Délmagyarország, 1963. december (53. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-24 / 301. szám

A büszke juhász A harmincas évek elején történt, Hortobágyon. Bit ott egy iuhász, aki rátartiságárúi. büszkeségéről, no meg arról volt híres, hogy művészi janagványokal készített• Történt egyszer, hogy eqy hortobányi nagybirtokos, a gróf úr karácsonyi csomagokat küldött néhány tanyasi gyereknek. Volt ezekben a csomagokban molyette kabát, kopott sapka, lyukas cipó és még lyukasabb harisnya Holmik, amiket a gróf úr kisgyerekei játékban elnyültek, elkoptattak is amelyeket a lomkamrából szedtek eló, kinevezve azokat karácsonyi ajándéknak. A mt büszke juhászunk kisfiának is küldtek egy formájából kivetkőzött sapkát, meg egy lyukas harisnyát. Karácsony előtti napon érkezett, még nyitva volt a közeli községben a posta, meg az akkori Hangya bolt. A juhász vett egy szép új sapkát és egy pár harisnyát, a kacatok közé csomagolta és megcímezve a grófnak, feladta postán. Kísérőlevelet is írt, amelyben sajnálkozásának adott kifejezést, hogy a szegény kisgrófot Ilyen vacak holmikban kénytelenek járatni, ezért karácsonyi ajándékul 6 küld a kis méltóságosnak új holmikat. tgy töltötte ki bosszúságát a nagy adakozón, de szeretett volna még több borsot törni a gróf orra alá. Erre akkor lett alkalma, amikor megtudta, hogy a hortobágyi csárdában nagy mulatságot tartanak karácsony másnapján, amelyen a gróf több vendége, köztük egy német gróf is jelen lesz. A juhásznak jő gondolata támadt. Sterzett magának szép civilruhát. A tanítótól kérte kölcsön, oki szerette a csavaros észjárású, büszke embert. Amikor azután hullotta, hogy a grófi társaság már együtt oan a híres hortobágyi csárdában, amelynek falai Petőfit is látták, 6 is bement oda. A cigányprímás tátottszájjal bámult rá, az úri gúnyában is jnegitmerte. A juhász mutatóujját a szájára tette, « prímás bólintott, megértette, hogy „inkognitóban« jött el. És amikor az új vendég elkiáltotta magát, hogy "Banda, hozzám.í«, a zenészek kis habozás után ott hagyták a grófi társaságot és a juhász fülébe húzták a megrendelt nótát. Az arisztokrata vendégeket néháng pillanatig megbénította az "inzultus-, és amikor magukhoz tértek a csodálkozástól, egyikük felállt és odament a juhász asztalához. Az a jószabású, kölcsön-civilruhában tisztviselő-félének nézett ki, ezért a monoklis fiatalember udvarias gőggel szólalt meg: — Báró Fehérpataky Guido vagyok. Tártaságom nevében elégtételt kérek. A juhász felállt, kihúzta magát és bemutatkozott: — Gróf Keserű János! A báró meglepetten bámult rá, azután kezét nyújtotta és udvariasan mondta: — Szervusz, kérlekalássan! Ugy oly jó fáradj asztalunkhoz, mulass velünk. — Szívesen, kérlekalásean. Átment hozzájuk, ittak és egy idő múlva, a gróf, aki a kapott gyermekhoimlkat küldte, megkérdezte: — Neked is itt van a birtokod, valahol a Hortobágyon? Tudod, én tíz évig éltem külföldön, nemrégen jöttem átmni az örökségemet. A juhász bólintott: — Igen, kétezernégyszáztizennyolc juhom van a szomszédságban. A gróf elámult: — Jól hallottam, kétezernégyszáztizennyoloat mondtál, drága pajtikám? Milyen érdekes! Nekem is pont annyi juhom van. — Tudom, pajtikám! Én őrzöm I Palásti László — Idehallgasson, Dastyeh úr — szólította meg az öreg bűvészt dr. Mejzlik rendőrtisztviselő —, én tulajdonképpen tanácsért jöttem magához. Van itt egy esetem, amin nem tudok eligazodni. — Hát