Délmagyarország, 1964. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-12 / 9. szám

— Egy-kettő, egy-kettő... Igyekezzünk, gyerekek — mondta Pálinkó, az edző. Ott ugráltam a többiek között. Már negyed órája megállás nélkül dolgoztunk, legtöbbünkről csorgott a víz. — Párokba! — hallottuk később. Barnával kerültem össze. Nagy, vörös hajú gyerek volt. fejjel magasabb nálam, domború mellkasán szőrerdő. Csak egyszer kellett volna lecsapni rám súlyos öklének, ... de ez csak játék volt, képzeletbeli pajzs lebegett előttünk, mely arcunk, telsötestünk előtt centiméterekkel megállította az ütéseket. Védtünk, ütöttünk, elhajoltunk. Ilyenkor még a kesztyűt se kellett felhúzni, csupasz ököllel verdestük a levegőt, míg Pálinkó nem mondta: — Elég. öt perc pihenő! Aki cigarettázni mer, annak beverema pofáját Aki meg letusol, az hagyja rám végrendeletileg a nőjét Teli szájjal röhögtünk, térdünket csapkodtuk. Mint a verebek a kerítéstetőt végigültük a kispadot lehettünk tán tizenöten. Időnként felugráltunk, kezünk s lábunk rázogattuk, lazítottuk az elmerevedő izmokat, nyeltük a poros, izzadság szagú levegőt. — Első két pór... — állt fel Pálinkó — kezdhetitek. — A múlva néztük Bakát. Tátott szájjal bámultuk bal- és jobbegyeneseit, táncos lábát, villámgyors előretörését, ravasz elhajlásait. Titokban arról álmodoztunk, hogy olyanok lehessünk, mint 6 a ringben, dehát hiába, mert Baka nem mindennapi tehetség volt. Csukott szemmel is beletalál a pasas pofájába — mondta néha az edző; má meg... csak dyan töltelékek voltunk. Engem G. Sanyi hozott el egy szeles, novemberi estén. A csapat a bálteremben tartotta az edzéseket. A belapított orrú Pálinkó végigmért, ahogy a kerítök szokták a szűzlányokat, s a kereskedők a rabszolgákat, megtapogatta vállam, nyakam, karom, aztán Sanyira pillantott. — Egy menetet — mondta. Mindjárt kesztyűt kaptunk. Meg akartam mutatni, hogy nem vagyok gyáva legény, előreszegezett fejjel rohantam Sanyira. Méterre se lehettem tőle, mikor meglendült a balkezem és borzalmas erejű ütést zúdítottam az állára. De csak a levegőt találtam el, mert félrehajolt, s míg engem magával rántott a lendület, kétszer beletalált az arcomba. — Balkéz üt, jobbkéz véd — kiáltotta az edző. — Tovább. Folytattuk. Kezdett elvakítani a düh. F.gyre nagyobbakat ütöttem és mind elkeseredettebben rohamoztam. Sanyi hideg fejjel bámult, s időnként belevágott az arcomba. Egyszer sem tudtam megütni. Amikor felrepedt a szemhéjam és a forró vér elöntötte az arcomat, Pálinkó odakiáltott: — Állj! Nagynehezen elállították a vérzést. A kopott vöröskeresztes ládából áporodott szag áradt Legszívesebben öklendeztem volna, de szégyelltem. — Pogácsává verte — hallottam a hátam mögött. Nem volt erőm megfordulni. — Biztos elment neki a kedve a bunyótól örökre — dörmögte valaki. Ügy éreztem, hogy állandóan pislognom kell. Ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy megmozdítsam szemhéjamat De már a gondolatra elviselhetetlen fájdalom hasított belém. Egy ideig ültem még, aztán valaki hazatámogatott U"ét hét múlva szerényen kopogtattam a kopott ajtón. Csak fél óra múlva kezdődött az edzés, Pálinkőn kívül senki nem volt a teremben. — Na, mi van? — kérdezte. Láttam, hogy nem ismert meg. — Begyógyult a szemem — mondtam neki. — Ja, te vagy az — futott ráncba homloka. S el is fordult, mint akinek hirtelen sürgős dolga akadt, a homokzsákkal kezdett el bajlódni. De én nem tágítottam, ott topogtam körötte. Percek teltek el igy, szótlanul. Aztán mérgesen rámförmedt: — Üjra akarsz egy kis verést? — Üjrr akarói — mondtam. Felkapva fejét, csodálkozva nézett a szemembe. — Na? — kérdezte, vagy mondta aztán, bizonytalanul. — Eddig hol voltál? — Vártam, hogy begyógyuljon a szemhéjam — Begyógyult? — Be — böktem szemem felé az ujjammal. — Erősebb. mint valaha. — Szóval verekedni akarsz megint? — kérdezte. Most csak a hátát láttam, mert még mindig a homokzsákkal szőszmötölt. — Nem — mondtam. — Nem akarok verekedni. Bokszolni akarok. — Nafene! — fordult meg hirtelen. De hangjában mintha megrezdült volna a rokonszenv. — Igen — mondtam —, bokszolni. Már hamarább is jöttem volna, de nem lehetett. A szemem begyógyult ugyan, de anyám minden este rámzárta az ajtót, ha elment valahová. Csak ma tudtam kiszökni. — Nem akarta, hogy többet ide gyere? — Kinyitottam az ablakot — mondtam —, az esőcsatornán másztam le. — Nem félsz, hogy újra megvernek? — Nézze, még a nadrágom is elszakadt Oldalt, a combomnál jókora hasadás tátongott Pálinkó megveregette a vállam. — Nem hittem volna, hogy újra látlak, kisöcsém — mondta fejcsóválva. — Azután a múltkori bunyó után ... Már azt hittem, ki akar dobni, de nem. Odaszólt a közben megérkezett többieknek, akik ott vetkőzödtek a sarokban: —Ez lesz az új tag — mondta és fogta közben a karomat — Foglalkozzatok vele. Te meg — pillantott rám —, ne bámulj olyan mulyán, mutatkozz be nekik. Míg vetkőződtem, s a szűk nyakú pulóvert erőlködve próbáltam áthúzni fejemen, meghallhatatm a suttogást: — Ki ez? — kérdezték mellettem. — Akit a múltkor Sanyi kikészített. — Az a pacai? — Visszajött — mondta a másik. — A pacalok soha többet nem jönnek vissza, örökre elkerülik még a környéket is. Ennek szétverték a pofáját, mégis visszajött — Mondasz valamit — így a másik. — A laposan összeverték. — Kemény gyereknek látszik. ta. — Micsoda leégés lesz, istenem... Ez lesz a harmadik... és még öten jönnek utána... Meg fogja zavarni az egész csapatot... Hé, mit bámulsz?! — fordult hirtelen felém. — Bemelegíteni! Egy-kettő. Bal kéz üt, jobb véd!... Jobb kéz üt, bal véd! Támadj! Ütéscsel! Elhajlás! Gyorsabban, te hülye! Védd a fejed... Lazítás ... öt perc múlva ott álltam a ringben, lábam reszketett, fogam összekoccant az idegességtől. Kezet fogtam az ellenféllel. Megszólalt a gong. — Hosszabb a kezed, ne engedd közei magadhoz, akkor nem lesz baj — mondta az előbb, a ring sarkában Pálinkó. Mokány, izmos fiú volt az ellenfelem, kicsit mackómozgású, de szívósnak és kitartónak látszott. Egyelőre tapogatódzott ő is. Elhajoltunk. kerülgettük egymást, nem váltottunk komolyabb ütést. A közönséget felingerelte passzivitásunk: éles füttyök hasítottak a levegőbe, aztán kiáltások harsantak. A mokány gyei^'c megpróbált támadni, kétszer el is találta az arcomat, én meg csak a vállát tudtam megütni. A nézőtér felélénkült, itt-ott tapsoltak, de már vége is volt a menetnek. A ringet egy kocsma hosszúkás tánctermében állították fel, rögtönzött dobogó volt, körülülték az emberek. Akiknek már nem jutott hely. a fal mellé húzódva szorongtak. Mozdulni is alig lehetett a zsúfoltságban. Kipirosodott, izzadságban főtt kövér arcokat láttam az első sorokban, a mögöttük állók elé már könnyű párát vont a sűrűsödő cigarettafüst. Tlff egszólalt a gong. — Ne engedd közel magadhoz! — súgt? utánam Pálinkó, s tudtam, gondolaTizenhat éves voltam, nem is lehettek még égretörő céljaim, hogy megvalósulásukkor érezzem a beteljesülést — ezért e párbeszéd hallatán villant fel először előttem: milyen szépség és boldogság gubó zhat be egyetlen pillanatban. Beálltam a sorba, elfoglaltam helyem a többiek közt . — Egy-kettő, egy-kettő — pattogott az edző szava. Majd később: — Párokba! Barnával kerültem össze. Nagy, vörös hajú gyerek volt, fejjel magasabb nálam, domború mellkasán szőrerdő. Csak egyszer kellett volna lecsapni rám súlyos öklének ... de ez csak játék volt, képzeletbeli pajzs lebegett előttünk, mely arcunk, felsőtestünk előtt centiméterekkel megállította az