Délmagyarország, 1963. november (53. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-07 / 261. szám

CSÉPI JÓZSEF: Czfveoem lemondtam volna erről a ° hajnal előtti utazásról. A forró nyári éjszakáknak már az utolsó lehelete is kiszökött az ablakon, lent a kertben már az ősz garázdálkodott Az egész nyarat átnevető nagyfejű sárga meg fehér dáliák talán épp most haltak meg. Még a gondolatától is fáztam annak, hogy felkeljek. A csengő azonban kíméletlenül bergett, mintha csak kajánfcodni akart volna velem, szinte fájt a bongja. Apró szemű élénk emberke lépett be az ajtón. Kicsit gyűrött barna ruhát, fekete velúrkalapcut viselt, s hogv levette kalapját, simára fésült haja opáloson csillogott az előszobai homályban. Kuszált kis bajusza alatt platinafogak villantak, érthetetlenül mondta ki a nevét Kicsit úgy tett mintha már régi ismerősök lennénk. — Itt áll az autó a ház előtt, engem küldött a tanácselnökünk, mehetnénk tán, ha nem volna akadálya. Messze magunk mögött hagytuk már a város vibráló lámpáit az átmenti kukoricásból áradt a sötétBég, alig győzték nyelni a vakító fehér fénnyel égő lámpák. A vékony kis ember szótlanul s láthatóan nagy élvezettel vezette kocsiját. Vasúti síneken robogtunk keresztül, azután elhagytunk egy tanyacsoportot. Később egy faluba értünk. Sok új ház lapult egymás mellett a sötétben. Az egyik ház előtt magas fenyőfapóznán villany is égett, s csak itt szólalt meg a kocsigazda. — Ugye szép kis ház lesz ebből majd. ha be lesz fejezve. — Szép nagy — mondom. — Lehet benne vagy három szoba. — Éppen anynyi van. Ez a ház az én házam. Közben már messze túljártunk a házon, de ő még folytatta. Láthatóan most már nem az autó vezetését élvezte, hanem azt, hogy a saját új házáról beszélhet. — Én csinálgatom. Persze még nem itt lakom, hanem kint a tanyán. De ha az isten is segít, tavaszra beköltözöm. Ez már csak-csak meglesz, még egy ügyes, jó asszony kellene. Ügy veszem észre, ez már nehezebb lesz. Félek, tudja, félek a nősüléstől. No, ne gondolja, volt már feleségem. Meghalt szegény. Egy fiam is volt, az meg itthagyott, s most már, túl az öt tízesen, újra egyedülálló ember vagyok. Asszony, az kéne. Egy jó asszony. Megpróbálom még egyszer újra kezdeni az életet Mert alapjába véve. ha meggondolom, az igazi élet nekem még csak most kezdődne. ' No, nem azért, mert van autó meg új ház a faluban. tanya kint a Zöldéren, hanem mert én tulajdonképpen most lettem csak igazán szabad ember. Ekkor már szinte bugyborékolt belőle a szó. Láthatóan jólesett neki, hogy legalább most nincs egyedül, s szinte vederrel öntheti gondolatait 1 T gy tudom, maga párttag, komraunista. Maguknak negyvenötben jött el a szabadság. Nekem csak most. Persze nem érti még a dolgot Hogyan is értené. De megmagyarázom. Én nem vagyok kommunista, katolikus sem vagyok, református sem. sem zsidó, nekem új vallásom volt — már úgy mondom, volt —, Jehova tanúja. Sőt, nagyon kérem, ne mosolyogjon rajtam, püspök voltam. Míg hadifogságban jártam, itthon meghalt a püspökünk, s amikor megjöttem, engem választottak meg a testvérek. Tíz év börtön, katonai fegyház és hadifogság van mögöttem. A szekta törvényei szerint azt illeti meg a püspökség, aki legtöbbet szenvedett a hitért Azt gondoltam, amikor végre hazavetett a sorsom, hogy prédikálni fogok életem végéig tanítom az új vallásra felebarátaimat De nem ez történt Fél