabekov gyorsan összeszedte holmiját — a könyvtári könyveket mindig jó előre beadta, hogy bármikor távozhasson. Az utcán átment a túloldalra, és onnan figyelte, mikor jön ki a lány. Aztán a távolságot megtartva, elkísérte hazáig. Aznap este, amikor a kolhozból visszatértek a szállásra, Iszabekov szekrényébe tette az almát, s szaladt mosdani, csizmát takarítani — az embernek csak rendbe kell hoznia magát, ha könyvtárba készüL De a folyosói órára pillantva megállapította: késő, tervét holnapra kell halasztania. .. Éjszaka kiugrott az ágyból, mert azt álmodta, hogy a pimasz Zser falja az ő almáját. Iszabekov álomittasan Zser ágyához ugrott, de az békésen hortyogott, aludtak a többiek is .... Másnap alkonyatkor a papírba csomagolt almával elment a könyvtárba. A szokottnál korábban érkezett, elfoglalta helyét az ajtóval szemközt és várt A becsomagolt piros almát az asztal alatt térdén tartolta, s ezért moccanni sem mert Eltelt egy óra,' odakinn sötétedett. A lány nem jött. Máskor ilyenkor már itt szokott lenni. Eltelt még egy óra, a harmadik is. Az olvasóterem elnéptelenedett. Iszabekov még mindig várt. A lány nem jött. Az almát vissza kellett vinnie. Es újra várt egy estét, és újra gyalogolt haza, át a városon az almával a kezében. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG .Vasárnap, 1964. május 10.