Délmagyarország, 1964. április (54. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-19 / 91. szám

HÉZSÖ FERENC Ktt). ELHAGYOTT TANYAUDVAR Bede Anna: Orfeusz Dal, bor, mámor, míg szétfutnak a csillagok, s megöl az alkonyi pára. Idő, hogy nem sírsz, látva, hová ragad szárnyad a ködben? — Verseket mondott, s megszépült az arca. De közben Közös sorsunk sötét betűi íródtak fáradt homlokára. Botladozó léptekkel indult a parton a Körút felé. Kaján kövek, ne ágaskodjatok, lépteit el ne gáncsoljátok ! Vágtató jármű-csordák, megálljatok, el ne tiporjátok! Éjszaka, hagyd el az örvényt kavarni, am ely őt elveszejtené ! De fölzendül a hangja, s a neonlámpák alábbszállnak, hogy lássál Csöndet pisszegnek pelyhedzőállú, vézna járdaszéli fácskák, Megáll a forgalom, majd megfrissülve folytatja körfutását, Fölveszi a villamos, alázatos fenevadként etébehasaiva, S ö úgy úszik el a fényben, mint annak célja, forrása és tartalma, Hogy a halálfélelemtől roskadozó hegyeket megvigasztalja. Purhatmi 7}mrt i Amikor Ilona húszéves volt, már ma­ga mögött hagyott egy kudarcbafult há­zasságot. Otthon rossz volt ílonának, mert a Nyanya (a lakók nevezték el így) nem igazi anyja volt, s dolgoztatta őt napestig következetes ha jcsártem púval, amely arra engedett következtetni, liogy a lányt már annakidején, a lelencből is csak azért vette ki, hogy egyszer, ha nehezebb élete lesz a maszeknak, adómentes családtaggal varrathassa a műbőitóskákat. Akkoriban Ilona úgy érezte, hogy neki ennél már mindenütt csak jobb lehet. Hazasságba menekült. Az esküvő nem volt fényes, de azért ,iól sikerült, s Nyanya is igazán rendesen viselke­dett. Csakhogy Ilona tulajdonképpen nem értett semmi­hez. s úgy szerette, olyan félelemmel és alázattal azt az érettségizett bérelszámolót, hogy annak előbb-utóbb rá kellett jönnie. Egy hirtelen veszekedés tüzében ki is mondta egy év után: — Csinálhatsz., amit akarsz: én vagyok a császár! Attól kezdve Ilona már nem a császár felesége, csak kedvese volt, később csak egyik háremhölgye, aztán, vé­gül — rabszolgája. yanya felettébb örvendezett, hogy lányában N visszanyerte az egyre nehezebben nélkülözött fiatal munkaerőt Ilona csendesebben s többet dolgozott, mint valaha. És pár hónap múlva, augusztus 20-án, amikor a bányatröszt legény­otthonának udvarán, a hivatalos ünnepség után Sándor táncrakérte őt, arra gondolt: istenem, de régóta nem táncoltam. Huszonegy éves volt. A szőke, magas Sándor keményen fogta a csárdásnál 1 ionica derekát. — Maga kicsoda? — Vájár. Jó szakma. — Jó. Hát maga? — Én?... Ilona ezen az estén gondolt rá először: mi is ő? Eddig is tudta: szerencsétlen. De hát ez nem szakma. Abból nem lehet megélni, hogy valaki szerencsétlen. Később Sándorral is sokat beszélgettek erről, nyári estéken, míg fejük s a csillagok között, a magasban ki­feszitett drótkötélen fáradhatatlanul járták örök útjukat a csillék. Tulajdonképpen Sándorról nem is lehetett tudni, hogy sokat beszél-e, vagy keveset. A dunántúli munkás közlékenysége keveredett benne az otthonról hozott al­földi. paraszti hallgatagsággal. — Én azt mondom, ne búsuljon a nő, amíg fiatal. Tanuljon szakmát, vagy