Délmagyarország, 1963. november (53. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-03 / 258. szám

CZIAíKK FERENC IIABORÜ TAKÁCS TIBOR VERSEI Détift (léza: KI A TISZA VIZET ISSZA. A krakkói Flórián toronynál Itt leste-várta jó-zsivány elődöm, itt a Flórián­torony alatt, jön-e a lány. Zsuzsanna éjszin köpenyben, míg a réz toronyra nem csap holdsütés szívében versre, csókra kész s kalandra'. Mikor kibukkant épp a hold láthatta, testük mint hajolt egy-ívben, pengeként a holt avarra — Krakkóban oly rossz a magány s lengyel Zsuzsanna jó leány nem haragszik a vad, cigány­magyarra. A csökre bor kell, borra dal, ami a szívben felkavar leint, átkot, mennyi-mennyi baj nyakamban — — citerás, lengyel lány, a húr mit zokog olthatatlanul most lengyelül, most magyarul e dallam? Ez az elmúló éjszaka — — lengyel Zsuzsanna szép szava, mellének táruló hava a fényben vertté válik, míg kint a nap az éjszakából kiszakad t a földre koppan egy darab nap-érem! Századok képe elmerül — Krakkóban oly rossz egyedül Balassi vers zeng itt belül suhanva. Most én állok a Flórián­torony alatt és jön a lány, ki szőke, lengyel és zsivány Zsuzsanna! Meisseni áhiiaf Meredek út. A dómhoz visz a lépető. A szél: német leány. Az Albertvár fölött felhő tolong. Böttgeri porcelán. Mozdul a massza. Nyúlik, formálódik. Nézem: barokk szobor. A mester abbahagyta. A hegyi pincékben buldokoL A lány rohan. A dóm előtt megáll. Szoknyája visszacsap. A /alakra hull. Csipke, csipke ez. Kései áhítat. Kora-középkor. Vadgesztenye hull. Magyar beszéd kopog. lAndzsás fák állnak itt-ott ellenünk. Meisseni zsoldosok. Színváttás. Nyílik a templomkapu. íme, a gótika! Foglyok vagyunk. Belépünk as idő t tér távlataiba! Itt SZfilettem, ezen a poros Alföldön, apám, anyám itt nevelt emberré. A nagy alföldi pusztaságban már nyújtogatják nyakukat a ha­talmas épületek, de mégis­csak pusztaság. A turisták se keresik fel: nekik romanti­kus, szemet gyönyörködtető tájak kellenek, meg város­nézés. Arra áldoznak pénzt, időt, fáradságot. A Balaton, a Bakony megkapó szépsé­ge, a börzsönyi, lillafüredi táj, a váci Duna-kanyar, mind-mind rajta van a tu­risták térképén. De kereshe­ted rajta Balmazújvárost, Tiszafüredet, vagy Tiszarof­fot Két éve apám, anyám a Bakony szépséges vidékére költözött: Veszprémbe. .Má­sik fiukkal laknak együtt, akit Veszprémbe helyeztek. Igaz, a negyedik emeleten kaptak lakást, de szép, tisz­ta, kellemes szobában, ud­varra nyíló ablakokkal, míg bátyámék a négy gyerekkel az utcai két szobába tele­pedtek. Otthagyták a gör­nyedt kis tiszafüredi házat. Azóta jön is a levél apámtól sűrűn, benne a sok dicsek­vés: Édes fiam! Vasárnap fent voltunk a Miklós Pál­hegyen. Gyönyörű a kilátás. Ellátogattunk a Kálvária­hegyre is, Bánd falu mel­lett ..." A másik levelében meg írja az apám: "Végre kárpótolhatom öreg korom­ra, amit eddig nem adott meg a sors. Nem gondoltam én soha, hogy ilyen szép a mi hazánk. A Kab-hegyen is voltunk. A televíziólead ó­tól éppúgy idelátszik a Bala­ton, mint a hortobágyi Ha­lastótól a balmazújvárosi nagytemplom. Gyönyörű vi­dék. ... Az idén tavasszal már meghívó állt a levél vé­gén: Te fiatal vagy fiam, módodban áll, gyere, gyö­nyörködd ki magad.