Délmagyarország, 1963. december (53. évfolyam, 281-305. szám)

1963-12-24 / 301. szám

TISZAI TÁJAK. SZABÓ MIKLÓS AKVARELLJEI J

óllakott hassal az ember kineveti az éhséget. Gúnyolja, nyelvet ölt rá, fityiszt mutat neki. Hát még ha biüonyos is benne, hogy többé nem ront rá, csahosai és apró sejtkatonái nem ugranak neki a gyomorfalának, a torkának, az ínyének! El is felejti, hogy milyen volt. Meszszeségbe hullik a nagy fekete kő, mely hegyes sarkaival böködte a bordát, a csontot, vagy betemetődik a sötét üreg, melybe belefért volna az uraság minden marhája, a pék minden kenyere, a kertész minden dinnyéje. Hacsak valami történet föl nem bolyholja az emlékek simuló szövetét — János, maga holnap ne jöjjön f Jani bátyámnak kiesett a kezéből a kenyér. Belehullott a tűzbe, amin sírva percegtek a nedves gallyak. Pillanatok alatt belekapott a szikra, s a kenyér édes szaga lengte be a havas tájat Mindenkinek a kezében megállt a bicska. A főerdészre néztünk, aki ott guggolt velünk a tűz mellett ebédidőben, és nézte, fcogy mivel rakjuk meg a bendőnkét — Főerdész úr... A hideg arc meg se moccant A még hidegebb Szemek a végtelen fehér lepedőn pihentek. Olyan nagy volt a csöndesség, hogy hallani lehetet amint lágyan, puhán suttogott a magasból a hó. Egy nagy pihe Jani bátyám szempillájára szállt. Ott megpihent, aztán kristálygyöngyként legurult az arcán. — Nem mondom kétszer! A rágás is abbamaradt. Ki-kl legyűrt* az éppen őrölt falatot és tarisznyázni kezdett Az emberek fogták a fejszét, a fűrészt bz ékeket és szó nélkül indultak, vissza a jegenyék ott hagyott lándzsáihoz Csak Jani bátyám guggolt tovább a tűz melléit, nézte a szenesedő kenyeret és félszemmel a főerdészt, aki ugyanolyan szigorú hidegen bámult a Laskai tanya felé, a fehér kútágasra. Aztán, mintha csak a mozduló kútgém emelte volna meg a nyelvét megszólalt — Én pártolom magát, János, hiszen én hívtam az erdőre. De figyelem. Három napja kenyeret meg hagymát eszik. Holnap kiesik a kezéből a fejsze. Hát ezért mondom ... A kemence mellett ki lehet húzni hagymával, vagy a barlangban, alva, mint a medve, de ide erő kell, János, szalonna! — A gyomrommal van baj, főerdész úr.., Kúrálni kellett... — Nem bánom. De holnap szalonnát hoz! Tenyérnyi szalonnát! Tenyérnyi fehér fagyosszalonna! Tényleg az kellette mindennap a tarisznyába. Hogy Olvad az az ember szájában! Olyan, mint a gesztenye. Még a bőre is. És hogy melegít! Jobban átjárja a testet, mint egy féldeci pálinka. Kifényesedik tőle az ember képe, nem fázik a lába és úgy ragad a kezéhez a fejsze meg a fűrész, akár onnan nőtt volna kl. A szalonna úgy odavág a leggőrcsösebb tuskónak ls, hogy szikrázik, de még nóta ls perdül tőle a nyelv hegyére A szalonna... az bizony még a főerdész úrnál is nagyobb űr. Mert a főerdész azt mondta: „Maga is jöhet, János! Jó lesz az a két kocsi gally, meg tuskó otthon, s telik egy kis borravaló is*. De a szalonna elküldi Jani bátyámat a téli napszámból, ami ritkább, mint az aranytojás, — Hozok, főerdész úr... Tenyérnyi szalonnát... és mutatta Jani bátyám öblös, nagy tenyerét Akkora volt, mint egy kismalac. Kemény, érdes tenyér, olyan mint a fagyökér. Sokáig nyitva maradt, mintha valamire várna, mintha csak most szállna le az égből a hozzámért szalonna a lompos hóval, azután megrezdült majd