Délmagyarország, 1963. november (53. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-07 / 261. szám

——i——•—• KOVÁCS PÉTER VERSEI járt a Tanácsköztársaság területére, röpcédulákat, Vörös Újságot éa — a nagy júniusi sztrájk idején — pénzt hoztak a szegedi munkásság ellenforradalom elleni harcának támogatására. A sztrájk kitörésében is nekik kettejüknek, valamint a tanácskormány által melléjük adott Kondász Ferencnek volt kezdeményező szerepük: ők készítették elő és szervezték a szegedi munkásság emlékezetes nagy harcát. Június 16-án három vöröskatona kétmillió- koronát hozott .Budapestről a sztrájkoló vas- és fémmunkásak részére. A pénznek a városba való !>ecsemnészésénél Szabó János és Kovács Péter segédkezett. Kovács Pétert, mielőtt még a három vöröskatona visszajutását biztosíthatta volna, letartóztatták, s mint „kémet*- átadták a francia hadosztály-bírósácnak. Andorka Sándor úgv emlékszik, a franciák a nászéiszakéján húzták ki az ágyából Többet sem látta ifjú asszonyát. Nem tudták reá bizonyítani, hogy kapcsolatban állott a tanácskormánn.val. de megtalálták nála VVal-, lisch Kálmánnak, az akkor már Felsőtanyán — a mai Balástyán — működő direktórium tagjának névjegyét, amelyen az állott, hogy világosítsa föl a szegedi munkásokat a helyzetről. A francia katonai bíróság június én ötévi kényszermunkára ítélte Kovács Pétort. A helytörténeti irodalom eddig nem tudta, hol és mikor végezte be tragikus életét ez a forradalmár szegedi villamoekocsi-vezeto. Nemrég akadt nevére az irodalomtörténeti kutatás: társait az André Marty vezette kommunistáit szolidaritási akciója kiszabadította, de neki már csak verselt tudták eljuttatni aa amerikai magyar forradalmi emigráció lapjához, az Űj Előréhez. Kovács Péter Francia-Guayana fővárosában, Cayenne-ben halt meg, 1926. július 1-én. Az Üj I£lőre 1-927. naptárában közölt három versét úgy kell olvasnunk, ' hogjr hitelét hősi élet és hősi "haláí födözete adja. Ha a „Két fa - és „A vész után- megfogalmazása ma általánosítóniak és egysíkúnak is tűnik, a maga korában, s a? annyi szenvedésen átment munkásköltő szájából érthető és magyarázható. Bizonyára több verset is írt Kovára Péter, de valószínű, hogy életében es az öt jelent meg csupán, „összes versei- torzóként is tanulságosan mutálják a proletárköltő jellegzetes útját: a forradalom, lelkes-lázas napjai ihletik első szólalásra, hogy utána a bukás tanulságain tépelődjék, s „Anyámhoz- című verséhen tragikus végét jövendölje, s a „büszke sasként- magasodó, hozzá hasonló forradalmároKrrak állítson emléket. Péter László Cseh Gusztáv metszetei Olyan költőt mutatunk be e hasábokon, akit mindeddig nem tartott számon Szeged irodalomtörténete. Nem klasszikus, nem is élvonalbeli, nem poéta doctus, csak olyan munkásember, akiből a történelem egy-egy heves pillanata verset csiholt ki, s versei tanulságos dokumentumokká lettek, hírmondóivá annak a küzdelemnek, amelyben költőjük maga is részt vett, sőt életét is áldozta. Keveset tudunk róla, ám hisszük, hogy lesz még, aki e sorok olvastán emlékezik majd rá, s kiegészíti adatainkat. Először 1918 novemberében találkozunk nevével a Népszavában, alant közölt „Rabszolga ébredő* című verse alatt. Utána — még mindig a polgári forradalom időszakában — a szegedi Friss Hírek közli „Ébred a föld- címmel második versét. