Délmagyarország, 1963. november (53. évfolyam, 256-280. szám)

1963-11-17 / 269. szám

WrogyamA- YINCZE ANDRÁS; Jusi felhők egyszer csak elkezdtek szabadon tovaúszni a nagy kék óceánon, engem is ellogoU a nyugtalanság. Vásznakat,, festéket, egyéb keltéiteket öszszecsotnagolva elindultam ta1; dómra a Duna mellé. Egy alig ismert Bács megyei kis községben álltam meg. Az emberek is, a házak is. az egész vidék olyan itt, mint egy képeskönyvből i „világ Megnyugodva indultam el másnap reggel a régi jobbágyházból. melynek, ialai látták Mária Terézia dragon yosait is. Ilyen helyen, ahol van művelődési otthon is, és a közKoqtjan kell <(estem ? — Bécsi, holnap búcsú van. Ki tetszik jönni? — Hol lesz a búcsú? Itt? — A malom alján, a réten szokott lenni. Még mondana valamit, toporog. aztán mégiscsak kimondja. — Képárus is lesz. EU'ut. mint aki tudja, hogy gálád dolgot művelt. Eleinte nem értem, de aztán rájövök, hogy itt a faluban számolják lépteimet, nézik mire megyek, és már van véleményük. Képánxi is jön, ismerik. Biztosan tőle veszik a gyűjteményem. Az iskolában nekem van a legnagyobb. Én tudom, hogy ezek giccsek. Böske bosszúsan vállat von, aztán beáll a többi közé gusztálni a képet. Az árus figyel, hegyesen néz, zsebredugott kézzel áll, nem strapálja magát. Megy ez hang nélkül is. Néha mondja: — Ez hatszáz, ez négyszáz. Van Szent József is az egész családdal, amint fát fűrészel. Mutassam? Megnézzük. Mindjárt látom, hogy József karja kétszer hosszabb a kelleténél. séget jelz<> átmenti táblán az képet. A képárussal meg van- amivel a fürészt fogja. Az . ti . ' Jil .wí'TO? TZ\t 1.' O'/Z) 1 I HAI r rvhlmuliK, n IrnM á , . ri'. , , n 11 1 i Cl i áU, „Termelőszövetkezeti község*, és a lapályon két traktor mászik elhaló zúgással. szóval ilyen helyein az ember azt képzelné, hogy a festő is csak megszokott ember. Igaz, még nem fordult nak elégedve, a képáru.s jó üzleteket köt, különben ha nem így lenne, többé nem jönne ide. A képárus bizonyára kielégíti szépségszomjukat, előre is tudom, mivel. A hattyúkkal, a tóval, a fais a bal. Balkezes volt Szent József? Jézus olyan, mint egy mocskos, göndörhajú cigánygyerek, bámészan mered gombaszemével a világba. Mária nagy kék lepedőben áll mögötte, roppant soelő seholsem, a legkietlenebb sorral. Ö a szépségkereskedő, ványan, szinte nem is tudni, . • J 1 -k/viTír ríf /illi' .iur 1 — ti— 1: : _ „ I • - ...... . - . vidéken sem. hogy az állvány leszúrása után félóra múlva elő ne törtetett volna valahonnan. nem tudni honnan, egy csillogó szemű gyerek. Ebben a faluban is így tortént. Óvatosan leült mögöttem, és figyelt Néha nagyot szuszszantott, de egyébként olyan csendben volt. hogy egészen elfeledkeztem róla. Kész a kép, ott a falu a völgyben, látszik a Duna ezüst csíkja, távol pedig a bátaszéki hegyek. Ekkor a mély úton két létrát cipelő menyecske mászott felfele: erre jönnek, belefestem őket is. A kisfiú nagyot szusszant, és ezt mondja: — Katica néni, meg-a Böske. Hátra nézek, a gyerek mezítláb van. nagyon szellős ingben, nadrágban. Szeplős, szeme fénylik, rrúnti-n kék kaláris. — Nem fázot? — Nincs máma hftleg. A bácsi festő? — Az vagyok. Hogy hívnak? Mintha Lajcsi lennél, esetleg Jóska. Felnevet — Honnan tetszik tudni? Lajcsi vagyok. — Izgatottan felugrik. — Katica néni. Katica nénit Gyöjjön csak