Délmagyarország, 1964. február (54. évfolyam, 26-50. szám)

1964-02-09 / 33. szám

/V4CV /RÓTA évfordulón ^fllny^at JláizlÁ: « Móra Ferenc és a színház szájoptimizmusával nem hitte, és áltatta magát orvosainak gyanúaltató dajkameséivel, meg a reménytelen reménnyel. Csak hát a halállal lehet szembenézni, de nem a fájdalommal, bár ez utóbbit is ritka méltósággal tűrte, és humora volt az egyetlen, amely a fájdalom fekete hullámai fölé emelte, hogy fáradt, azomorú mosolyában megfürdesse utoljára az örökre elnehezült könnyű és „olcsó* tollat, amelynek tintája a szive vére volt. Irodalmi összeállításunkban két verset és egy levelet közlünk a Móra Ferenc Múzeum Irodalmi Osztályának gyűjteményéből. A Mostanában című másolatban maradt fönn. Arany János Nagyidai cigányok című művének hangulatára emlékeztet. Eszmei mondanivalója és nagyon keserű érzésvilága alapján a vers keletkezése a húszas évek elejére tehető. Lázító és a fasiszta rendszert ostorozó tartalma miatt a Horthy-érában aligha volt közölhető. A Születésnapomra már ismertebb vers. Több változata van. Az itt közölt változat ismeretlen. Eredeti kéziratban maradt fenn. A Karlsbadból szeretteihez intézett levél, amelyben sárgaságáról számol be, inkább családja, mint a maga megnyugtatására íródott. Megható dokumentuma a szeretetnek, amely a bomladozó testben is „egészséges szívet** őrizett meg az utolsó ölelésre. MADACSY LASZLÓ kis Szombat d. u. 933. VU. 29. EDES GYEREKEIM, mindig legjobb az egyenes út, különösen mikor a görbe nem indokolt, s a titkolódzás nem az én akaratom szerint való volt. Ma már véget is vetettem volna neki nyugtalankodó leveletek nélkül is. Nem kell nagyon megfogódzkodnotok, mikor az igazságot megtudjátok, de ha mégis megteszitek, inkább mindaketten Bandiba* fogódzzatok, mint egymásba. Az igazság az, hogy én Karlsbadban egy sárgaságot kaptam. A sárgaságnak azt a legegyszerűbb fajtáját, aminek a neve icterus simplex. Azért írom meg a tudományos nevét is, hogy ellenőrzéséért Széli Pálhoz és Polgár Pistához** fordulhassatok, akik bizonyosan még engem is megnyugtatnak, bár én meglehetős nyugodtan, sőt nevetve fogadtam az ügyet. Nem láttam benne nagyobb problémát, mint azt, hogy sárga nyakhoz milyen nyakkendő illik. Nem is annyira sárga vagyok, mint inkább citromzöld, még a talpam is. Az arcom azonban annyira le van égve, hogy azon csak árnyalatkép látható a patina, kivéve a szemem fehérjét, mert nem egész kifogástalan. Jót tesz neki. hogy feketébb, mint máskor, s most igazán olyan „nem kis". A kórkép ezzel kész is, többet semmi rosszat nem mondhatok, akárhogy hitetlenkedtek is. Sőt szavamat adhatom rá, hogy egyébként jobban érzem magam, mint a sárgaság kitörése előtt. Gyomornyomás, rossz szájíz = nimolé. Még a jóindulatú sárgaság kellemetlen velejárói se jelentkeztek: se láz, se viszketés. Hogy a közérzés mennyire kifogástalan, talán az bizonytíja legjobban, hogy ma gyalog fölmentem az Abergre és rögtön le is jöttem pihenés nélkül, ami háromórás út. A nagy sétákat étvágyjavitó céllal teszem. Mert ez a baj étvágytalansággal jár, s az én nálam már vagy fél év óta nem dühöng. Azt * Veszíts Endre. Móra veje. ** Neves szegedi orvosak. is meg kell vallanom, hogy a fogyás most már lecsúszott 72-re, épp azért ma ebéd után