* Iz asszonykámnak csak egyszer kellett mondani. Egy egész hetet kivett évi szabadságából, hogy minél tovább gyönyörködhessen ab­ban a gyönyörű vidékben. Elindultunk. A Nyugatin le, át a Délire, onnan dél­után tovább a szombathelyi vonalon, Székesfehérvárt el­hagyva a tavaszi belvizektől megduzzadt Velencei tóban gyönyörködtünk, meg a par­ton ásítozó százszínű kis nyaralóházakban. Szép, szép, de én akaratlanul is a mi kis faluszéli rétünkhöz, a Kály­vás-dülőben a mocsaras gó­lyatanyához hasonlítottam mindent A csöndesen hul­lámzó tó most éppen olyan mint a debreceni határban, Kismacs felé az a nagy zöl­dülő búzatábla. Végre megérkeztünk. Ösz­szeölelkeztünk. Nagy öröm, igazán, hogy az apám meg az anyám olyan jó színben vannak. Nem látszik meg rajtuk se a 66, se a 73 eszten­dő. Alig pakoljuk le bőrönd­jeinket, kérdi az apám, nagy kíváncsian: — Mondjátok már, mi új­ság az Alföldön? Az anyám is néz a sze­membe kutatva, mikor re­megve átölel1: — Fiacskám, voltatok-e kint a Tiszán? A rádióból hallottuk, hogy az ősszel megáradt — Nem történik azon a si­vár Alföldön semmi, ami említésre méltó volna, drá­ga szüleim. Hanem hat lás­suk azt a Miklós Pál-he­gyet, meg a csodálatos Kál­vária-hegyet Gyönfgri vidék, A Miklós Pál-hegyrői is ide­látszik a Balaton kékes-zöl­des vize. Lent a völgyben birkanyáj kolompolt Olybá tűnt az, mint egy tenyérnyi sárga szik a zöld legelőben. Csak néhány perc múlva ér­zékelhettük, hogy a sárga folt egy-két ujjnyival lej­jebb hömpölyög a völgy fe­lé. Elfáradva tértünk haza. Ráadásul még felmászni Veszprémben a negyedik emeletre,.. Hat eleinte úgy beletemet­keztem a szépséges bakonyi tájba, hogy haza mégcsak nem is gondoltam. Csak úgy három nap múlva ült rá va­lami a lelkemre. Amire csak néztem, minden idegen lett előttem. Bármerre néztem, mindenütt hegy. Mint a be­zárt rab. Büntetés itt élni. Még a gondolat se röpül oly szabadon, mint azon az ara­nyos Alföldön. Nincs na­gyobb boldogság, mint a Ti­sza-partján ülve köveket do­bálni a hömpölygő folyóba. A harmadik nap délután megszólal a feleségem: — Vajon megjöttek-e a gó­lyák Mari nénémék eperiá­jára.? Emlékszel, tavaly kö­A két ember a kórház előtt talál­kozott. A kucsmás cigarettagyújtással kín­lódott mert a szél mindig lecsapta a gyufa lángját A kalapos ember akkor lépett ki a kapun és a vihar­gyújtójával tüzet adott Egy pattin­tás után úgy füstölt a cigaretta, mint az égő kotú. Nem Indult tovább a kalapos em­ber, hanem rágyújtott és míg füs­tölt csak ennyit mondott: — Fiam van! A kucsmás olyan nagyot slukkolt a cigarettából, hogy a másik majd­nem légüres térbe került Kicsit megbökte a másik mellét és úgy di­csekedett: — Nekem lányom! <— Friss? — Egynapos... — Az enyém kétórás. A nővérke megmutatta, de csak ajtón belül... Remek kölyök, izmos, erős ... Utá­nam akart jönni... Úgy kellett le­fogni ... A kucsmás alig várta a szó végét mert neki is dagasztotta a mellét a kikívánkozó beszéd: — Délután rózsaszínű pántlikát vittem be neki. A nővérke fel is kö­tötte és úgy mutatta meg a/, anyjá­nak. Milyenek az asszonyok! Bőgött De mi lesz akkor holnap?! Ruhát rendeltem a kicsi lánynak a ktsz­ben. Fehéret, amiben olyan nagy pi­ros pettyek vannak, mint egy ötfo­rintos. Hátulgombolós, hogy rá le­hessen szuszakolni. . A kalapos sem állta a sarat to­vább. közé csergetett a szónak: — Kibontattam a pólyát, mert nem hittem, hogy legény... De az... Mindene megvan... Én focit ve­szek neki, valódi hármas focit, fűzőt, pumpát is hozzá... Együtt rúgjuk majd a gyepen ... — Az elvtárs focista? — Nem, hanem motorszerelő ... — Akkor traktort vegyen neki... — Hogyne, egyből megenné. Éhes, mint a farkas. Az öklét úgy gyűrte be a