Délmagyarország, 1964. április (54. évfolyam, 76-100. szám)

1964-04-19 / 91. szám

< A NÉGYSZÁZ ÉVES SHAKESPEARE •>» ->» ->» -»> -»> ->» ->» -»> -»v ^ ^ ^ ^ # c<<. ^ ^ ^ <<<:. ^ ^ ^ c<<_ <«. («- «<­SZONETTEK LVII. Rabod lévén, más dolgom mi legyen, mint várni vágyad percét, hogy hivatsz? Eletem üres, vesztegethetem, munkám sincs semmi, míg csak te nem adsz. A végenincs Időt se korholom, fenség, folyton az órát lesve érted, s felejtem, bár keserű volt nagyon, hogy szolc l egykor távozásra kérted. Kérdezni s. merem féltékenyen: hol jársz s miért? Semmit se gondolok, legfeljebb sóhajt rabszolga szívem, hogy akikkel vagy, milyen boldogok. Oly boldog ez a szív, hogy (bár teszel egyet-mást) rosszat rólad nem hisz el. LXXV. Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom. fl Költő szülőházában A szegedi színpadon Mi magyarok büszkén vall­hatjuk, hogy a világ álla­mai között az elsők között vagyunk a Shakespeare-kul­tusz terén. Színészetünk szü­letésével csaknem egyidőben kezdtük játszani Shakespea­ret. Első műve, amit hazánk­ban előadtak, a Rómeó és Júlia volt (Kun Szabó Sán­dor fordításában), de 1894­ben már a kolozsvári Nemzeti Jádzó Társaság Kócsi Patkó Jánossal a címszerepben a Hamletet is előadta. Ezután az ország összes színpadain egymásután kerültek színre Sh akespeare-művek. A szegediek sem szégyen­kezhetnek, mert a város szín­háztörténeti repertóriumában már az 1826-cs évektől talál­kozhatunk Shakespeare-elö­adásokkal. Sajnos, az idők fo­lyamán sok dokumentum el­tűnt, így csak az 1872-es évektől tudjuk a pontos ada­tokat. A szegedi színház talán az első helyen áll az összes vidéki színházak között az előadott Shakespeare-dara­bok számában. A rendelke­zésre álló adatok alapján szí­niévadonként a következő müvek kerültek színre: Ot­hello: 1872—73, 1884—85, 1890 —91, 1891—92, 1894—95, 1895 —96, 1896t97, 1900—01, 1901 —02, 1905—06. 1907—08, 1910 —11; Velencei kalmár: 1878— 79, 1883—84. 1889—90. 1894— 95. 1896—97. 1900—01, 1901 —02, 1905—06. 1909—10. 1916—17, 1918—19, 1920—21, 1933—34; Lear király: 1881— 82. 1884—85, 1890—1891, 1891—92, 1892—93, 1896— 97, 1897—98, 1898—99, 1901— 02, 1913—14, 1917—18, 1921— 22, 1926—27. 1947—48. 1958— 59; Rómeó és Júlia: 1883—84, 1890—91, 1891—92, 1893—94, 1894—95, 1895—96. 1896—97, 1897—98, 1898—99.1899—1900, 1900—01, 1901—02, 1902—03, 1907—08, 1908—09. 1912—13. 1914—15, 1921—22, 1927—28. 1906—07, 1910—11, 1919—20, 1962—63; 1890—91, 1891—92. 1896—97. 1897—98, Hamlet: 1883—84, 1895—96, 1898—99. 1908—09. 1900—01. 1905—06. 1910—11, 1915—16, 1916—17, 1922—23, 1929—30, 1932—33, 1940—41. 1944—45, 1963—64; Szentivánéji álom: 1883—84, 1894—95. 1899—1900,1900—01, 1901—02, 1913—14, 1918—19, 1922—23, 1926—27, 1932—33, 1937—38, 1940—41. 1943—44, 1946—47; Windsori víg nők: 1883-84; IV.Henrik: 1883-84; III. Richárd: 1891—92, 1910— 11, 1917—38, 1919—20. 1934— 35; Makrancos hölgy: 1894— 05. 1895—96, 1896—97. 1902— 93, 1903—04. 1924—25, 1931— 32. 1939—40; Antonius és Cieopatra; \ 1894—95; Mach­beth: 1896—97. 1907—08. 1911 —12, 1.917-18. 1919-20; Corio­lanus: 1899—1900. 1901—02; Julius Caesar: 1903—04. 1923 —24. 1926—27; Tévedések víg­játéka: 1095—06; Vízkereszt: 1916—17, 1946—47, 1954—55; Vihar: 1925—26, 1945—46. A legtöbb müvet 1895—.96­ban Makó Lajos és 1900—Öl­ben Krecsányi Ignác igazga­tása alatt adták elő: 5—5 különféle mű került színre. Gustavo Salvini olasz staggio­ne társulata az 1896—97 évad­ban a Hamletet, a Makrancos hölgyet, a Rómeó és Júliát és az Othellót adta elő olasz nyelven, az egykori beszámo­lók szerint nagy sikerrel. Az évtizedek folyamán elő­adott művek főszerepeit olyan kiváló Shakespeare in­terpretátorok alakították, mint