görcsösen becsukódott. — Hozok én, főerdész úr... Hozok Szalonnát... — Holnap megmutatja a tarisznyáját! — s már ment is. Jani bátyám pedig visszatekerte a hagymát a fehér kendőbe, beledugta a tarisznyába, s mégegyzer megnézte a tűzben a kenyeret. Már teljesen elszenesedett. Nem is füstölt, csak sírt, együtt a friss gallyakkal. Mintha neki is hiányzott volna valami kenyéréletéből. A főerdész nagy úr, nagyobb mint a gróf. Mert a gróffal megvolna a szegényember. Évente egyszer végigvágtat a íalun, aranyos por száll fel a hintaja után, s a jövő esztendei búcsúig nem is látják. Akár nem volna. De a főerdész itt él, ő adja a napszámot, ő méri ki a járandóságot, ő számolja le a pengőt ö hív és ő küld el mindenkit, mikor megzendül a fejszekopogástól az erdő, vagy katonásan felsorakoznak a méteres máglyák. A grófnak mindegy, hogy mi van a Jani bátyám tarisznyájában, neki csak az a fontos, hogy a fáért a zsidótól SI &MON (<TYÁNi megkapja a pénzt, s lehetőleg többet, mint a másik télen. Hogy hagyma veti ki a fagyos földből a szunnyadó törzset, vagy angol bélszín és franciasaláta, egyremegy. A főerdésznek nem mindegy. Pedig a hagyma sem rossz ám. Ilyenkor télen valósággal megédesedik és birokra kel az éhség sejtkatonáival, a gyomor telhetetlen bolyhaival. De ha egyszer a főerdésznek szalonna kéli! '•:•> • ,IX• .--.: • Persze, 6 könnyen beszél: Az egész erdő áz ő terített asztala. Azt a vadát fogja be, vagy kapja puskavégre, ame-. lyiknek legfényesebb a szőre, legdúsabb a tolla. Lehet, el sem hinné, hogy Jani bátyám kamrájában üresen kong a bödön, és magányosan leng a szalonnafa. Bár akkora boldogság csüngene rajta, mint a hold. Csak nekiágaskodna Jani bátyám és nyesne belőle. Itt meg, kinn az erdőn, egy tuskóra ülne, hogy magasabban legyen és mindenki lássa, amint nagy fehér kockákat szab belőle a kenyérhez, s csak nyomatéknak nyesegeti hozzá a hagymát. Egy szó, mint száz: a főerdésznek igaza volt. Igaza volt, mert Jani bátyám reggel tényleg meghozta a szalonnát. Vitte nagy boldogan a tarisiznyát és mutatta. — így megfelel, főerdész úr? — Ez kell a favágóknak! — Rendbejött már a gyomrom is... — Csak aztán nehogy holnapra újra elromoljon! — Nem romlik el, főerdész úr. .1 — Csak azért mondom, mert itt mindennap enni és mindennap dolgozni kell. Az éhes ember álmos, tunya, fázik és mindig a gyomrán köszörüli az eszét. Töltött káposztát, sódart, oldal szalonnát képzel magának, mikor a fűrészt kell húzni. . Ettől a naptól kezdve Jani bátyám nem jött közénk a tűzhöz. Elvonult egy nagy fatörzsre és ott falatozott, ott komázott a szalonnájával egymagában. Nem tudtuk", miért, mert közülünk senki sem tátotta rá a száját a kosztjára. Nálunk a faluban az volt a szokás, hogy mindenki a maga bögréjébe, a maga tarisznyájába nézett. Nem vertük ki szemmel egymás kezéből a jobb falatokat sem, s ha dugtuk, amit ettünk, csak azért tettük, mert restellkedtünk. Volt, aki zsebből őrölte a görhét, mert nem akarta, hogy lássák a nyomorúságát, a másik meg fonatos üvegből kortyolta az ecetes-cukros vizet a csupasz kenyérre, olyan grandezzával, mintha legalább tejeskávét szopogatna. Nem cégér a szegénység, ahol lehetett dugtuk, rejtettük, betakartuk, mégha rongyokicai is, még ha magunk között is. Jani bátyámnak pedig szalonnája volt!' Szép darab fehér