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a szegedi forradalmi intéző bizottság által kinevezett katonai parancsnokság tagjai közt szerepel Deli Károly, Stéhli István, Tabódy Zsolt, Welter Árpád és Zarecsnik János társaságában. Tudjuk róla, hogy a direktóriummal ő is eltávozott a városból, részt vett április 7-én Félegyházán azon az ülésen, amelyen a visszatérés lehetőségeit vitatták meg, majd megfogadta Kun Béla tanácsát, s vissza is jött Szegedre. Szabó Jánossal együtt a francia demarkációs vonalon rendszeresen átHALASZOK K DÉL-MAGYARORSZÁG Csütörtök, 1963. november 7. RITMUS MERENGŐ Rabszolga ébredő Rabszolga volt az őoapam, örökre hagyta rám a kanosukat. Blilncibe xált, igát húzott Sok, hosszú évezreden át. Száraz kenyér volt étele, Fűszer hozza a könny s a vér, Csak szenvedést hozott reá Bőséges nyár, Ínséges tél. A szive vérzett, lelke tájt, Vigasztalást hite adott Éhség, nyomor szolgálójánakÖrökségbe mit rém hagyott: Rahlánrra verve élek. Az ostor szántja hátamat. Súlyos iga sorvasztja mellem, Eles kavics szaggatja lábamat. En alkotolt Iténvélmet, pompát, Vakondtúrásba kínzom életem, Mások Javáért ázok-fázok, S önön vérem zománc bilincseimen. Arcomba köp a dölyf, a Rög, Húeotnba mar a kapzsiság: De nincs hitem, nincsen imám, Lázadva hordom a rabigát! Rabszolga volt az ősapám, De én utödja nem vagyok. Bilincsemből fegyvert verve, Imádság helyett: lázadok. NEPSZAyA, 1915, NOVEMBER 17, Ébred a föld Ébred a föld: Hótakarója szennyes, szaggatott Fagyott barázdát friss csira feszít. A róna ma még kopár, elhagyott. Holnapra bontja pompás színeit. Az erdő zúzos mág, kopott, rideg, De rügye duzzadt, és éledni kész. Még ködös az ég, komor és hideg, A déli nap már ragyogni merész. Sohasem volt még ilyen ébredéi, Sohasem vártunk ily csodás tavaszt. Most haldoklik minden szenvedés, A föld szent násza virágot fakaszt. Ébred a föld: Az ébredés nagy, szent lázada; Elűzi véle zsarjpkát, a télt. E lázadásban nincs megalkuvás, Kiszabva útja, elérni a célt. Elbukhat néha a kemény tusár. Lefagyhat olykor a korai virág, De minden kikelet szép márciusán Ujjongva lát új tavaszt a világ! Nézzetek szét az életnek szemévet, Es lássátok, hogy szent tavasz lesz itt; Melengessétek lelketek tüzével A forradalom gyenge rügyeil!... FRISS HÍREK, MAjRClUS Z. Anyámhoz Anyáml A te fiadnak eltörött a szárnya, Nem röpül többé. Az élet útját bénán, vánszorogva járja. Teste a földé, néma lett örökfeé,' HejI Fed,ig egyszer, nem « olyan régen Az eget verte, Büszke sasként emelkedett átal a légén. Harcot keresve. Dacolt viharral, erőt vett a szenvedésen, S inkább éhezett, De nem cserélt az ígért húson, — tétlenséger Szirtért ketrecet. Kigúnyolta a vadászt, aki rája lesett Létére törve. Hamis szabadság és hazug emberszeretél Nem csalta tőrbe. Ne sírj, anyám, hogy nem töpül többé rab fiaa. Sasoknak sorsa. Gyilkos fegyvertől találva, — mire fölriad. Lent van a porban. , ÜJ ELŐRE NAPTÁRA, 192?. 