ide! Rajta vannak a képen! A két nö leteszi a létrát lihegve másznak fel a dombra. ahol mi ketten festünk a Iajcsival. Nevetve .néznek ránk, köszönnek. Megnézik a képet • Csend van. Ismerem már ezt. Baj van. Végre azt mondja ? fiatalabb, talán a Böske. — Nem ilyen rongyos ez a falu, hallja-e. Mérges, de mindjárt nevetno is ezen a hallja-e mérgen. — Mert tudja, lehet hogy ilyen rongyos, de azért ha már lefesti valaki, akkor legyen szép. Eleget éltünk ezekben a vacakokban. Az idősebb kotnoiyan néz maga el. — Mert tetszik tudni, nekem is van kombinált szobabútorom, és ha lesz új házunk, akkor veszünk festményt ia. Elakad. Ránézek, elmosolyodik, látja, hogy nem vagyok megbántva, és mintha kezdeném őket érteni. — Én nagy tavat szeretnék, oldalt úri jegenyefasorral, a tavon hattyúk legyenek Feladom a létrát, elmennek. Lajcsi ls elpárolgott. Hűtlen ez a gyerek. Benne is csalódtam, pedig. mintha megértettük volna egymást. Szóval hattyúk. Fasor. Tó. Ez a szépség, ez az álom, ami után epednek. Elfeledni a rothadt kerítéseket, penészes udvarvégeket, a büdös trápyadomboknt, a nedves válvog házakat. Vágynak a szép után, s ehhez a vágyhoz a mintát nem is olyan messze vették: a falu elején épült urasági parkról. Én azért festettem ezt a képet, hogy megörökítsem a városiak számára, felmutassam, hogy ilyen még van, nagyon ls van. Itt még nagyon furcsán hangzik, például ha az ember váratlánul az atomenergiával való öntözésről kezdene beszélni. Sokáig morfondíroztam még, aztán estére már elfeledtem őket, íi gyereket is. Jártam az utcákat, a dombokat, rajzoltam, festettem. F.gy napon megint elém került Lajcsi. Gumicsizmában, kezében egv pecálőnyélleh a szép kapitalistája, aki silány áruval elégíti ki őket., a szépség koldusait. De majd holnap meglátjuk, így van-e. Másnap annyit gyönyörködtem, bámészkodtam a falu asszonyain, lányain, akik színes, pompás népviseletben suhogtak, illegtek, nevetek, hogy délfelé jutott eszembe a képárus. Mintha a Lajcsi gyereket többször is láttam volna. Hm. Ez a gyerek kerülget. Megkerestem a képárust Sátor alatt árulta a blondell rámákat, képeket. Igazi vásári vagány volt Bőrkabátban, dinnyehéj sapkában, ravasz, élelmes és mohó arcú fiatalember. Néztem a képeket többen néztük, fiatal párak, egy-két öreg néni. Volt hattyús kép is, aztán patak, csörgedező, kövekkel, tahiddal, piros ruhás kislánnyal, hátul fenyőerdő, felette havasok Aztán fák. őszszel, aztán két őz egy vadászszal. Mária a galambokkal, szentkép. De ez már el is kelt megvette az egyik Fiatal pár. Kell az ágyak íölé. Éneikül nincs áldás a házon. Ezt már tudom, a háziasszony részletesen elmagyarázta. A képek primitívek, a színek mocskosak, de valami nagy édesség és döglesztő romantika árad ezekből a képekből. Igen. ez kell. itt a vágy tárgya. Elfordulok. Lajcsi áll mögöttem és izgatottan figyel. Megfogom a vállát, belenézek a szemébe. Egyenesen néz, erős gyerek. — Tetszenek, ugye? Kérdésemre elrántja kezem alól vállát, hadarva felel. — Nem tetszenek. Miért engedélyezik ezeket? — Hallgass —, szól bele a hirtelen ottlevő Böske nővére. — Mit értesz te ehhez. — Nekem van reprodukciós mi tartja össze. Hátul oszlopos ház részlete, felette köves táj, a kövek vattából vannak, ez biztos. Elmosolyodom. Az árus kijön, megáll előttem, szájában cigaretta fityeg, keze