szalonna! Azzal éppenséggel nem kellett volna morgós kutya módján félrehúzódni. Nem csaholtunk volna rá érte, leginkább csak megcsodáltuk volna: akkora boldogságot egy darabban! Még engem is elvert maga mellől. Nem gorombán, mert csak úgy tett: — No, gyerek, húzódj csak közelebb a a tűzhöz! — de értettem én annyiból is. Ismertem Jani bátyámát, meg jó baratságban voltunk, hiszen mindem reggel én vittem utána a fűrészt meg a fejszét. Ö baktatott elől a sűrű »hóban, lapátnyi lábával csinálta az utat, én meg kocogtam utána, akár egy kis borzas puli. Meg szeretett is, mert tetszett neki, hogy macskaugrásokkal másztam a fákat, mikor a koronájukra kellett kötni a húzókötelet. Most ilyenje van, gondoltam magamban. S meg szAUthjm is nyugtattam, mert. hiszen nem vr^tam olyan éhes, hogy elkívántam volna a szalonnáját Rakott nekem anyám olyan .zacskó bagolytüdőt meg lekváros kenyeret, hogy egy favágó el lett volna vele. A hideg zsírt én sose kívántam, gyerekszájban hamarabb összefut a nyál az édességre. Nem mondom, ha nyársra lett volna tűzve egy darab szalonna, s lehetett volna sütögetni, olvadó zsírját kenyérre csöpögtetni a tűznél. az' más! De hidegen, fagyosan nem állhattam. C

sak úgy voltunk vele: hadd kényez, tesse a pucrát! Dajkálgassa, kenegesse! Ogyis visszahozza a nincs. Mert nem szalonnából rakták Jani bátyám házát, se nem kolbászból a kerítését, hogv olyan sokáig tartana ez a dicsőség. De mikor láttuk, hogy másnap, harmadnap, de még egy hét múlva is ugyanolyan bőséggel futja neki, nem álltuk meg szó nélkül. — Még csak hogy szalonna, de mekkcrha! — Egyszer paprikás, másszor meg fehér! — Hirtelen beütött a jómód! Addig-addig, hogy meg is sokallta a banda. Azelőtt sose fordult elő olyasmi, hogy valaki kihúzott volna, csak azért, mert neki rakottabb a kiskendője. Ez már bűnnek számít az erdőn. Mert áll ugyan a közmondás, hogy „inkább ezer irigyem legyen, mint egy sajnálóm", de magunk között sose erősödhetett meg az irigység torzsája. A nagyobbik/hiba ott leledzett. Hogy Jani bátyám úgy kezdett köztünk jönnimenni, mintha más bolygóról csöppent volna közénk. A dolga ellen nem szólhatott senki, mert olyan izmai voltak, mint a 6zij és olyan nyugalma, szívóssága, mint a tenger. Sose állt a munka könnyebbik végihez. Hanem az, hogy már másfél hete maga mosolygott a szalonnájára, elkoptatta a türelem madzagját — Ha a főerdész meghagyta, majd kivetjük ml! — fenekedett Pócos Pista. — Ügy, úgy! Most csavarja az orrát a szegényszag, mert orozott valahonnan egy oldal szalonnát! — Pedig attól épp olyan koldús marad. Nem tart az a . sírig. Megeszi, kiteszi és kész. — A lajbijában három macska nem fogna meg egy egeret! — A felesége meg ott rítt tegnap Túpaiéknál egy fél szakajtó lisztért. Hogy majd megadja, ha az ura hazahozza a fát az erdőről. És most már szemtől szembe is ment a macerálás, fadöntés közben. Éles, hegyes, élcek csattantak, mint a parasztbicska. Neki egyenesen a szívnek, a vesének. — Mindennap egy tenyérnyi szalonna... — De az asszony málét eszik otthon, abból se eleget! — A gyerekek meg esi csókát! — Ki se bírnak jönni a kuckóból, olyan satnyák! — Az ilyen emberben előbb-utóbb megkeményedik a falat! Jani bátyám vissza se vakkantott. Isiherte a mezei törvényt. Akire' egyszer ráöltií a banda a nyelvét, hallgat, ameddig