ütéseket Védtünk, ütöttünk, elhajoltunk. Ilyenkor még a kesztyűt se kellett felhúzni, csupasz ököllel verdestük a levegőt, míg Pálinkó nem mondta: * — Elég. öt perc pihenő. Aki cigarettázni mer, annak beverem a pofáját Aki meg letusol, az hagyja rám végrendeletileg a nőjét. Teli szájjal röhögtünk. l¥ árom hónapon át keményen dolgoztam, a ringbe mégis véletlenül kerültem, mert addig mindig akadt tehetségesebb és jobb formában levő versenyző nálam. A teherautóban rendszerint volt hely, s elkísérhettük a kijelült csapatot a vidéki mérkőzésekre. Sorra jártuk a kisvárosi tánctermeket, a vendéglők különtermeit, a gimnáziumok sivár tornatermeit, szurkolhattunk a csapatnak, s néha külön mérkőzést vívtunk a ringen . kívül, mert az ellenfél drukkerei a mérkőzésszünetekben meg akartak bennünkket verni. Nem egy ilyen csatározásra emlékszem — sáros, bűzös kocsmaudvarokon, vécék és istállók mellett ütöttük egymást; de legtöbbször kibékülés lett a dolog vége, mert abba kellett hagyni: odabenn már kezetfogott a következő pár és a mérkőzésvezető jelt adott, megszólalt a gong. Siettünk vissza. Amikor Kovács Fecó lemaradt — pedig fél órát vártunk rá, és utána még a lakására is elmentünk, de nem találtuk otthon, és senki nem tudta megmondani, hol lehet, mert másutt töltötte az éjszakát Is — Pálinkó a haját tépte. Meg kell mondanom őszintén azt is, hogy eszébe se jutott engem választani. De Becző. akire először gondolt, fájlalta a hüvelykujját, nem vállalta a játékot, Görög Jóslta meg az előzetes mérlegeléskor átesett a súlyhatáron. Maradtam én — ujjam se fájt, nehezebb vagy könnyebb se voltam a megengedettnél. Pálinkó, akit teljesen megzavart ez a váratlan eset, fejveszetten és letargikusan szaladgált az öltözőben. — Most már úgyis minden mindegy — mondta. Legyintett és kiköpött. — öltözz! — mordult rám. Aztán az ablak elé állt, kibámult a néptelen utcára, 9 kezét összekulcsolta, mintha imádkozna. — Csak legalább az első menetet kibírja — motyogtaiba már befészkelte magát az elégedettség, hiszen attól rettegett, hogy kiütnek az első menetben, s lám, itt vagyok... A második menet sem hozott különösebb meglepetést. A közönség már betelt velünk, kezdett belenyugodni, hogy érdektelen, lapos mérkőzést lát, annyi haszonnal, hogy csapatának versenyzője enyhe fölényben van, s egészen biztosnak látszik, hogy pontozásos győzelmet arat, és megszerzi a két pontot. Már nem is fütyültek. Néha-néha valaki felkiáltott, de a többiek ügyet se vetettek rá, felpislogtak a ringre ós rágták a tökmagot, bagóztak, köpködtek. — Nem sokkal jobb nálad — mondta a második menet végén Pálirkó. — Rohadjak meg, ha két-három ütéssel nem tudnád kiverekedni a döntetlent Hosszabb a karod, fiam. Próbálj ütni. — Ütemesen lebegtette a törülközőt, jóleső légáram simogatott — Nagyon kellene az az egy pont is ... Mintha kérlelne — gondoltam. Teleszívtam magam levegővel — mintha könyörögne. — Megpórbáljuk — mondtam. — Ütni fogok. A harmadik menet ötödik másodpercébein a mokány gyerek elhajolt az ütésem elől, s míg megpróbált hátrálni, egy pillanatra védtelen maradt az arca. Bal kézzel ütöttem. Pontosan, de elég gyengén. Eltaláltam az állát S próbáltam visszaugrani, hogy védjem magam. Elkéstem. A fiúnak meg se kottyant az ütés; mintha rugóra járna, vágódott előre az ökle. Halántékomba belehasított a fájdalom. Üjra ütött. Hátráltam. Hátam beleütközött * ringkötélbe. Előredpblam magam, elrugaszkodva. Üjra beleszaladtam az öklébe. — Egy — mondta a mérkőzésvezető. — Egy — üvöltötte a közönség. Villanások és sötét foltok követték egymást. Mintha kalapáccsal vernék fejembe a szédülést. Ha valakitől most kaphatnék egy pohár vizet — gondoltam. — Kettő — mondta a mérkőzésvezető. — Kettő — üvöltötte a közönség. A