csak Id vele — szólt Dastyeh úr. — Kinek az esetéről van szó? —- Az enyémről — sóhajtott dr. Mejzlik. — No, hát ki bántotta? — kérdezte csitítgató hangon Dastyeh úr. _ Senki — horkantott dr. Mejzlik. — Ez a legrosszabb. Én magam csináltam valamit, amit nem értek. — Talán mégsem lesz olyan veszélyes a dolog — vigasztalta az öreg Dastyeh. — Hát mit követett el, fiatalember? — Elfogtam egy kasszafúrót - felelte dr. Mejzlik komoran. — É6 a kasszafúró nem az igazi volt — segített Dastyeh úr. — De az igazi volt; hiszen beismerte a betörést. Megfúrta a zsidó jótékonysági egylet kasszáját, tudja? Valami Bozanowsky, azaz Rosenbaum, Lembergből — morgott dr. Mejzlik. — No és jnit szeretne még tudni — biztatta Meizliket az öreg Dastyeh. — Azt szeretném tudni — mondta a rendőrtisztviselő gondolataiba merülve —, ho© ho©an fogtam meg. Várjon, elmondom rendre az egészet. E© hónappal ezelőtt, március harmadikán éjfélig szolgálatban voltam. Talán emlékszik rá, ho© akkor már harmadik napja esett. 6zolgálat után beugrottam e© percre a kávéházba, aztán haza akartam menni Vinohradyra. De ehelyett ellenkező irányban mentem a Köves utcába. Nem tudja, kérem, miért mentem éppen a Köves utcába? — Talán csak ú©- véletlenül — — Idehallgasson, ilyen időben az ember nem lófrál csak ú© véletlenül az utcán. Nagyon szeretném tudni, ho© mi az isten csudáját kerestem én arrafelé. Mit gondol, nem valami sejtelem vitt oda. — Aha — mondta Dastyeh úr. — Ez na©on is lehetséges. — Na látja — felelte dr. Mejzlik gondterhelten. — Ez az. De az is lehet, ho© valami tudatalatti megérzés ösztökélt, ho© megnézzem, mi újság a Három Szűznél. — Az az a lebuj a Köves utcában — Az az. Ott szoktak megszállni éjszakára ezek a pesti és galíciai mackósok meg zsebesek, ha Prágába jönnek dolgozni. Mi szemmel szoktuk tartani azt a lokált. Mit gondol, nem e©szerű rendőrszokásból nézteftt én be oda? ?. — Az lehet — vélekedett Dastyeh úr. — Az ember néha egész gépiesen csinál ilyesmit, pláne, ha van benne kötelességérzet. — No. hát elmentem a Köves utcába — folytatta dr. Mejzlik, — belenéztem ú© mellesleg a Három Szűz vendégeinek névje©zékébe és továbbindultam. A Köves utca végén megálltam és megint visszafelé indultam; mondja, kérem, nem tudja, miért fordultam vissza? — Szokásból — vélte Dastyeh úr. — Az lehet — bólintott e©etértöen a rendőrtisztviselő. — De én nem voltam szolgálatban és haza akartam menni. Lehet, ho© valami előérzetem volt. — Vannak ilyen eaetek — ismerte el Dastyeh úr. — De az ilyen előérzetben nincsen semmi titokzatos. Hiszen közismert dolog, ho© az emberben vannak bizonyos magasabbrendű képességek... — Az istenit — ordította el magát dr. Mejzlik —, hál szokásból fordultam vissza, va© valami magasabb- KAREL CAPEK: Dr. Mejzlik esete Huszonöt esztendővel ezelőtt balt meg Karcl Capek (ÍSSO— IMS), a eseh né? nagy írója. Capek ragyogó tollal Irt müvei uz emberi méltóság védelmének, a humánumnak éa a békéért vívott harcnak nagyszerű dokumentumai. Felemelte szavát a fasizmus ellen. Regényel, színdarabjai az egész világot bejárták. Alábbi humoros Írását az évforduló alkalmából közölj Uk. rendű képességek irányítottak? Ezt szerelném tudni! Idefi©eljen! Aho© í© ballagok az utcán, e© ember jött velem szembe. És most mondja meg, ho© miért ne mehetne végig akárki éjszaka e© órakor a Köves utcán? A fene e©e meg! Ebben sincs semmi gyanús. Én magam sem