neveljen gyereket. Szóval, csi­náljon valamit. Ilona* belekarolt a fiúba. A férje ezt sohase tűrte volna: mindig ő karolt Ilonába. Sándor más volt. Talán kevésbé színes, kevésbé finom és nehezebben lelkesedő, de valahogy biztonságosabb. Nyitott ujjakkal jólesett szé­les mellére fektetni a tenyerét. Am Nyanya másodszor már sokkal nehezebben vi­selte el a veszteséget: — Dolgoztatja szegény lányomat, mintha nem ke­resne maga is eleget! Nekik itt a szép. nagy lakás, szegény anyját meg otthagyja egy disznóólban, öregségemre kell megbánnom, hogy gyereket neveltem — mondogatta a lépcsőházban a fiatalok szomszédainak. Rendszeresen feljárt llonáékhoz. Senki sem hívta és senki sem küldte el. A lakás — ha Nyanya nem járt ott — csendes volt. Kedves, tiszta otthon. Fészek, melynek nyugalmát egyre Inkább csak Sándor néha már ridegség­nek ható szótlansága veszélyeztette. Ilona mindent meg­próbált, ami ösztönös asszonyi mesterséggel elképzelhető: kedvességet, sértődést, csendességet, sírást... Semmi sem használt. Már egy éve éltek együtt. Nyanyának egyre rosszab­bul ment az üzlet, hát új szöveget talált, s harsogta a lépcsőházban is: — Még gyereket se tud csinálni. Beteg az. A lépcsőházi szavalatok felett már-már napirendre téri ház ismét megbolydult: a Nyanya hülye és gonosz, de most az egyszer tényleg igaza lehet. Ha Ilona nem állja el az útját, Sándor még a kapu­ban beéri és agyonveri a vénasszonyt Aztán csak annyit mondott: — Vizsgáltasd meg magad. — Valószínűleg sose lehet gyerekem, azt mondta az orvos — hozta meg Ilona még aznap este a választ Csen­desen szólt, titkolt remegéssel. Érezte, tudta, most fog el­dőlni náluk, amit az esküvő önmagában még sosem bizo­nyít: szereti-e őt igazán ez az ember? Sándor felállt szótlanul, a konyhába ment. Ilonát egy­álltóhelyében ragasztotta a szekrény mellé a félelem. A férfi lassan visszajött, kezében Balatonmellékivel. Töl­tött. — Igyál! Na, ülj le. Még koccintottak is. Ilona a Nyanya rákos férjére gon­dolt, akinek a tervezett három óra helyett mindössze húsz percig tartott a műtétje. Azt mondták az orvosok: min­dent ehet Józsi bácsi. Három nap múlva meghalt, mert már menthetetlen volt, s az orvosok úgy raktak vissza a belsőrészeit a műtőasztalon, ahogy kiszedték. Igyál, Ilo­na! Ihatsz már, mindent ihatsz. Két pohár utón rekedten megszólalt Sándor. Rá s­nézett Ilonára: — Kéne hozni egy gyereket a lelencből. Ilonának abban a percben szállt a fejébe az ital. Péter kétéves volt, mosolygós, szőke és ha az ember nagyon nézte, rá kellett jönnie, hogy igenis hasonlít Sán­dorra. A lakásba hintőpor került meg babaolaj. pelenka, bolyhos törülköző, sok-sok puha holmi. Péter megváltó­ként érkezett. Első nagy tette: knockautolta Nyanyát. Nya­nya ugyanis ezt ordította legközelebb: — Nem szégyellik magukat, piszokban fetreng az a szegény gyerek! — És másnap a nyakukra küldte a taná­csi embereket. No, ámultak is ezek, hogy milyen nagyszerű helye van a gyereknek. Mint egy kis császárnak. És Péterke, megörülvén a furcsa szónak, kiállt a szoba közepére: — Én vadok a cászál! alóban ő volt. S Ilonának jót tett ez a császár­V változás. Nyanya rájött, hogy többé