mokány fiú a bíró mellett állt. A bírón fehér nadrág volt és tornacipő. Keze magasba emelkedett, aztán lehullott. — Három. — Három — visszhangzott köröskörül. Egyedül vagyok — gondoltam. A fiúk nem tudnak segíteni. Legalább egy pisztolyom lenne. Tegnap megcsókoltam Máriát Puha és üde volt a szája. A pisztollyal lőhetnék. — Négy — mondta a mérkőzésvezető. — Négy! Négy! Négy! Hirtelen világosság támadt. Megpróbál, tam feltápászkodni. — öt mondta a mérkőzésvezető. — öt! öt! — üvöltötték. Rátámaszkodtam a bal kezemre . • — Hat — hallottam. — Hét — üvöltötte a közöség. Valaki elkiáltotta magát: — Nyolc! Kilenc! — Hét — mondta a mérkőzésvezető. Felálltam. A mokány fiú újra ütött. A ring megingott velem, az arcok lila hústömeggé olvadtak. Távolról botorkáltak felém a SZüVüií * — Üsd ki! Üsd ki! Üsd ki! Egy tört másodperere felvillant Pálinkó arca. — Kettős fedezés! — üvöltötte. Arcom elé rántottam a két kesztyűt, valamennyire védtek, de csak néhány pillanatig. Kábultan tántorogtam hátrafelé, s ő csak ütött, ütött A következő ütést utolsónak szánta. Mintha villanyáram futott volna kábult fejembe. Rettenetes volt a fájdalom, de egyszeriben minden megélénkült és kivilágosodott. Borzasztóan magányosnak éreztem magam, de tudtam, élek, vagyok. Kiegy enesedt em. Pálinkó, az edző, ez a görnyedt, megfáradt ember, akinek már szinte mindenét tönkretette a sok ütés, a nők meg az ital, talán megérezte, hogy mi megy végbe bennem ebben a pillanatban, és mint a támadó állat, elüvöltötte magát: — Üss! Ütöttem. — Üss! Előbb jobbal, aztán meglendülő balkezemmel. A mokány fiú megroggyant. Fél méterre sem volt tőlem az arca. Szájából vércsík kígyózott alá, szeme mint a riadt baromé. — Üss! A szemét találtam el. Aztán az orrát Végül az állát. Földre rogyott. A mérkőzésvezető fogta le kezem. lennek már tizenöt éve. Pálinkó tavaly meghalt. G. Sanyi Amerikában kötött ki. A többiekről nem tudok. Azóta nem húztam kesztyűt. Néha a tévében, mikor a híradót kezdik vetíteni, megszólal a gong. Ilyenkor összerezzenek, megpróbálok másra gondolni. Néha sikerül, máskor nem. Mint minden, amit akarunk. SIMÁI MIHÁLY: Ábrándjaim levágták hajakat... Ábrándjaim levágták bajukat, és most fiús frizurával, unottan cigarettázva randira mennek ... Jó volna legalább egyetlen fürtöt megőrizni belőlük, s nem káromkodni, halkan sem káromkodni... De hát az eszpresszóban autós palik ülnek (velük, és én nem bírom némán elviselni, hogy a rendszám-poézis túlharsogja az én útszélen gyalogló, érthetetlenül hadonászó verseimet. Dobjuk hát tűzbe a fürtőt is, meg az illúziók megcsókolt parfűmös leveleit is, meg a sok-sok szerelmesen suttogó édes estét; — éles reflektorfény zuhan a költő szabálytalanul kószáló szívére — valamit még a tűzbe kellene dobni, mit is? Gondolkozzunk. barátaim, gondolkozzatok rajta! GÁL SÁNDOR: Szikraesőben Szikraesőben zúg a vonat szél kaparássza az ablakokat. Döng a kerék a sin vasa zeng két szemem messzire, messze mereng. Fordul a táj az ablak előtt városok, falvak és halk temetőik. Halk temetőkben fák sudarán fényeit oldja a csönd, a magány. Álmait oldja rét a folyó sodra a víznek is álmodozó. Bent a vonatban füstös a csend pisla világgal a lámpa mereng. Pisla a fény és tompa a zaj fej hajlik kézre a gondjaival. Emberek arcán mély nyugalom munka a kézen a zubbonyokon. Csöppnyi fatáska néz a fogó benne a reggeli, útravaló. Zúgva a sínen szinte repül száll a vonat, amíg én egyedül nézem az alvó embereket s szinte a sorsuk irigye leszek: menni a gyárba vagy kanalat fogva emelni a büszke falat. Nékem a szívet szívüket kell messze emelni az ég fele fal.... Omlik a szikra, zúg a vonat sztói kaparássza az ablakokat 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1964. január lí.