EgressyAkos. Rónaszéki Gusztáv, Makó Lajos. Feny­vesi Emil, Somló Sándor, Nagy Ibolya, Hunyadi Mar­git, Szatmáry Árpad. Lánczy Ilka. Szigeti József, Molnár György, Hubai Aranka. Ré­they Lajos. Kükemezey Vilma. Mezey Péter, Arday Ida, Fé­nyért Mór. Molnár László, Csiky László, E. Kovács Gyu­la, K. Hegyesi Mari, De­zséri Gyula. Körmendy János. Pethes Imre. Ujházy Ede, Follinus Aurél, Balla Kálmán, Ábray Aranka, Fa­ragó Ödön, Latabár Endre, Tóvölgyi Margit. Fodor Ella, Beregi Oszkár, Jászai Mari, Márkus Emilia, Csige Böske, Kesztler Ede, Kápolnay Júlia, Bartos Gyula, Ivánfy Jenő, Bihari Ákos, Csillag Teréz, Hidvéghy Ernő, Kertész End­re. Klenovits György, Szilágyi Aladár. Cscrtos Gyula. Bihari László, Herczeg Vilmos, Táray Ferenc, Baróthy József. Étsy Emilia. Főidényi László és még sokan a legújabb korból, akik vagy mint a társulat ál­landó tagjai, vagy mint ven­dégszereplők tehetségükkel jelentősen hozzájárultak az országban és Szegeden kiala­kult Shakespeare-kultusz si­keréhez. Március 27-én, az idei har­madik színházi világnap al­kalmával Sir Lawrence Oli­vier és Jean-Louis Barrault a világ színházaihoz és színhá­zi közönségéhez intézett kö­zös üzenetükben a színházi élet legszebb és legnagyobb igazságát mondták el: Négy­száz év alatt Shakespeare-un­kat magáénak ismerte el az egész világ. Ö a mi legfőbb -kiviteli cikkünkés a cikk listáján még soha nem szere­pelt olyan, amely nála keve­sebb bajt és több dicsőséget hozott volna ránk. Jenő István Az átélt dolgok (idővel) parányinak, megkülönböz­tethetetleneknek tetszenek, mind a föllegekké vált messzi hegyek —, mondja Shakespeare. Igaz, igaz, de vannak kivételes esetek is, mert stratford-i élményem, amelyet egy jó barát me­leg mosolya kísér emlékeze­temben, úgy érzem számom­ra szépséges valóság marad, amíg élek. Stratford világhírét annak a különös véletlennek kö­szönheti, hogy Shakespeare négyszáz évvel ezelőtt, 1564. április 23-án ott született. És alighanem az óriás költő iránti, a századok óta foly­ton növekvő tisztelet őrizte meg az Erzsébet királynő­korabeli házait, utcáit, az emberi élet viharaiban. Ügy mondják, a „város Anglia szívében" fekszik, és csakugyan, a Londonból hoz­závezető úton az utas gyö­nyörködhet a szigetország változatos tájainak minden szépségében. Csak mi, magyarok, bár­hová érkezünk a világon, jó adag irodalmi élményt is vi­szünk magunkkal: Párizsban Victor Hugo. Zola, Verlaine és Ady kíséri, Moszkvában Tolsztoj és Majakovszkij, Londonban Shakespeare, Di­ckens ás Shelly és annyian mások, s így folytathatnám. Éppen ezért élményeink oly­kor nagyon is ellentmondó­ak. Hajlamosak vagyunk el­túlozni tapasztalatainkat, be­nyomásainkat, aszerint, hogy a kapott kép nem. vagy na­gyon beillett irodalmi él­ményeink keretébe. Nos, jómagam is, amikor autóbuszon tavaly december­ben. a tél érkezése előtt, ké­ső őszi napon suhantam Stratford-felé a völgyek mé­lyében lebegő ködben és a dombok hajlatán déféTigŐ' fényben ossiani hősöket vél­tem feltünedezni, szinte lát­tam a hulló levelek forgata­gában az elesett harcos ma­gányos sírját, és mintha hal­lottam volna a téli álomra készülő erdők mélyéből fel­zokogni a szerencsétlen Lea­re király boldogtalan sóha­ját. És kérdezgettem magam­ban: ugyan hányszor járha­tott erre valaha Shakespeare, mit vett észre ebből a külö­nös tájból, amelynek embe­rei „álom szövedékei voltak, és kicsi életüket álom fonta körül". Miféle élet lehetett itt, amely nem volt más mint „egy Ostoba mesélte mese, tele zajjal és őrültség­gel, és a mese mit sem mon­dott." Miféle alkotó képze­let teremtette itt azokat, kik­nek „kővé vált szive képes volt a ráütő kezet is megse­bezni", akik „egy lépéssel át­lépték az