inzulininjekciót kaptam, ami állítólag éhessé tesz, s amit Te Ilkáka*** tapasztalatból tudhatsz. Csakugyan lehet is benne valami, mert utána umschlaggal a kishasamon, megettem egy doboz csokoládébombont, amiért utólag nagyon meg is vetem magamat. Ugyan ami a megvetést illeti — most már harmadik este tejbekásácskát vacsorázom. De mit szóltok hozzá, ma már apró szőlővell Hát most már mindeni tudtok, csak a miértet és a meddiget nem. A világ minden részéből ide szokták küldeni a sárgaságosokat; különös pech, hogy itt fogja ki valaki. Én valószínűnek tartom, hogy már májgyulladással jöttem ide. s a kúra csak leleplezte azt. Talán igy olcsóbban megúszom, mintha otthon kínlódom a gyomrommal. Ha azt elmulasztja, a sárgasag. akkor nagyon jó üzletet csináltam. A meddig? Egészen bizonytalan. Az icterus szeszélyes, hol gyorsan jön-megy, hol makacsul megáll. Az orvos szerint három / hétnél nem igen szokott hosszabb leírni, s abból 10 nap, sőt az én számításom szerint 12 elteli. A bajt lehetne gyógyítani otthon is, de abban igazat kell adnom a doktornak, hogy nevetséges volna Karlsbadból azért elmenni, hogy otthon tartson az ember tökéletlen karlsbadi kúrát. Azon a napon azonban, amelyen a baj visszafejlődése megkezdődik — vagyis ha már nem barna sört produkál az ember a majolikába, amit könnyű konstatálni — már itt hagyym Karlsbadot, s félsárgán is elutazom. mert egészen visszafehéredni otthon is lehet. Édes lelkeim, a levél őszinte és becsületes; okosan olvassátok el és megnyugodva írjatok nekem választ. Mindnyájatokat nagyon egészséges szivére szorít aranyszín Aputok. *** Ilonka = tréfás szójáték SZÜLETÉSNAPOMRA ötvennégyből ötvenötbe, Nyár végéből őszi ködbe, Olyan, aki ide jött be, Mint akit a légy köpött be. Nudli étke, sprudli itka, Mosolyánál több a szitka, Mindig álmos s álma ritka, A hajával fogy a titka. Mint ki kész már besszei, hosszal, A jóban is mindent rosszal, Pipát kicsal, szivart hosszal, Csak ásítást győz már szusszal. Este felé, este felé, Ha nem is néz hátra felé. Árnyék szál az ember elé, Hogy a fene essen belé. Karlsbad, 1933. VII. 19. MOSTANABAN Akárki mit mond, én magyar fajom, Szeret téged az úristen nagyon. Kívánságod amire ráehül, Teletetézve nyomban teljesül. Békét akartál? Hát itt van, nesze, Határodon elült a harc nesze, Se bent, se kint se gránát, sem serét, Sőt határod sincs, a jó reggelét! Rendért riogtál? Hát jó, rend legyen, Akasztófák között szép súlyegyen, S ha bal kezed levágja jobb kezed, Ezt büntetésül tűzzel égeted. Baj volt, hogy a világ nem néz feléd? Mosit nyújtja öklét nem feléd: beléd, S a világsajtó mind rólad dudál, Ki kisebb vagy már, mint a portugál. Hamupipőke sorsod fájt nagyon? No, ne egy kis idegenforgalom, S emlékül is egvetmást hadd vigyen Mint jó szomszéd, a nyájas idegen. Jogod elvesztet mit emlegeted? Egész „jogforrást* kaptál ahelyett, Melynek szabad folyton bugyognia, Kellhet-e ennél több, uramfia? Ó jaj, dehogy! Isten, nyugton maradj, Bő volt az áldás, többet már ne adj. De egyeznénk talán ki annyiban, Hogy vennéd már el azt is. ami van! AZ OCEANUS... Az Oceanus parttalan Habágya csipkefodra közt, Hol sisteregve oltja ki (Piros fáklyáját Helios, Ott ring a boldog félsziget! De jaj, csak árnyak laknak ott! Élő azt el nem érheti! Nem