Délmagyarország, 1964. január (54. évfolyam, 1-25. szám)

1964-01-12 / 9. szám

Viták műhelyéből Manapság szinte mindennaposak a viták a lapokban, s méginkább a folyóiratokban, művészi, irodalmi, társadalmi és politikai kérdésekről. Ezek során esztéiikai. társadalompolitikai sőt elvi, ideológiai igazságok kristályosodnak ki, vagy válnak tudatosabbá, fogalmak kerülnek a helyükre, elvek jutnak tisztább fényövezetbe. Az utóbbi időben különösen megélénkült a vitázó kedv. s ebből a pezsgésből .nem maradt ki Szeged és általában a vidék sem. örömünkre lehet az a' szenvedélyes igazságkeresés, de most ennek műhelyéről kellene néhány gondolatot fölemlíteni, minthogy a módI—1—I 1. Bátorság Ma már nincsenek kényes kérdések, csak kényes emberek vannak. Ezért — bár korántsem akarom lebecsülni a probléma-felvetést erényét - úgy tartom, hogy nem kell különösebb bátorság ahhoz, hogy valamilyen időszerű elvi, vagy gyakorlati kérdésből vitát csiholjunk, s a témáról ki-ki elmondja legőszintébb véleményét — természetesen a -ruhatárban-, hagyva destrukciós indítékokat, bajkeverő szándékot. A vitákban is, az alkotásban is elv ez — csak dicsérni fogják, aki a javítás, az előbbre lendítés szándékával fárasztja agyát. A bátorság fogalomköréből tehát már régen kikopott az ellenzékiség. a fenegyerekeskedés, j s elvesztette egykori romantikáját a szocializmus körülményei között. Mert ugyan milyen rokonszenvre számithatna a rendszer ellenében bíráló, vagy annak kétségtelen pozitív eredményeit vitató? A bátorság a mi mai fogalmaink szerint egészen más irányú és tartalmú. A politikában, a művészetben, az irodalomban egyaránt, annak osztja a közvélemény ezt a jelzőt, aki előre bátor. Avult, visszahúzó hagyómányokkal kacérkodni, egy részleteiben elhibázott korszak sebeit öncélúan újra és újra föltépdesni, keresni az szer is elvi jelentőségi olykor Ki hogyan keresi az igazságot, az többé-kevésbé feleletet ad arra is: eljut-e, eljuthat-e hpzzá a maga választotta ösvényen? Anélkül, hogy országos vagy helyi lapokban folyó konkrét vitákra többszór utalnék, hivatkoznék, szeretnék a vitatkozás műhelyéből egynéhány gondolatot tollhegyre kapni, annak érdekében. hogy az elvek vitájában egységesebb legyen a viták elve is. A tanulságokat — melyeket vezérszavakhoz biggyesztve szeretnék kifejteni — a közelmúlt és a jelen vitamódszereiből gyűjtögettem egybe. eletben az egyedülit és azt tipikussá "avatni", lejárt eszményeket dajkálni — hogy csak a "bátornak" ítélt debreceni folyóirat, az Aifóid poggyászából vegyünk ki egynémely dolgot! — lene', engedékenység, cinkos elnézés, kispolgári kártevés, s eredhet laikusságból, eszmei bizonytalanságból, de bátorságnak semmiképp sém tüntethető föl. Pedig jó egynéhányan mondogatták nem egyszer irodalmi berkekben hivatott és hívatlan kritikusok: "Az igen, amit Debrecen csinál! Azok mernek!" Hát a fentebb felsorakoztatott ideológiai torzulásokhoz vitt az olyasfajta "bátorság*. . Mindezt valamivel rövidebben: a történelem, a művészet, a politika bátrai — akar alkotó módon, akár kritikai hivatással tevékenykednek — mindig előre néznek. Ezért nem ártana, ha azoknak spórolnánk ezzel a tisztes jelzővel, akiknek nemcsak "probléma-f el vetésük «, "témaválasztásuk" merész, hanem az út is járható, amit jelölnek — ha jelölnek. Problémát felvetni, kérdéseket felvetni, alig "több érdeklődésnél. A bátorság a legnagyobb aktivitást tételezi fel. követeli meg a