gondoltam semmire; megálltam az utcalámpa alatt és rá©újtottam egy e©iptomira. Tudja, ezt mi gyakran csináljuk, ha éjszaka valakit Jól meg akarunk nézni magunknak. Mit gondol, véletlen volt ez, va© megszokás, va©... va© valami tudatalatti riadó? — Nem tudom — mondta Dastyeh — Én sem — kiáltotta dühösen dr. Mejzlik. — Az istennyila csapjon belé! Szóval, míg én rágyújtottam, az az ember elment mellettem. Uram, én rá se néztem az orrára, csak a földet bámultam. Amikor már elment, ráeszméltem, ho© valami nem tetszett nekem rajta. A mindenit, mondtam magamban, itt valami nincs rendben — de mi? Hiszen meg se néztem őkelmét. Hát csak álldogálok ott az esőben a lámpa alatt és gondolkodom; és hirtelen átvillan valami az agyamon: a cipője! Annak az emberek a cipőjén volt valami, ami nekem feltűnt. És képaelje el, e©szerre csak hangosan megszólaltam: hamu. — Milyen hamu? — kérdezte Dastyeh úr. — Hát, hamu. Abban a pillanatban eszembe jutott, ho© az emberem cipőjén hamu volt — De miért ne lehetett volna a cipőjén hamu? — kérdezte Dastyeh úr. — No persze — kiáltott dr. Mejzlik. — De uram, én abban a pillanatban láttam, igenis láttam magam előtt e© páncélszekrényt, amelyből hamu hullik a padlóra. Tudja, az a hamu, ami a páncélszekrények acéllemezei között szokott lenni. És én láttam, aho© az a cipő beletapos a hamuba. — Hát akkor ez Intuíció. — Ostobaság — mondta dr. Me}»llk. — Ember, ha nem esett volna az eső, akkor azt a hamut észre se vettem volna. De ha esik, akkor az embernek rendszerint nem szokott hamu lenni a cipőjén, érti? — Hát akkor empirikus következtetés volt. — Hát, utánamentem annak az embernek. Világos, ho© a Három Szűzbe ment be. Telefonáltam két titkosm rendőrért és átfésültük a lokált. Megtaláltuk Rosenbaum urat a hamuval, feszitővaeakkal és a zsidó jótékonysági egylet tizenkétezer koronájával együtt. Ebben már nincs semmi érdekes. No persze, az újságok azt írták, ho© rendőrségünk nagyszerű felkészültségről tett tanúságot. Micsoda butaság* —- Hiszen azon nem múlik — vélte D stych úr. — Olyan sikere volt, fiatalember, amihez valóban gratulálhat magának. — Gratulálhatok! — tört ki dr. Mejzlik. — Uram, ho© gratulálják magamnak, mikor nem tudom, mihez gratuláljak? Mesés deteklív-éleslétésomhoz? Va© mechanikus rendőrszokásaimhoz? Va© a szerencsés véletlenhez? Vagy valami intuícióhoz és telepátiához? Nézze, ez volt az első nagyobb esetem; az embernek tartania kell magát valamihez, nem? Te©ük föl, ho© holnap valami gyilkosságot bíznak rám; mit csináljak akkor, Dastyeh úr? Szaladgáljak az utcán és éles szemmel fi©eljem az emberek cipőjét? Vagy csak ú© az orrom után menjek és várjak, am/3 valami előérzet vagy belső hang elvezet e©enesen a gyilkoshoz? No látja, hát erről van szó. Az egész rendőrség i© beszél most: Ennek a Mejzliknek jó orra van; ebből a pápaszemes fiúból Jesz valami, ez e© tletektivtehetség. Kétségbeejtő helyzet — morgott dr. Mejzlik. — Ú© néz ki a dolog — mondta Dastyeh úr bölcsen. — Jézus Mária! No látja, í© állunk — panaszkodott dr. Mejzlik. — Hát most mondja meg nekem, Dastyeh úr, ho© dolgozzak? — Mejzlik doktor úr a telefonhoz — jelentette a főúr. — A rendőrigazgatóságról keresik. —- Na tessék — morogta dr. Mejzlik leverten; és amikor visszajött a telefontól, sápadt volt és ideges. — Eöúr, fizetek! — kiáltotta ingerülten. — Már itt van. Meg©Ukoltak valami külföldit e© szállodában. Hogy az istennyila — és elment. Dastyeh úr ú© látta, ho© ennek az energikus fiatalembernek lámpaláza van. Fordította: ZADOR ANDRÁS Í