hervadó mezőire Még a nap is csak halva jut... (AZ ARANYKOPORSÓBÖL) Nem nagyon kedvelte a színházat Móra Ferenc. Messziről úgy látszott, hogy Thália temploma, ahogyan a „föntebb való* esztendőkben a „világot jelentő deszkákat* titulálta a vidéki hírlapirodalom, kívül esik a nagy író különben igen tág érdeklődési körén. A beavatottak azt is tudták, hogy miért. A Horthy-korszak színháza nem érdekelte. Az üzletszagú műsorpolitikától, az alacsony színvonalú, szabványos recept szerint készült operettektől idegenkedett. Nem járt tehát színházba. Ha firtatták, hogy miért kerüli, azt mondta, hogy nincs ideje rá, mert nappali óráit a múzeum, a könyvtár és a régészeti kutatás foglalja le, írásra az éjszaka marad. Bevallotta, hogy az operetteket nem kedveli, ar, operákat pedig olyan mulatságosnak tartja, hogy nem állná meg hangos nevetés nélkül, amikor a hősnő szívében a tőrrel nótázva haldoklik és az aktotok áriázva kívánnak egymásnak szerencsés jó napot. A drámát szerette. Shakespearet minden idők leghatalmasabb géniuszának mondotta és állandó kedvenc olvasmánya volt. Azt vallotta azonban, hogy a színpadon meghamisul Shakespeare világa. A rendező, a színész, a díszletmester akarva-akaratlanul mind hamisít rajta valamit.' A maga teljes fenségében csak olyasva bontakozhat lei. Annyira szerette Shakespeare;, hogy amikór a húszas években a baloldali sajtó erélyes követelésére végre Shakespeare ciklust hirdetett a szegedi színház, és annak első darabjaként a Hamlet-et tűzte műsorára, a direkció felkérésére vállalta, hogy az előadáshoz bevezetőt mond a színpadi függöny előtt. Meg is tartotta nagyszerű előadását. Bele tudta varázsolni az operetten nevelt közönség szívébe a maga rajongó áhítatát, de a színpadról aztán egyenesen hazasietett az íróasztalához. Az előadásra már nem volt kíváncsi. Szóval nem kedvelte a színházat, nagyon ritka vendég volt a nézőtéren, csakis olyankor, ha muszájból kellett elmennie. Hiába idegenkedett a festett világtól, hiába volt — mint mondogatta néha — ellenkezés természete és a színház között — olykor mégis közvetlen kapcsolatba került vele. Először 1924-ben, ráadásul mint opera-társszerző. Mascagni nálunk ismeretlen operájának, a Kis Marat-nak szövegkönyvét, Giovacchino Forzano munkáját fordította le magyarra Tonelli Sándor. A nyersfordítást, főleg a verses részeket Móra dolgozta ót. A darabnak Szegeden volt a magyarországi ősbemutatója. a budapesti Opera legkiválóbb szólistáinak vendégszereplésével. Országos színházi esemény volt. Felvonult rá a fővárosi sajtó is, aztán szép kritikák jelentek meg róla, sok elismeréssel a szegedi színház nemes törekvései iránt. De a Kis Marat nem jutott el Budapestre. Nem is adták elő soha másutt a hazában, csak Szegeden, ennek azonban valószínűleg nem Móra társszerzősége volt az oka. Bár a neve szerepelt a szín lapokon is, inkább az, hogy a zenemű meg sem közelíti Mascagni remekművét, a Parasztbecsületet. öt évvel később, 1929ben az Aranyszőrű bárány kívánkozott egy régi, poros meséskönyv lapjairól a rivaldafénybe. Mórának ez a talán legszebb, legkedvesebb versesmeséje 1902 karácsonyára jelent meg Szegeden, a Szegedi Napló karácsonyi ajándékaként. A fiatal Móra abban az évben került Szegedre és szegődött el „újdondászának az