szellem munkásaitól, s a legkoncentráltabb gondolkodást. tétlenül magas fokú elv! tudatosságot követel a partnerektől, s aki erről megfeledkezik, megsérti a "játékszabályokat". Aki személyi síkra presztízseknél. De fogalmaz- terel elvi problémákat, minthatunk közhasználatú szavak- egy beismeri, hogy elviekben kai is: a kritika, a vita fel- gyengének bizonyult. Betűrágás Lehet találkozni olyan vitatkozókkal is. akik mondatoknak. állásfoglalásoknak csak a betűjét nézik, s nem értik meg azok szellemét. Nemrégen egy kritikus azért marasztalt el nagyon csúful égy írót, mert a "jóléti állam" terminusát idézőjel nélkül használta útinaplójában. Ez szerinte azt jelenti, hogy a szerző magáévá teszi a "jóléti állam* szociáldemokrata, opportunista, revizionista terminológiáját. Annak ellenére is le merj ezt írni a kritikus, hogy a szóban forgó írás szerzőjének egész eddigi életművében a szocializmus eszméi lüktetnek, meglehetős szenvedéllyel és tudatosággal. Vagy említhetek egy másik esetet. Vannak kérdőmondatok, amelyek formai jegyeik ellenére erős állítást tartalmaznak. Ha képtelenség, elvi lehetetlenség, ami a kérdésben szerepel, az olvasó megérti, hogy mi a szerző állásfoglalása. Az -egyszeri" kiritikus azonban ezt nem veszi tudomásul — betűrágó módszerével alkalmat talál arra, hogy ráolvasson keményen a szerzőre, megvádolva mindennel, amire a lehetetlen egyéni értelmezés módot ad. Természetes, hogv az írásjeleknek funkciójuk van azok sokszor nagyon is fontosak. De ha egy írás égés-* szelleme igaz, helves. s a' idézőjelen és kérdőjelen aka valaki kereskedni — kiállítja a maga szegénységi bizonyítványát. Tudniillik a megvádolt kérdés így hangzott: "A •jóléti társadalmak végül kultúrellenessé válnak? Egy idő után majd a szocializmus is?* A második kérdés abszurd roltában minden értő ember azt találja, hogy ez lehetetlenség. Az ilyenfajta betűrágásból születik azután az olyan ítélet, hogy a szerző "elkendőzi a kizsákmányolás új formáit" a kapitalizmusban, vagy hogy »ez is olyan ösvény, amelyen antimarxista álláspont lopakodik be egy folyóiratunk hasábjaira.* Ezek a merev, beidegzett görcsök rengeteg vád, igaztalan ráfogás spóráját hintik el, s mintegy mérgezik a viták légkörét. Hiszen ha valakinek egy régebben írt Babits-tanuimányát az írás keltezésével közread egy lap, ez még nem jelenti azt. hogy szembehelyezkedett az irodalomtörténetben kialakult marxista értékrenddel. Még azt sem jelenti, hogy a szerző nem jutott túl korábbi — s más történeti szituációban esetleg helytálló — ítéletén. Ilyen közlésben nem felismerni a7. irodalomtörténeti vonatkozást, határos a szűklátókörűséggel. Ezért még egyszer: az írásnak nemcsak betűje van, szelleme is. Személyeskedés Nagy Pál A kritika, a vélemény attól Az (>n VarO fOHlnem iesz sem harcosabb sem LESS1NG ÁLLATMESÉIBÖL Az oroszlán cs a nyúl A paripa és a bika Az oroszlán alkalomadtán arra méltatott egy mulatságos nyulacskát, hogy közelebbi ismeretBégbe elegyedett vele. — Mondd, igaz lehet az — kérdezte tőle a nyúl — hogy titeket egy nyomorultul kukorékoló kakassal meg lehet kergetni? — Valóban igaz felelt az oroszlán. — Altalános vélemény, hogy bennünket, nagy állatokat olykor átmenetileg elfog bizonyos gyengeség. Bizonyára hallottál már az elefántról példálózni, akit a disznó röfögése borzadállyal és undorral tölt el. — Tényleg! — szakította meg a tapsifüles. — Most már értem, hogy mi nyulak miért félünk