n jrima RAKSA : g | w&w&uk Né©en voltunk. De tavaly, amikor a tomszki vasútvonalat villamosítottuk, elvesztettük Szerjogát. Ostoba vél® len okozta. A diszpécserhez szaladt a sínek között, s e© váratlanul hátrazökkenő tehervonat elgázolta. Pillanat alatt. HalálrajKét napra rá eltemettük Szerjogát bodzával, fűvel benőtt falusi temetőben. Alája irtuk szerelővonatunk és részlegünk számát. Egész holmiját, még a fényképek® ús, elküldtük hozzátartozóinak. Csak térképét, a rózsaszínű politikai térképet tartottuk meg emlékbe. Nem akármilyen térkép volt ez, bár semmi különös nem volt rajta Régi. megkopott, a hajtogatástól itt-ott rrveglyukadt térkép. De három év alatt sok ezer kilométert utazott velünk vasúton, lakóvagonunkban. Olyan vonalakon. amelyeket másokkal együtt mj villamosítottunk, va© még senki. A szakaszokat, amelyeken mi végeztük a szerelést. Szerjoga megjelölte a térképen piros ceruzával. Amelyeken pedig csak átutaztunk — kékkel. Olyan ls Isit azután a rózsaszínű politikai térkép, mint a vérkeringén kék vénákkal és piros artériákkal átszőtt ál? rája. Szerjoga halála után a térképet hallgatólagos megegyezéssel ott ha©tuk a régi helyén, az á© fölött, * Most a szerelőknél a ml brigádunk volt a legkisebb. Szentháromságnak neveztek bennünk®: Borkát, szigorú brigádvexetőnket, Ahmsd®, a mindenkori kezdeményezőt, és engem. Aztán idesorolhatjuk még Valjuhát, a jelzőkészülékek kezelőjét, ö azonban több brigádhoz tartozott Mi, ha csak hárman is, igazán mondom, derekasan dolgoztunk. S vártuk, ho© nálunk elsőként ml kapjuk meg a kommuntsta munkabrigád rangot. Nem kértünk kiegészítést, s igy meglepődtünk, amikor újoncot küldtek hozzánk, Plcszlovot Egy este megjövünk hol tf arad tar a munkából, hát az újonc mái* ott vár a kocsinkban. Ul u Szerjoga prlccsén, harmonika a térdén cs mosolvog. A feje fölött pedig, a térképünk helyén afféle le©ezó. színes/képekből. A térképünk meg az éjjeliszekrényre terítve, t> rajta felbontatlan félliteres flaska és né© pohár. Ahmed még bele is sápadt. Odamutat, ós na©on halkan mondja: — Vedd le. A fiú nem értette, zavarba jött. — Miért? — kérdezi —, vártalak benneteket... — Azért, mert ott, ahová a képecskéidet kiraktad — kiáltotta Ahmed —, ez a térkép volt, és ott is marad! Az új fiú pedig, amikor mindent megértett, félretette a harmonikát, szemét összehúzta, s felállt. — Ja ú©... Érze[gés! Ke©eletes emlékezés.;'. — mondta. — Hátira nakem az anyám halt meg a napokban. Velem bezzeg nem ceremónjáztok ... Hátha . éppen azért jöttem ide... S itt is rendesen akarok élni. Ha térkép kell neked — nézett Ahmedre —, vesz®; újat. Nem sajnálom rá a pénzt. És kiment. Félresikerült az egész. Hallgattunk. Borisz levette a térképről a fiaskót, a térképet a falra erÓ6Í tette az éjjeszekrény íölé, a sakkbajnokság-táblázat mellé. A bicskájával kidugaszolta az üveget, rászólt Ahmedre, ho© csil-1 lapodjék, és hívja be az újonc®. Ahrrted kelletlenül hívta. Kiürítettük együtt az üveget, de a beszélgetésre seho© se jött meg a kedvünk. Teltek a napok, mint rendesen, de idegeskedésünk csak nem engedett fel. Ma este Borisz elhozta a munkavezetőtől a fizetést és a priccsemre tette. Szürkületkor jöttem meg a sportpályáról. A fiúk már eltették a pénzüket. Én összekapartam a takaróról a maradékot, ós