senkit, semmivel nem tud idegesíteni, hát elmaradt. Sándor elsején háromezret hozott haza, mégis — erre eddig nem volt példa a házasságukban — a hónap végén kölcsön kellett kérniök egy százast. Mert a pénz Péterre ment. illetve az ő autójára, építőkockájára, mackójára és arra az öt pár cipőre, amely — a rajongó szülők gondos előrelátása folytán — növekvő nagyságba bizonyára még két évig kielégíti az ifjú császár szükségleteit. Együtt élni egy harmadik életért. A házasságnak ez új íze volt. Sándor szinte bódult volt az örömtől. Ilona csak most fedezte fel magának , ezt az embert, akinek tulajdon­képpen millió színe volt és humora és valami utánozha­tatlan férfi-bája, és aki — íme — négykézláb is tud járni és kakaskukorékolást utánozni és mindent, ami csak Pé­ternek tetszik. Még a szerelemben is megváltozott. Bát­rabb lett, mohóbb, s mégis figyelmesebb. Talán az idő mérésére, érzékelésére adatott emberi ké­pesség a legmegbízhatatlanabb. Két év úgy röppent el, mint egy perc. Nyanya nélkül, Péterrel. A két évet Sán­dor kezdte. Ezzel: — Kéne hozni egy gyereket a lelencből. S Ilona zárta le. Így: — Sándor, nekem gyerekem lesz. Péter aludt már. Ilona ült az ágyban és sírt. Két napja törte a fejét: hogyan mondja meg? Ilyen kijelentő mondat lett belőle, felkiáltójel nélkül, könnyekkel. S mire ez lett belőle, Ilona már a negyedik hónapban volt. — Komám — lökte meg Sándor vállát másnap a front­mester. — Nem ilyen munkát szoktunk meg tőled. Valami bajod van? Sándor megfordult. Kezefejével megtörölte homlokát, ott, ahol a szénport masszává ragasztotta a veríték: — Bajom! Jó vicc! Folyton a legrohadtabb helyekre dugtok, aztán még nektek áll feljebb! Táncoljak is? Este a vacsoránál véletlenül levert egy tányért. Azt mondta Ilonának: — Nagyon idegesnek látszol mostanában. Hagyd ott a gyárat. Ilona reggel, teljesen útrakészen megállt Sándor ágyá­nál, s csak akkor felelt: — A gyárat nem hagyom ott. Én egyszer már megjár­tam. Vedd tudomásul, hogy... Hogy magam is dönteni tudok már. Egyedül is. Gyerekről, gyárról is, mindenről. Sándor felugrott az ágyból, de Ilona mögött már becsu­kódott az előszoba ajtó. Sándor löprengett. Miért nem ak­kor szólt, amikor még el lehetett volna vétetni. Akkor se, egészen biztosan, akkor se vettük volna el. dehát ez így... már nem tudok beleszólni. Kizárt a döntésből, kizárt az első örömből. Mire jó ez? Akkor egy percig se gondolkoz­tam volna: maradjon mind a kettő... de, ha épp az anyja nem bfzik bennem? Dühös lett. Három órája van még a leszállásig. Ha elkapja a következő buszt, még idejében visszaér a kesz­tyűgyárból. Mert haza kell hozni onnan az asszonyt. Akár­hogy is, de állapotos asszony üljön otthon, a fenekén. Boriska, az exportminőségű kesztyűk varrásának szak­értője, a népszerű csoportvezető, gyakor­ló nagymama, akit mégsem nénizett senki a gyárban — várta a portán. Jártak le, s fel a gyárkapu előtt, saroktól sarokig. Sándor végtelen keserűséggel hallgatta az asszonyt, aki hamar kifulladt: — Álljon mar meg egy percre. — Tiz perc múlva megy a buszom. — Magának olyan híre van a gyárban ... — Képzelem ... — Téved. Jó híre van. — Téved?! Csak maguk