a bőrkabátban. — Na, mi van. kollega? Többen odafordulnak, Böske is. Lajcsi mellém áll. Lám, máris két pártra szakadtunk, igaz. mi kevesebben vagyunk, de megvigasztal, hogy a legfiatalabb géneráciú állt. Ügy látszik, tájékoztatták létemről ezt az árust, és most veszélyben látja keresetét. Kollega. Szóval .kész lenne ez a hiéna az arcomba csapni. Nézem öklét a bőrkabátban, persze, képes lenne. — Látom, jól kelnek a képek. Nem tudja, mit csináljon, hiszen nem is történt semmi. Visszamegy, ö tovább árul, én nem teszek senkinek megjegyzést, hiábavaló lenne. Fogom Lajcsi kezét, aztán veszek neki egy nagy, zöld cukorfütyülőt. Belefúj. Elmegy a képsátor előtt, fújja a fütyülőt, rámnevet. Délután a falu végén festek, van ott egy nagy diófa, alatta kanyarog az út, aztán jönnek a régi, tornácos, meszelt házak. Az emberek jönnek-mennek. Minden friss, eleven, jól megy a munka. De azért valahogy kedvetlen vagyok. Mit lehetne itt . tenni? Fessek a Katicának, meg Böskének olyan képet, ami eltalálja vágyukat? Nem kell annak giccsnek lenni. Ne legyen benne rongyszag, de legyen benne életöröm, szívből jövő, igaz romantika, szép formák, egészséges színek. Talán ez olyan kép lesz. Lajcsi dél óta velem van, most már barátok vagyunk. Ostornyelet farag, közbeközbe megnézi, mennyire haladtam. Egyszer csak azt mondja: — Ott a Katica néni a - Ica púban. A házuk előtt. Tetszik látni? Látom, most jött ki, erre néz, áll csendesen, kíváncsian. Széles viseletben van, feje selyemmel bekötve. Kedvem kerekedik megfesteni a gomolygó felhőket. Elfeledem, hogy ha megfestem, beleesem a naturalizmus vádjába. Nagyon kell a felhő, egyszerre megzendül az egész kép. Végre leteszem az ecsetet, hátramegyek. nézem, nem törődöm velük, aztán néhány apróságot eligazítok, és csomagolok. Nincs társalogni való kedvem, ők se szólnak. De látják, hogy őrelök, talán azt is érzik, hogy minek örülök. Felpakolok, felveszem a képet is. Katica megfogja a kezemet. — Egy kicsit tegye még le — kér halkan. Érzem, hogy valami történt. Katica profilja szép vonalú, szája előre áll. mint egv gyöngéd leányé. Hirtelen felkapom a képet, és a kezébe nyomom. — Kedves Katica/ezt magának adom. Nem kerül semmibe. Sietve otthagyom őket, jó érzéssel távozom, azt hiszem sikerölt valamire rájönnöm, és ő is rájött valamire. Négy nap múlva készültem mellem elfelé, másik megyébe, többször gondoltam a képre és Katicára. Valahogy bántott, hogy nem sikerült vele találkoznom. Lajcsi cipeli az állványt és a három lábút, várjúk az autóbuszt A gyerek hirtelen megrántja a kabátom ujját — Katica néni jön. Hű, de szalad! Tényleg 6 jön, és ha jól látom, egy képet hoz, blondell rámában. Hát mégis vett egy képet az árustól, nem várta meg az új házat... De mit akar itt ezzel a képpel? Odajön, lihegve beszél, a képet felém fordítja. — Máma jött meg a kép postán, berámázta a képárus ... És nézze, úgy alakította át, ahogy neki megírtam. Ugye szép lett? Ez az én képem volt — döbben belém a fájdalom. A diófa alatt most tó van, rajta négy hattyú, pimaszul feltartott nyakkal. A többi változatlan. — Mennyibe került? — Háromszáz forintba. Jön az auóbusz, baj van a csomaggal, nincs pénzem fizetni érte. Végül a kalauz észreveszi, hogy képek, szó nélkül maga mellé teszi őket. Indulunk. Lajcsi sivító kiáltása hallatszik: — Jövőre