éve múlt hogy önként kiléptem a szektából. Nem prédikálok már. Csak ha eszembe jut a dolog, kicsit sajnálom régi magamat. Kétszer álltam katonai törvényszék előtt. Megtagadtam annak idején a katonai esküt, nem fogtam fegyvert, nem mentem ki a frontra. Szívesen haltam volna meg a hitért. Csak mosolyogtam a katonai bíróságok ügyészein, amikor a halálomat követelték. De nem tartottak v<»zélyes elemnek, ahogy már most látom, csak butának, ezért nem adtak ólmot a fejembe. — Akkor hát mi van? — kérdeztem enyhe cinizmussal. — Visszatért a katolikusokhoz? — Nem, nem megyek én a katolikusokhoz. Nem is tehetném, hisz már az apám is Jehova tanúja volt. Csak a nagyapám, az volt valamikor római katolikus. De miért kérdezi? Olyan nehéz azt megérteni, hogy én nem hiszek többé földöntúli hatalmakban? Ha jól tudom, maga sem hisz. Nem vagyok többé istenhivő! Ember vagyok, egyszerűen csak ember, mint bárki más. Maga hamarabb jutott el idáie, én később. [döközben kiszurkült körülöttünk a fekete sötétség. Kelet felől friss bíborszínek törtek át az őszi felhőkön. Az úton megszaporodtak a lovas szekerek is. vendégoldalakkai felkőtözöttan ballagtak a határba Nyilván kukon oaszarén agaiméért szénáért' menteit, mert most ennek az ideje van. Mi magunk egy messzi állami gazdaságba tartottunk, több órás út állt még előttünk. A vezetőm örömmel, jóízűen mesélt most már erről is, arról is. Én pedig törött !ds életcserepekből próbáltam megformázni magamnak ezt az emberi, hosszúkat hallgattam, — Magának el merem mondani, tudja mi szerettem volna én lenni? Ne lepődjön meg, ne is nevessen ki érte: festő! Olyan igazi nagy festő, mint mondjuk Munkácsy vagy Szinynyei Merse, vagy éppen Rippl-Rónai. Soha sem segített senki, csak magamtól tanultam rajzolni. Még az apám is szörnyen nagy butaságnak tartotta ezt. Azt mondta, ez bűn, mert mindenki az lesz, aminek az isten teremtette. Engem parasztnak teremtett. Hogyan akarhatok én mást? — Már vége volt a háborúnak, s hadifogságban kint az Uraiban éltem. Beteg lettem egyszer, bevittek egy nagy hadifogoly-kórházba. Megláttam ott egy gyönyörű orvosnőt. Gáljának hívták és kapitány volt. őrizgettem a zsebemben egy piciny tintaceruzácskáit, akkora volt csak, mint egy cigarettacsikk. A pokróc alatt kis kartonlapra — hogy jobban teljen felettem az idő — lerajzoltam magamnak azt a szép asszonykapitányt. Másnap, mikor vizsgálni jött, felhajtotta a takaróm, ahová elrejtettem a képet. Kezébe vette a rajzot és nagyon sokáig nézte. Azt hittem, ő is kinevet majd. S ahogy nézte, egyre csodálkozóbbá, szebbé vált az arca. Kérdezett A PÜSPÖK Ttasem állhattam meg előtte, azt mondta mindig, hogy hazaáruló gazember vagyok. Ha minden magyar katona ilyen volna, a vörös bolsevisták már rég elnyelték volna ezt a kis országot. — Éppen szabadságra készültem Kolozsvárról, amikor levelet kaptam egy földimtől. Arról tudósított, hogy a hadosztály nincs többé. Hazahozták az egészet egy aktatáskában és hazajött még kilenc ember hírmondónak. Nyíregyházán vannak. Megmutattam a levelet Irénnek, a szakácsnőnek, s megkérdeztem, most mondaná meg. ld a hazátlan? A hadosztály, kilenc ember kivételével, az utolsó szóiig elesett, felmorzsolódott. Hazátlanul haltak meg a bajtársak, idegen földón. J^zen a napon bombázták Kolozsváron a Dermata-cipőgyárat Amikor elszálltak a gépek, egy nagy lángoló "temető* maradt a cipőgyár