öreg Napló-hoz. Tarsolyában készen hozta magával az Aranyszőrűt. Már négy-öt évvel előbb, alig tizennyolc esztendős korában írta meg, mégpedig kenyérsütögető édesanyja meséje alapján, A mese Mátyás királyról szól, meg a burkus királyról, annak tündérszép leányáról, Veronikáról, aztán Gyurka bojtárról, valamint a királyi nyáj legféltettebben őrzött kincséről, az aranyszőrű bárányról. Sohasem titkolta, hogy mind %i írása között ez a kedves, verses mese nőtt a legjobban a szívéhez. De azért álmában sem gondolt arra, hogy aranyszőrű barikábóí még színpadi szereplő is lehet. Vincze Zsigmond bukkant rá valamelyik pesti antikváriumban. Nagyon megtetszett neki. Megmutatta Kulinyi Ernőnek, a librettistának is, és úgy találták, hogy remek daljátékot lehetne alakítani belőle. Vonatra ültek, leutaztak Szegedre, bekopogtattak Mórához a Pagodába — Tömörkény István nevezte így a szegedi múzeum és a Somogyi könyvtár hajlékát, a Kultúrpalotát — és megkérdezték tőle, odaadná-e a régi mesét — operettnek. Móra persze szabadkozott. Lelke legmélyén talán meg is botránkozott kicsit, hogy éppen az ő báránykáját akarják beterelni az operettkarámba, de a társszerzőjelöltek nagy lelkesedéssel bizonygatták, hogy tulajdonképpen nem is operettre gondolnak, hanem zenés mesejátékra. daljátékra, amitől a barika egyetlen szál aranyszőre sem fog jobban meggöndörödni. Sohasem volt ráérős ember, hát gyorsan beleegyezett a merényletbe, csak ne zavarják régészeti kutatásaiban, meg egyéb fontos dolgaiban. A zeneszerző és a librettista azonnal munkához látott Vincze megkomponálta a muzsikát, Kulinyi meg'rta a szöveget és egy szép napon ismét bekopogtattak Mórához. Elzongorázták a friss muzsikát, felolvasták a szöveget. Eleinte idegenkedve hallgatta, de aztán, amikor látta, hogy csakugyan nem esik különösebb bántódása a báránynak, egészen fellelkesedett ő is. Csiszolgatta, simogatta a szöveget, megírta hozzá a még hiányzó verseket is. Most már csak színház kellett a barikának. Vinczéék először Pesten próbálkoztak vele. de úgv látszik, a pesti direktorok Móra Ferenc nevében nem szimatoltak valutát. Ebben a politikának is szerepe lehetett, hiszen a főváros színházi berkeiben tudták róla, hogy kérlelhetetlen ellensége a reakciós kurzusnak. Így vetődött föl a gondolat, hogy mutassa be először a szegedi színház. A szegedi színháznak akkor Tarnay Ernő volt az igazgatója, aki kapva kaoott a felkínált lehetőségen. Elfogadta a darabot és elhatározta, hogy nagy, fényes ünnepséget csinál az ősbemutatóból. Tervét meg is valósította. Ragyogó este volt és óriási siker. Móra meséje — Vincze muzsikája harmonikusan simult hozzá — valósággal elandalította a közönséget. A szereposztás ls jó volt. Sok ismerős névre bukkanunk a régi színlapon. Mátyás királyt Táray Ferenc, Veronikát Harmath Hilda, Tádé lengyel herceget Páger Antal, a számadó Tandari feleségét Oláh Böske, Gyurka bojtárt Tolnay Andor alakította és a fekete sereg nyalka hadnagyának szerepében Ajtay Andor aratott nagy sikert. A zord kritikusok a legnagyobb elragadtatással számoltak be az ősbemutatóról. Mindenki szentül hitte, hogy a darab tüneményesen rövid idő alatt a fővárosban folytatja diadalútját, hiszen a Fővárosi Operettszínházon kívül pályázott rá az Operaház és a Vígszínház