tessék visszajönni. SZEPESI ATTILA: NAGYAYYi vf Szürkülő emlékek egyre messzebb lépnek — zsírszagú konyhában szöszmötölő évek. / Két Jépés világ ez, hosszúsága három: görnyedt árnyad fekszik benne betonágyon. Kezeid a lúgtól kicscrepcsedtck, hallgatásodra nyers némaság felelget penészes falakról. Fölötted az ablak keretében tört fák, ágak bólogatnak. Egyetlen szálával (art vissza az élet: ludoni. hideg napok untán lenyesnének, mint kopott kabátról kettétörött gombot; de szived még forró kávémban föloldod cukor helyett; aztán emléktelen évek szétnyílt tenyeredből végképp elenyésznek. SZEMLÉK FERENC: Derül, borul ••• Derül, borul. Borul/derül ma ismét. Váltja formáját, színeit a friss ég. Fényes azúrt lebegtet tükre, könnyen. Akár a füst, komorlik köde fönnev. Vihar készül, tengerbe csügg a szárnya Szél fújja szét, sugár terül a tájra, mintha a bőrre hév arany csurogna. S árny ül megint a szűkülő homokra. Megébredek, heves öröm melenget. / Érzem sötét súlyát a végtelennek. Arcom mosoly deríti. I^omha bánat keres mögötte már helyet magának. Tompán dobog a szív a félelemtől s a kedves égig bölcs remény emel föl. Libabőrzöm a néma rettegésre. s boldog vagyok, mert nem győzhet le mégse. Zavart lelkem felfénylik mint a kristály. porból-zürből kibomlik a derűs táj. Váltja formáját, színeit a friss ég. Borul, borul, s kiderül újra s ismét. Szlovák György Kaposvár. Latinka tér GIUSEPPE TOMASI Dl LAMPEDUSA: Az Öröm és a Törvény Mihelyt felszállott az autóbuszra, csupa hatagoe indulatot kavart fel maga körül. Különféle papírokkal tömött irattáskája, a hatalmas csomag, amelyet behajlított bal karja alatt cipelt, vastag gyapotsálja, folyton kinyíló esernyője erősen akadályozta abban, hogy felmutassa tértijegyét. Kénytelen volt a csomagját a jegyszedő asztalkájára helyezni, de ettől záporként hullott a földre a pehelykönnyű aprópénz; megpróbált lehajolni, de a mögötte szoíongó felszállók tiltakozni kezdtek, mert attól léitek, hogy az önműködő ajtó odacsipi kabátjuk szegélyét, ha továbbra is feltartóztatja őket. Végül sikerült befurakodnia a széksorok között szorongó utasok tömegébe. Bár sovány volt, rengeteg holmijával több helyet ióglalt el, mint egy hétszoknyás apáca. Amíg meg-megcsúszva igyekezett előbbre jutni a nyomasztó és kaotikus zsúfoltságban, alkalmatlan térfogata miatt a haragos indulatok tovább gyűrűztek körülötte a kocsi végétől az elejéig: ha letaposott egy lábat ez visszataposta, mások dühös méltatlankcdással néztek rá; amikor hallania kellett azokat a sziszegve kimondott szavakat is, amelyek egy feltételezett perverz szerelmi kapcsolatára utaltak, a büszkeség már-már arra késztette, hogy visszaforduljon, de abban a pillanatban azt is megérezte, hogy egy fenyegető tekintet fúródik fáradt szemébe. Közben egyre szaladtak mellettük az utcák, amelyeken a rusztikus barokk stilben épült homlokzatok nyomorúságos negyedeket takartak el, de ezek minden sarkon mégis előbukkantak; és nyolcvanesztendős üzletek sárgásán pislogó fényei előtt rohant tova sz autóbusz. A megállója előtt csengetett, majd leszállott, alaposan megbotlott az esernyőjében, de végül egyedül találta magát a négyzetméternyi járdaszigeten; sietett meggyőződni arról, hogy kezében van-e a műanyagból készült irattáska. Most már felszabadultan élvezhette a boldogságát. Ez