az okosok? Akkor miért nem mondták neki, hogy hamarabb szóljon... Különben is, semmi köze hozzá! — De van közöm. Mit. képzel maga? Hol él? Várban vagy tanyán? Még nem láttam embert, aki ilyen tüskés lett volna. Sándor most látta csak. hogy az a sárga folt valami oroszlánféle a cirkuszi plakátokon. — Ide figyeljen — folytatta Boriska, lecsapva a pilla­natnyi csendre. — Ilona nekem mindent elmondott. Tud­hatja, hogy az asszonyok néha jobban meg tudják egy­mással beszélni... Maga jól ismeri a felesége múltját. Tudja, hogy egyszer már megégette a kezét, amikor na­gyon őszinte volt egy férfihez . — De ha szeret...! — Persze, hogy szereti. De magát már másképp is akarja szeretni, mint ahogy eddig szeretett. Egyenlő akar magával lenni az érzésben is, meg az elhatározásban is. — Egy asszony sose lehet egészen ... — Látja, hogy lehet. Maga most nem tudja megaka­dályozni hogy szüljön. — Hülyének néz? Soha nem is akartam volna. — Tudjuk. — Hát akkor? — Nézze, én négy gyereket szültem. Maga is a fiam le­hetne. Higgye el, egy nő életében nincs nagyobb élmény az első szülésnél, semmi. És Ilona erre készül, s éppen most érezte szükségét, hogy ez az ő akaratából legyen. Hogy ő akarta. Hogy ezt a gyereket nemcsak a férjének szüli, hanem saját magának is. — Nem értem. — Gondolkodjon rajta. Ne felejtse Ilona életét: lelenc, Nyanya, a bérelszámoló... Mindig más volt mellette a császár. Ez a fiatalasszony most kezd egész emberré válni, most lesz csak igazán egyenjogúvá. Ez nem azt jelenti, hogy nem bízik magában, hogy nem szereti magát. De ehhez most a maga megértése és szeretete kell. Maga az idősebb... — Csak nők tudnak ilyen hülyeséget... — Néha az az okos, aki megérti a mások hülyeségeit Pláne, ha még szereti is azt a másikat... Vagy nem? Igen, oroszlán. És milyen apró a szeme a pofájához képest. Míg a buszhoz bandukolt, közelről is megnézte a cirkuszi plakátot. Maga se tudta, miért. unka után. leszállván a zötyögő munkásbuszról, ököllel csapott a homlokára. Én marha! Hát meglepetést is akarhatott nekem! És most ő is változik, ugye, a terhességgel. Haha. Ne­kem nincs merszem? Haha ... Húsz gyereket eltartok én, olyat, aki... Aki... gyerek. Át­megyek az új fejtésbe, szervezek egy brigádot... Jó volna most az oviba menni, de Ilona már hazavitte Pétert. Be­leszagolt a levegőbe. Ovi-szaga volt. A konyhában még égett a villany. Ilona állt a csap­nál és a zsebéből papírt vett elő: — Meghívó. Bál lesz meg műsor május elsején a le­gényotthon udvarán ... Sándor elolvasta, aztán felállt és töltött a Balaton­mellékiből. Ilona keresztbetette kezét a hasán. Nem félt, csak várt. Sándor két pohár után megszólalt: — Elmegyünk a bálba, de addigra vegyél Péternek új cipőt, mert széttaposta az utolsót is. És a... a Kicsinek legyen saját holmija. Rózsaszínű. Biztos lány lesz. — Császár lettem én is — suttogta saját magának Ilo­na, s ahogy lehunyta a szemét, megint a csilléket látta a fejük s a csillagok között, a magasban kifeszített drótkö­télen. CSONTVÁRY KOSZT KA TI VADAR: SÉTALOVAGLAS A TENGERPARTON 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, MM. április 19.

Next

/
Thumbnails
Contents