aláirtam a jegyzéket. Aztán megszámoltam. Hiányzott húsz rubel. Gondoltam, tévedtem. Még e©szer megszámoltam. Nem volt meg. Én másra, mint tévedésre, gondolni sem akartam. — Hát.... nincs meg — vontam meg a vállam — Ho©hogy nincs meg? — Borka letette a bakancsot. — A munkavezető tévedett volna? Én is figyeltem. Számold csak meg. Ü© tűnt, egyedül Ahmed nem csodálkozik az eseten. Tisztította új eipőj®. — Nem kell ráfogni a munkavezetőre — morogta. — Ne köpj a tükörbe, lia a pofád ferde. Mind hallgattunk. S ez a hallgatás rettenetessé vált. S ekkor mondtam ki gondolatban azt, ho© sem Borka. 6em Ahmed nem tehetett ilyet. Szégyelltem magát a feltételezést is. Közülünk csak Pl^gzlov tehette. De erről meg kellett ©'őződnöm, bizonyítékot kellett ra találnom. S ezt nemcsak én akartam. Borisz és Ali med elfordította a fejét, vártak. Az ablak előtt elrobogott a moszkva—habarovszki ©ors. A fűtőháznál egyfolytában visított e© tolatómozdony. A mi kocsinkat azonban szokatlan csend ülte meg. Végül Pleszlov lassan let®te a vasalót, és felénk fordult. Az arca elsápadt, merevvé vált Először rám néz®t, a szemembe, mintha kérdezné: „Tán láttad? Biztos vagy benne, hogy én voltam?" Kínos érzés fogott el. Ví©e el az ördög a pénz! De mindjárt feleszméltem: nem a pénzről van itt szó — és némán feleltem: „Igen, biztos va©ok benne". És Pleszlov megértette ezt. Nem szólt semmit. V®te a kabátját és kiment. Am a lelkünk nem lett könnyebb. Hallgattunk. E©szer csak valaki bezörgetett. — Hé! Szerelő értelmiség! — hangzott fel Valjuha hangja. Napbarnított, örökvidám, szeplős kezű' és orrú jelzőkezelőnk bekukkantott a kocsiba. — Mi ez a na© csend? Nem ismerek rátok. Gyerünk a klubba. S kacérkodva Borkára mosolygott. Mi hallgattunk. Valjuha most zavart bennünk®. Magunkra akartunk maradni. Aztán hirtelen észbe kapva. a zsebébe nyúlt. — A munkavezető e© húszassal kevesebb® adott nektek. Az aprót ott tartotta váltópénznek. — Tessék. — S let®t« a pénzt az éjjeliszekrényre. Kába mozdulatlanságba dermedtünk, mintha fejbe vertek volna. Hamarosan egészen besötéted®t. Mégsem gyújtottunk villanyt. Ahmed kinyitotta az ablakot, s a kocsi megtelt nyárfalomb-, széna- meg mozdonyfüstszaggal. Kék fények villantak fel a pályán, a sötétben, s magasan az. állomás fölött kigyúlt e© fényszóró. Sugarai hesávozták Ahmed fáradt arcát, a fényképeket a falon, Borisz bakancsát, térképünket. S na©on nehezen telt az idő. Már szinte elnyomott az álom, amint ott feküdtünk ruhástól, amikor Pleszlov megjött. Csendesen az ágyhoz ment. Óvatosan kihúzta bőröndjét a priccs alól. rakta bele a törülközőjét, kivasalt ingét, a könyveit. Aztán tokjába bújtatta a harmonikát, s osak akkor v®te észre, ho© nem alszunk. — Azt mondják, megjött a papír a brigádotoknak — közölte akadozva, s elkezdte leszedni a színészképeket a falról. — Kommunista brigád lesztek... A fényképeket gondosan bőröndbe rakta, a rajzs-zőg® az éjjeliszekrényre gyűjtötte. Ahmed villanyt gyújtott, odament és kivette a fényképeket a bőröndből. Borka rágyújtott. — Mit gondoltok, nem korai még nekünk ez a rang? — kérdezte. .. — Korai — feleltem azonnal. Ahmed zavartan elmosolyodott és Pleszlovra nézett. — Idővel megkapjuk ml né©en. Igaz-e? — Es választ sem várva, folytatta: — A képeket ne tedd el. Szépek. S feltűzte őket a térkép mellé. Fordította: NAGY KALMAN <A rDíL Jtt Q.tj(u<JFtfuig. karéuiemji irodalmi melléklett