az irattáska harminchétezer-kétszáznegyvenöt lírát rejtett, a „tizenharmadik fizetését*, az év végi jutalmát, amelyet egy órával ezelőtt vett fel, és amely egy csapásra több tüskét húzott ki a szivéből: a háziúr fenyegetőzését — két lihvi részlettel tartozott nelti, és mivel befagyasztott házbért fizetett, a tulajdonos követelőzése erőszakossá vált —, a halálos pontossággal jelentkező ügynök szemrehányásait a feleségének vásárolt nyúlbőr kabátka elmaradt részleteiért („jobban ál! neked, szívem, mint egy hosszú felöltő; karcsúbb vagy benne«), a halárus és a zöldséges mord tekintetét. Az a néhány nagyalakú bankjegy elűzte, a legközelebbi villanyszámla izgalmát, az új cipőre áhítozó gyermekek epekedő tekintetét, a folyékony gáz pislákoló lángjáért tett aggodalmas megjegyzéseket; persze, gondtalanságot ez még nem jelentett, nem, ilyesmiről szó sem volt, de. némi szünetet ígért a gondok közepette, a szegénynek pedig nincs ennél nagyobb öröme; és ki tudja, néhány ezer líra talán, túl is éli az első napot, hogy majd a karácsonyi ebéd fényeiben semmisüljön meg. De már többször kapott ilyen „tizenharmadik* fizetést, és pontosan tudta, hogy a vele járó futó megkönnyebbülés nem magyarázza meg azt a hatalmas örömöt, amely most rózsaszín őre hevítette az arcát. Igen. igen, rózsaszínűre: ilyen volt a csomag is, amely kedves teherként húzta a bal "karját. Ebből sarjadt ki az öröme, a hét kilós kalácsból, amelyet a hivatalból vitt haza. Nem mintha bolondult volna ezért a nyomatékosan garantált és éppen ezért oly kétes származású lisztből, cukorból, tojásporból és mazsolából készült keverékért. Sőt, tulajdonképpen nem is szerette a kalácsot. Dc hét kilór.yi luxuscikk, csak így, egyszerre! Jól körülhatárolt, de mégiscsak komoly bőséget jelentett ez egy olyan házban, amelybe tíz dekánként és fél literenként surrant be az étel-ital! Micsoda előkelő áru a harmadosztályú márkákhoz szokott kamrában! Hogy örül majd Mária! Es micsoda sivalkodás lesz a gyermekek között! Két- hétig fogják élvezni a számukra ismeretlen Vadnyugatot, amelynek uzsonna a neve! Dchát mindez a mások öröme, úgyszólván tárgyias öröm, vanília és színes papír, egyszóval ez a kalács. Az ő személyes boldogsága egészen más természetű: lelki öröm, amelybe némi büszkeség és meghatottság is vegyült. Igenis, ez a helyes kifejezés: lelki öröm. Amikor valamivel előbb a Commendafore. a hivatalfőnöke az egykori fasiszta gerarca-ra emlékeztető leereszkedő kedélyességgel kiosztotta a fizetéses borítékokat és ráadásul a jókívánságait ,azi i:, kihirdette, hogy a Nagy Termelő Vállalat egy hét kilós kalácsot' küldött ajándékba a hivatalnak, és hogy ezt az arra legérdemesebb tisztviselőnek juttatják; felhívta tehát a kedves kartársakat, hogy a legdemokratikusabban — éppen ezt a szót használta — jelöljék ki ott helyben a szerencsés jutalmazandót. A kalács közben ott hevert az íróasztalán, súlyosan, légmentes csomagolásban, „jövendöléssel terhesen*, áhogy a Commendatore maga mondta volna húsz évvel korábban, amikor még fekete inget viselt. A kollegák nevettek, sugdolóztak; majd egyszerre mindenki — és elsőként a főnök — az ö nevét kiáltotta. Óriási öröm ez, no meg biztosítja a hivatalbeli folytonosságát is, azaz más szóval igazi diadal' Ée 6 £>Éi-/M4GYARO#SZJU. Vaaárnan. 196,1. own-mker-W.