óceánt, kiterjesztett karjuk árnyékot vetett a vi­lágra és hangjuk zengett, mint a csillagok milliárdja". Micsoda szerelmi szenvedély lobogott itt. amelynek „csók­ja oly sokáig tartott, mint egy száműzetés ás olyan édes volt, mint a bosszú ...". A shakespeare-i költészet vég­telen univerzuma borult itt a valóság zárt világára, amelyben az események kér­lelhetetlen logikával mentek végbe. Ilyesféle gondolatok kísér­tek Stratford-ig, amely szinte szimbóluma az angol élet­nek: a civilizáció jelenléte ellenére, a hagyományokhoz, a formákhoz való feltétlen ragaszkodás, és azt hiszem, ezeket a formákat csak az angolok tudják megtölteni igazán tiszteletreméltó érzel­mi tartalommal. Erzsébet ki­rálynő korabeli házacskák váltakoznak modern, de an­golos épületekkel, amelyek­ben a központi fűtés ellenére megmaradtak a kandallók, nemcsak dísznek, de fűtésre is használhatónak. Shakespeare szülőháza egyemeltes, Erzsébet király­nő korabeli stílusban, rend­kívül szolidan megépített há­zacska, amely kinézésre ha­sonlít a régi mesekönyvek illusztrációira. Kívül-belül egyszerű keretes faburkolat­tal díszített négyszögletes ablakai aránylag nagyok és a szobák gerendásak. A föld­szinten van az ' ebédlő, a konyha, a mellékhelyiségek, az emeleten a hálószobák, hová parányi, fából készült csigalépcső vezet. Az ebédlő kandallójában hosszú hasábos fák tüze vi­lágolt, és tölgyfa karosszé­kek, súlyos, sötétbarna al­máriomok hangtalan mesél­ték tűnt életek történetét. Az ebédlő fölötti alacsony ge­rendás szobában, hol a költő született, egyszerű olajozott bútorok néma világa. Az ab­lakhoz lépek, hogy lássam közelről a helyet, ahonnan a gyermek Shakespeare elő­ször pillantott bele a világba. S az ablak fáján látom a Walter Scott, Thomas Carly­le, Isaac Wats sajátkezűleg bevésett neveit. Váratlan fel­fedezés. Elmosolyodok — nevelek magamon- az. ösztö­nös mozdulatért, mert min­den ember úgy van; ha isme­retlen szobába érkezik, első­sorban lájékozódik. Egy kicsit meghatódom attól a gondolattól, hogy megértem ezt a rendkívüli pillanatot: Shakespeare ab­lakánr át csodálkozni bele a világba, látni a szemközti park alvadt-vérszínü, her­vadt rózsáit, a távoli domb fölött lebegő ködön áttekintő déli napsugárt. Szóval innen indult el — mondom magamban — Sha­kespeare, akinek életművé­ben „a zseni mindent meg­magyaráz. és minden értel­met kap a zseni révén", in­nen indult el „minden idők legnagyobb költője", „az em­beri lélek egyedülvaló isme­rője" és érzem, mennyire kong minden ..dicsszó". Hamlet szavait hallom: sza­vak — szavak — szavak. Mert négyszáz éven át mennyiféle Shakespeare szü­letett a korlátolt, magyarázó ember képzeletében! Volt „klasszikus", „romantikus", royalista, demokrata, pszi­chológus, pozitivista, ideális­ta, katolikus, homosexuális, nőgyűlölő, rózsakeresztes, ezoterikus, freudista. fa­siszta, sőt, horribile dictu, a vulgarizálok még marxistá­vá is avatták. Az istenek sorsában része­sült: minden kor nemzedéke a maga képmására alkotta. Pedig csak Költő volt és világteremtő. A szülőháztól nincs messzi a sír. A városka kö­zépkori eredetű templomá­ban van eltemetve, az oltár előtt; fölötte gránitlap nehe­zedik. nevével. Rövid az út. a bölcsőtől a sírig, és hosszú a Tiszától az Avon-ig. Leteheti-e a tisztelgő kép­zelet a szegedi költő néhány mindig meleg sorát a rideg kőlapra? Az országúton kósza álmok járnak, Danol a szél, halódik a határ, Járnak az árnyak, vége van a nyárnak, Már itt az ősz és itt az este már, (Juhász Gyula: Shakespeare estéje) Elmondhatja-e a megható­dott képzelet, hogy Hamlet különös szerepet töltött be történelmünk nehéz napjai­ban; hogy Kazinczy 1790-ben fordította magyarra, öt