helyén. A villa ablakai is — amelyikben a nagyméltóságú úr lakott — mind kihullottak. Mikor vége lett a szörnyű táncnak, Irén akkor kezdett komolyan érdeklődni a vallásom iránt. Azt hiszem, megőrült a bombázás alatt. — Nekem azonban megvoltak már a szabadságos papírjaim, s gyorsan eltűntem a városból. Törekedtem hazafelé, hátha még meglátom életben az apám. — A szabadság után már Szegeden megtudtam, hogv az altábornagy úr megpucolt Kolozsvárról. Mentem utána Nyíregyházára, de ott sem találtam már. Nyíregyházán viszont elkaptak. Ujabb hadosztály indult a frontra, s bevágtak engem is. Részletezzem tovább? Nem mentem ki a frontra. Az egyik bünteI sok mindent, de semmit sem értettem. S még aznap délben rajztáblát, vázlatfüzeteket. szénkrétákat, festékeket hoztak. Egész kis műtermet csináltak nekem a kórterem sarkában. Rajzoltam szénnel, festettem temperával, uráli tájakat, magyar tájakat emlékezetből, meg mindent, ami eszembe jutott. Aztán még sokszor lerajzoltam a szép orvoskapitány asszonyt is. Nem kellett visszamennem a fogolytáborba sem. Hogy mégis legyen valami hivatalom a kórházban, megtettek ételhordónak. Én osztottam az ebédet az osztály betegeinek. Azt hitlék, igazi művész vagyok. A szép kapitány mindig nagyon megköszönte az újabb képet, amit róla festettem. Azt hiszem, ha mindez hamarább jön el az életemben, valódi festő leszek. Tulajdonképpen ma sem értem még azt a kapitányasszonyt, vagy lányt. Valójában ellenségek voltunk, mi törtünk be az ő hazájukba, nem ők a miénk be, s mégis tőle kaptam életemben az első szál rajzlapot. Itthon senki sem volt énhozzám ennyire jó. Aztán hirtelen másról kezdett beszélni az én sofőröm. Szegedről, a Horthy Miklós-laktanya udvaráról és egy kövér ezredesről. Zimankós goromba idő volt, akkor sűrű pelyhekben hullott a hó a kaszárnya udvarára. Az ezredes fent állt egy gerendából ácsolt pódiumon. Az emelvényről mélyen aláfüggött a nemzeti zászló, körülötte fegyverek, puskák, géppuskák, gránátvetők, ágyúk. A nagyudvaron mértani pontosságai felállított katonák századonként, zászlóaljanként. Eskühöz készült az újoncezred. — Egy százados, éppen a mi századosunk — mondta tovább a történetet — vezényelt. -Eskühöz!" Szavára letérdelt az ezred. A katonák ölükben tartották fegyvereiket, bal kezük három ujját magasra tartva várták, hogy az ezredes olvassa az eskü szövegét, ők pedig mondják utána. Mindenki letérdelt, csak egyedül én maradtam állva. Az ezredes nagy hirtelenében szólni sem tudott rettentő haragjában. Üvöltött: -Térdre!* Én pedig nyugodtan odakiáltottam neki: -Nem tehetem, tiltja a vallásom, ezredes úr*. Közben ott termett az ezredes előtt a százados, s ijedten jelentette neki, hogy Jehova tanúja vagyok. — Akkor minek hozta ide ezt marhát?! — Azt gondoltam, az ezreddel együtt talán felesküszik. — A többit már azt hiszem, tudja. Pillanatok alatt ott termett értem két szuronyos őr, s még aznap délelőtt átkísértek a Béke utcai katonai törvényszék épületébe. Utána megkaptam hamarosan az első öt esztendőt. — Még javában töltöttem a büntetésem, amikor a hadosztály. ahova forma szerint tartoztam, kiment a harctérre. Én sem voltam már akkor Szegeden, átszállítottak a kolozsvári katonai büntető intézetbe. Ez időben sok ember eleshetett a fronton, mert amint láttam, már a tábornokok is híján lehettek a jó, megbízható katonáknak. Abból gondolom. hogy kiszedtek