a kutyáktól. — De én igen! így a paripa. Szilaj paripán száguld egy hetyke legényke. A vad bika így kiált oda a Mert miféle dicsőséparipának: — Gyalázat! Én nem hagynám magam egy gyermektől kormányozni! get hozhatna nekem, az, ha a gyermeket levetném magamról? A majom és a róka — Te pedig nevezz meg nekem A harcias farkas — Dicsőséggel teli múltjára emlékezve mondom: az apám egy igazi • hős volt — dicsekedett egy fiatal farkas a rókának, — Széles e vidéken félelmetessé tette magát. Több mint kétszáz ellenfele fölött aratott győzelmet. Nem csoda, hogy végül is alul kellett maradnia. — Eképpen egy gyászszónok fejezné ki magát — szólt közbe a róka. — A tényeket rögzítő történelemíró azonban hozzáfűzné: a kétszáz ellenség, melyet egymás után legyőzött, bárányok és szamarak voltak. Az az egy viszont, melynek meg kellett adnia magát az első bika volt, melyet meg mert támadni. — Nevezz meg nekem egy olyan ügyes állatot, melyet nem volnék képes egy olyan alacsonyutánozni! — hence- rendű állatot, melymai°m a T°- nek eszébe jutna azonban valaha is téged utákának. A róka így felelt: A szarvas és róka A szarvas így szólt a rókához: — Most már nekünk, m szegény, A makkfa és a disznó A falánk disznó egy magas tölgyfa alatt tömte bendőjét a lehullott makkal. Miközben az egyiket rágta, szemeivel már majd felfalta a másikat. — Hálátlan állat! — kiáltott elkeseredetten le a tölgyfa. — Gyümölcseimen táplálod magad anélkül, hogy egyetlen hálás pillantást is vetnél fel hozzám. A disznó egy pillanatig kihagyott, majd igy röfögött: — Hálás tekintetem nem maradna el, csak tudnám, hogy makkjaidat az én kedvemért hullajtottad eL gyengébb állatoknak! Az oroszlán szövetséget kötött a farkassal. — A farkassal? — kérdezte a róka. — Ez még kibírható. Az oroszlán bömböl, a farkas üvölt. Ezért gyakran lesz időtök a menekülésre. De akkor... akkor mindannyiónknak vége lenne, ha a hatalmas oroszlánnak jutna eszébe az alattomos, sunyi, hiúzzál szövetségre lépni. Fordította: Mison Gusztáv tartalmasabb, ha személyes szúrásokkal gazdagítjuk. S mégis, mainapság oly sok a vitákban a szúrás, az alattomos "visszalövés", hogy olykor az ember el is feledkezik a témáról, kizárólag személyi párbajok drukkerévé válik. Mert figyelmeztetni a vitapartner gyenge pontjaira, vagy kihasználni azokat, merőben két dolog! Igen, igen, de sokkal szenvedélyesebb a vita, ha abban a személyiség is ott lüktet — mondhatná valaki, s a szenvedély magasabb hőfoka előbb segít bennünket az igazsághoz. Mégis azt kell erre felelni: a szenvedélyesség ne személyek ellen irányuljon, hanem egy bizonyos pozitív cél felé segítsen! Több tisztelettel kell élni egymás iránt, s egymás véleménye iránt is. Nem volt épületes és korrekt például az a magatartás, amelyet egyes elfogult vitázok a Fészek Klub emlékkönyve körül kialakult disputában tanúsítottak az Üj írás és más folyóiratok, lapok hasábjain. Személyek vitája lehet elvek vitája, de ha kilép az elvtársi mederből, a kölcsönös becsülés köréből, s egymás pocskoindiázásává válik, egyúttal elvek és vélemények besározását eredményezi. A személyeskedés az elfogultság melegágya, éppen ezért a vitának mindig magasabban kell szárnyalnia kicsfnyEs egréni érdekeknek és 4 Anti- . .. 