bírja, s ha nem tűri, megy.. Azt az egy hetet pedig, ami még hátra volt az erdőn, mindenképpen ki akarta * huzm. Csapkodhatott mellette a tüzes mennykő, állta férfiasan. Olyan kérget vont a szivére meg az eszére, hogy minden visszapattant róla, mint ólajtóról a jég. Neui kontrázott, mert ha egyet szól, ezer oldalról vágnak vissza, átengedett mindent a szőrsapka alatt, a két füljáraton. Hanem az utolsó napon mégiscsak megtért. Nagy-nagy tüzet raktunk, hog)- a faluig látszott a füstje, s a2 emberek daloltak is a lángok mellett. Már ügyet sem vetettek Jani bátyámra, nem is hagytak, neki helyet a karikában. Egyszer mégis odasompolygott. Megköszörülte a torkát, s befurakodott a körbe. Az 6 zsebében is ott csörgött a pengő, amit a főerdész délelőtt leszámolt, s ott zizegett a cédula, amire a kasznár kiadja a rőzsét meg,a tuskót. ö ment el, 6 jött vissza, ilyenkor vétek ellene szólni. Majd megmondja, mlvégre tért meg, mit akar. Jani bátyám azonnali spórolt a szóval. Ehelyett letette a tarisznyát a tűz mellé, kibontotta a fehér. kiskendőt, s teljes valóságában felemelte róla a tenyérnyi szalonnát. Ügy fogta, olyan óvatosan, mint pap az oltáriszentséget. Olyan félaraszos volt lehetett vagy- száznyolcvan kiló. amiből kiszabták. Azután XrtSweSbe hySft Jani bátyám. Elővette a bicskáját, kinyitotta, végighúzta a nadrágszáron, s azután nekieresztette a szép fehér szalonnának. Vágott egyszer keresztben, egyszer hosszában, majd újra meg újra. S mikor kockacukornyi katonák sorakoztak hófehéren a k'«kendőn, két tenyerére tette őket és fölkínálta. — Nem azért, mintha ... Vegvetek. po! Értetlenül bámultunk rá. Sose volt ez szokás az erdőn. Ki mit vitt, azt evett, nem traktáltuk egymást. Az öreg Huszár enyhült meg először, mert vén korban ez mindig könnyebb — Ilyen szépet vágtál. János? — Nem vágtam én semmllyet. — Már csak úgy gondoltuk, mert hog) mindennapra kitellett egy libahátnyí. Majd letörte a karodat! — Tellett, tellett, mert jól beosztottam. — Könnyű a vant beosztani! — így a kis Dömötör. —• Én csak egy ujjnyit hoztam mindennap, hogy bezsírozzam vele a főerdész szemit, mégis elhagyott már tegnapelőtt. Kikoptam belőle. — Megvan annak a módja, emberek! — mosolygott Jani'bátyám szívből-szomorűan. — Tőlem akár még egy hónapig is járhattunk volna az erdőre, akkor se hagyott volna el! Mert hűségesebb ez az asszonynál is. Egy hétig piros volt, egy hétig fehér. Aztán újra bepaprikáztam, 6 most újra itt van. Etel néném adta hat kéve rőzséért. De megérte, mert négy hétig etetíem vele a főerdészt. Már-már ügy voltam, hogy tényleg nekieresztem a bicskát, de mindig eszembe vágoft: hátha holnap megint tarisznyavizit lesz! Mert meg kell hagyni, rendes ember ez a főerdész. Nem hagyja, hogy a munkásai éhen fejszézzenek!... Hát úgy kóstoljátok meg, hogy ilyet még nem ettetek! Nem volt' még szalonna, amelyik huszonnégyszer járta volna meg a falut meg az erdőt! E

zt már egész vigyori kedvvel mondta Jani bátyám. Nevetett, mert tudta, hogy estére nyelvet ölt az éhség nyugtalan, izgága manóira. A téli napszám árából megcsúfolja, kipepéli őket, fityiszt mutat nekik. Nevetett, nevetett, mert akkor eszébe sem jutott, vajon ki nevet utoljára! Mi pedig közös akarattal" megettük a tarisznyaszagú szalonnát c4 Dél-JItagj/.ar&nzóg. karcuioagi irodalmi meUiklete