is. De közben történt valami. Hogy mi, azt pontosan nem lehet tulni. Az Aranyszőrű bárány nem jutott el egyetlen fővárosi színpadra sem. Nagyon valószínű, hogy a kurzuspolitika vetett gáncsot neki, mondván, hogy a „destruktív* Mórát még aranyszőrű bárány bőrében sem szabad beengedni a wolffkárolyok, a csilléryandrások és egyéb aszfalti ébredők főhadiszállására, a fővárosba. A nagy író egyedül, társszerző nélkül csak 1932-ben került színpadra, mégpedig Budapesten, a Városi Színházban, amikor híveinek, rajongóinak már óriásira növekedett tábora országszerte ünnepelte harmincéves írói jubileuma alkalmából. Az ünnepi műsoron szerepelt Móra egyfelvonásos álomjátéka. A jó Isten foltozó szűcse is. Rózsahegyi Kálmán volt az író édesapja, Móra Márton, és Rákosi Szidi az édesanyja, a -kenyérsütögető asszony*. Akik látták ezt a kis darabot, felejthetetlen, könnyes élményként vitték szívükben haza. A szegedi színház már csak a felszabadulás után. 1945-ben tűzte jnűsorára és adta elő igen szép, gondos előadásban, nagy sikerrel. Akkor már tizenegy es» tendeje halott volt az író. 1934-ben halt meg, ;gy felelősség nem terheli azért a két színházi kísérletért, amelynek alapja egy-egy szép regénye volt. az Ének a búzamezőkről és a Négy apának egy leánya. Az elsőt Relle Pál és Góth Sándor dolgozta át színpadra. A Nemzeti Színház mutatta be 1936-ban. (Ügy látszik, hogy a reakció már nem félt a halott Mórától.) A másik 1944ben került színre a Vígszínházban (azon a napon, amikor az első komoly bombatámadás érte Budapestet), Hunyadi Sándor igen gyöngén sikerült feldolgozásában, egészen mérsékelt sikerrel. Hunyadi Sándor sem lehetett jelen a bemutatón, súlyos betegen feküdt és két nappal később meghalt. Van Mórának még egy kis egyfelvonásosa is, a Csőszfogadás, de semmi nyoma annak, hogy bárhol is előadták volna. A tárca klasszikusa •>Nem sok remény van rá, hogy klasszikus legyek valaha, s ebben az a jó is megvan, hogy énmiattam egy gyerek se fog ríva fakadni az iskolában*. Így kezdi Móra Ferenc a Vasút akar lenni c. tárcáját 1925-ben. A kesernyés öngúmyú jövendölés második része nem vált valóra: életművét tanítják iskoláinkban. A prófécia első fele azonban beteljesedett volna. Irodalomtörténetírásunk mindmáig nem ismerte el klasszikusnak őt. Ennek legnyilvánvalóbb jele, hogy az 1950-ben indult Magyar Klasszikusak című nagyszabású sorozat, mely száz kötetben tárta löl irodalmunk értékeit, nem. adott helyet Móra életművének. Sajátságosan alakult Móra irodalomtörténeti utóélete: egyfelől életmüvét lebecsülték, vidékiesnek és hírlapi jellegűnek ítélték, másfelől forradalmi szereplését kritíkátlamul feldicsérték, ellentmondásait elhallgatták. Az olvasók ítélete, az író műveinek, mostani hatalmas népszerűsége sem rendíti meg kritikusainak megföllebbezhetetlen döntését. Móra életműve persze nem hibátlan. De annak a sajátságos műfajnak, amely hajlama és körülménye fol tán munkásságának alapvető kifejező tormájává lett. a tárcának. az eredeti, etimológiai értei, mben vett, valamiféle érdekes újdonságot vonzó külsőben kifejező irásmünek, a novellának klasszikusa volt ó. Ideje, hogy ezt necsak az írásait kedvelő közvélemény, hanem az irodalomtörténet is leszögezze. Vasárnap, 1964, február 9. DÉL-MAGYARORSZÁG 7