1T9MB lliWÚWMBIIiiii.i m* Nem egyszerűen stilisztikai, fogalmazási kérdés, hogy egyes kritikusok rendkívül könnyen bánnak szavakkal, s olyan bélyegeket sütnek mások homlokára, ami korunkban nálunk megszégyenítés. Ismeretes, hogy nálunk még nem minden író, tudós, társadalmi ember meggyőződéses marxista. Az sem titok, hogy a meggyőződéses marxisták mindegyike sem tud valamennyi komplikált dologban azonnal eligazodni, nem tudja egyedül kialakítani egy-egy jelenség marxista—leninista értékítéletét. Ahhoz valamennyien keveset tudunk, mert ha képesek volnánk rá, rendkívül könynyú lenne az ideológiai harc, hiszen ezer és ezer olyan képességű emberünk lenne, mint Marx, Engels, Lenin volt Történeti tény, hogy a marxizmus klasszikusai elméleti munkásságukhoz forrásként nagyon sokat felhasználtak az egyetemes emberi szellemi hagyatékból, nem egy tételüket úgy alkottak meg, hogy polgári gondolkodók eszméit megtisztították idealista szellemüktől és új módon értelmezték. Azaz rendkívül nagy szerepe van az egyetemes kulturális kincsnek a marxizmus—leninizmus létrejöttéljen és további fejlődésében is. Mindebből pedig az is következik, hogy ami nem marxista —leninista álláspont,- nem tartozik feltétlenül az antimarxista szárnyhoz. Lehet a marxizmussal szellemi rokonságban, közelíthet hozzá, s további fejlődésében találkozhat is vele. Szándékával, adalékaival, összefüggéseivel egykor esetleg ismét, hozzájárulhat újabb marxista igazságok feltárásához. Ezért igényli a párt minden olyan szellemi erő aktivitását, amely nem ellenséges a marxizmus—leninizmussal, jóllehet még nem esik azzal egybe. Ha viszont ezzel a helyes elvvel bizonyos vitázok és kritikusok az említett módon szembeszállnak, s antimarxizmussal bélyegeznek meg mindenkit, aki egy s más kérdésben még nem jutott el a tudományos szocializmus és a marxi— lenini filozófia magaslatáig, nagyon rosszul szolgálják az ideológiai nevelés elvét. Ez még mindig annak a korszaknak az öröksége, amelyben csak fehéret és feketét ismertek el a rendkívül gazdag árnyalatú színskálából. • m Összegezés üTiri-Ji uwr MÉtff Újabb viták gerjednek és régebbiek tüze huny ki. Az ember leginkább arról veszi észre, hogy egy vitasorozat megszűnt egy-egy lapban, folyóiratban, hogy máris újabb kezdődött S akkor tanácstalanul áll: most aztán kinek volt igaza a hosszú csatározásban, a vélemények ágaskodásában? Végül megpróbál magamagának igazságot tenni, ahogy tűd, ahogy figyelemmel kísérte a disputát. Azt akarom ezzel mondani, hogy a magyar sajtóorgánumokban nem teljes a viták története. Nagyon ritka az a lap, amely végül összefoglalja a tanulságokat, szintetizálja a gondolatokat, egyszóval eligazít a végén. S ezt rendkívül nagy hibának tartom, hiszen ez lenne a koronája az egésznek, ez mondhatna a legtöbbed a témáról, minthogy hivatott lenne széjjelválasztani a vita kohójából kikerült ércét és salakot. Másrészt ha vita közben el is hangzottak olyan vélemények, amelyek nem esnek egybe a marxizmus—leninizmus eszméivel, az összegező tanulmányban, cikkben lehetne ezeket helyreigazítani és helyükre tenni. Olyan vita ugyanis kevés van, amelyben menet közben mindezt elvégzik a vitapartnerek. A teljesség igényével ritkán lép fel egy-egy hozzászóló, de igenis felléphetne egy-egy szerkesztőség, amely teret adott a különböző véleményeknek. Ez kötelessége lenne, mert minden vita csak akkor teljes értékű, ha a végén summázzák tanulságait és legvégül azokat adják át az olvasónak. Ez lenne a viták műhelyében az utolsó "müvelet" — s erről nem szabad lemondani a jövőben. SZ. SIMON ISTVÁN Varfn** U*Hc január tó. OfoMAGIARORSZÁG 7