szájába, azt hittem megfullad. Holnap viszek neki egy kis száraz­kolbászt Nevetett a kucsmás és belekarolt a másikba. Elindultak együtt az ut­cán. — A kolbász az asszonynak kell, a tej miatt... Gyöngytyúk-húslevest főzettem, meg töltött káposztát, mel­lé egy üveg tokajit, de azt vissza­küldte. a selyempapírból, a bicskával lefe­szegette az ólomkalapot és belefúrt a dugóba. Kirántotta egyből és ket­tőjük örömébe belekottyantott az üveg is: — Puff! — Jó hangja van. — Szereti? — Nem. — Neem? De iszik a fia ségére? Csoór István: Világos utca — Miért? — Azt mondta, hogy ilyenkor nem jó az ital, mert könnyen iszákos lesz a gyerek ... Erről nem beszélt a könyv semmit... — Magának is ez az első? — Ez. — Számít többre? — Egy paszulyosra, a lány mellé. Elférnek a téeszben ... — Nekem is jöhet még egy lány, legyen az anyjának is cimborája... Mentek az úton. Nem látták az apró tócsákat a járdán, a lelöttyent hófoltokat, a vedlett háztetőket sem, amelyről sűrű csepegéssel eresz­kedett le a hólé, és az olvadó jég hátán csordogált le a vasrácsos akna kitátott szájába. A kucsmás ember hirtelen megállt, mint akit erősen mellbevágott a gondolat: — Van bicskája? — Van. — Dugóhúzós? — Az. • — Idevele! Előkotorta a kalapos a bicskát, a kucsmás meg az üveget Kihámozta — Akár egy hordóval... — Annyi nincs, de míg az üveg­ben tart... Na, húzza meg! Átvette az üveget a kalapos. — Pohara nincs? — Nem hordok magammal... Lement pohár nélkül is. Féligfor­mán volt az üveg, amikor visszaadta a kucsmásnak. Az is meghúzta és utána úgy megerősödött a hangjuk, mint a nagy öblű trombitáé. Az utca sarkán a rendőrnek előbb csak az árnyékát látták meg, utána a sapkáját és végül a tenyerét mert azt úgy tartotta elébük, hogy meg kellett állniuk. Felfogta a lámpa fé­nyét a rendőr széles háta, és az ár­nyékát olyan hosszúra nyújtotta ki előttük, hogy a vége beleakadt a kirakat rácsába. Az erősebbik hang­ját használta a rendőr, de az is olyan simára sikerült, hogy attól még a kinyílt bicska is becsukódik. — Csendesebben, elvtársak...! Közelebb léptek hozzá és olyan halkan, hogy senki más meg ne hallja, odasúgták a rendőrnek: — Fiam született! — Nekem lányom! A rendőr megsimogatta a szakálla helyét és csaJk annyit mondott: — Hüm... — Még hozzá Gabri!... — A kislányom meg Irénke! A rendőr körülnézett az utcán. Nyugodt tekintetét végighordozta a járdán, a csupasz iákon és a fénylő lámpasoron. Kis kanyaritással visz­szaszaladt: — Az enyém, az első, Sanyi... Tudják, hogy mentem akkor haza? Ne töprengjenek rajta. Megmondom, sehogy. Két cimborám vitt haza ... — Hány családja van? — öt fiú! — Az ötödiknél hogy ment haza? — Négyen vittek! A kucsmás elnevette magát: — Van még sok komája? — Van. De minek kérdi? — Csak azért, mert a hatodiknál, mindre szüksége lehet.,. Nevettek mind a hárman és to­vább indultak. A rendőr egy mel­lékutcán le, a két ember. a hosszú, egyenes úton, a híd felé. Néhány lépés után visszafordultak és hangfogóan bekiáltottak az ut­cába: — Irénke! — Gabri! A rendőr is visszafordult és rette­netes szigorú hangon szólt. Igaz, a végét annak is felbokrétáíta már a jó kedv: — Nem jó! Hangosabban! Nagyot ugrott a két ember és egy­másba karolva, körültáncolták a vas­ráccsal védett fát: — Irénke! — Gabri! Utána továbbmentek. A rendőr a szűk utca sikátorában a dolga után, a két ember a széles út kitaposott kövein, ahol véges-végig olyan fényt árasztottak a lámpák, amitől mesz­sze-messze