engem is a börtönből. Tisztiszolga lettem, vitéz Nagy Baezoni Nagy Vilmos altábornagy úr mellett. Velem együtt öt pucérja volt az öregnek. Nem mondhatom, ettől kezdve nem ment. rosszul a sorom. Néha még szabadságra is d gedtek. Csak a szakácsnő! Al goromba volt velem. SoVincze András rajzai Má tésem még le sem telt, újabb haditörvényszék. Ezután elég sokáig mostam még a bíróság épületének lépcsőit, a börtön folyosóit. Már ürítették Nyíregyházát, amikor a nagy zűrzavarban megint megfeledkeztek arról, hogy elítélt va7 gyok. Századírnoknak tettek egy frissen verbuvált századhoz. Ezt már nem tagadtam meg, gondoltam, a századírnok nem harcol, csak jelentésekel ír. Ezt nem tiltja a vallásom. — A front már Budapesthez közeledett. Mi is átkerültünk. Dunántúlra. Egy éjszaka rajtunk csaptak az oroszok. Tankok láncaitól mélyre vájt kátyúban hasaltam, s felettem ellenséges géppuskák sorozatai törték a csonttá fagyott sarat Nagy zűrzavar volt a frontnak ezen a szakaszán. Szüntelenül támadott a szovjet hadsereg. Kisebb-nagyobb egységekben támadtak a magyarok, németek is. Szörnyű látvány volt amit végignéztem abból a keréknyomból. Sok-sok orosz katonát lőhettem volna le magam is. Többen keresztül ugráltak rajtam, mert azt hitték halott vagyok. Én azonban a pokolban is megtartottam a vallásom. Hetek, hónapok teltek el felettünk kegyetlen harcokban. Sokszor indultam rohamra, számítottam rá, hogy elesek magam is, de úgy halok meg, hogy egy orosz felebarátom életével sem kell majd elszámolnom a jóistennél. Elmondhatom, megtartottam a parancsolatot. ár a Duna mentén robogott a gépkocsink, abbamaradt a beszélgetés. A püspök a sima aszfaltút hosszú pántlikáján pihentette a szemét, hallgatta a gép egészséges zúgását, én pedig a folyó tükrén bámészkodtam. Bolondos gondolatom támadt. — Mondja csak, ha most újra húszéves lenne és mint a néphadsereg katonája kellene esküdnie, mit tenne most? Szeme sem rebbent, vezetett tovább. — Természetesen, esküdnék. — És miért tenné ezt? — Csak úgy egyszerűen azért mert jól érzem magam ebben az országban. Van ebben az országban most már valami, ami az enyém is. Üjra kérem, ne értsen félre. Enyém például ez az autó is. Minden vasárnap a városban vagyok, színházban vagy moziban. Váltottam magamnak már bérletet is. Enyém az a szőlő is, amelyiket a hadifogság után ültettem, őszibarackfák is vannak benne, jól megélek belőlük. Szegény apámat sokszor faggattam fiatal legény koromban, hogy miért is vagyunk mi olyan szegények, ha igazán szeret minket a Jehova. Apám mindig megijedt ilyenkor, s leszidott, hogy merek kételkedni a nagy szellem akaratában. Még a gondolatot is bűnnek tartotta, hogy mi tulajdonképpen boldogok is lehetnénk. Nekem most a boldogság úgy jött, hogy már nem is vártam. Csak jött. megértem ezt még ezen a világon. S ha ezt el akarnák venni tőlem, ezért már tudnék harcolni. — Ja — kanyarodott vissza az eredeti kérdéshez —, ha most esküdtetnének katonának, az nagyon jó is lenne. Akkor biztosan festő lennék. Igazi festő. Az én képeim azonban már nemigen jutnak el tárlatokra sehova. De ha egyszer kedve támad hozzá, hogy csináltat magáról egy szép élethű portrét, keressen fel engem a tanyán. Szívesen megcsinálom, ha másért nem, csak azért, hogy festhessek. 1 NAGYGYŰLÉS A SZEGEDI TANÁCSHÁZA ELŐTT -A-A- " SJ _ ARATÖ DIÁKLÁNY GaütőrtÖk, 1963. «g«<xatKx X DÉL-MAGYARORSZÁG g