évvel bebörtönöztetése és a Marti­nivicsék tragédiája előtt; hogy Arany János Hamlet­fordítását 1849 tragikus em­léke ihlette; hogy Szegeden az első és a második világhá­ború szörnyű óráiban a meg­rendült lélek Hamlethez me­nekült? Shakespeare-nek köszönhette életét, mert művéből az élet vizét itta. Elbeszélheti-e a megren­dült emlékezet, hogy Kenne­dy meggyilkoltatása előtt né­hány hónappal egy meddő tárgyalás után (a Déliek és az Északiak között), kimerül­ten hátradőlt székében, és jegyzetét elővéve egy általa kiválasztott Shakespcare­részletet olvasott fel hango­Vérrel borult Be a nap: Isten hozzád szép napom! Melyikkel tartsak? Mindenik felen Vagyok, két tábor fogja két kezem, S dühökben, amint szétrobbannak, engem Von mindenik fél, s két felé szakítanak. (János király, III. felv.) Londonba visszatérőben „violás alkony" kísért „opá­los színekkel", s „a dérütötte Hold lassan kelőben" volt. „Az ég kárpitját villogó aranytallérok ragyogták be". S az éjszakában, a felvilland fények káprázatán túl csak „a vak árnyakat láttam, amelyek benépesítették az egész univerzum óriáshajó­ját". MADACSY LÁSZLÓ ANEKDOTÁK A KESZTYŰ Mesél a krónika az Othello előadásainak emlékeiből is. Dawison (1818—1872) híres német színész volt. A múlt század hatvanas éveiben az Erzsébet téri pesti német szín­házban iwndégszerepelt. Az Othello-t játszotta, s amint a színpadra kilépett, a közönség között ideges, mozgás, majd nevetés volt hallható A derék Dawison ugyanis elfelejtette feketére festeni a kezét. Egy mór — hófehér kézzel, bizony elég nevetsé­ges volt. Már azon a ponton volt — ugyanis nem tudta megérteni a közönség vidámságát —, hogy leszól a közön­ség közé, amikor a rendező észrevette a bajt és beszólt a színpadra: — Dawison úr, fehér a keze ! Erre a színész meghökkenve folytatta szerepét, de ahogy a függöny lement a felvonás után, elordította magát: — Száz forintot fizetek annak, aki egy pár nyolcas szá­mú, testszínű kesztyűt hoz. Erre egy Széphegyi nevű színész kiszaladt a színház­zal szembeni kesztyűshöz, kinyittatta a boltot és hozott a művésznek a kívánt kesztyűből, söt egy fekete selyem kesztyűt is. Dawison nemcsak az ígért száz forintot adta neki, de megölelte és megcsókolta magyar kollégáját. A közönség újra nevetelt, amikor tovább folytatva az előadást Dawison újra a színpadra lépett, de akkor Gthello a legnagyobb nyugalommal kezdte lehúzni a test­színű kesztyűt és a keze — fekete lett! A közönség — amely semmit sem vett észre a jól ki­gondolt trükkböl —, elszégyellte magát és örült tapsviharba kezdett. Az előadás sikere meg volt mentve! „AZ ÖRÜLT" Ez nem véletlen. A felbo­rított erkölcsvilág bosszúért kiáltott, és az üldözött em­ber bosszúvágyának a szim­bóluma Hamlet lett: benne teljesedett be a büntetni szándékozó óhaja. Elmesélheti-e a szomorú emlékezés, hogy az egyik né­metországi haláltáborban egy fiatal magyar, ki már csont sem volt. s bőr. az életét hosszabbító utolsó falat ke­nyerét egy Shakespeare-kö­tetért elcserélte, és végül is E. Kovács Gyula (1839—1899) híres kolozsvári színész volt. Egyszer -vidéken« vendégszerepelt és a Hamletet játszotta. Délben a helybeli patikusnál nagy ebéd volt a művész tiszteletére, ahol ebéd után elszavalta Petőfi: -Az örült«-jét, s óriási hatást ért el vele. Este azután, amikor a színpadon a -Lenni, vagy nem lenni..kezdetű híres monológba kezdett, felkiáltott a patikárius: — Ne ezt Gyula, az Őrültet! Erre az egész közönség egyhangúan ordította: — Az Őrültet, Gyula! És Kovács Gyula, hogy tovább játszhassa a dán ki­rályfi szerepét, kénytelen volt elszavalni az őrültet—.4 R. T. Csütörtök, 1964. április 7. DÉL-MAGYARORSZÁG 5

Next

/
Thumbnails
Contents