előre tudtak nézni. tűzték fel az eperfa tetejére azt a szekérkereket, mert a keményen a gólyafészek el­fogta a füstöt Kis idő múlva újra meg­szólalt: — Vajon hallik-e már es­ténként a Holt-Tisza felől a békaszerenád? IlktDTOdOlt. A vörös naptányér megpihenve ráült a Miklós Pál-hegy ormára. Négy emelet mélységéből, az utcáról autóbúgás, motorpö­fögés hallatszott. Tényleg, hallik-e a brekekebeszéd ott­hon? Meg a tücsökciripelés? Messziről vonat sípolt Oly­bá tűnt, mint odahaza az ut­cánk végiéből hangzó gyer­mekfütty. Odaálltam az ab­lakba. A Bakony áradó vi­rágillata végigsimogatta az arcomat. Balról apró gyufás­dobozok úszak a völgyben szorosan egymás mellett. Elöl a mozdony most kieresz­tette kormos füstjét, s az ap­ró vonatok belebu rkolo zták a füstgomolyha. A kis őrház után kibontakoztak. Az apró ablakokból kiszóródott az es­ti félhomályba a sárga har­matfény. Azok mellett aiz ab­lakok mellett emberek ül­nek. Utaznak Pest felé, ha­za. De jó is azoknak. Na­gyot szívtam a virágillatos levegőből. Mi ez a különös érzés? Hiszen otthon senki se vár, feleségem, gyerme­kem, apám, anyám, bátyám, mindnyájan itt vannak ve­lem. Oh. mily borzasztó leltet a honvágy. Mennyit de meny­nyit szenvedhetnek azok, akik távol élnek az ország­tól, s várják, hogy egyszer, talán majd egyszer hazatér­jenek a Kunságba. Jászság­ba, Hajdúságba, a Dunán tűt a Tiszán innen. Az ősszel — emlékszem — Tiszalökre utaztam. Hajdúdorog határá­ban vágtatott a vonat, mi­kor a szomszédos fülkéből görcsös sírásra figyeltem íeL Kihajoltam az ablakon. A szomszédos ablakban egy pi­rosra festett hajú, csupa­nylon asszony állt körülötte feketeruhás, ünneplős pa­rasztemberek. Az asszony az ablakon ki-kimutogatott, s mikor egy-egy tárgyra mu­tatott felsikoltott: — Ez meg a nagylegelő a gémeskúttal... Ez a bakter­ház ... itt meg van a Papp Fenék haza. —És ömlött a könny a gyönyörű kanadai nylon ruhájára. Mert Kana­dából jött haza szegény 30 év után. Valami Presits ne­vű hajdúdorogi uraság vitte ki akkor az alig 12 éves kis­lányt Kék, sárga, zöld, pepi­ta bőröndöket raktak le utá­na vagy tízet a vonatból, s a bőröndökben levő vagyona között úgy állt ott könnyeit törölgetve, mint egy árva. Hát ilyen a honvágy. De én itthon vagyok szép hazám-' ban. Két nap múlva már uta­zom is haza. Mégis, mily ne­héz azt a két napot kivárni. Végre eljött a szombat reggel. Búcsúzunk. Anyám arcán patakokban ömlött le a könnye. Az apám is nyelt egyet, mikor bokorba ölel­keztünk. Indulunk, megyünk. Az ötödik ház kapuja előtt még visszanézek. Az öreg szülők még mindig integet­nek. De azt is látom, hogy a drága mama zsebkendőjét a szájába tömködi. Aztán kiált egyet az apám: — Gyerekek, várjatok!!! « Ifin 8Z apám nagy lép­tekkel. Ruganyosan, fiatalo­san, akár húsz évvel ezelőtt. Húsz év pedig nagy idő, és öreg korára hej de sokszor fel kell másznia a negye­dik emeletre. Utolér, belém­karol, átfogja a kis feleségem derekát is és halkan elrebe­gi: — Gyerekek! Fiam, fiacs­kám! Béla bátyádnak mi iga­zán sokat köszönhetünk. Szép város, szép lakás. De... mégis... arra kérlek benne­teket .. „ nézzetek ott Tisza­füreden. .. úgye nem értetek félre? A 720 forint nyugdij mellé keresek még 500-at, s vígan megélünk magunk is. Csak egyetlen szobácskát. Még konyha se kell fiam, megfőz anyátok a szobában is. Csak ott Tiszafüreden le­gyen, közel a Tiszához. 6 DÉL-MAGYARORSZÁG Vasárnap, 1963. november 3.

Next

/
Thumbnails
Contents