25. 1. aey hwlOí' Két fá VTbUtáfTÍ t*V~ íijáíiö A vész után Ez lett volna a nagy küzdelem? Mriy hívatva volt világot dönteni? Amelyért dolgoztunk buzgón, szüntelen. Mint a kaptáruk munkás méhei? Azt mondtuk büszkén: Minden összedőlhet. Megemészthet mindent az idő foga, Felettünk, — áztassa bár a vérünk a íöldet Gyűlölt ellenség győzni nem fog soha. A várvavárt reggel ám ránkvirradt. Rohamra szóltak a kürtők és dobok, Felénk a győzelem fénye ragyogott. Gyáván és reszketve kúsztak elébünk, Báránybőrt húzva vérszomjas magukra, Azért kellett a harcot elveszítenünk, Mert szivünk megdobbant síró szavukra Nem tanultunk eleget a múltban. Most előttünk áll a vészes jelen. Tegyük a szivet kővé magunkban, S ha üt aa óra, ne legyen kegyelem! Ha szép is virágja, irtsuk a gyomot, Gyümölcsfáinkról az élősdi férget. Tapossuk el azt, ki minket elnyomott. Harcban nem illet senkit kímélet. Ha így készülünk fel a küzdelemre. Vértezve szívünk égő gyűlölettel, Nyúljon bár árja fel a fellegekbe, Megmérkőzünk az ellcnsereggcl... Kiirtjuk, miként a rabló sáskarajt, Ilogy a vetésünket többé le ne rágja, fgy arat majd végső diadalt, A világ egyesült prolctárságaü! ÜJ ELŐRE NAPTARA, 1927. 36. L, Két fa állt a börtön udvarán, Az akasztófa meg a vén platán. Köröttük sétáltak a rabok, Rájuk nevettek a rácsos ablakok. Látszólag mind a kettő néma volt. A platán öreg, az akasztófa holt. De én észrevettem, hogy beszélnek. Kíváncsi voltam, mii regeinek,v' S egy levélhullató, öszf délután, len, így regélt a vén platán: ötven éve állok én itten, Nyitott könyv az élet előttem. Sétált alattam ifjú és öreg, Én láttam, sötét, bűnös lelküket. A tolvajét, aki kerülte a munkát. A szolgáét, aki megölte ken véradóját, Az istentelen izgága lázadót, f És száz másféle bűhös halandót. S bizony mondom, romlott az ember mindahánv Kévés a börtön én porkolábban van hlónv. Lassan bólogatva ősz fejét, A bölcs öreg fa így beszélt, S nem vefte észre, hogy ezalatt Az akasztófa gúnyosan kacag. Majd átvette halkan ő a s/ót. S a vén platán elhallgatott.. Én nem állok itt ötven éve. Néhány hónapja csak összevéve. Ktnt éltem eddig életem, A nagy szabad erdőségeken, S az ágaimon sem holló lakott. Dalos madár volt, ki rám fészket rakott. Árnyékot adtam a vándorlegénynek, Tanúja voltam az ember életének. Te csak azt láttad, aki idekerült, Én ismerem az Idekergetőket. Nem a romlottság, hidd el, a vezér — rabolni, ölni késztet — a kenyér. A beteg hitves, kenyérért síró gyerek Rend ellen lázadókká ezek nevelnek. Hidd el, öreg. könnyű ott jónak lenn' Ahol van mindig bőven Inni, enni. Másnap reggel elmaradt a séta, És nem mesélt egymásnak a két fa Megjelent a hóhér, a bíró és a pap, S a delikvens a bitófa alatt S nevében a rendnek, Igazságnak, Nyugodt lélekkel gyilkolának. Felolvasta a bíró a vádat, Halál arra, ki a rend ellen lázad. S míg munkáját a hóhér, azalatt. Arcát kezébe rejtvén, Imádkozott Vagy nevetett a pap... ŰJ ELŐRE NAPTÁRA, 1927. 36. L